Perry Anderson – Az anomália ereje

Carlo Ginzburg történészként leginkább azokról a rendkívüli felfedezéseiről ismert, amelyeket a kora újkori népi hitvilággal, illetve az üldözői által boszorkányságnak nevezett jelenséggel kapcsolatban tett. Két esettanulmánya, az I benandanti (“Népi varázslók”), illetve A sajt és a kukacok egyaránt Itália észak-keleti sarkában történt eseményeket dolgoz fel. Ezeket követte az egész Eurázsiát átfogó szintézis, az Éjszakai történet. Az azóta megjelent művek sem kevésbé inspirálók, formájukat és a tematikájukat tekintve azonban jelentős változás ment végbe. Ginzburg pályája első húsz évében sikeres esszéíró volt; mostanra több mint ötven ilyen munkája jelent meg, témái és központi alakjai pedig elképesztően változatosak, szerepel köztük Thuküdidész, Arisztotelész, Lukianosz, Quintilianus, Órigenész, Szent Ágoston, Dante, Boccaccio, Morus Tamás, Machiavelli, Montaigne, Hobbes, Bayle, Voltaire, Sterne, Diderot, David, Stendhal, Flaubert, Tolsztoj, Warburg, Proust, Kracauer, Picasso és sokan mások, és minden egyes esszé rendkívüli ismeretanyagról tanúskodik. Nincs még egy élő történész, aki a művelődés ilyen széles skáláját dolgozta volna fel. A legutóbb angol nyelven megjelent, Threads and Traces (Fonalak és nyomok) című munkájának minden lapja tanúbizonyság erre. Ginzburg, aki egy nominalista ellenállásával tiltakozik mindennemű korszakolás ellen, rá akar cáfolni Frederic Jameson kijelentésére, mely szerint “nem tudunk nem korszakolni”, ám eredményeit minden tiltakozás ellenére sem lehet másként megragadni, csak úgy, hogy munkásságának központi tárgya az, amit ma is reneszánsznak hívunk. Ezen a tengelyen helyezkednek el írásai a legteljesebb könnyedséggel és természetességgel a klasszikus antikvitástól és az egyházalapító atyáktól a felvilágosodásig és a hosszú 19. századig, s éppen ez a lenyűgöző ebben a gyűjteményes kötetben.

A reneszánszkutatás értelemszerűen egyfajta, az ókori és a kora újkori források között ide-oda ugráló szemléletet követel meg, és egyúttal mindarra kiterjed, ami a kettő között előfordul. Az e tudomány legmagasabb szintű műveléséhez szükséges filológiai jártasságot egy másik, történész, Anthony Grafton munkásságában is felismerhetjük, és talán ő az, akivel Ginzburg a leginkább összemérhető. Mindketten politikai háttérrel rendelkező zsidó család gyermekei, egyikük torinói, a másik manhattani, és pályájuk elején mindketten elidőztek a londoni Warburg Intézetben, ahol nem vonhatták ki magukat Arnoldo Momigliano hatása alól. Érdeklődési területükben is van némi átfedés – Panofsky, a jezsuiták, Bayle, a zsidó művészet –, illetve talán a civil érzékenységükben is. A legnyilvánvalóbb különbség pedig valószínűleg Ginzburg legismertebb művének antropológiai színezete, ahogyan a népi és nem az elit kultúra megismerésére törekszik. Az elmúlt két évtized során azonban közeledett egymáshoz a két tudós kutatási területe, Ginzburg ugyanis írásaiban egyre inkább az eszmetörténet felé mozdult el, ahol Grafton kezdettől otthon van.

Ezek a közös vonások azonban az eltérésekre is rávilágítanak. Ginzburg legfőbb eszköze, az esszéi semmi máshoz nem foghatók. Alig van köztük harminc oldalnál hosszabb, de a többségük húsz oldalnál is rövidebb. Formájukat tekintve jellemzően gyors staccatóban, zuhatagszerűen ömlik egyik intellektuális utalás – szerzői hivatkozás vagy idézet – a másikba, hogy aztán az egész hirtelen véget érjen. Hol Paolo Sarpitól indulva Ágostonon, Cicerón, Vasarin, Winckelmannon, Flaxmannon, Hegelen, Heinén, Baudelaire-en, Semperen, Scotton, Rieglen, Feyerabenden, Simone Weilen és Adornón keresztül jut Robert Longhiig, máskor Viktor Sklovszkijjal kezdve érkezik Tolsztojon, Marcus Aureliuson, és a népszerű római kori rigmusokon, Antonio Guevarán és középkori mesék V. Károly koráig való közvetítésén, Montaigne-en, La Bruyère-en, Madame de Sévignén és Voltaire-en át Proustig, mindezt huszonöt oldalon. Ebben a folyamatban, amelyet nyugodtan nevezhetünk történelmi montázsnak, a legjobb részek – hogy a Threads and Traces első írásának szembeállítását kölcsönözzük – mindig az idézetek, szemben a leírásokkal. (…) A cikkek vagy esszék lezárásához rendszerint kétféle befejezés közül választanak a szerzők. Az észak-atlanti társadalomtudományi írások szokásos befejezése az elmondottak összefoglalása, vagy – az intelligensebb olvasókat inkább tiszteletben tartva – az érvelés logikus betetőzése. Az előbbit minden tisztelettudó író kerüli. Ginzburg befejezéseinek jellegzetessége, hogy az utóbbitól is jelentősen különböznek. Ugyanis nem egy ötlet vagy érvelés következtetését nyújtja, hanem célozgat a korábbiakhoz képest más tárgyakra, új irányokat felvillantva, majd hirtelen befejezi a szöveget. Ez a gesztus a ginzburgi elme nyughatatlan termékenységének jele, de még a maga által ismertetettekkel szembeni türelmetlensége is gondolkodásra ösztönöz mindarról, amit felvillantott.

Ginzburgot mint történészt az írás formája mellett témaválasztása is különössé teszi. Grafton szövegeinek változatos formái lényegében egyetlen átfogó projekt részei, s e projekt azt mutatja meg, hogy a reneszánsz humanizmus – melyet a tudósok mint a modern tudományokhoz és történettudományhoz vezető intellektuális fejlődés zsákutcáját: szöveges mániák útvesztőjét, kronológiai spekulációkat és asztrológiai megszállottságot –, bár sokáig elhanyagolták, valójában nagyon is termékeny körülményeket teremtett. Ginzburg munkásságának a maga módján ugyancsak markáns egysége reflexívebb szinten fedezhető fel. Egy olyan szakma képviselőjétől, amely többnyire nem vagy csak visszafogottan érdeklődik az ilyen kérdések iránt, szokatlan, hogy munkái kezdetektől igen intenzíven elméleti jellegűek voltak. Munkáiban az episztemológia és a metodika kérdése nem csupán bevezetőként és zárszóként kerül elő, hanem meghatározza az irányt. A Threads and Traces alcíme “True False Fictive” (Igaz, hamis, fiktív), és ez a hármasság alapvető témája Ginzburg utóbbi írásainak. Több esszében is fő problémája a történelmi igazság kérdése, amelyet különféle nézőpontokból vizsgál – ami lehet a valóságnak megfelelő és a fiktív, a dokumentum és a hamisítvány, a mítosz és a narratíva, a nézőpont és a bizonyíték vagy a bírói ítélet és a tudós ítélet viszonya. A beavatkozások célpontja többnyire az, amit Ginzburg a szkepticizmus modern formájának nevez, és ami elmorzsolta a tény és a lelemény, a történelmi igény és a retorika trükkjei közötti különbséget. A második nagy téma a történelmi kutatások anomáliái, és a fogódzók szerepe ezek azonosításában. Ezek azután sok újdonsággal járulnak hozzá a ginzburgi mikrotörténelemhez, amely így szisztematikusabb, mint nevezetes művei. Végül az utóbbi két évtized mai politikai tárgyú írásaival új utakra tér. A jelen iránti érdeklődés nem független a távoli múlt tanulmányozásától. A kettő párhuzamosan fut. Egyéb kapcsolódási pontok mellett a legjelentősebb a zsidó témák és problémák fölvetése Ézsaiás korától Wojtyláig. Ginzburg írásának ezek a vonulatai elgondolkodtatók. Az első kérdés: vajon az episztemológia miért játszhat olyan jelentős szerepet egy történész munkásságában, aki többször is nyilvánvalóvá tette az eszmerendszerekkel szembeni kifogásait? Az egyik lehetséges válasz, hogy ekként hárítja el a szkepticizmus veszélyét, amely lehetővé teszi a zsidó népirtásjudeocídium tagadását. Ebben lehet valami. Ginzburg Threads and Traces című munkájában megjegyzi, hogy számára időbe tellett felismerni a boszorkányság és a zsidók üldözése közötti kapcsolatot. Azóta viszont többször is visszatért írásaiban a zsidó tematika.

Az adott genocídiummal kapcsolatos negacionizmus a nyugati tudományban oly mértékben elhanyagolható, hogy nem éri meg a fáradságot szellemi erőfeszítést pazarolni rá – más esetekben nem ez a helyzet, kérdezzük csak meg az örményeket. A másik válasz a strukturalizmusra és a poszt-strukturalizmusra mint a filozófiai relativizmus kései forrásaira irányul, ezek egyaránt kikezdték a szilárd igazság fogalmát; Ginzburg pedig nem csinál titkot a Derrida örökségével szembeni ellenérzéseiből. Csakhogy igen kevéssé bizonyítható, hogy a gondolkodók episztemológiai tanai vagy akár az igen hozzávetőlegesen definiált szkeptizimus nagyobb hatással lenne a történészek, mint az antropológusok vagy az irodalomteoretikusok gyakorlatára. Többségük ugyanúgy közömbös maradt iránta. A felszínen a jelenség kiterjedése és az ellene irányuló támadás mértéke és szenvedélyessége között zavarba ejtő aránytalanság tanúi lehetünk.

Mi lehet ennek a magyarázata? A meggyőző választ Ginzburg történelmi érzékenységének gyökereiben kell keresnünk. Kezdetben, mint mondja, irodalommal akart foglalkozni. De azután is, hogy érdeklődése a történelem felé fordult, folytonos inspirációt jelentett neki Auerbach Mimézise, az irodalomtudós által rekonstruált, a modern realizmushoz vezető út, amely az Odüszszeiától Virginia Woolfig vezet, és ahol helyet kap Ammianus, Tours-i Szent Gergely, Saint- Simon, történészek és emlékiratírók éppúgy, mint költők és regényírók. Ginzburg életében tehát az irodalom megelőzte a történelmet, hogy azután később is hű maradjon hozzá. A történetírás mint az irodalom egyik ága régi hagyományra nyúlik vissza, ám ez általában vagy művelt és elegáns stílust jelentett (esetleg gátlástlan cizelláltságot) – mint Gibbon vagy Michelet esetében –, és közelebb állt a képzelet világához, mint a tények rögzítéséhez; vagy narratívájában az irodalmi műfajok kvázi-reprodukciója volt: ez nyilvánvaló okokból inkább hajazott hőskölteményre vagy tragédiára – lásd Motleyt és Deutschert –, mint vígjátékra vagy kalandregényre.

Ginzburg esetében azonban másként, és meglehetősen eredeti módon érvényesül az irodalomnak a történelemre gyakorolt hatása. Ginzburg ugyanis az irodalmat nem stílusnormának vagy műfajkínálatnak tekinti, hanem a tudás eszközének. Számos esszéjében határozottan kifejti, hogy a regényírók és a költők kognitív eszközökkel járulhatnak hozzá a múlt objektív tanulmányozásához: Tolsztojnál az elidegenítés technikája társadalomkritika, Stendhalnál a szabad, közvetlen stílus út a belső világ felé, Flaubert-nél az ellipszis egyszerre akasztja meg és gyorsítja fel az időt, míg Proustnál a közvetlen vizualizáció vezet új, pontos megfigyelésekhez. Ezek az eszközök, persze, a fikció terepén maradnak. Ebből a sajátosan ginzburgi nézőpontból válik mumussá a történelem és a fikció közötti határt mindenestül eltörlő modern szkepticizmus – melynek Hayden White a legelvakultabb híve. És nem is feltétlenül azért, mert a tudományterületen olyan jelentőssé vált, hanem mert kártékony, ugyanis az irodalom és a történelem egyik összeborulását egy másik, lehetséges összeborulás hamis közelségével riogatja. (…)

Aki ismeri Ginzburg korábbi, Éjszakai történet című könyvét, észreveszi a rokonságot abban, ahogy ott kezeli a mítoszokat és szertartásokat, és ahogy itt az eszméket és az ábrázolásokat, miután az antropológia helyét átvette az eszmetörténet. Az alkalmazott eljáráshoz mindkét esetben ugyanazt a tekintélyt, Wittgensteint idézi meg, az ő kötelének képével, amely több, egymáson átbújó fonalból áll, és egyik sem hosszabb a kötél teljes hosszánál, mégis mindegyik önálló köteget alkot. Szakszerűbben szólva ez az elképzelés a politetikus osztályozás gondolata, amely szerint nem szükséges, hogy az egy kategóriába tartozó elemek azonos tulajdonságokkal rendelkezzenek. Inkább sorba rendezhetők – abc/bcd/def/ –, mégpedig úgy, hogy a sorozat utolsó egységének akár nincs is közös vonása az elsővel.

A társadalmi és kulturális formák ilyen típusú elemzésének sebezhetősége nyilvánvaló. Az így megteremtett kapcsolat ugyanis lényegében ellenőrizhetetlen: annyira kijelölhetetlen a határ, hogy gyakorlatilag bármi bármihez kapcsolódhat. Wittgenstein – a szent őrült, aki vagy a történelem iránti érdeklődébens, vagy a társadalomtudományok ismeretében volt ártatlan – Spengler A nyugati világ alkonya című munkájával illusztrálta elképzelését. Hogy ez milyen ingoványos talaj a mítoszelemezéshez, az a kötet minden nagyszerűsége ellenére is kiviláglik az Éjszakai történetből.

Ugyanez az eljárás biztonságosabbnak tűnik, amikor az írásbeliség előtti társadalmak mítoszaitól jut el – gyakran igen csavaros gondolkodással – a középkori és modern társadalmak érveléseiig és eszméiig. A mítoszok hírhedetten képlékenyek, számos értelmezési lehetőséggel szolgálnak a későbbi értelmezőknek; és ahogy köztük is az egyik legjelesebbik, Lévi-Strauss – akinek árnyéka rávetül az Éjszakai történetre – maga ismerte el egy ízben, manipulálhatók is. Írott szövegekre ez lényegesen kevésbé igaz, esetükben ugyanis, amennyiben előfordulnának, az efféle mutatványok tetten érésére megannyi filológiai módszer rendelkezésre áll. AWooden Eyes (Faragott szemek) vagy a Threads and Traces zuhatagai ekként nemcsak látványra szépek – köröttük sok intellektuális szivárvány –, hanem a szikla is szilárdabb alattuk. Nem lehet intellektuális izgalom nélkül olvasni. Jellemzően olyan láncok alkotják, melyekben radikális váratlansággal kapcsolódnak egymásba olyan szövegek, melyeket több évszázad vagy akár évezred választ el egymástól, és ezek a szövegláncok a Ginzburgra pályafutása elejétől oly jellemző rendkívüli műveltségből és hátborzongató intuícióból születnek meg, minduntalan lenyűgöző fölfedezésekkel. E helyt legyen elég csupán három ilyen meglepetést említeni az utóbbi időkből, csak jelezve, milyen széles a skála: szó esik a La France juive szerzője, Edouard Drumont valószínűsíthető közvetítő szerepéről az orosz hamisítvány, a Sion bölcseinek jegyzőkönyve létrejöttében; Sterne Tristram Shandy és Bayle Dictionnaire historique et critique (Történeti és kritikai szótár) című munkája közötti rejtett kapcsolatról; valamint arról, hogy Picasso Guernicájában jellemzően jelen van Georges Bataille.

És ha már erről esett szó, adódik a kérdés, vajon ezek a zuhatagok hogyan viszonyulnak az 1960-as évek óta alakult eszmetörténet nagyobb vízrendszeréhez. Ezen a ponton ismét előkerül a politetikus osztályozás problémája. Valahányszor humán tudományokban alkalmazzák, soha nem sikerül objektív – vagyis nem önkényes – módon megszabni az összekapcsolható egységeket: a világos határokkal jellemzően nem rendelkező mítoszok esetén a probléma kevésbé nyilvánvaló, hiszen azokat az antropológusok tetszés szerint és számtalan módon vághatják különféle szegmensekre. A szövegek azonban ellenállóbbak. Ezeket is fel lehet ugyan aprítani, az ily módon kialakult torzulások azonban könnyebben tetten érhetők. Az eszmetörténet historiográfiája – élen a cambridge-i iskolával – jórészt éppen ezek ellenében jött létre. Vajon a cambridge-i iskola által képviselt kritika mennyiben releváns e zuhatagok esetében?

Egy szempontból mondhatjuk azt, hogy irreleváns. Ginzburg ugyanis soha nem rekonstruálta egy író vagy gondolkodó mint olyan életművét, még abban a rövidített formában sem, amelynek Momigliano a mestere volt. Ahogy Ginzburg a szöveggel bánik, az nem eredeztethető semmiféle eszmetörténetből, bárhogy alkalmazzák is, megközelítése inkább stilisztikai alapú. Ez elsősorban Auerbach és Spitzer öröksége, akik számára bármilyen irodalmi egész nyitja az árulkodó részletek megragadása volt. Auerbachnak a Ginzburg által gyakran megidézett Ansatzpunktja is él Spitzer tömör, átfogó meglátásaival, és egyik sem igényli egy-egy író mélyreható vizsgálatát. Van azonban egy másodlagos hatás is, és ez nem az irodalom, hanem a vizuális művészetek felől jön. Ginzburg az írásaiban jócskán kalandozik itt is. Ez esetben Warburg Pathosformeln fogalma játszik fontos szerepet – az emberi érzelmek alakzatokban történő megjelenítése kőben, illetve festékkel, ami évszázadokon keresztül a legkülönfélébb, egymással is szemben álló stílusokba tevődött át –, igen korán megragadva Ginzburg figyelmét. Akárcsak a nagy német–osztrák romanisták esetében, ezúttal is a kinyerés művelete jelenik meg: az az érdekes, mit vehetünk ki – hasznos célra – a szövegből vagy a képből, nem az, hogy miből áll össze a mű.

Ginzburg ezt az örökséget sem kevésbé termékenyen alkalmazza. Tömörített formában eszmetörténetre alkalmazva azonban önkényes eredményekre juthat. Ilyen például ahogy az elidegenítést eszközként kezeli. Írók hosszú sorát követi nyomon, akik alkalmazták az elidegenítést, a történetileg legfontosabbat azonban meg sem említi. Mondtesquieu Perzsa levelei radikálisabbak, mint bármi, amit Voltaire vagy Tolsztoj valaha is leírt, mégis hiányzik a felsorolásból. A regényírók művei sem járnak túl jól. Tolsztoj és Flaubert jelenik meg, mint a történészek számára inspiratív szerző, mégpedig a Háború és béke, illetve az Érzelmek iskolája egy-egy – előbbinek a borogyinói csatáról, utóbbinak az 1848-as forradalomról szóló – részlete alapján. A regények szerkezete és ideológiája egyaránt mellékes. Pedig a történészek számára modellként ajánlott jelenetek szempontjából korántsem irreleváns vonások. Tolsztoj csatajelenetei ugyanis – a kiszámíthatatlanság, a hiábavalóság és a zűrzavar panoramikus képei –a történelem értelmetlenségéről általában megnyilvánuló, gondosan kiszámított és messzire vezető tirádák: korántsem tanácsok, amelyek megannyi történészt megindítottak volna. Flaubert forradalomról szóló jeleneteiről ennek ellenkezőjét állíthatjuk, méghozzá a Ginzburg által kiválasztott jelentben a leginkább nyilvánvaló módon, ahol is a hősies és ártatlan Dussardier-t meggyilkolja a veszedelmes, köpönyegforgató Sénécal. Flaubert narratívájának kiszámíthatósága itt is, és más regényeiben is éppoly távol áll bármely komoly történész munkájától, mint az, ahogy Tolsztoj ragaszkodik annak megérthetetlen voltához. Ginzburg az idézett regények esetében azoktól a vonásoktól, amelyek nem szolgálják a céljait, egyszerűen eltekint. Hogy egy részlet mennyire nem világos, az kiderül a következő, félresiklott ítéletből: Tolsztojban nem lát paternalizmust, Flaubert-nél viszont meglátja a KGB előképét. E két esetben, lévén szó regényekről, lehet azzal érvelni, hogy ez ízlés dolga, nincs nagy jelentősége. Az az elv azonban, hogy egy szöveg, akár diszkurzív, akár imaginatív, legjobban egészként, és nem tetszés szerint szeletelve vizsgálható, továbbra is alapelve az eszmetörténetnek, ha nem zárja is ki, hogy előőrseink mást is szemrevételezzenek. Az ellentétes póluson Ginzburg ragyogó – bár olykor a látást kissé zavaró – zuhatagairól Pocock Gibbonról szóló, Barbarism and Religion című, jelenleg az ötödik kötetnél tartó művének fenséges óceánja jut eszünkbe.

A zuhatagok függőlegesen zúdulnak le az időben. Vajon mi a helyzet a vízszintes mozgásokkal Ginzburg munkáiban? E tekintetben az anomália a kulcsfogalom. Egy nap Franco Moretti és Carlo Ginzburg elment a New York-i Metropolitan Múzeumba. Látogatásuk során elérkeztek Vermeer Alvó lány című festményéhez, amely egy szolgálólányt ábrázol, aki egy gyümölcsökkel és borral megrakott asztal mellett szenderedett el, a falon Cupido képe, a lány előtt üres szék, ferdén a félig nyitott ajtó felé, mintha csak most távozott volna a helyiségből a férfi; Moretti – leírásnak tekintve a képet, Hegel “mindennapok prózája” kifejezését idézve – így szólt: “Íme, egy regény kezdete.” Vagyis az átlagember narratívája családi környezetben – se nem tragédia, se nem epika. Ginzburg ekkor a terem szemközti falán lógó Rembrandt-portréhoz lépett, amely a szifilisztől eltorzult orrú festőt, Gérard Lairesse-t ábrázolja, és így riposztozott: “Nem az, ez egy regény kezdete.” Vagyis az anomália és nem a szabályos. Itt Ginzburg érvelése nyilvánvalóan helytállóbb volt, mivel Moretti azóta lényegében felhagyott ezzel a nézetével, és a regény eredetére vonatkozó elvet akként szabta át, hogy az inkább a kaland, és nem a mindennapi élet.

Persze más a fikció és más a történelem. A kettő kapcsolata kevésbé lényeges, mint azt Ginzburg vélelmezi. Történeti kutatásai kapcsán többször megfogalmazta, hogy az anomália többet mond, mint a szabály, mivel az anomália a szabályról is elárul valamit, nemcsak önmagáról, míg a szabály csak önmagáról beszél. Éppen ezért a kivétel episztemológiai szempontból mindig gazdagabb, mint a norma. Ez azonban nem így van. Ugyanis vannak szabályok, amelyek alól nincsenek kivételek. Elsősorban a matematikai szabályok ilyenek, de nem csak azok. Vajon ez számít valamit? Módszerek félreértésén számos termékeny program alapult már, és ki tagadná Ginzburg kutatásainak termékenységét? Ezt például azon az alapon is el lehet bírálni, ha egy pillantást vetünk a történetírásnak arra a válfajára, amelyet az anomáliák iránti lelkesedés hozott létre, és ez nem más, mint a mikrotörténelem – ennek éppen Ginzburg a legnépszerűbb képviselője a világon. Vajon milyen előre nem látható ismeretet nyújt az anomáliák mikrotörténelme – léteznek ugyanis a mikrotörténetírásnak más, a statisztikákhoz jobban vonzódó változatai is –, amitől más lenne, mint a diszciplína egyéb ágai?

Ginzburg kezdetben a “való élet tudományaként” – la scienza del vissuto – definiálta a mikrotörténelmet, amely “azokat a láthatatlan struktúrákat [vizsgálja], amelyeken belül… a megélt tapasztalat artikulálódik”, ebből a szempontból pedig a “makrotörténeti léptékre kidolgozott elemzés” igen “ritkán, olykor pedig egyáltalán nem releváns”. A megfelelő időben a kettő ily módon magától értetődő, többé-kevésbé teljes szétválása némiképp módosult. A későbbi megfogalmazások szerint a mikrotörténelem, mintegy negatív módon bírálta felül és korrigálta a teleológia és az etnocentrikusság kísértését. A Ginzburg-féle mikrotörténelem pozitív igénye az anomália erején nyugszik. A mikrotörténelem olyan világokat tárhat fel – és ezt drámai módon illusztrálja az Éjszakai csaták, valamint A sajt és a kukacok –, amelyekről a szokványos változataiban szó sem lehetett, megkérdőjelezve azok könnyű elfogadhatóságát. A logikus kérdés azonban továbbra is ott van: vajon az anomália megváltoztatja-e a szabályt, és a mikrotörténelem eredményei felülírják-e a makrotörténelem közhelyeit? Ez kevésbé világos.

Az anomália képromboló erejébe vetett hit alapjául Kuhn Structure of Scientific Revolution (A tudományos forradalom szerkezete) című munkájának magabiztossága és az az érvelése szolgál, mely szerint akkor mennek végbe tudományos forradalmak, amikor amikor valamely tudományos paradigma egy – általa megmagyarázhatatlan – anomáliába fut bele, és ez aztán annak rendje és módja szerint új paradigmát hív életre, amely képes megmagyarázni az anomáliát. Az analógia azonban félrevezető. A történetírásnak nincsenek a természettudományokéhoz hasonló, átfogó törvényei, és nem is kodifikálja a törvényeit paradigmákká. A historiográfia egy összességében lazább szövet, és ha itt-ott nyomára bukkan valaki egy-egy foltnak, amely eltér a szabályostól, attól még nem túl valószínű, hogy a szövet egésze kibomlik, és más mintával kell újraszőni. A makrotörténelem azokat a nagyszabású változásokat tanulmányozza, amelyeken a társadalmak keresztülmennek. Ahhoz, hogy ezt a mikrotörténelem megváltoztassa – hogy az anomália új szabályhoz vezessen – egy eljövendő világ mikrokozmoszát kellene tanulmányoznia. Ilyesmit azonban a szerény mikrotörténelem nemigen állít magáról. (…)

E bonyolult kérdéssel kapcsolatos további reflexiót keresve se találhatunk jobbat, mint Ginzburg nemrégiben elhangzott csodálatos előadása, mely a “Mi szavunk és az ő szavuk” címet viselte. 1 Ennek Ansatzpunktja – amelyet Ginzburg kapcsolódási pontként használ – Marc Blochnak A történész mestersége című munkájában kifejtett meglátása arról a szakadékról amely a szavak múltbéli és a történész írásában használt jelentése között adódhat. Kenneth Pike terminológiájával Ginzburg a problémát mint az “émikus” és az “étikus” szemlélet közötti feszültséget fogalmazza újra, hangsúlyozva, hogy nemcsak a kettő között, de a kettőn belül is előfordulhat ellentmondás. Mint mondja, a helyesen föltett étikus kérdésre olyan émikus válasz adható, amely sosem lesz maradéktalan, így módosítja a kérdést. De vajon miféle kérdések váltják ki a legeredményesebb válaszokat? Ginzburg szerint az olyan esetekre érdemes összpontosítani, amelyek új általánosításokhoz vezetnek. Ezek között az anomáliák a leginkább ígéretesek. Azok az esetek, amelyek nem modellértékűek, hanem eltérnek az elvárt vagy bevett normától. Szerinte a mikrotörténelem – nem mint az egészen kis események vizsgálata, hanem mint bármilyen esemény szoros vizsgálata – az ilyen anomáliák vizsgálatának par excellence terepe lehet, ennek felfedezésével pedig jellemzően az jár, hogy felfordulnak a meglévő historiográfiai, mi több politikai hierarchiák. (…)

Manapság kevesen kérdőjelezik meg, hogy Marc Bloch kora legnagyobb történésze volt, vagy azt, hogy A történész mestersége azóta is felülmúlhatatlan munka a tudományág feladatáról és próbájáról való gondolkodásban. De nem lenne valódi a tiszteletünk, amellyel e kiáltványnak és szerzőjének adózunk, ha kritikátlanul viszonyulnánk hozzá. A kötet kulcsfontosságú mondata így szól: “Amikor már mindent elmondtunk, kutatásainkat egyetlen szó világítja be, és ez a szó a »megértés«.”(Un mot, pour tout dire, domine et illumine nos études: “comprendre”.) 2 Ehhez mi a következő két mondatot tehetjük hozzá: “Mivel a történelem tárgya végső soron az emberi tudat elemzése”, illetve “A történeti tények lényegében pszichológiai tények.” Ezek az egymást követő kijelentések nem kései fejlemények Bloch gondolkodásában. Kezdettől jelenlévő vezérelvek. A Gyógyító királyok első oldalain kijelenti, hogy tanulmánya az emberi szellem tudatosságához (la connaissance de l’esprit humain) kíván hozzájárulni.

A történész mesterségében a lényegüket tekintve pszichológiai természetű valós tényezők megértése áll szemben az ítéletalkotással mint a történeti szemlélet a nem történetivel. Nem kétséges, milyen erős Bloch meggyőződése ezzel kapcsolatban. A hangsúlyos ellentét azonban elfed egy kevésbé jelentős másikat. A megértés vajon azonos a magyarázattal? Tekintélyes mennyiségű módszertani irodalom állítja, hogy nem. Egy szereplő tudatának – reményeinek, emlékeinek, szándékainak és érzéseinek – rekonstruálása nem azonos egy tett vagy egy esemény okainak feltárásával. Vajon hol kerül szóba a kauzalitás Blochnál a történészmesterségről szóló összegzésben? Hát, épp csak elvétve. Az utolsó pár oldalon előkerül a téma, de aztán abbamarad. A történész mesterségében az ok Marx Tőkéjének osztályaihoz hasonló. … követi a szót… Ez persze adódhat abból is, hogy Bloch háború alatt, igen nehéz körülmények között született munkája végül befejezetlen maradt. De van okunk azt gondolni, hogy ha be tudta volna fejezni, a hangsúlyok akkor sem alakulnak nagyon másként.

Hogy megértsük, miért, az egy évvel korábbi, L’Etrange defaite (Különös vereség) című szövegét, ezt a Franciaország 1940-es bukásáról szóló, szenvedélyes beszámolót vegyük szemügyre. Bloch dühében és elkeseredésében írta ezt a művét, amely fölteszi a történelmi kérdést: miért szenvedett megalázó vereséget az országa. Meghökkentő módon Bloch írása teljes egészében a későbbi munka pszichológiai optikáján belül marad. Elemzése lényegében a tragédia szereplőinek elmeállapotait – kapacitás, szemlélet és attitűd – sorolja fel, ahogy azt Bloch látta. Vajon miért győzedelmeskedett a Harmadik Birodalom? “A német győzelem – írja – lényegében az intellektus győzelme. vagyis hogy a német katonai felső vezetés megértette azt, amit a francia nem, hogy a gyorsaság – a tankokkal és repülőkkel véghez vitt villámháború – a csatamezőn döntő szerepet játszott. Bloch számára egészen hihetőnek tűnt, hogy Hitler a kampánytervek véglegesítése előtt a főhadiszállására hívatott számos pszichológust, és a tanácsukat kérte. Vagyis a német szőnyegbombázás inkább az idegeket, mint a testeket vette célba. A franciák minden sarkon gyanús személyeket kerestek: gyáva és alkalmatlan tábornokokat, szűk látókörű és önző szakszervezeti képviselőket, keserű és félelmetes polgárságot, pacifista és dogmatikus baloldalt, ingatag és cinikus jobboldalt, provinciális sajtót, mihaszna parlamentet, valamint és egyáltalán nem mellékesen a feladatukra alkalmatlan professzorokat, akiknek Bloch maga is jeles képviselője volt, és akik lusták és fáradtak lévén nem készítették fel az ifjúságot kötelességeikre és a veszélyekre. Öszszességében, illetve az ellenség győzelmével párhuzamosan “vereségünk intellektuális okai nem korlátozódnak a csatamezőre”. (Ce n’est pas seulement sur le terrain militaire que notre défaite a eu ses causes intellectuelles.)

Morálisan és esztétikai szempontból a L’Etrange defaite lenyűgöző dokumentum, amelyet izzó szenvedéllyel vetett papírra egy hazafi, nem kímélve magát, hogy megértse hol hibázott az országa, és aki a honfitársaihoz intézett záró felhívásának megfelelően életét is kockára tette hazája megmentéséért, hiszen négy évvel később ellenállás szervezése miatt a nácik Blochot megkínozták, majd kivégezték. Mint történész azonban adós marad Franciaország összeomlásának magyarázatával, és ez két okra vezethető vissza. Az egyik a Bloch munkáiban kezdetektől jelen lévő pszichológiai előítélet. Ez indította őt arra, hogy 1940-ben magyarázatként kezelje honfitársai szerinte különböző mértékben sajnálatos szemléletének puszta leírásait, anélkül, hogy megvizsgálta volna, történeti értelemben mi vezethetett a köztársaságnak az ő szemében egységesen romlott állapotához. (…)

Mindez természetesen nem befolyásolja Bloch mint középkorász érdemeit. Nincs mindenhez értő történész. Épp elég nagyszabású az, amit Bloch a megértés iránti elkötelezettsége terén elért. A gyakorlatban minél távolabbi múltba nyúlunk vissza, az értelmezés mentén mindig több magyarázat adódik, mint amit a társadalompszichológiai elv kínál. A Gyógyító királyok szép példa arra, hogyan létezhet Bloch munkáiban a kettő egymás mellett. Blochot elsősorban a szent királyság misztikája érdekelte, valamint a beteg kérelmezők, és ez legtöbb művében megjelenik. Ehhez képest meglepően röviden elintézi azt, ami a történet egy másik nézőpontja szerint a lényeg, nevezetesen, hogy a ritkán előforduló görvélykór természetes gyógyulással végződő esetei módszeresen aláásták a királyi érintés hitelét. Az, hogy az uralkodók növelni akarják hatalmukat, a szenvedők pedig gyógyulásra vágynak, a priori előre jelezhető, ám inkább a csodás materialista magyarázata az, ami Blochnál – látszólag felszínes – mesteri húzás.

A megértés a szándékkal foglalkozik, a magyarázat az okokkal. A kettő csak akkor lenne megkülönböztethetetlen, ha az események mindig az emberi szándékokból erednének, ami azonban nem így van. Bloch programszerűen a megértés elsődlegessége mellett kötelezte el magát, jóllehet legjelentősebb műveiben – a Francia vidék történetében és a Feudális társadalomban – igen erős magyarázatokkal is szolgál. A L’Etrange defaite paradoxona éppen abban áll, hogy ez nyilvánvalóan minden korábbi témájánál inkább igényelte volna az objektív magyarázatot, ám korábbi könyvnyi munkáival ellentétben Bloch itt kizárólag a szubjektív megértésre támaszkodott. A tárgy és a módszer oly mértékben nem felel meg egymásnak, hogy erre csak az első világháborúhoz való hozzáállása adhat magyarázatot.

Gyógyító királyok, Momigliano kedvence egészen más ügy. Kisebb csoda, hogy Ginzburgnak éppen ez adta a lökést a történészi pályához. Bloch példája nyomán azt az újítást vezette be, amelyet ő maga az “esetnek” nevez. Ebben a kontextusban a szó nem “esettanulmányt” jelent, miként a terminust általában használják, hanem valami olyasmit, ami közelebb áll ennek ellenkezőjéhez: németben, ahonnan a szóhasználat ered, nem Fall, hanem Kasus. Ginzburg egy figyelemre méltó munkára, azEinfach Formen-re (Egyszerű formák) utal, melynek szerzője egy kiváló, utóbb nácivá lett holland filológus, André Jolles. Azt állította, hogy az irodalom bizonyos alapvető, még nem irodalmi nyelvi formákból alakul ki. Jolles számára ilyen forma a legenda, a monda, a mítosz, a rigmus, a közmondás, a jeles cselekedetek, a tündérmese, a vicc – és az eset. “Eseten” azt értette, amit a római egyház a kazuisztikán, azaz olyan valós vagy hipotetikus eseményt, amely ellenáll egy-egy erkölcsi vagy logikai szabály egyértelmű alkalmazásának, osztályozása vagy megoldása pedig kifinomult ítélőképességet vagy különös intellektuális találékonyságot igényel. Jolles ezt az egyszerű formát olyan példákkal illusztrálta, amelyeket a huszadik századi sajtó újsághíreiből, középkori népdalgyűjteményekből, a 11. századi Kasmír meséiből, és a 16. század végi teológiából vett. Ezek mindegyike némiképp ellentmondásos, kikezdi a bevett normákat. (…)

Mik tehát a Ginzburg által művelt mikrotörténelem velejárói? A terminus a “mikroszkóp” szóból származó előtagjával kapcsolatban Ginzburg megjegyzi, hogy ez a vizsgálat intenzitására, és nem a vizsgálat tárgyának léptékére utal. A mikroszkópot azonban, függetlenül attól, milyen célra használjuk, egy apró részletre kell irányítani. Semmi értelme rajta keresztül az eget kémlelni. Ahhoz más eszközt kell bevetni. De hozzátehetjük, hogy a historiográfiai hierarchiák felforgatására sem képes a mikroszkóp. Ugyanekkor a makrotörténelem terén is komoly fejleményeket hozott a mondhatni legnagyobb élő amerikai történész, Paul Schroeder munkássága, akiTransformation of the European Politics, 1763–1848 című munkájában és a kapcsolódó tanulmányaiban forradalmasította az egész, hitelét vesztett és a Ginzburg által említett hierarchiában régóta az alsó régióban helyet foglaló diszciplínát, amely ellen az annalisták keltek ki a legradikálisabban – a diplomáciatörténetet. Shroeder tulajdonképpen a nemzetközi történelem új formái szerint újraírta a 18. és 19. századi államvezetés logikáját, amely most mind konceptuálisan, mind empirikusan a diszciplína leginspirálóbb csúcsteljesítményei közelében áll. Nem véletlen, hogy az 1914-ig tartó időszakot épp bécsi szemszögből szemlélő konzervatív történésznek – és nem valamelyik berlini, párizsi, londoni vagy szentpétervári kollégájának – kellett lennie annak, aki megannyi, egymásnak ellentmondó tény feldolgozása révén messze a legjobb magyarázattal szolgált az első világháborúval kapcsolatban.

Nem kell választanunk a kettő között. A történész mestersége lehetővé éppúgy lehetővé teszi a sokféleséget, mint a képzelet stílusait a festészet. Az olasz kritkusóriás, Roberto Longhi – szintén alapvető hivatkozási pont Ginzburg számára – megvetette Tiepolót: azzal vádolta, hogy a fekete-fehér technikát feladta a színesért, egy évszázadra agyoncsapta az olasz festészetet. De dialógust alakítva ki Tiepolo és Caravaggio között, még Longhitól is jut egy utolsó szó Tiepolónak. Az egyik kocsmái nem összeegyeztethetetlenek a másik diadalaival.

Végül mi lenne hát Ginzburg életművének politikai vonatkozása? A kérdés első pillantásra talán nem tűnik helyénvalónak. A mikrotörténetírást leginkább a két világháború közötti Annales-iskola ihlette, amely a politika- és hadtörténettel vitatkozva a társadalom alapstruktúráinak feltárására törekedett. Mindebből a mikrotörténetírás számára a népi mentaliátsok voltak a legérdekesebbek, amelyeket azonban a mikrotörténetírás új módon, intenzíven és közelről vizsgált. El lehet képzelni, hogy ha Ginzburg mikrotörténelmében régóta és gyakran nem is tudatosan az emberi természet Warburg és Lévi- Strauss felfogása szerinti változatlan összetevői a leghangsúlyosabbak, az nagyban csökkenti a politika mint az aktív és tudatos változás területének jelentőségét. ha azonban egy pillantást vetünk Ginzburg legutóbbi művére, azonnal kiderül, hogy korántsem apolitikus történész. Furcsa is lenne, ha nem így lenne egy olyan átpolitizált társadalomban, mint amilyen a háború utáni Olaszország. De vajon hogyan definiálható ez a politika? Homályos utalások és allúziók, nem kijelentések révén mutatkozik. Ahol azonban van ilyen utalás, többnyire a szövegek vége felé, ott világos a mondanivaló. Ginzburg a következő kérdésekre tér ki: a Shoa, a World Trade Center és a Pentagon elleni támadás, az iraki háború, a Berlusconi-rezsim, a nukleáris megsemmisítés lehetősége, a klónozás vagy a környezetünk tönkretétele. A sor folytatható, és bizonyos értelemben önmagáért beszél. Mint minden politika, ez is szelektív. Bizonyos hasonló témákat egyáltalán nem érint, ilyenek a Nakba, a jugoszláviai háború, az olasz törvények, a nukleáris oligarchia, a pénzpiacok birodalma, és a tőke civilizációja. Az azonban világos, hogy a történész elsődlegesen etikai alapon reagál a korabeli világ eseményeire.

Az állítás azonnali pontosítást igényel. Ginzburgtól ugyanis mi sem áll távolabb, mint bármiféle moralizálás. Legterjedelmesebb politikai megnyilvánulása a Vittorio Foával – édesapja barátjával, az olasz baloldal hosszú időn át színen lévő vezetőjével – folytatott, 2003-ban megjelent dialógusában követhető nyomon. A kazuisztikát a jezsuiták tökéletesítették, és az hogy Ginzburg annyira kedveli, elvezet bennünket politikai nézeteinek egyik bökkenőjéhez. Ginzburg maga nem hívő, de tiszteletben tartja a vallásokat, és értékeli multikulturális egymás mellett élésüket, illetve a kortárs fejlemények tükrében elvégzett újraértelmezésüket. A jezsuiták a történettudomány műveléséért akkor is csodálatra méltóak, ha a keresztény szövegekkel és más szent iratokkal foglalkozva a kézirataik pontossága kifogásolható. Amikor Ginzburg nominalistább hangulatba kerül, kétségessé válik számára, hogy a vallás terminusnak van-e egyáltalán konstruktív jelentése. Mindazonáltal a vallás egy dolog – az egyház pedig egy másik. Ginzburg sosem rejtette véka alá ellenszenvét, melyet részint az inkvizícióért felelős intézménnyel, részint pedig a Vatikánnal szemben érez, melynek hatalma egész Olaszországot átjárja. Ebből fakad az, hogy utóbbi írásaiban a felvilágosodás központi jelentőségű hivatkozási pont. Azokat a direkt és indirekt kampányokat tekinti örökségének, amelyeket Bayle, Voltaire, Diderot és Hume folytatott az üldözések és az intolerancia ellen, és Ginzburg szerint erre az örökségre joggal tartanak igényt napjainkban is az Európába a másföldrészről érkező bevándorlók és a más vallásúak, az egyháznak pedig Montinitől Ratzingerig szintén ehhez kellene tartania magát – a felvilágosodás morális bátorsága és képzelete ugyanis ma is példaadó.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

  1. A szöveg nyomtatásban még nem jelent meg, az előadásról készült videofelvétel azonban megtekinthető: video.ias.edu/ginzburg
  2.  Apologie pour l’histoire, ou métier d’historien címen jelent meg 1949-ben.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.