Delliushoz
Egykedvűséged el ne feledd nehéz
időkben óvni, és ha a sors kegyes,
ne szédülj tőle meg, halandó
Delliusom, s tanusíts türelmet:
hiszen halandó vagy, ha a szívedet
bánat szorítja, s hogyha a kert füvén
magad borokkal boldogítod,
ünnepeken heverészve, úgyis.
Mért, hogy fenyő és nyárfa barátkozik,
s lombjával árnyat vet szívesen feléd?
S a forrás mért erőlködik szűk
partjai közt, szökevény vizével?
Hozass kenőcsöt, bort ide, s túl rövid
életre termett tarka virágokat,
míg tűrik ezt korod, korunk és
gyászfonalukkal a sorsleányok!
Elmész, hiába vetted a földjeid,
vízparti kerted s otthonod elhagyod,
elmész, magas halmokba hordott
pénzedet új örökösre bízva.
Gazdag vagy? Õsöd tán maga Inachus?
Mindegy, szegény és nemtelen is lehetsz,
amíg az ég alatt időzöl,
úgyse kímél a kegyetlen Orcus.
Mindannyian egy helyre jutunk. A sors
kockázik, és ha majd dob, előbb-utóbb,
mind végtelen száműzetésbe
kényszerülünk a hajós ladikján.
(II. könyv, 3. óda)
A római néphez
Azt rebesgették, hogy az életével
kell a hispán győzelemért fizetni,
Herkulesként Caesar azonban, ó nép,
újra velünk van!
Jöjjön, áldozván a nagy isteneknek,
nagyszerű férjének örülve nője,
s jó vezérünknek huga, és könyörgő,
szent szalagokkal
Ékesítve a szüzek anyja is mind,
s anyja a harcból hazatért fiúknak!
Hajadon lányok, s ti fiúk, ne szóljon
rosszat a szátok!
Ünnep ez most! Elrepül a sötét gond:
zűrzavartól nem remegek, ha Caesar
úr ma mindehol, s nem ijeszt halállal
gyilkos erőszak.
Menj, fiú, hozz hát koszorút, kenőcsöt
s bort, amely marsus csatazajnak őrzi
még az emlékét, s kicselezte hajdan
Spartacusékat!
S szólj, hogy a széphangú Neaera tűzze
illatos haját laza kontyba gyorsan!
De ha egy undok kapuőr nem enged,
hát gyere vissza!
Őszülő fejjel szelídebb az ember,
nem a gáláns csetepaték barátja.
Már nem úgy megy, mint fiatal koromban,
Plancus alatt ment.
(III. könyv, 14. óda)
FORDÍTOTTA KŐRIZS IMRE