Annak idején írtam egy novellát egy emberről, aki egy szép napon naplementék gyűjtésére adja a fejét. A naplementét egyrészt a kábítószerek által felidézett, másrészt a manapság oly közkedvelt hiperrealitáshoz tartozó fizikai jelenségként festettem le. Körülményes szöveg, rengeteg cirkalmas részlet, és valahol a mélyén egy vékonyka szál arról, hogy milyen magányossá válik az ember, ha megöregszik. A novella megtetszett egy külföldi fordítónak, és egy tekintélyes folyóiratban megjelentette. Kicsivel később levelet kaptam az illető országból. Nyugdíjas közép- iskolai tanárok írták, valami irodalmi klub tagjai. Arról biztosítottak, hogy milyen jól sikerült ábrázolnom az elszigeteltséget, amelyben élnek, milyen finoman, milyen mély beleérzéssel és így tovább. Arra a következtetésre jutottak, hogy magam nyilván korukbeli, vagy öregebb vagyok, ha ennyi szörnyű tapasztalatot sikerült felhalmoznom. Könyörögtek: írjak még a témáról; a novellám segített újra az eszükbe juttatni, hogy nem felejtették őket valahol a múltban, az örökkévalóság tartományában. Felkértek, hogy lépjek be a klubjukba, a Nyugdíjas Középiskolai Tanárok Klubjába. Valójában lelki-szellemi vezetőjüknek akartak. Készek voltak követni engem, az én feladatom az lett volna, hogy magányukból elvezessem őket az Ígéret Földjére.

A levél meglepett és zavarba hozott. Mivel alig múltam húszéves, minden voltam, csak öreg nem. Ráadásul fogalmam sem volt, hogyan éreznek az öregek, valóban magányosak-e és így tovább.
A témát a novellámban amúgy is csak futólag érintettem. Aztán véletlenül a kezembe került a tekintélyes külföldi lapnak az a száma, amelyikben az írásom megjelent. Szerencsére ismertem a nyelvet, melyre történetemet lefordították. Miután csak igen távolról emlékeztetett a saját szövegemre (amint azt egyébként az első pillanattól fogva sejtettem), néhány egyszerű megállapításra jutottam, s nem nehéz kitalálni, hogy talán egy sem volt köztük kedvező a fordítóra nézve. Ráébredtem, hogy súlyos árat kell fizetnem szellemi hatóköröm kiterjesztéséért. El kell fojtanom természetes (és, mint minden természetes dolog esetében: idióta) önérzetemet. Ez az ára a lehetőségnek, hogy fertőző gondolatainkat olyan emberek között terjeszthetjük, akik különben nem kerülhetnének érintkezésbe velük. Csak így tudjuk a gondolat mérgező vírusát továbbadni. Ezt a vírust hívják kultúrának (vagy demokratikus kultúrának, ha pusztítása járványszerű méreteket ölt).

Az író közlendője nem mindig torzítatlan formában jut el a közönséghez. Hatalmas távolság van az író szándéka és az olvasói befogadás között. És biztosan nem az a siker kulcsa, hogy a fordító mennyire tudja az egyes szavak jelentését megragadni. Ha a fordító esélyt sem kap, hogy megértse, miről is beszél a szerző, akkor semmi sem segít. Azt próbálom ezzel bizonygatni, hogy kizárólag világos fogalmakat (képeket, szituációkat stb.) lehet lefordítani. Közben a szöveg átalakul, valamit veszít, ám valamit nyer is, ebben nincs semmi különös. Ám ha a szerző azt szeretné, hogy az írásában elrejtett dinamit valahol a földgolyó másik pontján is robbanjon, akkor meg kell próbálnia egy hétköznapibb, kevésbé emelkedett szintre lesüllyedni. Ezt szerettem volna elmondani – bár lehet, hogy a gondolat nem túl eredeti.

A fordítók és a fordítás valóságával lezajlott első csetepatém nem egyszerűen egy vidám kaland volt. Későbbi stílusomra is rányomta bélyegét. Fel kellett tennem bizonyos kérdéseket magamnak. Azt is, hogy mi is az írás, hogy valóban az-e a célom, hogy mások is megértsenek. Mindenkiből más-más okok miatt lesz író, s a legfontosabb hajtóerő sok esetben nem az a vágy, hogy érthetően közöljünk valamit embertársainkkal. Az én első írásaim mögött rejlő indítékok ártatlannak vagy akár hóbortosnak is tűnhetnek, attól függ. Mai szemmel nézve mindenestre furcsák. De mos nem őket akarom boncolgatni. Szeretnék jobbnak látszani, mint amilyen vagyok. (Megszokott dolog, sokan tesznek így.) A nyugdíjas középiskolai tanárok levele azonban megváltoztatta az írásról alkotott felfogásomat. Nem csupán egyszerű visszajelzés volt vagy talán mégis, talán így néz ki, ilyen érzéseket kelt egy valódi visszajelzés? Emberek a kezembe tették le sorsukat. Mintha nekem kedvem lenne vállalni az ezzel járó kihívást. Levelüket örökre válaszolatlanul hagytam. Viszont eltökéltem, hogy a jövőben kerülni fogom a ködös megfogalmazást. Azóta igyekszem mellőzni a bizonytalan értékeket, a homályos jelentéseket, a szándékokat, amelyeket kibetűzhetetlenségük miatt lehetetlen nem félreérteni. Más szóval, arra az elhatározásra jutottam, hogy együtt fogok működni fordítóimmal. Úgy éreztem, s ma is úgy érzem, hogy a kétes kifejezések kockázatosak, esetenként egyenesen veszélyesek lehetnek. A nyugdíjas tanárok történetéből szerencsére viszonylag tisztán kerültem ki, és szeretném, ha ez a jövőben is így lenne. Fogalmam sincs, hogy a tanároknak alkalma nyílt-e későbbi elmeszüleményeimet is olvashatni és hogy helyeselték őket vagy sem. De mindenképpen elkeserítene, ha azt kéne megtudnom, hogy egyikük-másikuk öngyilkosságot követett el valamilyen szövegem téves értelmezése miatt. Számosan vannak olvasók, akik jóval romlatlanabbak, mint sok önmagára figyelő író, akik még bíznak az írott szóban, akik még mindig elhiszik, ami a könyvekben áll.

Már nem emlékszem első fordítóm nevére. Mégis mindig ő jut az eszembe, mikor leülök az íróasztalhoz, kihegyezek egy ceruzát vagy bekapcsolom a számítógépet, mert írni akarok valamit.
Ő keserítette meg az életemet. Mert bizony sokkal kényelmesebben élhettem volna, ha nem kellene jövendő olvasóimra gondolnom. Ha nem kellene utálnom esetleges fordítóimat, akik megerőszakol- hatják, újraformálhatják, darabjaira szabdalhatják, majd összerakhatják szövegeimet, miközben új értelmet adnak neki, anélkül azonban, hogy a felelősség terhét levennék a vállamról. A fordító az egyetlen személy, aki merészelheti beleártani magát a teremtés aktusába. A mindent tömegessé (vagy, ha úgy tetszik, demokratikussá) alakító új kommunikációs eszközök az egész dolgot még veszélyesebbé, a terhet még nehezebbé, az írást pokollá teszik. És itt nem az irodalmi célkitűzések szívós uniformizáltságáról vagy az eredetiség sajnálatos leértékelődéséről beszélek, bármennyire is azt hihetné valaki. Itt a szavak hatalmáról és emberi lények cselekedeteiről van szó. Még akkor is, ha ők csak öreg, magányos, nyugdíjas középiskolai tanárok.

Fordította Bojtár Péter

A szerző itt közölt – angolul írt – esszéjét A kígyó pillantása című (magyarul is olvasható) regényének franciaországi megjelenése alkalmából 1991 őszén Párizsban olvasta fel.