Bíró-Balogh Tamás: Kosztolányi és a szegénység

Előadásom címe átvétel: Balassa Péter Kosztolányi születésének centenáriumán írt hasonló címmel dolgozatot (Balassa Péter: Kosztolányi és a szegénység. Az Édes Anna világképéről. Új Írás, 1985/11. 110–116.), kimerítően vizsgálta Kosztolányi szegénységről vallott etikai nézeteit és a (cselédi) szegénység nyelvi ábrázolását. Ezzel tehát nem foglalkozom. Sőt azzal sem, de említésre mindenképp érdemes, amit Veres András szintén az Édes Anna kapcsán jegyzett meg, hogy Kosztolányi az úr-szolga viszony, az alá-fölérendeltség ellen annyira tiltakozott, „olyan erősen élt benne az irtózás, hogy még a grammatikai parancsoló módot is kiiktatta szövegeiből: felszólító mondatai végén pont áll a felkiáltójel helyén”. (Veres András: A „homo aestheticus”. Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe. Literatura, 2004. 3–4. 293–307.)

Kosztolányi sokat írt a szegényebb emberekről, verset is, novellát is, regényt is. Viszont egész életében újságíró is volt, így tehát kvázi feladata is volt szólni a társadalom nélkülözőiről. De még ez is hatalmas anyag, kisebb merítésre van csak lehetőségünk.

A szegények egy szűkebb csoportjáról, a koldusokról többször írt. És mivel az írások – szám szerint öt – elég nagy időintervallumban születtek, 1906 és 1927 között, jól vizsgálható a zsurnaliszta Kosztolányi véleménye velük kapcsolatban. Az öt cikket érdemes kronológiai sorrendben olvasni.

Hosszasabb értelmezésükre most nem vállalkozhatok, ezért csupán ismertetem őket, az egyikre jobban kitérve.

Az elsőt – Koldusok – 1906-ban írta Kosztolányi, általánosságban szól a problémáról: „A nagy városok kedveznek a koldustársadalom kifejlődésének”, pedig – ahogy írja – „a koldusoknak a városban (…) semmi helyük sincs. A rongy, a nyomor, a betegség csak esztétikai érzékünket sérti. S ma már senki sem annyira naiv, hogy hinne akár az alamizsnaadó, akár az alamizsnakapó megnemesülésében azért, mert pár fillért kicseréltek egymás közt. Mindenekelőtt az alamizsnát sohasem emberszeretetből, vagy más erkölcsi indokból adjuk, hanem tisztán kényszerítő érzelmek, fizikai fájdalmak nyomása alatt.

Megyünk például az úton, s ha egy fogatlan, az anatómiai intézetek boncasztalára predesztinált anyóka tízfillérnyi rokonszenv- és sajnálatérzést kelt bennünk, akkor meghatottan átadjuk a tíz fillérünket. Ha jobban megindít, hajlandók vagyunk talán húsz fillérig, sőt a koronáig is.

A társadalom nagy hibát követ el, mikor tétlenül nézi a koldusok henye elszaporodását. Az alamizsna megszabadít bennünket pár pillanatnyi lelkiismeret-furdalástól, de a másik oldalon meg a koldulást kenyérkeresetté emeli s ezer, s ezer koldust nevel.”

A második cikket 1913-ban írta, és megint Koldusok a címe. (A harmadiknak is az lesz.) Ebben, a másodikban, a nagykanizsai koldussztrájkról ír, s ennek kapcsán a korabeli szegényházak embertelen körülményeiről, a harmadikban – tényleg Koldusok a címe –, melyet 1917-ben írt, a háborúban megfogyatkozott számú alamizsnakérőkről szólt. A sor ötödik (!) tagja – igen, egyet átugrottunk, de korántsem véletlenül – 1927-ben keletkezett, egy talán valós, talán kitalált riport egy koldussal – az írás később az Alakok című kötetben kapott helyet.

Az átugrott negyedik darab címe: Szigorú koldus. 1922-es, s benne egy régi, békebeli alakot ír meg: „Én azonban emlékszem egy koldusra, aki hajdan, a béke idején, bolygott közöttünk, az irodalmi kávéházak füstfelhőiben, emelt fejjel. A mai emberekhez hasonlítva catói jellemnek tekinthető, s megérdemli, hogy lerajzoljam, és megmentsem a feledéstől. (…) Évekig éjjeli menedékhelyeken lakott, s főképp a kávéházakba jött cserkészni, úgynevezett „művészasztalok”-hoz. Ismeretlent nem szólított meg. Annál jobban ragaszkodott azonban régi ismerőseihez. Ő a koldulást bizalmi kérdésnek tekintette.

Rendesen megállt asztalom előtt, kifeszítve cingár testét, reám meresztve szigorú szemét, s várt, míg olvasom az újságot, vagy megiszom a kávét. Akkor majdnem halk, határozott, ellentmondást nem tűrő hangon ezt mondta:

– Nyolcvanöt. (…)

Első ízben átnyújtottam neki egy koronát. Szótlanul mellényzsebébe tette, a másik mellényzsebéből pedig kivett tizenöt fillért. Visszaadott, mint egy fizetőpincér, majd köszönet és köszönés nélkül távozott. Ez volt a rendszere, melyhez könyörtelenül ragaszkodott.

Beszélni nem lehetett vele. Semmiféle kérdésre nem válaszolt. Mástól tudtam meg, hogy egykor, míg élt, könyveket írt, sok nyelven beszélt. (…)

Egyszer kora hajnalban bandukoltam hazafelé. Elhagyott budai utcán találkoztam vele. – Twenty-two.

Már csak huszonkét fillért kért. Úgy látszik, az általános jólétre való tekintettel leszállította alattvalói adóját. Gyönyörű idők jártak akkor. Kértem, magyarázza meg, milyen pénzügyi politikát folytat mostanában, de ő ezúttal sem mutatkozott hajlandónak részletesebb felvilágosításra. Végül váratlanul ezt kérdeztem tőle:

– Ön író?

Rám meredt szótlanul. Aztán rekedt, mély torkában, mely eddig csak számokat hörgött, szesztől, régi cigarettafüsttől rozsdás hangszálai csikorogni kezdtek.

–Igen – szólt és gondolkozott –, volt író vagyok.”

A koldussá lett író képe érezhetően több mint egy anekdota. S hogy mennyire több, és miért több, arról egy másik Kosztolányi-írás árulkodik legjobban.

Nem szép rész következik…

(az írás folytatását lapunk szeptemberi számában olvashatja)

Elhangzott a 2000 folyóirat 2013. május 10-11-én rendezett „Határon” című Szegénységkonferenciáján, melynek fő témája a szegénység ábrázolása volt a magyar irodalomban.

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.