Oliver Friggieri – A tenger fia

A házunk olyan volt, mint a többi, ajtaja akkor csukódott be rendesen, ha becsaptuk. Díszei lekoptak, festése lepergett. A rozsdás retesz nyikorgására éjjelente gyakran felriadtunk – legalábbis így emlékszem. A ház fala talán sosem volt fehér; vakolata lepergett, a mállás alatt látszott a régi festés, egykori gyerekfirkálmányok, talán éppen az enyém… A szobák aprók, zsúfoltak. Többnyire a bútorok közötti szűk ösvényeken közlekedtünk. Az ajtóval szembeni lépcsőházból nyílott a négy szoba, amikről azt gondoltam, hogy éppen elég nekünk: anyámnak, nővéremnek és nekem. Minden öreg volt, kivéve bennünket, gyerekeket. Előttünk még ott volt az élet.

Néha hallottam anyám hangját azt utcán, de sose kiáltottam vissza, sőt, meg se fordultam. “Bertuuuu!” Hallottam az elnyújtott kiáltását, míg az utca zaja elnyelte a hangját és elbizonytalanodtam, valóban az ő hangja volt-e. Hogy mégis anyám kiáltott, onnan tudom, hogy elmondta, mikor hazaértem. Becsukva az ajtót magam mögött felrohantam az emeletre kettesével szedve a lépcsőket. A lépcsőház veszélyes volt, de nem emlékszem, hogy valaha is megbotlottam, vagy leestem volna. Nővérem persze mindig lassan járt.

A kikötőben, amit jobban ismertem, mint a szárazföldet, hajók horgonyoztak, sorban, akár a tengeri halak. Várakozva lebegtek a fodrozó vízen egymás oldalához bújva. Napközben brit matrózok buzgólkodtak a fedélzeteken, vagy kijöttek a partra kis csónakjaikon, és vissza. A máltai hajósok egyformán barnák voltak, ráncos bőrűek, arcukon kétnapos borostával. Elnyűtt mellényt viseltek, bő, vastag nadrággal és horgonykötéllel a derekukon. Mindannyiukat névről ismertem és ők is engem. Néhányukat nagyon kedveltem. Ha megláttak a kikötőgáton, ahogy kezeimet a hátam mögött összekulcsolva bámulom őket, odakiáltottak:

– Gyere, segíts evezni, Bert! A hajóig! Adok három pennyt. Gyerünk!

Örültem, ha munkát kaptam. Beugrottam a hajóba, megragadtam az evezőlapátot és minden erőmmel bizonyítani akartam rátermettségemet. Később rájöttek, épp arra várok, hogy szóljanak. A hajósokon kívül a matrózokat is ismertem. A rendőrökre emlékeztettek, bár nem voltak olyan undokok.

Azt a néhány szót kivéve, ami munka közben rám ragadt, nem tudtam angolul. A hajósok szót értettek a matrózokkal, ám ők inkább értették az angolt, mint beszélték, s néha máltai szavakat kevertek a beszédjükbe.

Anyám úgy öt óra felé adott vacsorát, és figyelmeztetett, ne maradjak sokáig. Nem volt időm hazamenni. Szerettem anyámat, eszembe se jutott, hogy ne engedelmeskedjek, de az igazat megvallva, ebben a dologban nem sokat törődtem szavaival. Sose veszekedett emiatt. Amikor azt mondta, ne maradjak túl sokáig, úgy éreztem, hogy szíve mélyén azt szeretné, hogy addig maradjak, míg nem kerestem eleget. A pénz, amit haza adtam, elégedetté tette. Egyetlen centet sem tartottam meg magamnak, és ő sose turkált a zsebeimben. Amikor tizenegy óra körül hazajöttem, már ágyban volt. A gyertyafény a Madonna-kép előtt pislákolt a lépcső fölött, így könnyedén a szobámba osonhattam anélkül, hogy villanyt kellett volna kapcsolnom. A neszre mégis felébredt, pedig még a cipőmet is levetettem az ajtó előtt, és kezemben vittem fel a szobámba. Õ mégis mindig tudta, hogy megjöttem, és kiszólt:

– Itthon vagy, szívem?

Hangja legtöbbször melankolikus volt, valahogy furcsa, néha egészen idegen. Kértem, hogy áldjon meg, és aztán reggelig aludtam.

Az ágyam az ablak alatt volt, így egyenest a kikötőre láttam. A szobámban volt a tenger is: a tenger nyirkos illata, a pára, a fények, mint parányi mécsesek, amelyek köré a matrózok gyűltek éjszakánként. Hosszú, lebegő tükörképük időnként meglöttyent a vízben: a vibráló árnyékok egy pillanatra a víz alá buktak, majd felmerültek. A kikötőgát végén álló világítótorony magányosan állt, sziluettjével mintegy átszúrta a széles kikötő bejáratát, és lassú, monoton ritmusban vörösen villogott.

Nyári éjszakákon az ablakom vagy tárva-nyitva volt, vagy csak résnyire, attól függően, mekkora volt a forróság és a zaj. A fény elért egészen az ágyamig. Amikor fáradt voltam, ima nélkül zuhantam álomba. Legtöbbször a hátamon feküdtem, és reggelre a rózsafüzér szemei nyomatot hagytak hátamban, vagy a derekamban.

A tenger moraja ébren tartott. A vihar azokra a történetre emlékeztetett, melyeket a matrózok meséltek, mert – hál’istennek – nekem soha nem volt dolgom a vad hullámokkal. A házak falai – a miénket is beleértve – nyirkosak; a tenger, amelyet annyira szerettünk, nem gyengédséggel fizetett érzéseinkért.

A tél kemény volt. Alig kerestem pénzt. A matrózok csak ritkán jöttek ki a partra, ezért kevés volt a munkám, de sose mentem úgy haza, hogy ne lett volna néhány pennym. Addig ültem és vártam, míg fel nem tűntek az egymásba kapaszkodó, dülöngélő matrózok. Teli torokból kiabáltak angolul, vagy nótáztak. Kaptam az alkalmon, és futottam eléjük.

– Akartok egy csónakot?

Gannikol nem mindig várta meg az utolsó matrózokat, akik a bárban múlatták az idejüket. Én legtöbbször vele dolgoztam, ő pedig számíthatott rám, mert jól eveztem. Legalábbis ezt mondta. Rohantam a házáig, és vertem az ajtaját, ahogy csak bírtam. Vártam néhány percig, s ha nem válaszolt, az azt jelentette, hogy még mindig a kocsmában van. Ha megtaláltam, a kikötőgátig rohantam vele hátulról taszigálva. Akkor leguggoltam, megragadtam a kötelet, és szép lassan behúztam a csónakot. Gannikol utálta a részeg matrózokat, én is féltem tőlük.

– Madonna! – kiáltott fel, mikor meglátta őket. De azok továbbra is egymást támogatva nótáztak. Gannikol és én sietve tettük a dolgunkat, szerettünk volna épségben visszajutni.

Egyik éjjel senki sem jött. Az éjszaka sötét volt és hideg, úgy éreztem, mindjárt elalszom. A víz súlyos hullámai összekocogtatták a csónakokat, míg a többi, amelyik hajókötéllel volt kikötve, szüntelenül hánykolódott. Az államat az öklömön támasztva várakoztam, és bámultam a semmibe. Gannikol már ágyban volt. Egy gazdátlan kutya mászkált a kikötőben. Nem láttam semmit; féltem.

A szél felerősödött, a falnak támaszkodtam, végül egy balkon alatt kerestem menedéket. Szédültem, s úgy éreztem, rögtön elájulok. Jobb kezemet a zsebembe dugtam, és a zseb alján lapuló aprópénzt rázogattam. Számtalanszor kivettem, megszámoltam, feleslegesen persze, mert tudtam, mennyim van. Nem akartam haza menni ilyen kevéssel, ezért elhatároztam, várok még. Esni kezdett, egyre erősebben, a cseppek arcomat csapkodták. Még a balkon alatt is elértek. A tenger fröcskölése is, de az nem zavart. Felhajtottam a galléromat, ahogy csak bírtam összehúztam magamon a kabátot, és begomboltam az összes gombot. Aztán a kezeimet a zsebembe dugva, a fejemet kopott dzsekimbe takarva hazaindultam. Már elég későre járt. Nem volt jó napom. Figyeltem, hátha lépések zaját hallom a pocsolyákból. Elidőztem egy picit az ajtónk előtt. Még mindig nem adtam fel. A sötétben nem vettem észre, hogy az ajtó nyitva van. Levetettem a cipőm, becsuktam az ajtót magam mögött és hangtalanul felosontam.

Nővérem kiáltott lentről, az ebédlőből. Hangjából éreztem, hogy sír.

– Mi történt? – kérdeztem, és belém hasított, hogy még csak nem is köszönt. A rossz érzés, ami addigra már átjárt, hatalmasra növekedett bennem. Lementem hozzá. Ott állt a pislákoló gyertyánál, a Madonnánál, és zavartan nézett rám. Szorosan markolta kezében a rózsafüzért, majd az egészet egy labdacsba gyúrta és az asztalra tette.

– Nem találkoztál vele az úton? – kérdezte idegesen. – Elment utánad, és még nem jött vissza.

Odamentem a cipőimhez, és beledugtam az egyikbe a lábamat.

– Hová mégy? – szegezte nekem a kérdést aggódva.

– Megyek és megkeresem – válaszoltam, miközben felhúztam a másik cipőmet is.

A nővérem zokogva rohant hozzám. Próbáltam megnyugtatni, de könyörgött, hogy ne hagyjam magára.

– Mindjárt megjön. Ne hagyj egyedül! Félek!

Nyilvánvaló volt az aggodalma, de ismerem a nővérem, fél a sötétben egyedül. És már régóta sötét volt.

A nővérem sose volt oda sötétedés után, mint én. Anyám otthon tartotta, hogy segítsen a házimunkában. Két évvel korábban kezdte az iskolát, mint én, így rendszerint én örököltem a könyveit és iskolatáskáját. Az a kevés, amit az iskolában tanultunk, elég volt, hogy megértsünk néhány szót a matrózok beszédéből, bár a nővéremnek erre egyáltalán nem volt szüksége. Végül anyám úgy döntött, hogy otthon nagyobb szükség van ránk, ezért év kellős közepén kivett az iskolából.

Levetettem a cipőm, mire nővérem zokogása csillapodott, de amint visszatettem őket a helyükre, újra sírni kezdett, hogy mégiscsak menjek és nézzek anyám után. Értelmetlen játéknak tűnt, de rájöttem, hogy nővérem a félelem kettős szorításában van. Már megszokta az anyám folytonos jelenlétét.

– Zuhog, és hideg is van, ráadásul olyan sötét, hogy az orromig se látok. Órákig hiába vártam. Ma este senki sem jött – mondtam neki.

– Nem kellett volna ilyen későig maradnod! El se tudod képzelni, mennyire aggódott miattad! Hallottam, hogy sír a másik szobában. Amikor bementem hozzá, megpróbálta elrejteni a könnyeit, de hiába. Nem kellett volna ilyen sokáig maradnod! – ismételte meg szemrehányóan. Máskor sem tudtam, hogy kellett volna-e vagy sem, és azon az éjszakán sem tudtam. Attól kezdve, hogy otthagytam az iskolát és napokat töltöttem a parton a napbarnított fickókkal, éreztem, hogy valami hiányzik. Egyikünk sem tudta, hogy mi, és hogy hol találom. Anyám se.

Nem válaszoltam a nővéremnek, bár úgy tűnt, ez több mint egy kérés, több mint egy szemrehányás. Mindketten az ablakhoz mentünk. Kinyitottam, hűs szél áradt be. Még mindig esett. Idegesen álltunk és bámultunk kifelé, miközben észre sem vettük, hogy csurom vizesek lettünk az esőpermettől. A nővérem újra zokogni kezdett. Éreztem, hogy az én szemeim is megtelnek könnyel és sírok anyámért, magamért és nővéremért. És nem ezért az egyetlen estéért, hanem az összes évekért.

– Bertu, Bertu, hol vagy? – hallottam a hangot és éreztem, a szél hirtelen megváltozik. Eljöttem az ablaktól, szélsebesen lerohantam a lépcsőn, ki a házból, anyám sötét alakját keresve.

– Itt vagyok, ma’ 1. Hol vagy? – kiáltoztam a semmibe. Hideg borzongás futott végig a hátamon, aztán az egész testemen.

Anyám szorosan átölelt és beterített a nagy kendőjébe. Szemrehányást vártam, de nem mondott semmit.

– Akarsz teát, mielőtt aludni mégy? – kérdezte tőlem amint mindhárman újra együtt voltunk. A nővérem szeme még mindig vörös volt a sírástól. Anyám a fejét cirógatta. Mielőtt a bögrét a számhoz emeltem, belenyúltam a zsebembe, kivettem azt a néhány pennyt, amit kerestem és lassan áttoltam anyám elé az asztalon. Elnéztem a kis kupac aprópénz fölött… Olyan volt, mintha kifizettem volna a teát. Szégyenemben elfordítottam a tekintetem, ne láthassák az érzéseimet, aztán nővéremre pillantottam, és láttam, hogy csalódott a pénz miatt.

Anyám a fejét a kezén támasztva ült az asztalnál. Fáradt mosollyal nézett rám és csak annyit mondott:

– Köszönöm, Bertu. Tekintetéből kiolvastam, bízik bennem.

Addigra én, meg a nővérem is megittuk a teánkat, de anyám még csak a szájához sem emelte a csészéjét.

Ahogy bebújtam a takaró alá, anyám megcsókolta a homlokomat, és mikor kértem, áldjon meg, elfojtottan köhögött, és nem válaszolt.

Nem láttam sírni, mert lekapcsolta a villanyt, amikor bejött.

Fordította Boda Magdolna

  1. mama
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.