„Megfulladok”

Krisztus urunk születése előtt 423- ban Athénban a Dionüszosz-ünnepen mutatták be Arisztophanész Felhők című komédiáját. A darabnak csak a harmadik díj jutott abban a versenyben, amelyben az első díjat Kratinosznak ítélték oda Butykos című komédiájáért (s amely a szerző alkohol elleni küzdelméről szól); a másodikat Ameipsziasz kapta, akiről szinte semmit nem tudunk. Az ő darabjaik nem maradtak fenn; a Felhőket viszont mind a mai napig olvassuk: sok irodalmár véleménye szerint alighanem Arisztophanész legjobb műve, a maga költői kardalaival és szókimondó humorával.

A komédia főszereplője Sztrepsziadész, egy paraszt, akinek a szomszédságába telepítette a maga „gondolkozdáját” Szókratész, a filozófus (aki akkor még élt, s valószínűleg látta is a bemutatót). Sztrepsziadész patriarkális, derék szántóvető, akinek a fia azonban, ahogy az már lenni szokott, az új divatoknak hódol, ami aggasztja az atyát. Lehet, hogy a mi Sztrepsziadészünk kicsit nevetséges, de Arisztophanész szerint nélküle egy-kettőre összeomlana a társadalom, az állam. Számára az ősi szokások és a közösség szent ügyei a legfontosabbak. Jól tudja, hogy illő dolog hinni atyái isteneiben – pontosabban: áldozatot bemutatni tiszteletükre. Számára minden világos, könnyedén képes megkülönböztetni jót és rosszat, fehéret és feketét. Szókratész viszont Arisztophanész szerint örök kétkedő, mindent viszonylagossá tesz, a dolgokat és az eseményeket különböző nézőpontból próbálja értékelni, s nem biztos abban sem, hogy mindig a szülőknek van igazuk. Kételkedik az istenekben, azaz a hagyományos értékekben, sőt, létüket is tagadni merészeli. A gondolkodó személy számára fontosabb, mint a közösség, a társadalom, a nép. Ráadásul Sztrepsziadésszel ellentétben nem csak Attika érdekli, nem csak a saját démosza, hanem más országok, sőt a világmindenség is: nyilvánvalóan a globalizáció kozmopolita híve. Manapság sokan azzal gyanúsítanák, hogy zsidó, vagy az anyja az volt, s ha mégsem, akkor legalább Xanthippé, a felesége. Abban az időben persze Athénban nem voltak zsidók (a görögök valószínűleg azt sem tudták, hogy a világon vannak, mint ahogy Jeruzsálemben sem nagyon hallhattak Athénről). A homoszexualitással egy kicsit kínosabb a helyzet. Az athéniak, őszintén szólva, nem vetették meg, ám Arisztophanész nem szerette, erkölcstelen ocsmányságnak bélyegezte. Szókratész azonban, noha nős volt, nem kerülte a kalandot a csinos Alkibiadésszal és más fiúkkal sem.

Miután kudarcot vall a „gondolkozdában” folytatott tanulmányaiban, Sztrepsziadész kisvártatva arra a meggyőződésre jut, hogy Szókratész azt gyalázza, ami a legszentebb a világon, aláássa az erkölcsöt, mérgezi az agyakat, megrontja az ifjúságot, egy szóval puhítja a népnemzeti gerincet, s teszi mindezt a peloponnészoszi háború vészterhes idején. A komédia befejezéséül Sztrepsziadész felgyújtja a „gondolkozdát”, s Szókratész tanítványaival, híveivel együtt benn ég. A darab szerint utolsó szava az volt: „megfulladok”. A szerző nyilvánvalóan Sztrepsziadész pártján áll: úgy kell Szókratésznak. Lényegében maga az egész komédia sem más, mint egy szabályos feljelentés. Közismert, hogy Szókratészt az athéni bíróság halálra is ítélte, ki kellett innia a méregpoharat; igaz, ez jóval később történt, de vádlói többé-kevésbé Sztrepsziadész érveivel hozakodtak elő újra.

Egy jó dráma soha nem úgy épül fel, hogy a szereplők egyik táborának semmi igaza ne lenne. Nincs másként ez a Sztrepszia­dész– Szókratész (pontosabban az Arisztophanész–Szók­ratész) konfliktus esetében sem. Van némi igazság Sztrep­sziadész némely elgondolásában is. De akárhogy csűrjük-csavarjuk, egy különbség szembetűnő: Szókratész nem gyújtotta volna fel Sztrep­sziadész házát és nem jelentette volna fel a hatóságnál.

Mint ismeretes, történelmileg Szókratész győzött. Úgy általában azt mondhatjuk, hogy az ő világában élünk: a szkepticizmus, a gondolatszabadság, a globalizáció, a hagyományos értékek bírálhatóságának a világában. Igaz, mindez nem érte még el az egész földgolyót, például az iszlám országokat biztos nem, de talán majd hamarosan. Nagy árat kellett ezért a világért fizetni, s még kell a jövőben is nem keveset, de számomra legalábbis érdekesebb, izgalmasabb, mint Sztrep­szia­dész világa. Ha Sztrepsziadész, helyesebben az ő gondolkodásmódja győzött volna, akkor mind a mai napig az erényes, szorgos, hazáját szerető földművesek társadalmában élnénk, amely semmit nem tudna, és tudomást sem akarna venni távoli tájakról, a világmindenségről – s amelyet egyébként agresszív és valóban veszélyes barbár törzsek fognának gyűrűbe. Szókratész világában így-úgy életben maradt Sztrepsziadész is, a maga értékeivel együtt – már amennyiben volt bennük valami igazán értékes. Megmaradt Arisztophanész is, mert ő tudott írni (Auden szavai illenek rá:time pardoned him for writing well). Sztrepszia­dész világában Szókratésznek nyoma sem maradt volna.

Igaz, Sztrepsziadész nem is győzhetett. Ha egyszer valahol felépül egy „gondolkozda”, az akkor már soha nem pusztul el, felgyújthatják akár százszor is, végső soron mindig felülkerekedik.

Sajnos, a mai Litvániában, akárcsak a szovjet időkben, az ember Arisztophanész komédiabeli szereplőjéhez, Szókratészhez hasonlóan a legszívesebben azt kiáltaná: „megfulladok”. Szinte az egész litván értelmiség Sztrepsziadész, nem pedig Szókratész útját járja vagy kezdi járni, holott nem alaptalanul alakult ki kétezer ötszáz év alatt az a vélemény, hogy egy értelmiségihez az utóbbi a méltó. Sok szó esik a hagyományos litván értékekről, amelyek úgymond ellentétesek, szemben állnak Európa és a globalizáció kétes értékeivel. A globalizáció csupán annak a rablókapitalizmusnak a fedőszerve és fedőneve, amelyből csak a sötét nemzetközi erők húznak hasznot, vagy­is – s ezt általában nem mondják, de világosan érzékeltetik – a zsidók (például Soros György). Ezek az erők tudatosan rárontanak a nemzetre, elsősorban is a litván nemzetre, amelyet mindegyiknél jobban gyűlölnek. Minél több van toleranciából, annál kevesebb marad Litvániából – mondja Arvydas Juozaitis, a filozófus: ha toleránsak leszünk, akkor megfojtanak bennünket az idegen kultúrák, az idegen fajok, borostyánkővel ékes szent partjainkat mindenféle jöttment özönli el, akiktől pedig még a szovjet időkben is kétségbeesetten védtük és többé-kevésbé (habár nem teljesen) megvédtük magunkat. Egy másik filozófus, Vytautas Radžvilas globalizációs agymosásról beszél, meg „euro-kollaborálásról”, amely sokuknak lényegében nem különbözik a szovjetekkel folytatott kollaborálástól, sőt alkalmasint rosszabb annál, hiszen most gyorsabb ütemben fogy a litván. Egy harmadik filozófus, Romualdas Ozolas azokat a xenofób köröket magasztalja, amelyek nem csak hogy litvánokra és nem litvánokra osztják föl az ország állampolgárait, de a litvánok között is megkülönböztetnek jó és rossz, igaz és kozmopolita, sőt „genetikusan hazafi” és „genetikusan hazaáruló” litvánt. Igaz litván csak az lehet, aki nem kedveli, de még jobb, ha egyenesen gyűlöli az oroszokat, a lengyeleket, a zsidókat, s a nyugatiakat is, szereti viszont a palesztinokat. (Egyébként könnyen elképzelhető, a mi patriótáink mit mondanának a palesztinokról, ha nap mint nap érintkezniük kéne velük, mint egykor a csecsenekkel.) A litván parlament, a seimas nevetség, s gyakran megvetés tárgyává téve magát Európa előtt, olyan törvényeket hoz, mint például az, amelyik megtiltja az útlevélben szereplő nevek esetében a (litván ábécéből hiányzó, s ezért idegennek, „lengyelnek” minősített) „w” betű használatát, vagy amelyik tiltja a szexuális információ terjesztését, miközben olyan emberek, akik magukat a szabadság élharcosának tartják, kővel dobálják meg a melegek felvonulását (Isten ments, hogy a náci szimpatizánsok felvonulását is). Nem kell sokáig várnunk, s nyilván akadnak majd olyan parlamenti képviselők is, akik szíves-örömest felgyújtanak bármely „gon­dolkozdát”.

Olvastam egy beszélgetést – igaz, nem a litván sajtóban – egy európai nővel, aki arra a kérdésre, hogy miben különbözik egymástól a nyugat-európai és a kelet-európai politikai színtér, azt felelte: „Tudja, maguknál teljesen hiányzik a baloldal. Akiket maguknál baloldaliaknak hívnak, azokat nálunk jobboldaliaknak nevezik, azokat pedig, akiket maguknál jobboldaliaknak, azokat nálunk félkegyelműnek tartják.”

Mi történt velünk? Sajnos, semmi rendkívüli: hasonló tendenciák már a rendszerváltás, a S‰jűdis idején kezdtek kirajzolódni, de a szabadságvágy olyan lelkesítő, olyan elementáris volt, hogy senkinek nem akarózott észrevenni őket. A szovjet rendszert az emberek elsősorban, sőt kizárólag azért gyűlölték, mert a többség véleménye szerint halálos veszélybe sodorta a nemzetet. Valójában a dolog nem ilyen egyszerű. A szovjet rendszert három okból kellett elutasítani. Először is azért, mert gazdaságilag életképtelen volt: a birodalmat, s azon belül Litvániát, nyomorba és reménytelen elmaradottságba taszította. Másodszor azért, mert megölte a szólás, a gondolat és a lelkiismeret szabadságát, s a hazugság és a konformizmus érvényesülését ösztönözte. Végül pedig azért, mert elzárt bennünket a nagyvilágtól, az új eszméktől, a tudomány vívmányaitól ugyanúgy, mint a mindennapi életet megköny­nyítő dolgoktól. A nemzet mint olyan azonban – legalábbis a sztálini korszak elmúltával – olyan nagy veszélyben nem volt, amit az is bizonyít, hogy a nemzet és a nemzeti nyelv fennmaradt, sőt még csak meg sem fogyatkozott a több mint ötven év alatt. Sztálin idején a szovjetek nem nemzeti, hanem osztályszempontokban gondolkodtak, később pedig, Sztálin halála után tisztán pragmatikus kategóriákban: ha nem fordulsz ellenünk, békén hagyunk, még karriert is csinálhatsz, mindegy, hogy melyik nemzethez tartozol. Más lapra tartozik a gondolkodásod, az erkölcsi alapállásod: azt úgy forgatjuk-formáljuk, ahogy nekünk tetszik.

Ami a szovjeteknek valóban számított, azt sikerült elérniük: alattvalóikat – beszéltek volt bármely nyelven, s tartották volt magukat bárkinek – nagy mértékben demoralizálták, s szűk látókörű, primitív mentalitást oltottak beléjük, amelynek egyébként része volt a nemzeti hagyományba való bezárkózás, a mindenféle idegenek, a mindenféle „kozmopoliták” iránti gyűlölet is. Lényegében épp azt a fajta litván nemzetet betonozták be, amelyik fajtát a mi pszeudo-értelmisé­günk annyira szeret.

A S‰jűdis idején a nemzeti mozzanat kihangsúlyozásával volt a legkönnyebb megmozgatni a tömegeket, hisz az nem igényel mélyebb reflexiót; a nemzeti jelszavakra az emberek nagy része automatikusan vagy majdnem automatikusan reagál, a nemzeti érzés-önérzet önmagában is felemelő. Azoknak az időknek a lelkesedése szép volt, az akkor hozott áldozat tiszteletreméltó. Ma azonban látjuk a nemzeti jelszavak fonákját is. Legalább ötven éve, de ha beleszámítjuk az auto­ritáriánus Smetona-rendszer időszakát is, akkor talán még hosszabb ideje Litvániában hiányzik a normális, „szókratészi” intellektuális légkör. Az emberek megszokták, hogy kizárólag a „nemzet” fogalmaiban gondolkozzanak, s nem akarják és nem is képesek felismerni, hogy léteznek más kategóriák, más – néha esetleg fontosabb – értékek. A primitív, gondolattalan nacionalizmus kerekedett felül, a saját démosznak – mondjam így – „sztrepsziadészi” kultusza, az a törekvés, hogy a bezárkózás és a provincializmus örökérvényű legyen. Amit egyébként táplál és erősít az a tény is, hogy Litvánia mindig agrártársadalom, paraszttársadalom volt (noha már nem az). Erősítik az új történelmi fejlemények is: a fokozódó egyenlőtlenség, az újsütetű, „pofátlan” korrupció, a világgazdasági válság, és nyomában a fogyasztói álmok szertefoszlása. (Egykor épp ilyesfajta okok miatt jelent meg a színen a fasizmus, és bizony a szocializmus is). Talán mondani sem kell, s ez aligha lehet kétséges, hogy azok közül az értelmiségieink közül sokan, akik most a „sztrepsziadészi” útra léptek, soha nem voltak valódi értelmiségiek – karrieristák voltak, akiknek nem sikerült azt a társadalmi pozíciót elérniük, amelyre vágytak, s akiknek csalódottsága most szépen egybecseng szélesebb társadalmi rétegek csalódottságával.

Könnyű észrevenni, hogy nem vagyunk egyedül a bajban. Az agresszív idegengyűlölet, az izolacionizmus, az obskuráns klerikalizmus Lengyelországban is megfigyelhető – talán még jobban, mint nálunk. (A katolikus egyháznak nálunk nincs akkora hatalma, de nem is húz annyira jobbra, mint a lengyel.) Igaz, Lengyelországban számosabb a tiltakozás is mindezek ellen: erős, befolyásos értelmiségi társaság létezik, melybe Adam Michniktől Andrzej Wajdáig sokan beletartoznak, s amely kitűnő helyzetelemzéseivel tölti be a fékek és ellensúlyok szerepét. Még rosszabb a helyzet Szlovákiában és Magyarországon, ahol a fasisztoid tendenciák az állami politikába is beférkőztek, s nem valami nagy ellenállásba ütköznek. Sok mindent lehetne mondani baltikumi testvéreinkről is; de maradjunk inkább a litván világnál.

Az embernek illik szeretnie hazáját, nemzetét, a maga litvánságát. Hozzátenném, hogy a litván nemzet és a litván nyelv virágzása nekem személy szerint kivételesen fontos, hiszen nem csak közíró, de költő is lennék, s ezért a litván szó sorsa különösen szívügyem. Szívügyem az, hogy legyenek olvasóim, s ne csak most, hanem a jövőben is. Abba azonban nem nyugszom bele, hogy a hazát, a népet, a litvánságot csak úgy szabad szeretni, ahogy a sok filozófus meg a nem filozófus elképzeli: szeretni kell, és kész, gondolkodni róla nincs szükség. Ezek a filozófusok és nem filozófusok úgy képzelik, hogy a nemzet végtelenül gyenge, csenevész, s ha nem kerítik körül valami palánkkal, vagy még jobb: szögesdróttal, akkor hamarosan elpusztul. Azonkívül a nemzetnek feltétlenül kell valami ellenség. Litvániában népszerű a nácikhoz közel álló gondolkodó, Carl Schmidt doktrínája, még akkor is, ha követői esetleg Schmidtnek még a nevét sem hallották. E doktrína szerint egy nemzetet, egy társadalmat kizárólag az ellenségkép forraszt egységbe, tart össze. Schmidtnek leghűségesebb tanítványai a szovjetek voltak (néha ezt ők sem mindig tudták). Gyakran mi sem bízunk benne, hogy Litvánia a szabadság körülményei között is fennmaradhat úgy, hogy nincs ellensége, s nem is gyárt magának. Nem fér a fejünkbe, hogy a világ nem feltétlenül gonosz, s a világpolitika nem feltétlenül csak ártalmunkra lehet.

Vytautas Radžvilas a litván államiságnak az Európai Unióban bekövetkező megszűnéséről, elnemzetietlenedésről, az állami és nemzeti tudat dekonstruálásáról, felbomlasztásáról beszél. Bármily furcsa, részben egyetértek vele. Igen, bomlasztják az anakronisztikus, a 19. században és a Smetona-korszakban kialakult, s a szovjet rendszer által konzervált ország- és nemzettudatot, azt, amelyiket már rég ideje lett volna eltüntetni. Új ország- és nemzettudatnak kell létrejönnie, olyannak, mint amilyen a mai német, angol és francia, s nem olyannak, mint amilyet a lengyel Mária Rádió vagy az orosz Dugin és Prohanov fémjelez. „Lakcímem ezentúl nem egy utcanév és egy házszám lesz, hanem csak ennyi: Európai Unió” – ironizál Radžvilas. Bizony, lakcímem nem a nyomorúságos, a minden szomszédjától utált és rettegett Litvánia, hanem az európai Litvánia, Litvánia a nagyvilágban. A litván államnak az az érdeke, hogy bekapcsolódjon a globális hálóba – ahová egyébként lassan az összes hagyományos ellenfelünk bekapcsolódik –, nem pedig az, hogy elzárkózzon attól. Az Európai Unió, akármilyen is legyen, éljen akármilyen válságok közepette is, változik és bővül, s Szókratész, nem pedig Sztrepsziadész pártján áll. Az EU-t a Szovjetunióval azonosítani aljas demagógia: akárhogy is, de minden litván tudja, mi a különbség Kolima, az ottani lágerek és Dublin vagy London között.

Oly korban élünk, mikor változóban van magának a nemzetnek a fogalma is. Először is most, az internet és a repülőgép korában már nincs olyan szorosan egymáshoz kötve a nemzet és egy adott terület. Ma már akkor is lehet valaki litván, s részt vehet Litvánia életében, ha fő lakhelye egy másik földrészen van. Persze ehhez racionális megoldást kell találni a litván állampolgárság kérdésére. Másodszor, a nemzeti hovatartozás egyre kevésbé szüleink-nagyszüleink származásától, s egyre inkább szabadon hozott választásunktól, saját elhatározásunktól függ. Sokakat már arra a gondolatra is kifejezetten rasszista felháborodás fog el, hogy litvánnak tekinthető egy vietnámi vagy egy színes bőrű is, ha Litvániában lakik, megkapta a litván állampolgárságot, eleget tesz állampolgári kötelezettségeinek és beszél litvánul – s még inkább litvánnak tekinthetők (és tekintendők) az illető gyermekei. Pedig ez az egyetlen humánus és korszerű, s ilyenformán az egyetlen elfogadható álláspont. Egyébként ez a jelenség nem valami egetverő újdonság. Nem csak a zsidók, de az írek nagyobbik része is diaszpórában él, s ez sem Izraelnek, sem Írországnak nincs kárára. Szintén jelentős az olasz és a görög diaszpóra, de emiatt sem Olaszország, sem Görögország nem dőlt végromlásba. Másrészt Európa országai bevándorlók tömegét fogadták és fogadják be. S okozzon ez bármily sok problémát, s próbálják bármennyire felfújni a rasszisták, az Európai Unió egyetlen országában sem észlelték az elnemzetietlenedés bármi jelét. Sőt bevándorlók, vendégmunkások nélkül a legtöbb már rég összeomlott volna gazdaságilag, s ebből következően „nemzetileg” is.

Van aztán itt egy lelki komplexus is, amit „a függetlenség fetisizálásának” neveznék, s amely az önálló, mindenkitől független állami létet elsődleges, abszolút értéknek tartja, összehasonlíthatatlanul fontosabbnak, mint a demokráciát, a humánumot vagy a józan észt. Hitvallói újra és újra érzelmekkel és mindenféle eksztátikus liturgiával próbálják alátámasztani ebbéli meggyőződésüket, aminek a kiigazítására vagy bírálatára tett bárminemű kísérlet hazaárulásnak minősül, s ezért a legszigorúbban büntetendő (a halálbüntetést is beleértve): mégis csak a nemzet évezredes hőstettei és szenvedései gyaláztatnak meg!

Holott a függetlenség nem öncél, hanem csak mód a nemzet jólétének a biztosítására. Persze hogy a legcélszerűbb mód – ezért, hogy egész tudatos életemben kiálltam és kiállok ma is a független Litvániáért. Ám a mindenfajta korlátozás nélküli függetlenség elképzelhetetlen, illetve ha elképzelhető, akkor az kártékony elképzelés: a 19. századi ábrándozóktól örökölt anakronisztikus elmeszülemény. Egyébként a jövőben (igaz, a meglehetősen távoli jövőben) a független államok helyét egy globális unió veszi át, amelynek már ma is láthatók a jellegzetességei: egyáltalán nem arról van szó, hogy el fognak tűnni a nemzeti sajátságok, nyelvek és hagyományok. Napjainkban a világon alighanem mindössze egyetlen abszolút független ország létezik: Észak-Korea; az összes többi – az USA-t és Oroszországot is beleértve – így vagy úgy korlátozza a maga cselekvési szabadságát, tekintettel van mások érdekeire is (s ha nincs, akkor jogosan ítélik el). Ha valaki a tökéletesen független Észak-Koreában akar élni, ám tegye, de ne ajánlgassa az egész nemzetnek.

Egyáltalán: megengedhetetlen eljárás az államot megtenni fétisnek, bálványnak, mert ezáltal megszegjük az első isteni parancsolatot, amely pedig nemcsak a keresztények, hanem általában minden gondolkodó ember számára kötelező érvényű. Az érzelmek és az eksztatikus szertartások veszélyesek – e módszereket használta a nácizmus és a sztálinizmus is. A mai modern állam nem az ősök hőstetteivel, illetve elszenvedett sérelmeivel támasztja alá a létezéshez való jogát, hanem avval, hogy miképp működik gazdasága, jogrendje, kormánya, önkormányzati rendszere. E téren, sajnos, nincs sok dicsekednivalónk.

A xenofóbia és a bezárkózásra való hajlam jól kivehetően tükröződik a szomszédainkkal ápolt kapcsolatainkban is. Már többször szóvá tettem a veszélyes „litván triászt” (hívhatnánk a litván Bermuda-háromszögnek is): az oroszokkal, a lengyelekkel és a zsidókkal, azaz Oroszországgal, Lengyelországgal és Izraellel fenntartott rossz viszonyt. A S‰jűdis idején, a függetlenség hajnalán már-már úgy tűnt, a viszálykodás lanyhul, sőt hogy végleg elcsitul. Sajnos, nem így történt, s jelenleg érezhetően nőtt a feszültség. Erre lehet persze azt válaszolni, hogy ebben nem mi vagyunk egyedül a bűnösek, s ez igaz. De ha mindig a mások bűneiről beszélünk vagy inkább ordibálunk, az – bár lélektanilag érthető – csak elmélyíti a problémát. Amit viszont az enyhíthet, ha saját bűneinket be tudjuk vallani (ehhez pedig belső érettségre és bizonyos erőfeszítésre van szükség).

A Vilnius környéki lengyelekkel fenntartott viszonyunkban megjelent a tragikusan visszatérő vonás: az egyik fél engesztelhetetlensége táplálja, felerősíti a másik fél engesztelhetetlenségét. Ez a visszatérő vonás alighanem 1939-ben jelent meg először. Amikor Vilnius és vidéke visszatért Litvániához, akkor az ottani lakosság többségét még nem lett volna nehéz Litvánia pártjára állítani. Sokan elfogadták, sőt akarták, hogy litvánnak, csak éppen másmilyen, lengyelül beszélő litvánnak nevezzék őket, akik kapcsolatot tartanak fönn a lengyel kultúrával. Valami bonyolult nemzeti tudatforma jött létre, amilyen például olyan emberek sajátja volt, mint Micha³ Pius Römer (litvánul Mykolas Riomeris, 1880–1945), aki alkotmányjogászként és politikusként egész életében ezért a sokszínűségért folytatott reménytelen küzdelmet. Tudjuk, hogy másoknak meg egyáltalán nem volt semmiféle nemzeti tudatuk. Megint mások nem helybéli származású lengyelek voltak, ami nem azt jelenti, hogy őket jogfosztottá kellett volna tenni. De már 1939-ben kezdetét vette a terület kíméletlen, mindenre elszánt litvánosítása, amely nem volt tekintettel semmiféle sajátosságokra, holmi bonyolult vagy nem bonyolult tudatformákra. S a lehetőségek arányában ez a náci megszállás éveiben is folytatódott. S ez okozta a Litvánia számára kedvezőtlen fordulatot: a helyiek felbőszültek, s nem a litvánságot, hanem a lengyelséget választották. Voltak más okok is, de azt hiszem, kétségtelen, hogy az események ilyetén alakulásában nem kis része volt a mi szűklátókörű patriótáinknak is. Most már persze jóval nehezebb elfojtani az ellenségeskedést, mint akkor lehetett volna. Egyet bizton ajánlhatok: nem kell olajat önteni a tűzre. Nem egy politikusunk a lengyeleket és a többi nemzeti kisebbséget per definitionem illojálisnak, vezetőiket pedig egyszerűen valamiféle ötödik hadoszlopnak tartja. Még ha el is fogadnánk ezt a szerintem téves beállítást, az országnak akkor is az lenne az érdeke, hogy ne növelje, hanem csökkentse ennek az ötödik hadoszlopnak a létszámát; nem eltaszítani kellene a nemzetiségeket, állandóan támadni őket, hangsúlyozni ellenséges mivoltukat és fondorlataik leleplezgetésén fáradozni, hanem ellenkezőleg, mindenféle értelmes módszerrel – akár engedmények árán is – magunkhoz vonzani őket.

A zsidókhoz fűződő viszonyunkban nincs semmi új. Továbbra is nagy a harag az izraeli történésszel, a Simon Wiesenthal Központ igazgatójával, Efraim Zuroffal szemben, egyesek továbbra is próbálják megalapozni a „kettős genocídium” elméletét és követelik, hogy ne nevezzenek bennünket „zsidógyilkos” népnek. A litván nemzet kétségtelenül nem zsidógyilkos nemzet. De sajnos, az utóbbi évek tapasztalata alapot ad arra, hogy a zsidógyilkosok védőügyvédjének nevezzék. Gondolhat bárki bármit Efraim Zuroffról, de abban neki van igaza, hogy a litvánok – ellentétben például a horvátokkal – egyetlen zsidógyilkost sem ítéltek el. Ellenkezőleg, az igazságszolgáltatást is beleértve olyan kimondatlan, de jól érzékelhető társadalmi közhangulat alakult ki, hogy ezeket a pereket csöndesen el kell szabotálni. Nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy megértsük: megengedhetetlen egy bűnöst mentegetni és védeni csak azért, mert az illető (magát hazafinak valló) litván, áldozatai és vádlói pedig nem litvánok.

Mindig hangoztattam és továbbra is hangoztatni fogom, hogy e téren két nagy hiba történt, amelyeket előbb vagy utóbb jóvá kell tenni. Az első hiba az 1941-es Ideiglenes kormánnyal kapcsolatos. Mindenféle köntörfalazás nélkül ki kell nyilvánítani, hogy a mai Litvánia a leghatározottabban elutasítja, hogy e kormányt követendő és tiszteletreméltó hagyományai sorába illessze. A mi Ideiglenes kormányunk lényegében nem különbözik a szlovák Tiso vagy a horvát Paveliæ kormányától, s ezeket egyetlen komoly történész sem ítéli pozitívnak. Tagjaikat hazafiaknak tituláljuk – szubjektíve azok is voltak –, pedig hát nem nevezhetők hazafiaknak olyan emberek, akik annyi kárt okoztak Litvániának, hogy mindmáig azért kell lakolnunk, s akik többet ártottak az ország jó hírének, mint ellenségeink közül bárki. Talán nem megengedhetetlen, hogy javasoljak egy „ha másként történik”-féle gondolatkísérletet: képzeljük el, hogy 1944-ben a szövetségesek szabadítják fel Litvániát, s nyugati emigrációjából hazatér Stasys Lozoraitis, aki akkor hivatalosan – legalábbis papíron – a litván államfő volt. Teljesen biztos, hogy ez esetben (még ha fogcsikorgatva is) bíróság elé kellett volna állítani az Ideiglenes kormányt, mint ahogy Franciaországban is bíróság elé állították Pétaine-t. Pé­taine is hazafi volt, aki annak idején a csatatéren szolgálta Franciaországot. S meg akarta őrizni országa függetlenségét, még ha a Hitlerrel kötött szövetség árán is. Az Ideiglenes kormány tagjait a bíróság talán felmentette volna, de egyik sem kapott volna kitüntetést, s egyiket sem kiáltották volna ki a nemzet atyjának. Hadd emlékeztessek arra, hogy a háború után Lozoraitis, de egy ideig még a nála sokkal jobboldalibb emigránsokból álló VLIK (Litvánia Felszabadításának Legfelsőbb Bizottsága) is elhatárolódott az Ideiglenes kormánytól.

A másik hiba a genocídium, a népirtás fogalmának az inflálódása, az, hogy elmosódik a különbség a holokauszt és más totalitárius bűnök között. (Egyébként ezt az inflációt még a rendszerváltás előtt a nyugati emigráció gerjesztette.) A Vilnius központjában lévő intézményt nem a genocídium, hanem például a szocializmus bűneit bemutató múzeumnak kellett volna elnevezni. Így csak állandóan a feszültséget, az ellenségeskedést fogja szítani, ami nem csupán a józan észnek mond ellent, de az ország érdekeit is sérti.

A legbonyolultabb kérdést az Oroszországhoz fűződő viszonyunk jelenti: a mai Oroszország ad elég okot a bizalmatlanságra. De itt sem kell túlfeszíteni a húrt, s nem szabad elfelejteni, hogy a dolgok fordulhatnak még más irányba is. Politológusaink és újságíróink tucatjai képezték át magukat és szakosodtak Oroszország leleplezésére (meg persze a Vilnius-vidéki lengyelek és a „túlzó zsidó követelőzés” leleplezésére). Agresszíven hirdetett véleményük szerint Oroszország és Litvánia érdekei mindig is ellentétesek, s másként ez nem is lehet. Oroszok nem lehetnek a sztálinizmus áldozatai, sokkal inkább annak tudatos támogatói és folytatói. (Egyúttal az is értésünkre van adva, hogy a sztálinizmus százszor rosszabb volt, mint a nácizmus.) Oroszország minden ellensége – nem számít, hogy felelőtlen, hozzá nem értő vagy kulturálatlan – automatikusan Litvánia barátja. Ha jól mennek a dolgok Oroszországban, az tragédia, ha nem, akkor boldogok vagyunk; ha Oroszország fejlődne, ha gazdaságilag és kulturálisan talpra tudna állni, az a legnagyobb csapás lenne, ami csak szomszédait és általában a világot érhetné. Ezt persze nem érti a naiv és önző Nyugat, amikor megállapodásra jut az oroszokkal, bennünket imígyen a némileg homályos, de mindenképp szörnyű sorsunkra hagyva. Ez az egész azt a karikatúrát juttatja az eszembe, amelyet nem rég láttam egy lengyel újságban. Két gazduram ül az árvíz által körbefogott ház kéményén. Felsóhajt az egyik: „Istenem, istenem! Mit fog még ez a Putyin kitalálni?”

Én viszont azt jósolom, hogy gazdasági és demográfiai okok arra fogják kényszeríteni vagy már most is kényszerítik Oroszországot, hogy szabaduljon meg a sztálini örökségtől, bár ezen az úton eddig is sok kellemetlen kitérőt tettek, s nyilván a jövőben is tesznek. Nem alaptalan abban reménykedni, hogy Oroszország számára ugyanaz jelenti majd a megoldást, mint annak idején Musztafa Kemal Törökországa számára. A mai törököknek már nemigen vannak birodalmi ábrándjaik, és sem a bulgárok, sem a szerbek, sem a görögök, végső soron még az örmények, szóval senki számára nem jelentenek halálos veszedelmet. Tagjai a NATO-nak, azokkal a görögökkel együtt, akikkel még nem is olyan rég harcban álltak, s akikkel Ciprus ügyében még ma sem jutottak egyezségre. Egy, a kemali Törökországhoz hasonló Oroszország a mi érdekeinknek is megfelelne, persze nem az örökké konfliktust kereső és semmi máshoz nem értő politikusaink érdekeinek. Folyamatos bizalmatlanságunkkal és egyfolytában hangoztatott követelődzéseinkkel nem kellene akadályozni, hogy egy ilyen Oroszország kialakulhasson. Amúgy meg a legtöbben már nagyon unják az Oroszországgal folytatott vég nélküli adok-kapok játékot, s a régi sebek nyalogatását.

Térjünk vissza Arisztophanészhez. Mi marad számunkra a jelenlegi nem túl rózsás helyzetben? Nézeteink hangoztatása és a ragaszkodás nézeteinkhez, még akkor is, ha az emberek vagy akár az értelmiség többsége szembehelyezkedik velük. Kicsiny, de állhatatos csoportok, nem nagyméretű, de tisztességes „gondolkozdák”. Amire esetleg azt kapjuk válaszul: „Toleranciát követeltek, de velünk, az igazi litván hazafiakkal szemben nem vagytok toleránsak.” Ez azonban nem igaz: mi csak a tiltást tiltjuk, az erőszak, a kényszer ellen tiltakozunk. Kiállunk a demokráciákban bevett gyakorlat mellett. Senkinek nem kötelező a melegek nézeteivel egyetérteni, sőt szeretni sem kell, de ócsárolni és kövekkel dobálni sem szabad őket. Ellenezheti valaki a bevándorlást, de nem szabad a bevándorlókat megalázni, verni és könyörtelenül deportálni. Lehet valakinek saját politikája, ettől azonban még nem szabad e politika ellenzőit naphosszat hazaárulónak és idegen ügynöknek nyilvánítani, akik számára nincsen hely Litvániában. Lehet vitatkozni (s eközben nem rejtjük véka alá, hogy vitapartnerünk álláspontját tévesnek és idejétmúltnak tartjuk), de nem szabad diszkriminálni. S ha valaki fasisztoid, neototalitárius államrendet akarna bevezetni, akkor nemcsak Brüsszel ellenkezésével, hanem elsősorban saját állampolgárainak az engedetlenségével és ellenállásával kell számolnia. Summa summarummaradok derűlátó: a függetlenség visszanyerése, a gazdasági és politikai rendszerváltás után eljön majd a gondolkodásmód megváltozásának az ideje is.

FORDÍTOTTA BOJTÁR ENDRE

A litván eredeti lelőhelye: http://www.bernardinai.lt/straipsnis/-/47325

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.