Horatius
Augustushoz
“Dux bonus”
Augustus Kr. e. 16-tól 13-ig Galliában, illetve Hispániában tartózkodott: ezekben az években – de legkésőbb az első császári audiencia előtti éjszakán – született ez a “drága vezért” (dux bonus) sóvárgó és magasztaló vers. Ekkoriban már azokat a katonákat kellett tizenhat éves szolgálatuk végén leszerelni, akiket az actiumi csata, a polgárháború lezárulta után soroztak be, de jó néhány év telt már el a 20-as évek végének válsága óta is. A konszolidáció évei ezek, a 17-ben, a ludi saecularesszel, a “százados játékokkal” kezdődő új saeculum első évei, és ezekre az évekre esnek Augustus mostohafiainak fontos győzelmei is. (Ezeket ódái negyedik könyvének más darabjaiban énekli meg Horatius.)
Ez a vers általában beszél a külpolitikai sikerekről és Itália virágzásáról, illetve ennek zálogáról, a princepsről. Érdekes, hogy Augustus mint Caesar szerepel a versben, amely pedig épp “Augustus” voltát énekli meg. A “magasztosság”-nak, “az istenek általi megnövelt”-ségnek éppen a siker, a győzelmekkel biztosított béke és gyarapodás, Róma megújhodása a lényege és biztosítéka. És ennek kézzelfogható, manaszerű voltára épp a princeps személyes jelenlétének fontossága (“a konkrét helyzet, amiből a vers indul”) a jó példa. Miután Kr. u. 9-ben az – itt kötelezően lefitymált – germánok megsemmisítettek egy teljes hadsereget, Suetonius szerint Augustus mély gyászba borult: “hónapokig nem vágatta haját és szakállát, és időnként az ajtófélfába verte a fejét, ezt kiáltozva: Quinctilius Varus (a sereg vezére), add vissza a legióimat” Ezt a gyászt az anyagi és emberveszteségen túl a császár – csak a szakrális szférában értelmezhető – Augustus voltának megrendülése teszi érthetővé.
Horatius itt az “uralkodó-dicshimnuszoknak” azokat a közhelyeit tördeli be aszklépiadészi sorokba, amelyeket olvasói nem is elsősorban a hellenisztikus költők révén ismertek, hanem még iskoláskoruk szónoki gyakorlataiból. De a legrégebbi motívum – az apjukra (és nem a postásra) hasonlító fiúk – még a hellenisztikus kor uralkodóinál is korábbi: Hésziodosztól való. Hogy Horatius túllép-e ezeken a közhelyeken, hogy ironikusan távolságot tart, hogy kopognak-e a sorok, vagy a “tények megállíthatatlan sorát” hangsúlyozzák, hogy tehát végső soron jó vagy rossz a vers, arról mindaddig vitatkozni fognak, míg papok és néma szüzek fognak mászkálni a Capitoliumon. Ahogy az a kérdés is lezárhatatlan, hogy Horatius mennyiben azonosult az augustusi ideológiával, azzal a rendszerrel, amelynek megértéséhez versei nélkülözhetetlen források. Annyi mindenesetre megkockáztatható, hogy Horatiust elsősorban nem az Augustust dicsőítő, őt az istenek közé soroló verseiért olvassuk – sőt ilyenkor kicsit elpirulunk és félrenézünk (aki kívülről tudja az ódák mind a négy könyvét, annak ez nem is olyan nehéz).
Hegyi W. György
ókortörténész
Áldott isteni sarj, a Romulus-fiak
óvó őre, miért késel ilyen soká?
Szent gyűlésbe, atyák színe elé sietsz –
ígérted. Gyere hát hamar!
Fényed, drága vezér, hintsd a hazádra most,
mert arcod tavasza hogyha reáragyog
népedre, az idő szebben iramlik, és
szebben tündököl a nap is!
Mint jó anyja fiát, akit a déli szél,
ártón fújva, haza Karpathosz öblein
túlról vissza egy év múlva se küld, pedig
várják honja határai,
úgy kér, úgy könyörög, s kérdi a jósokat –
pillantása a tág partra szegezve –, oly
sóvárgón epedez, s híven imádkozik
Caesarért az egész haza!
Békésen csavarog a bika szerteszét,
Bőség és Kegyelem áldja a földeket,
csendes tengereken szállnak a gyors hajók,
s esküt szegni a bűn remeg.
Vétek mocska nem ül tiszta családokon,
jog s erkölcs ma az úr, és nem a szenny, a bűn,
jó apjára üt itt mind a fiúgyerek,
s bűn hű társa a büntetés.
Parthus, szittya dühét féli-e bárki, vagy
germán rengetegek bősz ivadékait,
s hispán háborúval gondol akárki, míg
Caesarunk eleven s erős?
Kint dolgozhat a földműves a dombokon,
szőlőözvegyket fákkal ad össze, és
otthon, a vacsorán, istenei között
áld boldog szava téged is.
Hozzád száll a fohász, s bort neked áldozón
védőisteneként tiszteli szellemed,
éppúgy, mint Görögországban a Kasztorét
és a hősszívű Herkulest.
“Bárcsak, jó vezetőnk, Hesperiád soká
ülné ünnepedet!” – néped eképp beszél
nappal józanul, és így, ha elázik is
este, hogyha a nap leszállt.
(IV. könyv, 5. óda)
FORDÍTOTTA KŐRIZS IMRE