Interjú Hans Mommsennel

„Funkcionalisták” és „intencionalisták” a holokauszt-kutatásban

Kérdés: Ön a funkcionalista irányzat képviselője?

Hans Mommsen: Igen, ehhez az irányzathoz vagy iskolához tartozom, de ez már nem lényeges, mivel mostanság már keverednek a különféle iskolák nézetei. Ez a Daniel Goldhagen körül kirobbant vitának köszönhető, aki sok tekintetben a szuperintencionalisták közé tartozik. Korábban az én felfogásom nagyban különbözött Christopher Browning vagy Raul Hilberg módszertani elképzeléseitől. Manapság azonban a funkcionalisták és az intencionalisták közötti szembenállás elhalni látszik. Raul Hilberg például intencionalistaként indult, s a végén funkcionalista lett. És ez persze fordítva is igaz: sokan vannak olyanok, akik hozzám hasonlóan a funkcionalista tábor képviselői, de elfogadják a másik oldal érveit is. Ezzel szemben az 1960-as évek elején úgy állt a helyzet, hogy arra kellett erőteljesebben rámutatni, hogy nem csupán az ideológiai tényező vezetett a holokauszthoz, hanem egy sor más tényező is, sőt, hogy ezek talán még többet is nyomtak a latban.

A legfőbb vitakérdés mind a mai napig az, hogy mikor indult be a holokauszt gépezete, vagyis hogy mikor kezdődött az egész európai zsidóság, s nem csak a kelet-európai és a német zsidók kiirtása. Abban azonban egyetértés van, hogy a módszeres népirtáshoz vezető út (amelyet az Auschwitz névvel szokás illetni) menet közben egyre gyorsabbá vált. S ezért kevésbé lényeges annak meghatározása, hogy pontosan mikor volt a fordulópont: 1941 márciusában, 1941 júliusában, vagy Hitler és Himmler sorsdöntő megbeszélésén 1941 szeptemberében, sőt, hogy nem korábban, mint 1942 áprilisa, mikor is Eichmann szemügyre vette, áttanulmányozta Globocnik halálgyárait. Én magam ez utóbbi dátum felé hajlok, noha elismerem, hogy ebben a kérdésben meglehetősen egyedül vagyok a véleményemmel. De ezek a viták jobbára a szakértők számára fontosak, az általános következtetések tekintetében nem igazán lényegesek.

A tettesek indítékai

Az alapvető elképzelés mögött ideológiai, történelmi okok vagy a bürokratikus államapparátus állt?

HM: Némileg leegyszerűsítve arra a tényre szoktam rámutatni, hogy nem Goebbels vagy Streicher vitte véghez a holokausztot – ők főként ideológusok voltak. Ahhoz azonban, hogy egy tömeggyilkosságot módszeresen végre lehessen hajtani, más emberekre is szükség volt, őket pedig nem elsősorban ideológiai megfontolások vezérelték.

Akkor mégis mi?

HM: Kétségtelen létezett egy olyasféle közmegegyezés, hogy a zsidóktól meg kell szabadulni. De abban viszont már eltértek a vélemények, hogy meg kell őket ölni vagy csak kiűzni az országból. Épp ez volt az a kérdés, amelynek kapcsán a náci rezsim zsákutcába jutott, mert ahogy egyre több és nagyobb terület került német uralom alá, úgy vált a kitelepítés egyre lehetetlenebbé. Egészen 1941-ig nem létezett valamiféle jól körülhatárolható koncepció. A zsidóellenes intézkedések kumulatív, halmozódó radikalizálódása olyan folyamat volt, amelyet a vészhelyzetek öngerjesztő természete szült, miközben minden egyes lépés tovább táplálta a folyamatot.

Később pedig a tettesek már hozzászoktak emberek legyilkolásához, s nem is gondolkoztak el a dolgon. Az SS tagjait kétségtelenül rasszista előítéletek és nacionalista fanatizmus mozgatta. De az erőszak felgyorsulásában más tényezők is szerepet játszottak. A német Goetz Aly például egyértelműen kimutatta, hogy a járulékos motívumok között fontos szerepet játszott a balti államokból és Volhíniából, illetve később Besszarábiából érkező németek, a Volksdeutschok letelepítési programja. Az áttelepítési program adott fontos lökést a zsidók deportálásának felgyorsításához, s végül a Németországhoz csatolt lengyel területeken és a Generalgouvernement területén élők kiirtásához. Létezett tehát egy olyan szál, amely összekapcsolta a népi németek letelepítését és a Nagynémet Birodalom megteremtését célul tűző terveket a Kelet- és Közép-Európában élő zsidók kiirtásával. A fő tettesek, így például Adolf Eichmann vagy Odilo Globocnik eredetileg munkájuk körülbelül 80 százalékát a letelepítési kérdésre fordították, s csak 10 százalékát a „zsidókérdésre”. A holokauszt kivitelezésének feladata tehát a Nagynémet Birodalom keleti kiépítésének „kellemetlen”, mégis elengedhetetlen részét képezi. És ahogyan arra számítani lehetett már kezdettől fogva, a letelepítési kezdeményezések szinte teljes kudarcát követően a zsidók kiirtása afféle kompenzációs feladattá vált, és végül a holokauszt lett az egyetlen olyasmi, ami az etnikai tisztogatás és a keleti területek átrendezésének sokkal átfogóbb programjából megvalósult.

Ez csak egy példa arra, hogy az antiszemita indítékok rendszerint összekeveredtek a nacionalista indítékokkal és érdekekkel. És ezzel párhuzamosan a megsemmisítési program öngerjesztő folyamattá vált.

A módszertani kihívás abban áll, hogy a szándékos gyilkosságokba torkolló különféle tényezők közötti kapcsolatot feltárjuk. Ebben a tekintetben én nagyobb hangsúlyt fektetek a rendszerszerű tényezőkre: azokra, amelyek a bürokratikus mechanizmusokból és a politikai kölcsönhatásokból fakadtak. Ez a nézőpont feltehetően abból a nézetből fakad, hogy a náci rezsim működését többek között azért próbáljuk megérteni, hogy elejét vegyük a jövőben annak, hogy hasonló politikai és pszichológiai helyzetek alakuljanak ki, bár az is igaz, hogy ilyen méretekben hasonló eseményre már biztosan nem kerülhet sor. Ebből a szempontból az ideológiai tényező kevésbé fontos, ha a zsidóellenes népirtáshoz hasonló esemény eshetőségét latolgatjuk. Meggyőződésem szerint elsősorban strukturális tényezők vezetnek olyan helyzethez, amelyben a civil jogrend veszélybe kerül és az öröklött intézmények alapjait aláássák – ezek ugyanis a terror uralmának és a tömeggyilkosságnak az előfeltételei. Bármilyen népvezér elő tud állni egy többé-kevésbé koherens ideológiával, hogy az erőszak alkalmazását igazolja. Persze ez nem azt jelenti, hogy a rasszista indíttatású antiszemitizmus – különösen az európai szellem alakulásában betöltött – egyedülálló szerepét figyelmen kívül hagyhatnánk.

Az antiszemitizmus szerepe

Azt állítja tehát, hogy a tömeggyilkosságnak nemcsak az előfeltétele, hanem a leglényege is az államapparátus szerepében érhető tetten?

HM: Az alapvető kérdés, amelyet tisztázni kell az, hogy hogyan jött létre az az alapvető változás az antiszemitizmus jellegében, amely a 19. századi antiszemitizmust a 20. századitól, illetve a háború utánitól megkülönbözteti. Önmagukban az ideológiai tényezők változatlanok maradtak. A náci antiszemitizmus nem sokban különbözik 19. századvégi előfutáraitól. Ami megváltozott, az az intenzitása volt, illetve azok a körülmények, amelyek közepette ilyen virulenssé válhatott. Ez nyilván összefügg a náci mozgalom fasiszta jellegével. Az új elem az a lényegéből fakadó tendencia, hogy az eszközöket a célokkal helyettesítse és a politika fogalmát víziószerűvé és propagandisztikussá tegye.

Már Hannah Arendt rámutatott arra, hogy úa minőség alakult ki a gyilkosság tekintetében: a gyilkosságot többé nem tekintették kivételes cselekedetnek, hanem hétköznapi munkának. Az üldözés álracionális jellege az a fő különbség, ami ezeket a tömeggyilkosságokat megkülönbözteti a történelmi pogromoktól, amelyek fő hajtóereje a spontán, ellenőrizetlen és féktelen érzelemkitörések voltak. Ennek volt az a tragikus következménye, hogy a keleti zsidóság arra számított, hogy elkerülheti a rájuk zúduló német csapást, ha rugalmasan viselkedik, úgy, ahogy a történelmi pogromok esetében. Ez azonban tévedés volt, mert a zsidógyűlölet mozgásba hozásának korábbi módja nagyon különbözött attól, ahogy a nácik szándékosan eltervezték a tömeggyilkosságot.

Az Ön által elmondottak alapján az a benyomásom, hogy nem osztja Goldhagen véleményét.

HM. Bizony egyáltalán nem. Goldhagen nem sokat ért a 19. századi antiszemita mozgalmakhoz. Csupán azt vizsgálta, hogy az antiszemitizmus milyen hatással volt a tömegekre Németországban, különösen a weimari korszakban, ez azonban meglehetősen problematikus.

De Goldhagen azt is mondta, hogy nincs nagy különbség a náci antiszemitizmus és a korábbi antiszemitizmusok között, azon kívül, hogy a náci apparátusnak sikerült az antiszemita célokat a gyakorlatba átültetni.

HM. Ezt ugyan ilyen formában sehol sem mondja ki, de ő a német antiszemitizmusban egy nem egyenes vonalú folytonosságot tételez fel, amely a középkorban veszi kezdetét, és Hitler ennek a német antiszemitizmusnak lett volna a végterméke. Ez és a hasonló feltevések azonban tévesek, mert Hitler hatalomra jutásában abban az időben az antiszemita propagandának szinte semmi szerepe nem volt. Mint ahogy az 1930 szeptembere és az 1932 novembere között zajló választási hadjáratokban sem játszott az antiszemitizmus komoly szerepet. Goldhagen épp ezt a perdöntő tényt hagyja figyelmen kívül.

Ezenkívül Goldhagen, miközben egész idő alatt német antiszemitizmusról beszél, megfeledkezik a Houston Stuart Chamberlain és Richard Wagner által fémjelzett népi, völkischantiszemitizmusról, amely pedig közvetlenül is hatott Hitlerre és a náci pártra. Goldhagen nem ismeri a német antiszemitizmus különféle válfajait és a Harmadik Birodalom belső rendszeréről sem tud túl sokat. Például kijelenti, hogy a zsidók a nürnbergi törvények nyomán vesztették el állampolgárságukat, pedig valójában ez Hans Globke és Martin Borman közös munkájának eredménye volt, amikor 1938 végén megváltoztatták az állampolgársági törvényt.

A gyilkos antiszemitizmustól a gyilkos tettig

Véleménye szerint mikor vált a gyilkos antiszemitizmus holokauszttá, gyilkos tetté?

HM: A „gyilkos antiszemitizmus” kifejezés már közel jár Daniel Goldhagen szóhasználatához, s ez szerintem nem igazán segíti a dolgok megértését. Különbséget kell tenni a német konzervatívokra – különösen a tiszti kar tagjaira és a magas rangú köztisztviselőkre – jellemző kulturális és jórészt a keleten élő zsidók ellen irányuló antiszemitizmus és a népi antiszemitizmus között. A konzervatív változat valamiféle „kulturális kódként” működött, ahogyan erre Shulamit Volkov rámutatott. A német antiszemitizmusnak ez a változata a későbbiekben azért játszott fontos szerepet, mert megakadályozta a funkcionális elitet abban, hogy elhatárolja magát a rasszista antiszemitizmus túlkapásaitól. Emiatt nem volt szinte semmiféle számottevő tiltakozás a német tábornoki kar és a német birodalom vezető funkcionáriusai részéről a zsidók üldözése ellen. Ez különösen szembeötlő, ha meggondoljuk, hogy Hitlendított.

A konzervatív antiszemitizmus mellett létezett egy inkább hallgatólagos antijudaizmus a katolikus egyházon belül, aminek volt bizonyos szerepe abban, hogy a katolikusok immunisak lettek az egyre jobban eszkalálódó üldözésekkel szemben. A katolikus egyház híres tiltakozását az eutanázia program ellen emiatt nem követte semmilyen tiltakozás a holokauszt ellen.

A németországi (de a más országbeli) antiszemitizmus harmadik és legmérgezőbb változata az ún. népi antiszemitizmus vagy rasszizmus volt, amelyik a legerőteljesebben hirdette az erőszakot. Mindenesetre nem árt tisztában lenni azzal, hogy Hitler egészen 1938-ig, sőt talán még 1939- ben is kényszer-kitelepítés révén akart megszabadulni a német zsidóságtól, s ekkor még nem létezett valamiféle jól körülírható terv a kiirtásukra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nácik másutt visszariadtak volna az erőszakos módszerektől, amit jól mutatnak a zsidók, a zsidó üzletek és intézmények elleni támadások. De egészen a háború második évéig nem létezett semmiféle formális program a zsidók kiirtására. És ez a program is csak azután jött létre, hogy a „tartalékban lévő” projektek megbuktak. Persze ez megint csak nem azt jelenti, hogy a náci módszerekben ne lett volna mindig is egy gyilkos elem.

Németországban és Ausztriában tehát az antiszemitizmusnak ez a három válfaja létezett és ezek közül a népi antiszemitizmus kisebbségben volt – legalábbis az 1930-as évek előtt. Éppen ezért magyarázatra szorul, hogy egy olyan csoport, amely még a náci pártnak is csupán 10-12 százalékát tette ki, miért tudta mégis meghatározni a rezsim zsidóellenes politikáját. Ennek egyik oka az volt, hogy Hitler mindig megakadályozta, hogy a szélsőséges rasszisták ellen jogi lépéseket tegyenek, még akkor is, ha bűncselekményt követtek el. Emiatt ezeknek a megrögzött antiszemitáknak még akkor sem kellett semmiféle büntetéstől tartani, ha zsidó honfitársaikkal szemben erőszakot alkalmaztak.

De egy másik mechanizmust is figyelembe kell venni. A náciknak mint tömegmozgalomnak nem volt jelentős befolyásuk a kormányzati vagy a közigazgatási döntésekre, s a döntést szinte valamennyi fontos kérdésben kivették a kezükből. Erre különösen a náci párt radikális szárnya és a rohamosztagosok reagáltak keserűen. Tiltakozásuk mentális levezetésére nagyszerű alkalmat kínált a zsidóüldözés. Még a polgári közigazgatás irányítói is pártolták, hogy a párton belüli kielégítetlen társadalmi-forradalmi tendenciák antiszemita tevékenységben engedjék ki a gőzt. Ezért az egész rendszer sajátja volt, hogy támogatták az antiszemita érzelmek szabadjára engedését, hogy az NSDAP, amely egyébként szinte minden más politikai területen elveszítette korábbi befolyását, legalább e téren elégedett legyen.

Az antiszemitizmus egyfelől tehát amolyan biztonsági szelepként működött; másfelől a mozgalom szociális-forradalmi energiáit is a zsidóellenes politika területére lehetett terelni, mert – eltérően a többi belpolitikai kérdéstől – ez semmiféle belső érdeket nem sértett. Kétségtelen tény, hogy a náci mozgalom szüntelen és egyre fokozódó zsidóellenes propagandája egyre növekvő zsidóellenességhez vezetett, különösen a fiatalabb generáció körében. Jellemző, hogy ez a rasszista gondolkodás úgy alakult ki, hogy közben a valódi zsidó élethez semmi köze nem volt.

„Kumulatív radikalizálódás”

Körülbelül tíz százalékra tette azoknak az arányát, akik rá tudták kényszeríteni akaratukat az egész nemzetre. Mi tette ezt lehetővé, mikor a nemzet többsége vagy ellenezte a kérdés ilyetén megoldását, vagy közömbös maradt?

HM: A funkcionalista iskola többek között azért jött létre, hogy e jelenségre magyarázatot találjon. A náci párton belül a politikai célpontok tipikus megsokszorozódására a párt belső felépítésében és az 1933 utáni politikai rendszerben találjuk meg a magyarázatot. Egyik tekintetben sem különültek el jól körülhatárolható módon az egyes funkciók, sem a párton, sem az államon belül. Emiatt a náci főnökök örökös rivalizálásának vagyunk tanúi, miközben az egész rendszert a Führer-kultusz tartja egyben. Másodszor, mivel sem a párton, sem az államon belül nem létezett semmiféle választott testület, a politikai döntéshozatal teljesen informális maradt, és nem létezett olyan intézményi keret sem, amelyen belül a hatalom egyes ágainak birtokosai a kritikus kérdéseket meg tudták volna tárgyalni. Ennek viszont az lett a következménye, hogy az akarat oly sokat hangoztatott egysége valójában nem létezett. Az ún. Führer-rendeletek, amelyek egyre inkább átvették a normális törvénykezés szerepét, közel sem voltak koordináltak, és az egymással versengő főnökök úgy próbálták az egymás közötti hatalmi harcot eldönteni, hogy a Führer más és más rendeletére hivatkoztak.

A zsidóellenes politika tekintetében szintén léteztek érdekellentétek a kérdésben érdekelt intézmények és pártszervek között. Nézzük például a zsidó tulajdon elkobzását, aminek a terve először 1938 kora nyarán merült föl. Ausztria német bekebelezése azonban megnövelte a náci pártfőnökök étvágyát, mivel Ausztria elfoglalása után a nácik szinte a Bécsben lévő teljes zsidó vagyonra rátették a kezüket. Mintegy 8 ezer bolt és kisebb vállalkozás került az arra érdemes párttársak kezébe. A kormány megpróbált ugyan az új tulajdonosokra kivetett adóból pénzt szerezni, de nem sok sikerrel. Ennek következtében Julius Streicher, a frank területek Gauleitere, a zsidó vagyonból próbált annyit kihasítani, amennyire az általa irányított Gaunak szüksége volt. A pártnak azért volt szüksége külön pénzekre, mert Hans Xaver Schwarz, a pártkincstárnok, rövid pénzügyi pórázon tartotta a helyi és regionális pártszervezeteket.

Az 1938 novemberi pogrom hátterében is a különféle állami és pártszervek közötti éles érdekellentétek álltak. Míg a náci párt érdeke az volt, hogy a zsidó vagyon elkobzása révén regionális és helyi szinten megerősítse pénzügyi helyzetét, addig a Négyéves Terv teljesítéséért felelős Hermann Göring külföldi valutát remélt az akciótól, hogy abból tudja fedezni a létfontosságú nyersanyagok vásárlását. Heydrich és Himmler a zsidók kivándorlását szorgalmazta volna. Végül maga a párt nem profitált a zsidó vagyon kisajátításából és Heydrich sem kapta meg Hitler beleegyezését ahhoz, hogy zsidó gettókat hozzon létre, és kötelezővé tegye a sárga csillag viselését. Göring azonban legalább az ún. „zsidókérdés” kezelésével őt hatalmazta fel, míg a párt radikális elemei által folytatott törvénytelen akciókat újra szigorúan megtiltották.

A szembenálló érdekek közötti kompromiszszum egy jövőbeli „végső megoldás” perspektívájában jött létre, amelynek előfeltételével – a zsidók teljes kizárása a német gazdasági életből – mindenki egyetértett. Jellemző, hogy az érdekellentétek végleges feloldása nem sikerült. Éltek még azok a remények is, hogy nyomást lehet gyakorolni a szövetségesekre, hogy folytassák a Rublee-tárgyalásokat, és hogy a nyugati hatalmak fizessenek a német zsidók kivándorlásáért. De ezzel egy időben Hitler azt a lehetőséget is fontolóra vette, hogy egy katonai konfliktus esetén a nyomásgyakorlás durvább eszközeihez folyamodik.

A „kétértelműség” mint a „végső megoldás” kivitelezésének egyik tényezője

Christopher Browning a Goetz Alyval és Susanne Heimmel folytatott 1992-es vitában leírta, hogy mind a varsói, mind a lódzi gettóban a hivatalnokok nemhogy nem oldották meg, hanem egyenesen növelték a problémákat. Ezt követően jött fentről a parancs, amely a „végső megoldást” elindította.

HM: A holokauszt végrehajtását bizonyos kétértelműség jellemezte. Egyfelől a propaganda soha nem csinált titkot abból, hogy a rezsim a „zsidókérdést” egyszer és mindenkorra akarja rendezni, de a konkrét szándékok mindig homályban maradtak. Maga Hitler sem foglalt egyértelműen állást, noha az üldözés fokozását elősegítő ideológiai hajtóerőt kétségtelenül ő szolgáltatta. Amikor 1942-ben Hans Frank felkereste őt, hogy tiltakozzon Heinrich Himmler parancsa ellen, amelynek értelmében az összes, a Generalgouvernement területén lévő fegyvergyárból el kell távolítani a zsidókat, a diktátor azt válaszolta, hogy Frank rendezze közvetlenül Himmlerrel a kérdést.

Az a kétértelműség, amely a zsidók kiirtásának folyamatát lendületben tartotta, előfeltétele volt az egész eljárásnak, mert ez azt is jelentette, hogy hivatalosan nem lehetett hangot adni semmiféle véleménynek, amely ellenezte a népirtást. Még a kormány tagjai vagy a hadsereg legmagasabb rangú tisztjei is csak igen nehezen jutottak hozzá megbízható információhoz. Emiatt az egymással szembenálló érdekek nehezen találtak fogást az ügyön és a tiltakozást rögvest elfojtották, mondván, hogy az éppen folyó emberirtásra csakis az éppen soron lévő vészhelyzet miatt van szükség. Ez a jelenség nem egyedülálló, és kétségtelenül nem csak a náci rendszer sajátja. A vietnámi háborúban is találkozhattunk vele, mivel az amerikai hadsereg által elkövetett szörnyűségek mindenféle egyértelmű felhatalmazás nélkül történtek, míg a tiltakozást elfojtotta az általános zűrzavar és az a tény, hogy nem volt a tetteknek egyértelmű felelőse. Az informális politika hatásossága túlbecsülhetetlen.

Hitler szerepe

Mi volt Hitler szerepe mindebben?

HM: Hitler szerepe elsősorban ideológiai szinten volt fontos: a zsidóellenes intézkedések folyamatos eszkalációja az ő zsidók ellen táplált engesztelhetetlen gyűlöletéből fakadt. A „zsidókérdésről” nyilvánosan tett kijelentéseiben azonban került minden közvetlen utalást az éppen zajló népirtási folyamatra és csupán metaforákban beszélt. Még az 1944 augusztusában, Platterhofban elmondott beszédében is a „zsidókérdés” említésekor továbbra is az 1938-as demográfiai adatokkal hozakodott elő és a zsidók kiirtásáról úgy beszélt, mintha az egy jövőbeli feladat lenne. Szemmel láthatóan nagyon gondosan kerülte, hogy őt személy szerint azonosítsák a „végső megoldással”, mert jól tudta, hogy az rendkívül népszerűtlen a német lakosság körében.

Azt, hogy mennyire titokban kellett eljárni a zsidók kiirtásának ügyében, jól szemlélteti az eset, amikor 1942-ben a pártkincstár utasítást küldött az ún. politikai vezetőknek, hogy készítsék fel a német lakosságot „a szükségképpen kemény intézkedésekre”, amelyek ahhoz kellenek, hogy a zsidó férgektől végleg megszabaduljanak, az utasítást a pártszerv kénytelen volt visszavonni és ehelyett a hivatalos közbeszédben megszokott fordulattal élve már azt kellett közölni, hogy a zsidókat keletre viszik dolgozni. A szisztematikusan zajló tömeggyilkossági folyamatról tehát a német nép szélesebb csoportjainak senki nem beszélhetett őszintén.

Hitler a „zsidókérdésben” már a háború előtt megpróbált minden közvetlen felelősséget elhárítani magától, amint ez az 1938 novemberi pogrom során is egyértelműen kiderült, amikor nyíltan nem állt ki a zsidóellenes túlkapások mellett. 1942-ben Himmler azt követelte, hogy hivatalosan is hagyja jóvá, hogy a letartóztatásokat terjesszék ki azokra a zsidókra, akik vegyes házasságuknál fogva kivételezett helyzetben voltak. A kérést a diktátor végül elutasította. Emiatt aztán, amikor a berlini Rosenstrassenál tiltakozó akcióra került sor, amely után a Gestapo több száz, kivételezett vegyes házasságban élő zsidót tartóztatott le, a végén a Gestapónak kellett visszakoznia.

Hitler szerepe soha nem volt egyértelmű. Ez megfigyelhető abban, ahogy a nürnbergi törvénytervezeteket, illetve az árja cikkelyt kezelte; amikor 1938. november 10-én a pogrom alatt beszédet tartott német újságírók előtt, abban halvány utalást sem tett a „zsidókérdésre” vagy az éppen folyó pogromra. Éppen ellenkezőleg, amikor Hitler a birodalmi kancellárián szokásos évi vacsoráját adta, amelyre jórészt külföldi diplomatákat és más magas beosztású embereket hívtak meg, rögtön leintette Joseph Goebbelst, amikor az a pogromról akart volna beszámolni. Még a Führer főhadiszállásán folytatott belső megbeszéléseken is teljesen szokatlannak számított, ha valaki szóba hozta ezt a témát.

Tény, hogy Hitler nem akarta, hogy a gyilkos folyamattal azonosítsák, sem a nyilvánosság előtt, sem magánkörben. Az 1970-es években a Ludwigsburgban bíróság elé állított háborús bűnösök elleni per ügyésze, Adalbert Rückerl képtelen volt olyan, a bíróság előtt is megálló bizonyítékot találni, hogy az az ember, aki az Ostland birodalmi tartomány kincstárnoka (majd később az Adenauer-kormány államtitkára) volt, tudott arról, hogy a német birodalmi központi banknak küldött aranytömbökbe a meggyilkolt zsidók aranyfogait is beolvasztották. Én akkor azt mondtam Rückerlnek, hogy ugyanilyen nehéz lett volna bebizonyítani Hitler jogi felelősségét a tömeggyilkosságokban, mivel a diktátor gondosan ügyelt arra, hogy ne írjon alá egyetlen olyan iratot sem, amelyet Führer-parancsként lehetett volna értelmezni – bár ma már tudjuk, hogy még a Führer-parancsokat sem hozták nyilvánosságra. A holokauszt-kutatók mindent elkövettek, hogy bebizonyítsák: Hitler irányította a népirtást, de valószínűbb, hogy ő csak közvetett módon bátorította a náci vezetőket arra, hogy a zsidókat elpusztítsák.

A nemzeti szocialisták – élükön Hitlerrel – egyöntetűen úgy vélték, hogy az európai zsidóknak el kell tűnniük, de hogy ez milyen eszközökkel történjen, arról időről-időre változott a vélemény.

A Hitler által teremtett politikai körülmények oda vezettek, hogy a normális kormányzati munka megszűnt és lehetetlenné vált a politikai rendszer valamiféle belső egyensúlyának a helyreállítása. Ehelyett egy halmozódó radikalizálódási folyamat indult be, amely elsősorban a faji politika területén éreztette hatását, de nem kizárólag ott. Hitler az örökölt kormányzati rendszert szétverte, majd helyébe az egymással versengő intézmények és alkirályok közötti szociáldarwinista harcot helyezte, s ezzel megteremtette az erőszak és az embertelenség gyorsuló növekedésének előfeltételeit, ő maga azonban ebben nem vett részt tevőlegesen. A hajtóerőt olyan emberek jelentették, mint Himmler, Heydrich, Globocnik és Eichmann, meg a főtisztek és a diplomaták, akik szorgalmazták mindannak az életbeléptetését, ami addig szinte kizárólag csak propagandafogás volt.

Általánosságban tehát elmondhatjuk, hogy a holokauszt nem egy ideológiai döntés, hanem egy olyan politikai folyamat eredményeként valósult meg, amely ahhoz a végkövetkeztetéshez vezetett, hogy nincs más választás, mint kiirtani a zsidókat Auschwitzban és másutt. De ez az elképzelés csak 1941 második felében alakult ki.

Mit tudtak Németországban a holokausztról?

Azt állítja, hogy a zsidóellenes intézkedések és végső soron a holokauszt is népszerűtlen volt Európában. De mennyire népszerűtlen? És mit tudott minderről a német lakosság és hogyan reagáltak a németek mindarra, amit megtudtak?

HM: Ez nehéz kérdés. Először is nézzük meg, hogy maga a német lakosság mennyit tudott a népirtási folyamatról. A Goldhagen-vita kapcsán a német Das Erste tévécsatorna rendelt egy közvélemény-kutatást, amelynek során 65 évnél idősebb embereket kérdeztek meg arról, hogy tudtak-e a zsidók szisztematikus kiirtásáról a koncentrációs táborokban. A várakozással ellentétben a megkérdezettek 27 százaléka válaszolt igennel, noha kétség sem férhet ahhoz, hogy ez a szám túl magas és a valósághoz közel álló becslések ezt az arányt legfeljebb 7-8 százalékra teszik.

Persze vitatkozni lehet azon, hogy mit jelent az, hogy „tudtak róla”. Egy dolog, ha valaki számított arra, hogy a deportált zsidókra „szörnyű sors” vár és megint más, ha pontos tudomása volt a tömegmészárlásról. Kétségtelen, hogy 1942 tavaszától sokféle pletyka keringett: egyfelől a frontkatonák leveleiből, másfelől maguknak a szélsőséges náciknak a beszámolóiból. Sokat tudtak az emberek a Lengyelországban elkövetett szörnyűségekről, noha a megsemmisítő táborokról meglehetősen kevés információ szivárgott ki és még a német ellenállási mozgalom sem tudott arról, hogy mi folyik ott, egészen 1942 őszéig, amikor a zsidók többségét már megölték.

Általában azonban az volt a közvélekedés, hogy a zsidók meggyilkolása olyasfajta túlkapások eredménye, amelyekért Himmler és az SS a felelős, és csak nagyon kevesen voltak hajlandók elfogadni azt a tényt, hogy ez a rezsim rendszerszerű működéséből következik. A korábban említett kétértelműség ködösítésként szolgált, amely megakadályozta, hogy a megsemmisítési eljárásról bárki is átfogó képet kapjon. Még a rendszer igen magas beosztású vezetői sem tudtak pontos információt szerezni a népirtásról.

Az átlagembernek az volt a benyomása, hogy Himmler a fő bűnös, és míg őt vádolták a zsidók ellen elkövetett túlkapásokért, addig Hitlert felmentették bármiféle felelősség alól. Ezt a pszichológiai mechanizmust széles körben meg lehetett figyelni, s az egyes embereknek szükségük is volt erre ahhoz, hogy a nemzet iránti szolidaritásukat meg tudják őrizni, márpedig ez szétválaszthatatlanul összefonódott a nemzet vezetőjének, Hitlernek az alakjával. Bizonyos tekintetben a szövetséges kormányok, a Vatikán, a semleges hatalmak, sőt még maguk a zsidó szervezetek sem gondolták ezt másképp.

A zsidók elszigetelése a német lakosságtól

Beszélne arról, hogyan vélekedtek a németek zsidó polgártársaikról 1933-tól 1939-ig, majd utána, illetve az első világháború utáni időszaktól 1933-ig?

HM: A holokauszt végrehajtásának egyik alapvető előfeltétele volt a többségi német lakosság és zsidó szomszédjaik társadalmi és kulturális elkülönítése. Ezt főként az igazságszolgáltatás fokozódó zsidóellenes jellege eredményezte, illetve az egyre növekvő diszkrimináció, amely a zsidókból egyre inkább a Gestapónak kiszolgáltatott páriákat csinált. Az átlag németnek szinte minden társadalmi kapcsolata megszakadt zsidó honfitársaival és ami még ennél is rosszabb, egy idő után már nem is érdekelte őt a sorsuk.

Úgy látja, hogy az alatt az öt-hat év alatt, ami alatt ez az elkülönítés lezajlott, nem sokan tiltakoztak ellene, nem úgy, mint az eutanázia-program ellen?

HM: Valójában szinte semmi tiltakozás nem volt, még az első években sem, amikor pedig nem járt volna különösebb kockázattal. A korábban már említett konzervatív antiszemitizmus hatására az erkölcsi mérce alacsonyra süllyedt. De félrevezető lenne azt feltételezni, hogy a nagy többség helyeselte volna a zsidóellenes intézkedéseket. Úgy vélem, hogy a lakosság 25–30 százaléka tartotta helytelennek a rezsim zsidóellenes politikáját, míg a többség egyszerűen közömbös volt. Így a lakosság 6-8 százalékát kitevő radikális kisebbség – később persze a folyamatos ideológiai agymosás hatására ez az arány jelentősen megnőtt – maga mögött tudva a párt és az állami szervezetek támogatását, lehetett a hangadó. Mivel szankcióktól nem kellett tartaniuk, ezért meglehetősen nehéz volt nyíltan tiltakozni – nem is merték sokan megtenni.

Ha meg akarjuk érteni, hogy miért lett egyre passzívabb az emberek többsége, miközben a zsidók üldözése egyre fokozódott, akkor sokat segíthet, ha összevetjük a helyzetet a hollandiaival. Mindaddig, míg a holland zsidók szoros társadalmi kapcsolatban éltek a lakosság többségével, addig a lakosság is nyíltan és aktívan vállalta az ellenállást az érdekükben. Amint azonban a náciknak sikerült a zsidókat elkülönített munkatáborokba deportálni, az ellenállás elhalt, bár a zsidó gyerekek mentése még éveken át folyt.

Németországban a zsidók a nagyvárosok névtelenségében kerestek menedéket. Itt nem voltak annyira feltűnőek és kiszolgáltatottak, mint a kisvárosokban és a falvakban, ahol könnyen lehettek a diszkrimináció és az SA vagy Hitlerjugend támadásainak célpontjai. Az átlagemberek még a szélsőséges esetekben, például az 1938 novemberi pogrom esetében sem mertek közbelépni, noha igen erőteljesen elítélték a párt radikális elemeinek a viselkedését.

A nácik zsidóellenes politikájával szembeni ellenállás és tiltakozás elmaradása

Sok német zsidó érezte úgy, hogy hiányzott az a szolidaritás, amelyet elvárt volna a szomszédjaitól?

HM: Igen, sok. De nem gondolom, hogy ezt kizárólag az antiszemita előítéletek eredményezték. A háttérben ott volt az is, hogy a német–zsidó együttélés már a két háború közötti időszakban megsérült. Miután a rezsim megszilárdította hatalmát, a zsidók elszigeteltsége szinte teljes lett.

Arra a kínzó kérdésre, hogy miért nem volt jelentős tiltakozás, a válasz többrétű. Az átlagemberek egyre inkább visszavonultak a magánszférájukba, s a politika nem érdekelte őket. De egy idő után már a magánszféra sem volt biztonságos és a társadalom egyre kisebb és kisebb körei kerültek a párt ellenőrzése alá. A német társadalom atomjaira hullott, s egy normális ember szinte sehol nem beszélhetett őszintén – még saját családján belül sem, mert a politika a családok nagy részét is megosztotta. Mindez egyre növekvő politikai és erkölcsi közönyhöz vezetett.

A vezető funkcionáriusok esete persze egy kissé más. De a zsidók megsemmisítésével kapcsolatban még erre a körre is jórészt a korábban már említett kétértelműség volt a jellemző, kivéve persze azokat, akik közvetlenül részt vettek a népirtásban. Ilyen volt például a Birodalmi Kancellária külügyi államtitkára, Wilhelm Kritzinger, aki korábban a porosz közigazgatásban töltött be magas tisztséget, s hívő protestáns, a hitvalló egyház tagja volt. Kritzinger megpróbált információkat szerezni a zsidók lengyelországi kiirtásáról, s néhány beosztottját áthelyeztette a Generalgouvernementba. Akiket a rendőrség rögtön kiutasított, majd Himmler felhívta Kritzingert telefonon, és figyelmeztette, hogy a jövőben bármiféle beavatkozás azt fogja maga után vonni, hogy az általa küldött embereket koncentrációs táborba küldi.

Kritzinger több magas rangú funkcionáriussal együtt részt vett 1942. január 20-án a Wannsee- konferencián. A konferenciának két dolgot kellett volna megoldania. Az első azoknak a kritériumoknak a meghatározása lett volna, amelyek alapján a deportálandó zsidókat kiválogatják. A második a szállítási problémák megoldása. Mivel a programban a megszállt országok és Németország csatlósállamai is részt vettek volna, a konferencián a külügyminisztérium is képviseltette magát. A deportálandók kijelölését azonban elhalasztották, s erre csak később, 1942 márciusában került sor egy külügyminisztériumi megbeszélésen.

A konferencián azonban az első napirendi pontról sem született világos döntés. Legalábbis azt a beszédet, amelyet Heydrich tartott, az olyan kritikus megfigyelők, mint Kritzinger, nem vették szó szerint: Kritzinger azt mondta egy minisztériumi kollégájának, hogy az eredmény a nullával egyenlő. Ez szinte hihetetlennek tűnik, de ne feledjük, hogy a konferencia után tíz nappal még maga Heydrich is azt mondta egy, a beosztottjainak tartott bizalmas tájékoztatón, hogy a nem asszimilálható cseheket a Jeges-tenger környékén kijelölt területre deportálják, ahol az SS és a Gestapo felügyelete mellett egy hatalmas koncentrációs tábort alakítanak ki, s ahol majd helyet kap az a 11 millió európai zsidó, akikről a Wannsee- kastélyban beszélt. Himmler ugyanakkor elrendelte, hogy 100 ezer német zsidót szállítsanak át Auschwitz-Birkenauba, amelyet eredetileg arra szánt, hogy amolyan központként szolgáljon, ahonnan a foglyokat kivezénylik a különféle fegyvergyárakba. A parancs azonban akkor már teljesíthetetlen volt, mert a foglyok addigra már elpusztultak a Stalagokban és nem álltak a rendelkezésére. Nyilvánvaló, hogy Himmler ebben a szakaszban német zsidókkal akarta helyettesíteni őket. Két hónappal később aztán Birkenau lett az a hely, ahol a legtöbb zsidót elgázosították.

Amikor 1942 tavaszán Kritzinger rájött, hogy mi folyik, felkereste Lammerst és benyújtotta a lemondását. Amit Lammers nem fogadott el, mondván, hogy Kritzinger nélkül a dolgok még rosszabbra fordulnának. Kritzinger példája is bizonyítja, hogy mennyire nehéz volt a kormányzati apparátusban dolgozóknak megbízható információt szerezni a holokausztról és hogy a magas rangú köztisztviselők körében még mindig élt a remény, hogy hosszú távon elszigetelhetik Himmlert, akit a legfőbb bajkeverőnek tartottak. Ma már tudjuk, hogy túlságosan könnyű lenne erre hivatkozva felmenteni azokat a tetteseket, akik nem közvetlenül vettek részt az akcióban. Végül 1944-ben Himmler vette át az Elzászban lévő csapatok parancsnokságát, ezzel elszakadt a Führer főhadiszállásától és elvesztette befolyását a központi döntéshozatali eljárásra.

Raul Hilberg, aki eleinte biztos volt abban, hogy az átlag német is mindent tudott a megsemmisítésről, később felülvizsgálta ezt az álláspontját, miután tanulmányozta a német vasúti rendszerben uralkodó állapotokat és az Auschwitzba tartó vonatokat irányító vasutasok reakcióit. Hasonló következtetésekre jutott Christopher Browning is, aki a 101. hamburgi rendőrzászlóalj tagjainak szerepét tanulmányozta. Az erkölcsi kérdések vonatkozásában én mindig azt hangsúlyoztam, hogy még egy átlag német is elegendő információt szerezhetett zsidó honfitársai sorsát illetően, ehhez elég volt belenéznie a Reichsgesetzblattba (azaz a Birodalmi Bírósági Közlönybe) és a hétköznapi igazságszolgáltatás híreibe.

A holokauszt egyedülállóan különleges jellege

Mit gondol a holokauszt egyedülállóan különleges jellegéről?

HM: Kétségtelen, hogy a holokauszt sok tekintetben egyedülálló történelmi jelenség: azzá teszi az erkölcsi dimenzió, az elkövetők kegyetlensége, a szisztematikus kivitelezés, és így tovább. Ez azonban nem zárja ki, hogy összehasonlítsuk más történelmi jelenségekkel és úgy tekintsük, mint annak szélsőséges példáját, mikor a nyugati civilizáció barbárságba hanyatlik. És létfontosságú, hogy ezt a rendkívül összetett jelenséget azért értsük meg, hogy a jövőben semmiképpen ne állhasson elő olyan helyzet, amelyben olyasmi, mint a holokauszt megismétlődhet. Ezért hát nem szabad a különleges mivoltát túlhangsúlyozni sem, s ha valaki azt állítja, hogy a jelenség az interdiszciplináris történelmi kutatás eszközeivel megmagyarázhatatlan, akkor az az agnoszticizmushoz kerül közel. A holokauszt nem egy fekete doboz.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

Az interjút 1997. december 12-én, Jeruzsálemben készítette Adi Gordon, Amos Morris Reich és Amos Goldberg.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.