Wagner és Nietzsche

1. RÉSZ 1

Ha az ember könyvet ír, a barátai óhatatlanul rákérdeznek, min dolgozik éppen, és amióta ezt a kötetet elkezdtem, általában így zártam rövidre az efféle párbeszédeket: „A filozófia hatása Wagner operáiban”. Meglepetésemre szolgált, hogy mennyien kérdeztek vissza így: „Nietzsche, meg ilyenek?” Láthatólag széles körben elterjedt nézet, vagy legalábbis feltételezés, hogy Nietzsche milyen nagy hatást gyakorolt Wagnerre. Valójában azonban épp az ellenkezőjéről van szó: Nietzsche szinte egyáltalán nem befolyásolta Wagner zeneműveit, ámde Wagner sorsdöntő hatással volt Nietzsche egész életpályájára.

Nietzsche mindazonáltal felbecsülhetetlen értékű információforrás. Miért? Először is személyesen Wagnerrel vitatott meg számos kérdést – különös tekintettel Schopenhauer bölcseletére és az ókori görög drámára, továbbá a filozófia, vallás, politika, szociológia, irodalom, dráma és általános eszmetörténet megannyi területére. Wagnert és Nietzschét számos évig fűzte egymáshoz szoros barátság, és megszámlálhatatlanul sok órán át beszélgettek intenzíven a fenti témakörökről. Nietzsche tehát, mondhatjuk, valóban tudta, mit gondol Wagner erről vagy arról, és ezt alaposan dokumentálta is.

Másrészt Nietzsche nem akármilyen szem- és fültanú. Wagnernek valószínűleg elállt volna a szava, ha valaki közli vele, ifjú és okos csodálója rövidesen a nyugati filozófia egyik kultikus alakjává avanzsál. […] Nietzsche tehát Wagner sok más ismerősétől eltérően több volt afféle olvasott műkedvelőnél. […] Amikor találkoztak, Nietzsche is teljességgel schopenhaueriánus nézeteket vallott. Sőt, éppen akkor nevezték ki a bázeli egyetem klasszika-filológia professzorává, amikor barátságuk a csúcspontjára hágott – szakterülete pedig nem más volt, mint a görög dráma, tehát erről is kimerítő tudással rendelkezett. Nietzsche valószínűleg az egyetlen olyan meghitt barát volt Wagner életében, aki tudományos mélységükben ismerte az ő kedvenc területeit. Emiatt viszont kiválóan meg tudta ítélni, hogy Wagner tudása mennyire hatolt mélyre, s az ő elbeszéléséből meglehetősen pontos képet alkothatunk minderről mi is.

Nietzsche tanúságtételének egyik fölöttébb fontos hozadéka, hogy korrigál. Nem egy bírálója állította például, hogy Wagner dilettáns volt, afféle csepűrágó, aki ki-kiruccant a zsurnalizmus birodalmába, és azzal áltatta magát, hogy konyít Schopenhauer filozófiájához vagy a görög színjátszáshoz, pedig fogalma sem volt ezekről, lévén egészen sekélyes gondolkodású. Nietzschétől azonban – ha Wagner művei nem szolgáltatnának elég bizonyítékot – megtudhatjuk, hogy ennek a fele sem igaz. Nietzsche maga jelentette ki, hogy Wagner mélységében fogta fel Schopenhauer filozófiáját, és noha a görög színjátszásról nem alkothatott közvetlen, filológiailag helytálló képet, fordításban több remekművet is alaposan ismert, s ami fontosabb, eredeti és lényeglátó módon értelmezte őket. Általában véve pedig – és ehhez megint nincs feltétlenül szükség Nietzsche tanúvallomására – Wagner komoly, a firkászságon messze túlmutató intellektussal rendelkezett, s emellett rendkívüli alkotóművész is volt. Csak a tudós tárgyilagossága hiányzott belőle. Szellemi tevékenységét meghatározták a művész szubjektív kívánalmai, s így nem a tudományos kritikai elemzés szolgálatába állította az elméjét, hanem gyökeresen eltérő meglátások összefüggéseinek feltárását tűzte ki célul.

Nietzsche mondandója Wagnerről nem csupán negatív értelemben revelatív. Mielőtt kenyértörésre vitték volna a dolgot, és Nietzsche visszavonhatatlanul megtagadta volna Wagnert, a filozófus éles szemmel látta át és rokonszenvvel fogadta a drámaíró ténykedését, sőt puszta igyekezetét is az e könyvben tárgyalt eszmék síkján – továbbá pontosan értette, mit jelentenek és milyen mélyebb jelentőséggel bírnak Wagner prózai írásai. Noha az időrend kizárja, hogy Nietzsche meglátásai bárminemű hatást gyakoroltak volna a Wagner-operák alakulására, a filozófus beszámolói még élesebb megvilágításba fogják helyezni a korábban már elemzett témákat. De amúgy sem érezném magam valami kényelmesen, ha a Wagner filozófiájáról írott könyvemből hiányoznék az egyetlen élő filozófussal folytatott baráti és eszmetársi viszonyának bővebb kifejtése. A történet maga is lebilincselő, nem is egy szempontból.

Walter Kaufmann így fogalmazott: Wagner és Nietzsche barátsága „soha, a legcsekélyebb mértékben sem volt szimmetrikus”.1 A huszonnégy esztendős Nietzsche még diákkorában, 1868-ban találkozott először Wagnerrel, s ez idő tájt visszahúzódó, félénk, teljesen ismeretlen fiatalember volt. Wagner, aki egykorú volt Nietzsche apjával, sőt állítólag arcvonásaiban is emlékeztetett rá, ötvenöt éves volt ekkor, s a nehezen megszerzett világhír első hullámain lovagolt. Nem sokkal azelőtt, szintén 1868-ban volt A nürnbergi mesterdalnokok ősbemutatója, amely összes többi művénél zajosabb sikert aratott, s a Trisztán óta is alig három év telt csak még el. Mi több, e találkozás idején már csak egyetlen leendő Wagner-darab akadt, amelynek végigkomponálásához a mester még hozzá sem fogott: a Parsifal. Az életkor és ismertség területén tátongó szakadékon kívül még egy kulcsfontosságú tényezőt kell észben tartanunk, amikor Wagner és Nietzsche kapcsolatát taglaljuk, nevezetesen Wagner világéletében rendellenesen domináns karakterét. A legtöbb olyan embert, aki a közelébe került, vagy pillanatok alatt lehengerelt és alattvalójává tett, vagy szakadatlan harcra késztette, megőrzendő az illető szellemi függetlenségét. Nietzsche több éven át leledzett az előbbi csoportban (s a jelek szerint ezt cseppet sem bánta), mielőtt átlépett volna a másikba, és nyilvánosan hadat üzent volna Wagner jó hírnevének.

Nietzsche zsenge ifjúságától kezdve élénken érdeklődött a zene iránt. Magániskolai éveiről beszámolván az egyik önéletrajzi töredékében így ír: „egyébként akkoriban nem tűnt túl merésznek a gondolat, hogy muzsikus legyek. A zene iránt ugyanis már kilencedik életévem óta mindennél erősebb vonzalmat éreztem; abban a boldog állapotban, amikor az ember még nem ismeri önnön adottságának korlátait, és mindaz, amit szeret, elérhetőnek is tűnik egyben, számtalan kompozíciót jegyeztem le, és a zeneelméletről is több mint dilettáns ismeretet szereztem. Csak pfortai életem utolsó szakaszában adtam föl minden művészi élettervemet, helyes önismeretből eredően; az így feltáruló űrt mostantól a filológia töltötte be.” 2 Valójában azonban Nietzsche ezután sem hagyott fel a komponálással, sőt egy későbbi szerzeménye nyomdafestéket is látott. Ennek fényében nem csodálkozhatunk, hogy az ifjú embert lenyűgözte, amikor korának egyik legnevesebb zeneszerzőjével létesíthetett közeli barátságot, s aligha kell tovább magyaráznunk, a rákövetkező évek során a kapcsolatuk miként vált az egyik legkülönlegesebb szellemi ismeretséggé.

Nem sokkal azelőttig, hogy Nietzsche találkozott volna Wagnerrel, a zenei ízlése meglehetősen konvencionális maradt, jóllehet őszinte érdeklődését ez mit sem csorbította. Serdülőéveiben leginkább Beethoven, Mozart és Haydn muzsikájáért lelkesedett. Az első viszonylag modernebb szerző, aki iránt elragadtatott, majdhogynem őrült rajongást érzett, Schumann volt. Nem mintha nem ismerte volna meg idejekorán az újítókat, a „jövő zenéjének” képviselőit – Schumann azután is megőrizte első helyét, hogy Nietzsche alaposabban tájékozódott e téren. Már 1861-ben, tehát tizenhetedik születésnapja előtt, találkozott a Trisztán zongorakivonatával, amely persze tetszett is neki, jónak tartotta – zenei ízlésére azonban nem volt különösebb hatással. Négy évvel később a húgának még mindig azt írta: „a kedvenc dolgaim […] Schumann Faust- zenéje és Beethoven [VII.] A-dúr szimfóniája”. 3 Egy évvel később pedig egyik barátjával közölte: „Három dolog szolgál pihenésemre, ám csak ritkán: Schopenhauerem, Schumann zenéje, végül magányos sétáim.” 4 Nietzschének szinte minden zeneműve – még a Wagnerrel való megismerkedését követő szerzeményei is – schumanni ihletésű, mondhatni másod-harmadrangú Schumann- fröccs, lényegében Wagner-elemek nélkül. A jelek szerint Nietzsche természete leginkább a romantikus, ám messzemenőkig hagyománytisztelő líraiság iránt vonzódott, és ez a saját darabjaiban is tükröződik. S ide is tért vissza, miután Wagnerrel kenyértörésre vitte a dolgot. Ez sokat elárul az idősebb társához és átmeneti eszményéhez fűződő kapcsolatáról. A Nietzsche-életmű zenei vonatkozásáról szóló egyik monográfia, amely muzikális érdeklődésén kívül a zeneszerzői és zongorista oldalát összegzi, az alábbi következtetésre jut: „Ha a jelen vizsgálódás eredménye röviden megvilágítható, akkor az az, hogy Wagner zenéje Nietzsche számára elejétől végéig megoldatlan problémát jelentett – olyan problémát, amely csak a legbensőségesebb érintkezésük idején szorult átmenetileg háttérbe, s amelynek okait talán nem is igen a voltaképpeni zene területén kellene keresnünk.” 5

Kézenfekvő feltételezés volna, hogy a klasszika-filológia ifjú professzorának figyelmét leginkább az ókori Görögország – ha nem minden idők – legnagyobb bölcselői fordítják a filozófia felé: Platón és Arisztotelész. Nietzschével azonban egész másként állt a dolog. Ő egyikük iránt sem rajongott – Arisztotelész pedig még csak nem is érdekelte. Addigi pályáját Schopenhauerrel való véletlen találkozása zökkentette ki. 21 éves korában, egy lipcsei antikváriumban került a kezébe A világ mint akarat és képzet, s erről az eseményről később így számolt be: „Én Schopenhauer azon olvasói közé tartozom, akik miután elolvasták tőle az első oldalt, biztosan tudják, hogy minden egyes oldalt el fognak olvasni és minden egyes szót meg fognak hallgatni tőle, amit csak mondott. Nyomban feltámadt bennem iránta a bizalom, és még ma is ugyanolyan erős, mint kilenc évvel ezelőtt. Annyira értettem őt, mintha nekem írt volna – hogy érthetően, bár szerénytelenül és kissé bután fejezzem ki magam.” Megittasodott Schopenhauer írásaitól, majd addig olvasta őket újra meg újra, míg teljességgel át nem járták a gondolatai. Hat hónap múlva már olyannyira magáénak tekintette, hogy csak így hivatkozott rá: „Schopenhauerem”. Amikor pedig barátai körében méltatta a nagyságát, „a mi Schopenhauerünkként” tette közkinccsé. Egyfajta házi istenséget faragott a filozófusból. 23 éves korában, a katonai kiképzés legvészesebb időszakában ezt írta egyik legjobb barátjának, Erwin Rohdénak: „Néha a ló hasa alá rejtőzve azt suttogom: »Schopenhauer, segíts!«; és amikor kimerülten és verítékben úszva hazatérek, az íróasztalom[on álló Schopenhauer-képre] vetett pillantás menten megnyugtat: vagy föllapozom a Parergát, amely ma, Byronnal együtt rokonszenvesebb, mint valaha.” 6 Végül nem kevesebbet állított, mint hogy Schopenhauer hatására lett belőle filozófus. Jóllehet, a Wagnerrel való szakításával nagyjából egyidejűleg Schopenhauer ellen is föllázadt – s e kettős fordulat az eszmék szintjén is szorosan összefonódott – pályafutásának legvégéig hangoztatta, hogy a Schopenhauer mint nevelő az a mű, amelyből az olvasó a legpontosabb képet alkothatja az ő egyéniségéről. Schopenhauer személyes példáját pedig azt követően is a messzemenőkig méltatta, és imitálta, hogy a filozófiájával szakított.

Mire tehát a 24 esztendős Nietzsche találkozik Wagnerrel, már több, mindkettőjük számára alapvető fontosságú tulajdonsággal bír. Mélységében ismerte a görög világot, különös tekintettel a színjátszásra, szenvedélyesen szerette a zenét, mi több, maga is komponálgatott, és át- meg átjárta Schopenhauer filozófiája, miközben a mestert hősként tisztelte. Nem sokkal az első találkozásuk előtt Nietzsche már a „modern” zenébe is belekóstolt, miután felülkerekedett addigi tartózkodásán. Ez idő tájt kezdett azon mesterkedni, hogy barátain és közvetett ismerősein keresztül lehetősége nyílhasson megismerni a nagy zenei újítót, aki most már sűrűn járt szülővárosában, Lipcsében, ahol nem egy barátja és rokona élt. A nagy találkozást Nietzsche utóbb így foglalta össze Rohdénak írott egyik levelében: „Bemutatnak Richardnak, és én néhány tiszteletteljes szót szólok hozzá: pontosan kikérdez, vajon hogyan állok a zenével, mennyire értek hozzá, iszonyatosan szidja operáinak bemutatóit, a híres müncheni bemutató kivételével, kigúnyolja a karmestereket, akik a zenekart ilyen kedélyesen vezénylik: »No most, uraim, most aztán szenvedéllyel!«, »No, lelkecskéim, most kissé még szenvedélyesebben!«. W. szívesen utánozza a lipcsei tájszólást. […] Valóban szédületesen élénk és tüzes ember, aki nagyon hadar, igen vicces, és ezt a bensőséges társaságot roppant mód felvidítja. Közben hosszabban beszéltem vele Schopenhauerről: ó, Te igazán megérted, mennyire élveztem, hogy ennyi szenvedéllyel hallhattam beszélni őt. Szólt arról, mit köszönhet a filozófusnak, és miért ő az egyetlen filozófus, aki valóban érti a zene szellemét. […] Végezetül pedig, amikor már mindketten menni készültünk, melegen megszorította a kezemet, és roppant szívélyesen meghívott, hogy zenéről és filozófiáról diskuráljunk…” 7

A kor illemszokásainak megfelelően Nietzschének nem lett volna szabad „Richardként” utalnia a nagy emberre, s ha mégis így tett, az már valószínűleg kimeríti az ismeretséggel való hivalkodás fogalmát. Miután azonban jobban megismerkedtek egymással, Nietzsche vezetéknevén hivatkozott Wagnerre, szemtől szembe pedig „Mesternek” szólította. Ez persze messze nem volt annyira megalázkodó, amilyennek manapság éreznénk, inkább az olasz „Maestro” hangvételével állítható párhuzamba, amely a zenészvilágban manapság is világszerte közkedvelt megszólítás, ha például egy karmesterrel beszél az ember – jóllehet utal az illető tekintélyére, ugyanakkor nem nélkülözi a barátságos felhangokat sem.

Nietzschének nem sokkal e találkozó után ajánlották fel a bázeli állást. „Az ajánlat vonzereje részben abban állt, hogy Bázel csak mintegy ötven mérföldnyire feküdt Wagner akkori lakhelyétől Luzern közelében.” 8 Nietzsche visszajáró vendéggé avanzsált Wagnerék tribscheni lakában, és a rákövetkező nyáron egyik levelében már így írt a fejleményekről:„Ezek a napok, amelyeket idén nyáron Tribschenben töltöttem, feltétlenül a bázeli professzúrám legbecsesebb eredményei.”9

Rohdénak pedig így fogalmazott: „a világ egyáltalán nem ismeri [Wagner] természetének emberi nagyságát és egyedülállóságát. Nagyon sokat tanulok a közelében: számomra ez egyfajta gyakorlati kurzus a schopenhaueri filozófiáról.”10 Wagnert úgy írta le, mint akit „különösen áthat ez a filozófia”, és „valóságos megtestesülése annak, amit Schopenhauer »zseninek« nevez”. 11 Wagnernek szánt első karácsonyi ajándéka ezek után mi más lehetett volna, mint egy Schopenhauer-portré, amelynek keretén Wagner címere kapott helyet. Avagy R. J. Hollingdale szavaival élve: „Wagner és Schopenhauer immár együttesen alkotják mindazt, ami érzelmileg Nietzsche új vallásának mondható.” 12

Mindeközben Nietzsche a Wagner család legfőbb házibarátjává lépett elő. Otthonukban látogatta őket, s csaknem mindig (huszonhárom alkalommal) náluk is éjszakázott. Emellett számos egyéb helyen is találkoztak. A rákövetkező karácsonyt Nietzsche Wagnerékkel töltötte. Náluk volt azon az éjszakán is, amikor Cosima életet adott Wagner egyetlen fiának, Siegfriednek. Amikor Nietzsche látta, hogy az asszony vajúdni kezd, felajánlotta, hogy távozik, de Wagnerék ragaszkodtak a maradásához, majd annak rendje s módja szerint felkérték, hogy legyen a gyermek keresztapja, s ő eleget is tett ennek. Akkor is Wagneréknél volt, amikor Cosima születésnapi meglepetése gyanánt a ház lépcsőjén sor került a Siegfried-idillősbemutatójára. A háztartásban betöltött pozíciójáról édesanyjának így írt: „a legizgalmasabb beszélgetéseket folytatjuk ott, szeretetre méltó családi körben és a szokásos társadalmi közhelyektől távol”. 13 Nietzschére hárult az a feladat is, hogy sajtó alá rendezze Wagner négykötetes önéletrajzának első három részét. Richard és Cosima felnőtt fiukként tekintettek rá, olyannyira, hogy néha még a nagybevásárlást is rábízták. Nietzsche persze lelkesen engedelmeskedett, és büszke volt, hogy az emberi nagyság közvetlen közelében élhet. Wagner bayreuthi operaházának alapkőletételére pedig 1872 májusában Nietzsche a Wagner család saját hintaján utazhatott el.

Ronald Hayman egészen lényegre törően fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Arra, amit Nietzsche Wagner iránt érzett, nincs más szó, csak a szerelem.” 14 Évekkel később, Wagner halála után ezt maga Nietzsche is megerősítette. S megemlítendő, hogy Nietzsche Cosimát is szerette, amely érzelemre végképp nem túlzás a szerelem kifejezést alkalmazni. 1889 januárjának legelején, amikor elméje végleg megbomlott, levelet küldött „Ariadné hercegnőnek, szerelmemnek”, 15  vagyis Cosimának. Legutolsó, nagyra becsült történészbarátjának, Jacob Burckhardtnak írott levelét pedig egy értelmetlen, kusza utóirattal látta el, amelyben így búcsúzik: „A többi Cosima asszonyé… Ariadnéé…” 16

Amikor Nietzsche Wagnerék körében múlatta az időt, értelemszerűen sok szó esett közös vesszőparipáikról. Schopenhaueren, a zenén és az ókori görög világon kívül ide tartozott a korabeli kultúra vélelmezett hanyatlása felett érzett megszállott dühük is. Ami azonban még ennél is fontosabb: Nietzsche Wagner írásműveit is áttanulmányozta. Magáévá tette Wagner elképzeléseit a görög tragédiáról és annak 19. századi újjáélesztéséről az opera műfaján keresztül, amely nemcsak lehetséges, de üdvös is volna – és a zenekar révén föltámasztaná az antik kórust is. A fiatalember lelkesedését különösen két dolog váltotta ki. Az egyik az, hogy a dráma leglényege a láthatóvá tett zene. A másik az az elképzelés, hogy a görög tragédia története voltaképpen az apollói és a dionüszoszi elemek fúzióját mutatja. Ez utóbbi megállapítást Wagner aMűvészet és forradalom bevezetésében tette, még párizsi korszakában, 1849-ben, ám azóta sem fejtette ki bővebben.

Nietzsche jegyzetei tanúsítják, hogy a görög tragédiát rövidesen már a Wagner-operák közvetlen összefüggésében taglalta. Többek között így fogalmazott: „Aki manapság Aiszkhüloszról, Szophoklészről, Euripidészről beszél vagy hall, az először akaratlanul is irodalmi költőkként gondol rájuk, mivel könyvből ismerte meg őket, akár eredetiben, akár fordításban: ez azonban körülbelül olyan, mintha valaki a Tannhäuserről beszélne, és pusztán a szövegkönyvet értené ezen, semmi többet. Az ilyen emberekről tehát nem mint librettistákról, hanem mint operakomponistákról kellene beszélnünk.” 17[…] Wagner amellett érvelt, hogy a dráma a láthatóvá tett zene, de ezt esztétikai, ha nem egyenesen metafizikai értelemben jelentette ki. Nietzsche viszont történelmi érvet kovácsolt belőle, és azt állította, a drámai műnem történetileg is a zenéből bontakozott ki. Ezekből az elgondolásaiból született azután meg az első könyve, melynek eredetileg A tragédia születése a zene szelleméből volt a teljes címe. A mű Nietzsche és Wagner barátságának zenitjét jelezte 1870–71 folyamán.

Nehéz lenne elképzelnünk még egy ennyire ízig-vérig wagneriánus írásművet, amelyet nem maga a zeneszerző írt. Az ajánlás Wagnernek szól, az előszó egyes szám második személyben szólítja meg a nagy komponistát, s a könyvet alkotó 25 szakaszból az utolsó 10 lényegében Wagner kendőzetlen és kitartó dicshimnuszát zengi. Előzőleg az egész művet a Wagnerrel folytatott beszélgetéseinek kikristályosodásaként, „jó és emelkedett órák kövületeként” 18 írja le. A könyv tiszteletpéldánya mellett levelet is küldött Wagnernek, amelynek első piszkozata az alábbi kitételeket tartalmazta: „Mindazt, amit itt a görög tragédia születéséről mondanom kell, Ön már szebben, világosabban és meggyőzőbben kijelentette […], hiszen ez az Ön birodalma. Ezzel szemben ugyanilyen világosan érzem azt is, hogy e mű létezéséért egyedül Önnek tartozom bocsánatkéréssel.” 19

Még a könyv stílusa is Wagner jegyeit mutatja. Nem sok van benne a Nietzsche érettebb írásait jellemző metsző élességből és szellemességből: a nyelvezet sűrű, komplikált, komor és homályos – a Mester lehető legrosszabb (és leghívebb) utánzása. Walter Kaufmann, a mű angol fordítója úgy nyilatkozott róla, hogy helyenként afféle Wagner-paródiának is beillene. S mindennek megkoronázásaképp a kötet megjelenése is Wagner nyomdokain haladt: Wagner kiadója tette közzé, külcsínre pedig Nietzsche kérésére Az opera rendeltetése című Wagner-opust volt hivatott imitálni.

De persze Nietzsche maga is egy születőfélben lévő zseni volt, tehát nem pusztán újrahasznosította Wagner ötleteit. Vegyük például azt az állítást, hogy a görög tragédiát a két pólus, vagyis a dionüszoszi és az apollói véglet egymásnak feszülése élteti. Ez Wagnernél csak villanásszerűen tűnik fel egy hosszú levezetés kezdetén, míg Nietzsche ellenállhatatlan erővel viszi tovább és fejti ki, és megfogalmazása mára úgyszólván beágyazódott a közgondolkodásba. Nem zárhatjuk persze ki, hogy beszélgetéseik során Wagner maga is továbbgondolta ezt az ötletet. E beszélgetések gazdagsága olyan kincs volt, amelyhez Nietzsche hátralevő életében is előszeretettel nyúlt vissza.

Wagner teljesen odavolt a könyvtől. Kijelentette, hogy általa közelebbi személyes viszonyba került Nietzschével, mint bárki mással a világon – a feleségét kivéve.

Eddigre Nietzsche már régóta hitt „törekvésünk és gondolkodásunk őszinte közösségében egyetlen lobogó alatt”. 20 A tragédia születése megjelenésekor kijelentette: „Szövetséget kötöttem Wagnerrel. Egyáltalán nem is tudod elképzelni, milyen közel állunk most egymáshoz, és mennyire érintkeznek a terveink.” 21 1876-ig, amikor is betöltötte 32. életévét, Nietzsche folyvást arról ábrándozott, hogy egyfajta kiválasztott-közösséget kovácsol kettejük ismerőseiből, értelemszerűen a két külön életkori súlypontnak megfelelően. Christopher Middleton, a Nietzsche-levelek angol fordítója így fogalmaz: „A barátok hálózata lett volna ez, Bayreuthtal mint szellemi központtal, amely megújította és átalakította volna a német társadalmat Schopenhauer és Wagner nevében.” 22

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között Nietzschét ismerőinek szűk köre lényegében Wagner-kisinasként tartotta számon.

Nietzsche érett kori írásai valószínűleg a legszilajabb filozófiai művek közé tartoznak. Amikor elemében van, csak úgy árad a tollából a személyre szabott szitok, mint az olvadt láva. Az általa megvetett intellektusokat tökéletes stílusban alázza porig, ihletett hasonlatai nemritkán mulatságosan groteszkek. Ez, a közkeletű erkölcsiség iránti mélységes megvetése, továbbá az a felismerés, mely szerint központi eszméi között szerepel az Übermensch („emberen túli ember”) és a Wille zur Macht („a hatalom akarása”) erőteljes képzete, sok olvasójában ébreszt olyan elképzelést, mely szerint Nietzsche félelmetesen agresszív ember lehetett: hatalmaskodó, erőszakos, harcias, netalán ijesztő, de mindenképpen lehengerlő. Nos, egyáltalán nem. Világéletében halk szavú, jó modorú és szerény ember volt. Társaságát különösen az idősebb hölgyek pártolták, mivel maga volt a csendes és tapintatos úriember szobra.

A csendes felszín mögött persze ott tombolt az agresszió palackba zárt szelleme, de jó ideig úgyszólván képtelen volt közvetlenül kiereszteni a gőzt. 1872-ben, A tragédia születésének megjelenése után, így fogalmazott: „Hiszen eddig még épp csak elkezdtem valamelyest kimondani, ami a szívemet nyomja; még sok bátorításra és erős baráti szeretetre, mindenekelőtt jó és nemes példákra van szükségem, hogy beszéd közepén ne akadjon el a lélegzetem.” 23 A komponista felismerte a fiatalember problémáját, és minden igyekezetével lelket öntött belé, hogy megtalálja igazi énjét – és rosszallással fogadta, ha Nietzsche kudarcot vallott. 1873. április 18-án Nietzsche ezt írta neki: „Ha a jelenlétemben úgy tűnt, nincs megelégedve velem, túlságosan is megértem, anélkül hogy bármin változtathatnék, mivel nagyon lassan tanulok és észlelek dolgokat, és Önnél minden pillanatban olyasmit élek át, amire sohasem gondoltam volna, és amelyet leghőbb vágyam az eszembe vésni. Igen jól tudom, legdrágább Mester, hogy Önnek egy ilyen látogatásom aligha szórakoztató, sőt néha-néha kibírhatatlan. Oly gyakran áhítozom a nagyobb szabadságnak és önállóságnak legalább a látszatára, ám mindhiába.” 24

1874-ben Nietzsche már elemi erővel érezte, hogy szabadulnia kellene a fölös energiáitól. Így írt erről: „minden azon múlik számomra, hogy először is kivessek magamból minden polemikus-negatív anyagot; előbb fáradhatatlanul végig fogom énekelni gyűlölködéseim egész skáláját, igazán irtóztatón, »hogy visszhangozzák a csarnokok«. Később, öt év múltán, magam mögé hajítok minden polémiát, és eltöprengek egy »jó művön«. Ám jelenleg a keblem rendesen el van nyálkásodva a harsány ellenszenvtől és szorongattatástól, ezért expektorálnom kell magam, illőn avagy illetlenül, ám végérvényesen.” 25 Két héttel később pedig így morfondírozott: „védekezem, és lázadok a sok, kimondhatatlanul sok szolgaiság ellen, ami gúzsba köt. A voltaképpeni alkotás azonban egyáltalán szóba sem jöhet, amíg az ember ily kevéssé képes kikecmeregni a szolgaiságból, a fogolylét kínjai és terhei alól: valaha is megérem én ezt vajon?” 26 Érzésem szerint Nietzsche a lelke legmélyén Wagnerre és Schopenhauerre is neheztelt, mivel a hozzájuk való kötődése központi szerepet játszott abban, hogy képtelen volt eljutni az önállóság és személyes függetlenség hőn áhított állapotába. Ám mindez a jelek szerint nem tudatosult benne. A fent idézett kitöréseket követően újfent arról „az örök szerencséről” áradozott, hogy „Schopenhauerben és Wagnerben nevelőkre találtam, a görögökben pedig megleltem munkám mindennapi tárgyát”. 27

Figyelemre méltó, hogy míg Wagnerrel való találkozásáig Nietzsche sűrűn hivatkozik az édesapjára, megismerkedésük után csak szórványosan fordul elő efféle utalás. Lélektani értelemben tehát Wagner lényegében Nietzsche apjának helyébe lépett.

Nietzsche Schopenhauer és Wagner iránti – saját bevallása szerint is csaknem vallásos – áhítata olyan méreteket öltött, hogy bárminemű önállóságra legfeljebb akkor tehetett szert, ha gyökeresen szakít velük. Nem maradhatott örök életére két mesterének rabszolgája, ha el akarta érni a kritikus elme függetlenségét. Elkerülhetetlen volt hát, hogy előbb-utóbb fellázadjon, épp ahogy egy kamasznak meg kell vívnia a szüleivel, hogy az atyai tekintélyt levetve önálló felnőtté érhessen. Bizonyos értelemben meglepő, hogy Nietzsche lázadása ilyen sokáig váratott magára, hiszen zsenialitásán túl – saját megfogalmazása szerint – „sosem nyughatott, csak a meztelen igazság színe előtt, és rettenthetetlenül, sőt vonzódással viseltetett a kemény és komisz konzekvenciák iránt”. 28 Ennek magyarázata valószínűleg jórészt abban rejlik, hogy Nietzschének mindig is nehezére esett kiállni magáért, amit tetézett a Wagner személyét illető páratlan csodálata. Wagner volt az egyetlen élő, hús-vér zseni, akivel Nietzsche valaha is találkozott, s ez önmagában is megmagyarázza, hogy a vele való szakítás miként érhetett fel az öncsonkítás élményével. E tekintetben Wagner helyzete merőben más volt, s ez újfent rávilágít, mennyire aszimmetrikusan alakult kettejük kapcsolata. Míg Nietzsche magányra hajló természet volt, Wagner egész életében szinte kényszeresen kereste a társaságot, gyakorta a legnagyobb formátumú emberekkel. Gyermekkorában találkozott Weberrel, majd zsenge ifjúkorában Heinével, Schumann-nal és Mendelssohnnal is, továbbá személyes barátságot ápolt számos hírességgel Berlioztól Bakunyinig. Liszt Ferenc volt az apósa, s mindennek tetejébe egy király bizalmába is beférkőzött. Nietzsche kapcsolati hálója szöges ellentéte volt ennek. Wagnerhez fűződő viszonyától eltekintve minden jelentős képességű vagy különleges egyéniségű ismerőse az akadémia világából jött – mint például roppant eredeti és kreatív tudóstársai, Jacob Burckhardt és Paul Deussen.

Noha Wagner lépten-nyomon zsenikkel érintkezett, Nietzsche lángelméjét a jelek szerint nem ismerte fel. Csupán egy kimagasló képességű ifjú tudóst látott benne, akinek akadémiai dicsősége az ő udvartartásának fényét öregbíti, de nem gondolta róla, hogy saját jogán bármiféle nagyságra tarthatna számot. Úgy gondolom, Wagnernek hízelgett és megerősítést jelentett, hogy olyan területen is kivívta egy mégoly fiatal, ám annál nevesebb tudós elismerését, ahol ő maga csak műkedvelőként vethette papírra gondolatait. Jóllehet élete végén a sikereitől zengett az egész művelt világ, a végsőkig ideges bizonytalanság jellemezte, és nagyon könnyen megsértődött. Úgy vélem tehát, különös megelégedésére szolgálhatott, hogy nem akárki, hanem egy kivételes tehetségű és elismertségű klasszika-filológus jelentette ki, hogy az ókori görögökkel kapcsolatos meglátásai helytállóak.

Miután azonban kiviláglott, hogy Nietzsche többre vágyik, mint Wagner udvartartásának csillogása, és személyes életútját kereste az egyéni siker felé, Wagner barátsága is óhatatlanul kihűlt. A fejleményeket rá jellemző módon úgy értelmezte, hogy a fiatal filozófus pályáját kisiklás fenyegeti. A teljes igazság kedvéért azért tegyük hozzá, hogy Nietzsche legtöbb barátja és pályatársa is így vélekedett, miután a készülőben lévő könyveit barbár, tudománytalan és mérsékelten (vagy kevésbé mérsékelten) őrült irományoknak tartották. Amikor 1878-ban megjelent Nietzsche Emberi – túlságosan is embericímű munkája, Wagner hangot is adott a rosszallásának: „Baráti szívességet tettem neki azzal, hogy könyvét […] nem olvasom el, és nincs már egyéb óhajom és reményem, mint hogy egy nap megköszönje ezt nekem.” 29Ellenérzései dacára Wagner később – feltehetően az 1882-es bayreuthi fesztivál idején – így nyilatkozott Nietzsche húgának: „Mondja meg a fivérének, hogy amióta elment tőlem, egyedül vagyok!” 30

Cosima már 1871-ben megjegyezte, hogy bár Nietzsche „bizonyosan a legtehetségesebb az ifjú barátaink közül, ám sok tekintetben igen aggasztó viselkedésének egyáltalán nem természetes visszafogottsága. Mintha csak Wagner egyéniségének lehengerlő hatása ellen védekezne.” 31

[…] Nietzsche egyre több meghívás alól vonta ki magát. Mind gyakrabban beszélt Wagnerről a bennfentes csipkelődés hangján, és iróniája szinte észrevétlenül vált erősebbé és erősebbé. Nem akarta, hogy kihasználják.

Nietzsche ezt követően írta meg és tette közzé Korszerűtlen elmélkedéseinek negyedik darabját, amely a „Richard Wagner Bayreuthban” címet kapta, és a bayreuthi ünnepi játékoknak keltett hírverést. 1876 júliusában látott napvilágot, egy hónappal az első bayreuthi fesztivál előtt. Nietzsche itt még mindig úgy fogalmaz, hogy „mi, a hozzá legközelebb lévők”, 32 és jó adag megfontolt dicséretben részesíti Wagner vállalkozását – ám a kétértelmű hozzáállás most már egyértelművé vált, legalábbis az olvasó számára (miként, vélném, a szerző számára is mindinkább).

[…] Amit Nietzsche Wagner személyiségéről és múltjáról e művében közölt, szintén helytálló volt, ámbár kevésbé esett jól a dolgozat tárgyának. Ifjúkorában Wagnert a „hatalom és ragyogás utáni sötét és telhetetlen vágy [jellemezte]. Hatni, soha nem látott erővel hatni – de mi módon és kikre? Feje és szíve attól kezdve erre a kérdésre keresett választ szüntelen. Győzni és hódítani akart, mint még egyetlen művész sem őelőtte…” 33 A legbántóbb megjegyzés, amelynek igazságtartalma csak fokozta a sértést, mégis a következő lehetett: „Hogy ez az érzés, az életpálya egyes szakaszaira jellemző groteszk méltóságnélküliség beismerése hogyan hatott arra a művészre, aki mindenki másnál inkább csak a fenségesség és a fenségen túl emelkedettség légkörében tud szabadon lélegezni, ez elgondolkodtathatja a gondolkodót.” 34Mindennek ellenére azonban, vonja le a következtetést Nietzsche, Wagner személyes kibontakozása segített messze felülkerekedni e körülményeken, és ironikus módon épp amikor „egyre fokozódó meggyőződéssel mondott le arról, hogy kortársainál sikert arasson, a legbelátóbb módon becsülve fel képességeiket, és lemondott a hatalomnak még a gondolatáról is, mégis »sikere« és »hatalma« támadt, legalábbis erről beszélt az egész világ.” 35

A szöveget elolvasván Wagner azonnal gratulált a „Richard Wagner Bayreuthban” ifjú szerzőjének. Személyes kapcsolatainak kezelését jól mutatja, hogy Nietzschének szegezte a kérdést: „De honnan ilyen mély tapasztalat velem kapcsolatban?” 36– miközben másoknak azt ecsetelte, hogy nem ismer magára a leírás alapján. Véleményem szerint azonban nagyon is felfogta Nietzsche üzenetét. Minden jel szerint többet nyomott a latba az a kellemetlenség, amelyet az ellenszenves vonások világgá kürtölése okozott Wagnernek(méghozzá az eddig leghívebb csatlósnak tartott „baráttól”), mint minden elismerés, amiben a szöveg amúgy Wagner géniuszát részeltette. Rés támadt kettejük viszonyában, s ezt mindketten észlelték.

FORDÍTOTTA FEJÉRVÁRI BOLDIZSÁR

A tanulmány második részét következő számunkban közöljük.

IRODALOM

CWT: Cosima Wagner: Die Tagebücher, szerk. Martin Gregor-Dellin & Dietrich Mack, 2 kötet (München: Piper, 1976–1977).

GLRW: Carl Friedrich Glasenapp: Das Leben Richard Wagners, 6 kötet (Lipcse: Breitkopf & Härtel, 1905).

GNW: Luitpold Griesser: Nietzsche und Wagner. Neue Beiträge zur Geschichte und Psychologie ihrer Freundschaft (Bécs: Holder–Pichler–Tempsky, 1923).

HNCL: Ronald Hayman: Nietzsche. A Critical Life (New York: Oxford UP, 1980).

LOW: Ludger Lütkehaus: „O Wollust, o Hölle”. Die Onanie, Stationen einer Inquisition (Frankfurt: Fischer Taschenbuch, 1992).

LYNW: Frederick R. Love: Young Nietzsche and the Wagnerian Experience (Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1963).

NBA: Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya. Nietzsche kontra Wagner, ford. Romhányi Török Gábor (Budapest, Holnap, 2004).

NBW: Friedrich Nietzsche: Briefwechsel. Kritische Gesamtausgabe, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari, 16 kötet (Berlin: de Gruyter, 1975 kk.).

NBWN: Friedrich Nietzsche: Basic Writings of Nietzsche, ford. és szerk. Walter Kaufmann (New York: The Modern Library, 2000).

NEH(1): Friedrich Nietzsche: Ecce Homo, ford. R. J. Hollingdale (London: Penguin, 1979).

NEH(2): Friedrich Nietzsche: Ecce homo. Hogyan lesz az ember azzá, ami, ford. Horváth Géza (Budapest, Göncöl, 2003).

NRWB: Friedrich Nietzsche: „Richard Wagner Bayreuthban”, ford. Zoltai Dénes. In: Korszerűtlen elmélkedések (Budapest, Atlantisz, 2004), 267–342.

NSB: Friedrich Nietzsche: Sämtliche Briefe. Kritische Studienausgabe, 8 kötet, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari (Berlin: de Gruyter, 1975–1984).

NSN: Friedrich Nietzsche: „Schopenhauer mint nevelő”, ford. Hidas Zoltán. In: Korszerűtlen elmélkedések (Budapest, Atlantisz, 2004), 179–265.

NSW: Friedrich Nietzsche: Sämtliche Werke. Kritische Studienausgabe, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari, 15 kötet (Berlin: de Gruyter, 1967–1980).

NTSz: Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus, ford. Kertész Imre (Budapest, Magvető, 2003).

NVL: Friedrich Nietzsche: Válogatott levelei, 1861. január – 1889. január, vál. és ford. Romhányi Török Gábor (Budapest, Holnap, 2008).

NW: Friedrich Nietzsche: Werke. Kritische Gesamtausgabe, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari, 30 kötet (Berlin: de Gruyter, 1967–1988).

NWDB: Friedrich Nietzsche: Werke in drei Bänden, 3 kötet (München: 1954).

NWS: Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről, ford. Romhányi Török Gábor (Budapest, Holnap, 2001).

WGSD: Richard Wagner: Gesammelte Schriften und Dichtungen, 10 kötet (Lipcse: E. W. Fritzsch, 1871–1883).

  1. NBWN, 601, KAUFMANN FORDÍTÓI ELŐSZAVA HÖZ
  2. NWDB, III, 151.
  3. Uo., III, 955 (levél Elisabeth Nietzschének, 1865. június 11.).
  4. Uo., III, 962 (levél Carl von Gersdorffnak, 1866. április 7.).
  5. LYNW, 80.
  6. NVL, 22 (levél Erwin Rohdénak, 1867. november 3.). A Schopenhauer-portrét Nietzsche Rohdétól kapta. Vö. NWDB, III, 982.
  7. NVL, 29 (levél Erwin Rohdénak, 1868. november 9.) Vö. NWDB, III, 999–1000.
  8. HNCL, 102.
  9. NSB, III, 39 (levél Gustav Krugnak, 1869. augusztus 4.).
  10. Uo., III, 17 (levél Erwin Rohdénak, 1869. június 16.).
  11. NVL, 41–42 (levél Carl von Gersdorffnak, 1869. szeptember 28.).
  12. NEH(1), 22.
  13. NVL, 36 (levél Franziska Nietzschének, 1869. június).
  14. HNCL, 111.
  15. NVL, 260 (levél Cosima Wagnernek, 1889. január 3.).
  16. Uo., 264 (levél Jacob Burckhardtnak, 1889. január 6.).
  17. NW, III.3, 5.
  18. NTSz, 25.
  19. NSB, III, 270–271 (levélvázlat Richard Wagnernek, 1872. január 2. körül).
  20. NWDB, III, 1033 (levél Carl von Gersdorffnak, 1870. december 12.).
  21. Uo., III, 1057 (levél Erwin Rohdénak, 1872. január 28.).
  22. NSL, xi.
  23. NWDB, III, 1078 (levél Malwida von Meysenbugnak, 1872. november 7.).
  24. Uo., III, 1090 (levél Richard Wagnernek, 1873. április 18.).
  25. Uo., III, 1096 (levél Erwin Rohdénak, 1874. március 19.).
  26. Uo., III, 1097 (levél Carl von Gersdorffnak, 1874. április 1.).
  27. NBW, II/5, 129 (levél Carl von Gersdorffnak, 1875. december 13.).
  28. NWDB, III, 149.
  29. GLRW, VI, 107.
  30. GNW, 83.
  31. CWT, I, 424 (1871. augusztus 3.).
  32. NRWB, 272.
  33. Uo., 307–308.
  34. Uo., 279.
  35. Uo., 316.
  36. NBW, VI/1, 362 (Wagner levele Nietzschének, 1876. július 13.).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.