TERROR
Rúgok közétek üres üveget!
Megmozdulni se mertek,
a nézésetek aszfaltba ragad.
A túloldalról nézek, fülelek –
A tekintetünk – tűrhetetlen ámok –,
ha mégiscsak összetapad,
láthatatlan közegnek
ad helyet, mit magammá látok.
TE MÉG SOHA
Te még nem, soha nem láttál engem.
De tudod, hogy egyre közelítek.
Amikor mégis meglátod. Egész közel. Az arcom.
Tudni fogod. Megérkeztem. Én vagyok.
Éles ritmikus hang a zsigereidből:
összeroppantom a múltad!
Lehetőségeidet áthúzom.
Kuporgatásod összetöröm.
A rendjét is, amivel kuporgattál.
Elkattan érvénytelen fegyelmed.
EGY SZÉKHÁZ – EGYKOR ÉS MOST
Okkeren süt a harminchárom évvel
ezelőtti képzet-nap – –
Letüdőztem a Sophianae-t.
Émelyegtem kicsit, de
még volt idő, nagyon is volt.
Aztán ugyanitt, most:
feszült koradélutánon
a folyosó áporodott sötétje,
egy sajgó ízületben
az összes elfojtott múlt.
Kongó, egykor-irodák,
világossárgaszerűen
néptelen munkaasztalok.
KÉPZELD, A NAPOK SORA: FUTÓSZALAG, DE…
Ha kizökkensz a futószagról,
benső betonrögök nyomnak
vasszínű óceánba.
Majd affektált égen lebegsz.
Óceán és ég között
“reálisan létező” honod: merev súlytalanság.
És érkezik az Abszolútum
– ami mindenben benne van
és a minden őbenne – –
Ennyi. Visszakattansz a futószalagra,
arányosított idősúlyba.
JANICSÁR
Szultánomat én még sose láttam, janicsár
vagyok, peremen: lét-deliráltan, janicsár.
Vak prés, ami van, semmi tanulság, janicsár.
Hörgés az időm, szétköpi múltam, janicsár.
Emlék, amitől izmomat érzem, janicsár,
másé, nem enyém, jeltelen érem, janicsár.
Én megrohadok, ölni, ha nem megy! janicsár.
Nemlétemet én rád lököm, és majd, janicsár,
így surranok át, mint a fehér zaj, janicsár,
a képek alatt, mint a morajlás, janicsár.