szigliget
a démon szüntelen. „s ti is, balfaszok!”
hova legyek türelmes, ha rámtör,
nem tétováz a dadogós sármőr,
keresve magának emberanyagot?
köröttem forog, és míg a szar ragyog,
dörzsöl, mint megfoghatatlan, lágy öl,
ragad rám a feketebáránybőr,
s kénbűzről, örökös vágyról hallgatok.
és a régi dolgok még régibb sora
zsong, jajong üresen, lásd: búbánat.
„hordd el magad”, szól a démon, vicsora
gagyi, monoton istenutánzat.
„légy, ami lennél, bébi”, búg, micsoda
műmacsó, „a nő kifű utánad.”
egyszeri kiegészítés
egy menekült visszatér
11. nehogy azt higgyem, hogy nem tudnak rólam mindent.
önarckép 2009-ből
és még egyszer megnézi magát a tükörben.
hátratántorodik, de nem attól, ahogy kinéz;
a megszokott arcvonások, ugyanaz a haj.
hanem a tekintete. eszelős pillantás,
a viharral szembenéző kapitányé.
és a kapitány azt mondja: „a kurva úristenit!”
de utána rögtön ezt: „gyere csak, gyere, küzdjünk meg!”
nyilván a mosoly teszi.
az a kései, keserű mosoly.
szvengáli
kétes értékű, de siker. rövid távon feltétlenül.
szalon-ördög talon-tanítványa, faustnak lófasz,
„nem közönséges képességeit csak komoly és korszerű
tudományos problémák szolgálatába óhajtja állítani.”
átver a látvány, a kacér, megejtő, delejes pillantás,
s máris önként ajánlod fel neki gyarló és meghitt önmagad,
pedig az idealizmus gyengeség, akárcsak a szenvedély.
persze, a szorongás teszi; a szorongás és a csend.