Briand a locarnói egyezmény aláírása után Londonban: „Öreg ember vagyok, de azt hiszem, én még láthatom az Európai Egyesült Államokat…”  ¹

A párizsi békeszerződések a világháborúban vívódó Európa számára nem teremtették meg a nyugalmat. Hovatovább tíz esztendeje lesz, hogy megtörtént kontinensünk új földrajzi felparcellázása és mindinkább beigazolódik Spengler kísérteties jóslata, hogy Európa számára nincs kiút, kultúrájának éppen úgy el kell pusztulnia, mint annak idején a római világbirodalomnak. Amerre nézünk, mindenütt belső nyugtalanságok feszülnek. Ma sokkal több katona áll fegyverben, mint ezerkilencszáztizennégyben. És ha kitör az új háború, menthetetlenül elvész Európa. Sajnálatosképpen nagy népi tömegek, elbódítva győzelmük mámorától, még ma sem látják be, hogy számukra is ütni készül az utolsó óra. Egyes államok még ma is a fasizmus módszereinek alkalmazásáról álmodoznak, elfelejtve, hogy az ad absurdum vitt nemzetiségi elveknek előbb-utóbb össze kell ütközniök egymással.

Egyik oldalon a nemzeti elkülönülés jelszava. A másik oldalon azonban mindinkább erősödik a nemzetek összefogásának eszméje. Ez utóbbinak valósággá válása a Népszövetség alakulatában tükröződik vissza. A Népszövetség azonban még ma, Németország felvétele ellenére sem az az ideális alakulat, amely feleslegessé tenné az európai békeszándékra irányuló többi alakulatokat. A nem hivatalos jellegű népszövetségi ligák, az Interparlamentáris Unió, az International Law Association, a békeegyesületek egész sora, a Pen-klub, az intellektuális összeműködés és más hasoncélú társadalmi képletek sietnek a genfi népszövetség segítségére, hogy közrehassanak annak egyoldalúsága és merevsége megváltoztatásában. Nem üres pacifizmus mozgatja a békevágy új alakulatait, de történeti szükség, reális követelmény. Nem ideális elgondolás köttette meg Locarnót, a német–francia káli-egyezményt, a német–francia–belga vaskartellt, de az európai gazdasági élet borzalmas nyomása. A mai pacifista törekvéseket a józan ész és a jobb belátás szele dagasztja, és ez teszi lehetővé, hogy a tegnap utópiája: az Európai Egyesült Államok ma már egyik-másik hivatalos és döntő politikai tényezők eszmekörébe is beszivárgott. (…)

A világháború befejezése után megalakult Népszövetség, legalábbis papíron, a népek együttműködésének intézményes teljességére törekszik. Wilson ideája gyönyörű, csak az összetákolt, hevenyészett intézményből még hiányzik a wilsoni szellem. (…) Ki kell emelnünk egy eredendő hibáját, amely a Népszövetség tevékenységének már első hónapjaiban nyilvánvalóvá vált, noha e hiba talán éppen az elképzelés előnyeiből eredt. A genfi népszövetség a világot akarta megszervezni, holott nekünk egyelőre arra van szükségünk, hogy az egyedüli lecsúszott kontinens, Európa szerveztessék meg. Mint ilyen, e szervezet torzó maradt. Észak-Amerika nem akar részt venni benne, Oroszország még kevésbé. Ellenben a hibás kiindulású statútumok révén mód adatott ügyeinktől teljesen távol eső, egzotikus államok számára, hogy ők döntsenek európai ügyek felett. Brazília kikérné magának, ha például Románia beavatkozna belső ügyeibe. De nekünk tudomásul kellett vennünk, hogy egy Mello-Franco elvi jelentőségű döntéseket provokáljon ki az európai negyvenmilliós kisebbség létkérdésében. Az amerikai államok szentségnek tekintik a Monroe-elvet. Az észak-amerikaiaknak a Népszövetségtől függetlenül, az alkotmányon kívül megvan a maguk pánamerikai kongresszusa is, amely évről évre összeül, hogy saját kontinensük, tehát Dél-Amerika dolgában is tanácskozzon. Közelmúltban pedig tanúi lehettünk egy pánázsiai kongresszus létrejöttének is. Brazília kilépése a Népszövetségből végre megértette egyik- másik vezető politikussal, hogy újjá kell szervezni a Népszövetséget, és bele kell illeszteni a kontinentális államcsoportok rendszerébe, olyanformán, hogy az egymásra utalt államok földrész szerint szervezkedjenek, és csak ezután tömörüljenek a kontinensi népszövetségi csoportok egy magasabb egységébe. Európa az európaiaké – e gondolat már nem idegen a Népszövetségben, és ennek egyik jele, hogy a legutóbb összegyűlt népszövetségi tanácskozáson már külön folytattak, bár nem hivatalos formában, beható eszmecserét Európa politikusai.

Páneurópa és a földrajz

A kizárólagos „európai” együttműködés szerencsés formáját gróf Coudenhove-Kalergi találta meg, akinek 1923-ban megjelent Páneurópa című könyve frappáns pontossággal vázolja fel a problémát és annak megoldására kínálkozó eszközöket. Coudenhove nem abból a közismert tételből indul ki, hogy Európa természeténél fogva zárt, összefüggő földrajzi egység, noha e tételt minden tekintetben alátámasztja az új földrajzi tudomány, a geopolitika is. (…) Coudenhove tagadja, hogy Európának földrajzi beosztása megállhat a keleti határon, az oroszországi Ural hegységnél. Szerinte a lakható világ a következő öt kontinensre oszlik: Eurázsia, Afrika, Ausztrália, Észak-Amerika, Dél-Amerika. Értelmezésében tehát Európa külön politikájánál nem a tradicionális földrajzi meghatározás a jelentős politikailag és gazdaságilag, mint inkább a technikai körülmény, amely lehetővé teszi, hogy a Páneurópába tartozó népek között az érintkezés intimebbé és könnyebbé váljék. „A világ naponta kisebb lesz, mert a gyorsvonat gyorsabb, mint a postakocsi, a repülő pedig egyazon idő alatt összehasonlíthatatlanul nagyobb távolságokat szel át, mint a lovas, és Párizs–Berlin között légvonalban csak annyi a távolság, mint a renaissance idején Bologna vagy Ferrara között.” A földrajzi távolságok e technikai megrövidítése következtében Európa valóban elképzelhető egyetlen országként. Európa keleti és nyugati határai között nincsenek nagyobb távolságok, mint a múltban egyes európai államok nyugati és keleti határai között voltak.

Coudenhove páneurópai politikai fogalma nem esik egybe sem Európa régebbi földrajzi fogalmával, sem Európa történeti és kulturális határaival. Páneurópa tervezete magában foglalja a kontinentális Európa összes demokrata és féldemokrata államait „Izlandot is beleértve, amely Dániával perszonálunióba lép”. Coudenhove Angliát kikapcsolja, mondván, hogy a brit világbirodalom egy külön népszövetségi csoport, beleértve a francia Kanadát, a Búrföldet, Indiát, Arábiát, Egyiptomot, a maláji földet. Kikapcsolja Oroszországot is, amelyet külön népszövetségi csoportnak vélelmez, a fehéroroszok, ukránok, keleti törökök, georgiaiak, tatárok, örmények bevonásával.

A Coudenhove által elképzelt európai politikai kontinens huszonhat nagy államot és hét kisebb területet, Danzig, Fiume stb. ölel fel. Ez államkomplexum területe ötmillió négyszögkilométer, lakosainak száma háromszázmillió. Páneurópának gyarmatokra is szüksége van, éspedig a zárt afrikai gyarmatok, Líbia, Kongó stb. és a szétszórt gyarmatok: Madagaszkár, Holland-India, a francia Hátsó-India stb. egészítenék ki a páneurópai birtokállományt. A coudenhovei térkép szerint a világ öt hatalmi csoportja így tagozódik: Páneurópa huszonhatmillió négyszögkilométer, négyszázharmincegymillió lakossal, a brit világbirodalom harminchatmillió négyszögkilométer, négyszázötvennégymillió lakossal, az orosz birodalom huszonhétmillió négyszögkilométer, száznegyven-ötmillió lakossal, a mongol birodalom tizenkétmillió négyszögkilométer, négyszáznyolcmillió lakossal és végül Pánamerika harmincmillió négyszögkilométer, kétszáztizenkétmillió lakossal.

Miért kell összefogniok az európaiaknak?

Páneurópa természetesen nem úgy készül, ahogyan a nagyhatalmak békeszerződéseikben kikerekítenek egy országot: körzővel és léniával. Coudenhove-Kalergi „földrajzilag” meghatározható Páneurópája nem öncél, és tevékenységbe hozható akkor is, ha történetesen kevesebb vagy több európai állam lép egymással föderációba. Az Amerikai Egyesült Államok sem egyszerre alkották meg az uniót, és az óceánon túli unió teljés megszervezése még ma sem ért véget, mert még nem valósították meg a maradék nélküli pánamerikai ideált. (…)

Melyek azok a célkitűzések, amelyek a páneurópai programba bele tartoznak? Más szóval: minő célok azok, amelyeket az egyes európai államok egymagukban képtelenek megoldani és hogy eredményes munkát végezzenek, „szövetségre”, nemzetközi társas munkára kell lépniük egymással?

Európát pillanatnyilag három irányú katasztrófa fenyegeti.

1. Nemcsak a győztes és a legyőzött államok, de maguk a győztes államok között is folytonosan felmerülnek konfliktusok, amelyek egy bizonyos idő múlva háborúban robbannak ki. Vészterhesen közeleg a megsemmisítő háború.

2. A világháború romjain megszületett a világforradalom eszméje Oroszországban. A szovjet Európa forradalmasításáról még ma sem mondott le, csupán az időre hagyta rá a számára kedvező pillanat kihasználását. Oroszországnak minden időben imperialista céljai voltak Európával, és az orosz expanzív veszedelem nagyságát nem csökkenti az a körülmény, hogy most Moszkvában a bolsevisták vannak uralmon. Európának forradalmi úton való, minden átmenet nélküli bolsevizálása még fokozottabb mértékben a nyomorúságok és szenvedések tanyájává tenné kontinensünket, mint Oroszországot. Coudenhove szerint úgy a vörös, mint a fehér Oroszország egyforma veszedelem Európára. (…)

3. Végül Európát a gazdasági és pénzügyi összeomlás veszedelme fenyegeti. A valuták esésének, a termelés megszakadt folytonosságának, a már csaknem általánossá vált munkanélküliségnek, az európai kultúra hordozója, a középosztály összeomlásának legfőbb oka, hogy az egyes államok nem akarják belátni, hogy Európa: összefüggő gazdasági egész és termelése csak központi irányítással, központi nyersanyag elosztással és a termelés helyes kontingentálásával menthető meg.

Páneurópa megvalósításán egyformán dolgozhatnak a szociáldemokraták, akiknek internacionális céljai között az európai kérdésnek ilyetén való rendezése már amúgy is benn van és az európai polgári osztályok, amelyek számára Páneurópa nemcsak külpolitikai kérdéseket old meg, de elősegíti a polgárság szociális problémájának megoldását is. Páneurópa hármas célkitűzése az újra élni akaró polgárság gyors reorganizációja számára nyújt levegőt. Elképzelésében mély polgári gondolkodásra vall és ugyanabból a lelki alkatból fakad, amelyből annak idején a francia forradalom, a demokrácia, a liberalizmus és a parlamentarizmus. Nem véletlen az, hogy Európa nagy polgárai s egy Wilson a maga népszövetségi programjával ezt a koncepciót vallotta. (…)

Páneurópa és a kisebbségi kérdés

A mai Európában negyvenmillió kisebbségi él, akik a békeszerződések papíralkotmánya szerint a „Népszövetség védelme alatt” állanak.

A legutóbbi évek folyama alatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy sem a többségi nemzetek nem igyekeznek arra a kisebbségiekkel szemben követendő méltányossági álláspontra helyezkedni, amely pedig a többségi nemzetek heterogenitásából egyenesen következik, sem a Népszövetségnek a kisebbségi panaszok kivizsgálására alkalmazott módszerei nem bizonyultak objektíveknek, igazságosaknak és jogilag kikényszeríthetőknek. A kisebbségek közjogi helyzetének intézményes feljavítása immár az európai béke érdekében elmulaszthatatlan feladatképen jelentkezik és a feladat szükségére jellemző, hogy nemcsak a két ízben megtartott genfi kisebbségi konferencia, de a többi békeligák, népszövetségi egyesületek, a nemzetközi jogegyesületek is állandóan foglalkoznak a kisebbségi anomáliák gyökeres rendezésével. Szomorú, de azon a helyen, ahol „döntenek”, a kompetensek a kisebbségi kérdés általános rendezése elől homokba dugják fejüket és a negyvenmilliós európai kisebbségi komplexum ügyét quantité négligeable-nak tekintik. Az irtózás és menekülés a kisebbségi kérdés rendezése elöl okát és magyarázatát a többségi nemzetek mohó nacionalizmusában találja. Mindaddig, amíg a nemzeti öntudat megtartja a mai szétroncsolt Európában jelenlegi kártékony alakzatát, teljesen kizártnak tekinthető olyan politikai légkör megteremtése, amely a kisebbségi állampolgárok szabad kulturális fejlődését biztosítja.

Ha egyszer Páneurópa létrejön, e probléma önönmagától megoldódik. Páneurópai tanítások szerint mítosz az a hit, hogy az európai nacionalizmus vérségi köteléken alapszik. Az izlandiak kivételével – írja Coudenhove – az összes európai népek: kevert népek, géniuszuk nem a vérségi kapocs tisztaságát dicsőíti. Tagadhatatlanul van és lesz nemzetiségi kérdés és nemzeti öntudat. Ezt legelsősorban a kisebbségek vallják, amelyektől éppoly távol állanak az üres internacionalista jelszavak, mint a többségiektől, sőt argumentumaik döntő tényezője éppen az, hogy hisznek saját népiségük megmásíthatatlanul eltérő karakterében. De az európai nemzetek nem vérközösségen, hanem szellemi közösségen fonódtak össze, vagy ahogyan Renan kifejezi, emlékképeikben, az együttélésben és a közös együttélésre való közös visszaemlékezésben. Még az anyanyelv sem döntő kritérium. Az írek nagy része angolul beszél, mégis írnek vallja magát. A bolgár és szerb nyelv között nincs nagyobb különbség, mint egyazon nyelv tájszólásai között, mégis halálos ellenségként állanak szemben egymással, noha saját jól felfogott érdekeik a legszorosabb együttműködést írják elő. Az európai nemzetek különlegesképpen kultúrközösségek, s legérzékenyebb nemzeti pontjuk: a hősi tisztelet, az irodalmi hagyomány, amely figyelmen kívül hagyva más nemzet hősi kultuszát és irodalmi hagyományait, elzárkózik és ösztönösen ellenségévé válik a másikénak. Legtöbb gyűlölet a nemismerés nyomán fakad, a legtöbb barátság az őszinte kultúrközeledésben.

Páneurópa a nemzeti eszmét nem veti el, önnönmaga kezdő sikereit gáncsolná el vele, ha ezt felállítaná célkitűzése gyanánt. A vámhatárok lerombolása, a nemzetközi együttműködésre irányuló szerződés, az új összefüggést hirdető és tanító pedagógia azonban közvetlen közelbe hozza egyik nemzetet a másikkal, és a különböző kultúrák együttműködése oly harmóniát eredményez, mint amilyenre jó példa Svájc. Ha Európa számára megérik az összhang új idénye, ha az eddig ég és föld között lebegő kisebbségiek ép oly zavartalanul fejthetik ki kulturális tevékenységüket, mint a többségiek, ha a gazdasági vámol: nem húznak mesterséges határokat, úgy a reváns gondolata a kisebbségiekben visszafejlődik, mert már nem lesz érdemes számukra a történeti határok visszaállítását még csak érzéseikben sem fenntartaniuk. (…)

A bécsi konferenciának szerény megítélésünk szerint egyik legfontosabb, sőt egyetlen tárgya leend: miként lehet a páneurópai mozgalomnak megnyerni a Népszövetséget?! Amikor Coudenhove-Kalergi a páneurópai unió nevében javaslatot adott be a Népszövetség főtitkárságához, hogy a Népszövetség külön európai irodát állítson fel, amelynek feladata, hogy vegye tanulmányozás tárgyává az „európai” államok politikai és gazdasági problémáját, tartson állandó összeköttetést a páneurópai mozgalommal és a külön európai népszövetségi titkárság megteremtésével az európai népek szoros kapcsolatát készítse elő, olyan ajánlat elé állította a Népszövetséget, amely alól kitérnie morálisan is lehetetlen.

Nem lehet a holnaputánt kijátszani a holnap ellenében – írja Coudenhove-Kalergi és ezzel meg is adja mozgalmának kvintesszenciáját. Nem lehet világnépszövetséget csinálni, ha előbb nincs készen egy olyan Európa, amely tekintélyében, súlyában egyenértékű ne volna a többi kontinensekkel. Rá kell kényszeríteni a Népszövetséget arra, hogy fokozottabb lendülettel építse ki az igazi békét és Clemenceau Népszövetsége helyett wilsoni Népszövetséget teremtsen, torzó helyett harmonikus alkotást, amelynek minden tagja ép és egész.