Talán egy halott apa
Lett volna jobb apa. Még inkább
Egy halva született apa.
Mindig új fű nő át a határon
A füvet ki kell tépni
Újra és újra amely a határon átnő.

1

1933. január 31-én hajnali 4 órakor apámat, a Német Szociáldemokrata Párt funkcionáriusát, az ágyból felriasztva letartóztatták. Felébredtem, az ablak előtt az ég sötét, hangok és léptek zaja. A szomszéd szobában könyveket dobáltak a padlóra. Hallottam az apám hangját, tisztábban a többi hangnál. Kiszálltam az ágyból, és az ajtóhoz mentem. Az ajtórésen át láttam, amint egy férfi arcul csapta az apámat. Megdermedve, a takarót az államig felhúzva feküdtem az ágyban, amikor kinyílt a szobám ajtaja. Az ajtóban az apám állt, mögötte az idegenek, magasan, barna egyenruhában. Hárman voltak. Egyikük a kezével tartotta nyitva az ajtót. A fény apám háta mögül jött, nem láthattam az arcát. Hallottam, amint halkan a nevemen szólít. Nem válaszoltam, teljes csendben feküdtem. Aztán apám azt mondta: Alszik. Az ajtót becsukták. Hallottam, amint elvezették, majd anyám gyors lépteit, aki egyedül jött vissza.

2

Barátaim, egy kishivatalnok fiai, apám letartóztatása után elmagyarázták nekem, hogy ők többé nem játszhatnak velem. Egy délelőtt történt mindez, az utcai árkokat hó fedte, hideg szél járta. A barátaimat az udvari szerszámos bódéban találtam farönkökön ülve. Ólomkatonákkal játszottak. Hallottam az ajtó előtt, ahogy az ágyúdörgést utánozták. Amint beléptem, elhallgattak és egymásra néztek. Majd tovább játszottak. Az ólomkatonákat egymás mellé csatasorba állították, és vonultak váltakozó morgással az ellenséges front felé. Egymást generális úrnak szólították, és lelkesen kiáltozták minden lövést követően a hadiveszteség számait. A katonák hulltak, mint a legyek. Egyetlen masszává váltak. Az egyik generálisnak nem volt többé katonája, hadserege teljes számban a padlón feküdt. Ekként állapították meg a győztest. Az elesettek potyogtak, barát és ellenség keresztbe-kasba, együtt a túlélőkkel, bele a kartondobozba. A generálisok felálltak. Most reggelizni mennek, mondta a győztes elmenőben, s hogy én nem mehetek velük, és ők nem játszhatnak többé velem, mert az apám bizonyára egy bűnöző. Az anyám megmondta nekem, ki a bűnöző. Ahogy azt is, hogy az nem jó, ha annak neveznek. Azonban ezt nem mondtam a barátaimnak. ők is megtapasztalták ezt, tizenkét évvel később, a nagy generálisok által a tűzvonalba küldve, a Donnál a számtalan valóságos ágyú alatt, a második világháború szörnyű végső csatájában, legyilkolva és holtan.

3

Egy évvel apám letartóztatása után anyám engedélyt kapott, hogy meglátogassa őt a táborban. A végállomásig kisvonattal utaztunk. Az utca tekergősen hegynek felfelé futott, a friss fa illatát árasztó fűrésztelep mellett. A kopár hegykúpra vezetett az út a lágerhez. Az út melletti mezők parlagon hevertek. Aztán a rostélydrótos széles kapu előtt álltunk, ahová apámat vezették. A rostélydróton keresztül pillantva láttam őt jönni, a láger útján, amelyet murva borított. Egyre lassabban jött, minél közelebb ért. A rabruha túl bő volt neki, ezért nagyon kicsinek látszott. A kaput nem nyitották meg. Az apró szemű dróton keresztül nem tudott kezet nyújtani nekünk. Egészen közel kellett lépnem a kapuhoz, hogy sovány arcát egészében láthassam. Nagyon sápadt volt. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy miről volt szó. Apám mögött kerek, rózsaszín képű fegyveres őrszem állt.

Azt kívántam, bárcsak cápa volna az apám
Aki negyven cápavadászt tépett volna szét
(És én a vérükben tanultam volna úszni)
Anyám kékbálna nevem Lautréamont
Meghalt Párizs, 1871-ben ismeretlenül

4

Az anyám, mivel apám felesége volt, semmilyen munkát nem kapott. Így elfogadta egy gyáros ajánlatát, aki 1932-ig a Szociáldemokrata Párt tagja volt. Én délben az ő asztalánál ebédeltem. Így aztán nekifeszültem a vaskapunak a jótevő házában minden déltájban, a széles kőlépcsőn felmentem az első emeletre, habozva nyomtam meg a fehér csengőgombot, egy fehérkötényes cseléd segítségével bevezettettem az ebédlőbe, és a nagy asztal mellett, szemben a gyáros feleségével, elhelyezkedtem, egy kép alatt, amely egy szarvast ábrázolt, amint összerogyik és kutyákat, amelyek nekiesnek. Vendéglátóim testes alakjaitól körülvéve, anélkül, hogy akár felpillantottam volna, ettem. Barátságosak voltak hozzám, érdeklődtek tőlem apám felől, édességgel ajándékoztak meg és megengedték nekem, hogy megsimogassam a kutyájukat: kövér volt és büdös. Egyszer kellett csak a konyhában ennem, amikor vendégek jöttek, akik megütköztek volna az ottlétemen. Amikor utolsó alkalommal nekifeszültem a vasajtónak, amíg a kampó csikorogva engedett, esett az eső. Hallottam az eső kopogását, amíg a kőlépcsőn felmentem. A férfi nem ült az asztalnál. Vadászatra utazott. Krumpligombóc volt marhahússal és torma. Amíg ettem, hallottam az esőt. Az utolsó darab krumpligombócot két darabban a kanálról a szőnyegre ejtettem. Az asszony észrevette és rám nézett. Ebben a pillanatban az utcáról kocsizörgést hallottam, majd, a ház előtt, fékezést és egy kiáltást. Láttam, amint az asszony az egyik ablakhoz megy, és kiveti magát. Az ablakhoz futottam. Az utcán, az autója mellett, elgázolt felesége előtt állt a gyáros. Amikor a szobából az előszobába mentem, az asszonyt két munkás behozta és a padlóra helyezte; láthattam az arcát, eltorzult száját, amelyből ömlött a vér. Majd egy másik munkás jött a vadászzsákmánnyal, nyulakkal és foglyokkal, amelyeket úgyszintén a padlóra helyeztek, elég messze a vérző asszonytól. A lépcső kövén vér volt. Éreztem, amint a torma felböffen bennem. Még nem értem el a vasajtót, amikor kihánytam.

5

Apámat szabadon engedték, azzal a feltétellel, hogy lakóhelyén kívül nem mutatkozik. Ez 1934 telén volt. Két óra járásra a falu előtt, a puszta országúton, melyet hó fedett, vártunk rá. Anyám egy batyut tartott a hóna alatt, apám kabátját. Apám jött, megcsókolt engem és anyámat, felvette a kabátot és ment az útra vissza a havon keresztül, meghajolva, mintha nehezen cipelné a kabátot. Mi álltunk az úton és néztünk utána. A hideg levegőben messze el lehetett látni. Ötéves voltam.

6

Anyám, mivel apám munkanélküli volt, újra varrónőként dolgozott. A gyár kétórányi járásra feküdt a falutól, amelyben nekünk egy szobánk és egy tetőkamránk volt. A ház apám szüleié volt. Egyszer anyám magával vitt a városba, a takarékpénztárba. Egy ablaknál befizetett három márkát. Az ember az ablakban rám nevetett és azt mondta, hogy akkor én gazdag ember lennék. Aztán átadta anyámnak a takarékkönyvet. Anyám megmutatta nekem a nevemet az első oldalon. Amint mentünk, láttam, hogy egy férfi mellettünk egy vastag papírpénzköteget tömött a kabátzsebébe. A nagyanyám a konyhában a tűzhely mellett állt, amikor a takarékkönyvet megmutattam neki. Elolvasta az összeget és nevetett. Három márka, mondta, és nagydarab vajat dobott a gyorssütő serpenyőbe. A serpenyőt a tűzhelyre tette. Igen, mondtam és néztem, ahogy a vaj elolvad. Vágott egy másik kisebb vajdarabot és hozzátette. Mivel apád Hitler-ellenes, neked margarint kellene enned. Nagyanyám egy fazékból krumplit vett ki, szeletekre vágta és a forrásban lévő zsiradékba dobta. A takarékkönyvre, melyet a kezemben tartottam, ráfröcskölődött. Neki nem kell margarint ennie, mondta nagyanyám, és hogy Hitler adott nekünk vajat. Öt fia volt. A három fiatalabb a Volgánál esett el, Hitler olajért és búzáért folytatott háborújában. Mellette voltam, amikor az első halálhírt kapta. Hallottam őt ordítani.

7

Amikor Hitler az autópályákat építtette, a német iskolákban fogalmazásokat kellett készíteni a Nagy Tervről. A legjobbaknak jutalom volt kitűzve. Mondtam ezt, az iskolából jövet, apámnak. Azt mondta: Neked nem kell díjat kapnod, két órával később azonban azt mondta: Rugaszkodj csak neki. Állt a tűzhely mellett, egy tojást ütött a serpenyőbe, aztán, már tétovázva, egy másodikat és végül, hosszas tűnődés után, a harmadikat. Ez kiadós étel, mondta. Eszünk és apám azt mondta: Neked azt kell írnod, te örülsz, hogy Hitler autópályát épít. Akkor bizonyára kap majd apád is újra munkát, aki olyan régóta munkanélküli. Ezt kell neked írnod. Evés után segített nekem, ily módon a fogalmazást megírni. Aztán játszani mentem.

8

Tizenhárom évvel később, Meklenburg egyik járási székhelyen laktunk, az asztalunknál ült egy asszony, egy generálisnak az özvegye, akit az 1944. július 20-ai szerencsétlen merénylet után Adolf Hitler kivégeztetett, és kérte apámat, az újraalapított Szociáldemokrata Párt funkcionáriusát, hogy segítsen a földreform ellen. Apám megígérte, segít neki.

9

1951-ben apám ment, hogy kimaradjon az osztályharcból, a Potsdamer Platzon át Nyugat-Berlinbe, az amerikai szektorba. Anyám elkísérte Berlinig, én egyedül voltam a lakásban. A könyvszekrény mellett ültem és verseket olvastam. Kint esett, amíg olvastam, hallgattam az esőt. Letettem a verseskötetet, zakót és kabátot vettem, becsuktam a lakást és átmentem az esőben a város másik végére. Találtam egy vendéglőt táncteremmel. Távolról zajt hallottam. Amikor a táncterem ajtajában álltam, szünetet jelentettek be. Így beléptem a vendéglőbe. Egy kis asztalnál ült egy nő és sört ivott. Leültem mellé és töményt rendeltem. Ittunk. A negyedik kör után megérintettem a mellét és azt mondtam, hogy szép a haja. Mire ő előzékenyen nevetett, én rendeltem még egyet. A szomszéd táncteremben újra felhangzott a zene, zúgtak az ütősök, bőgtek a szaxofonok, sikoltottak a hegedűk. Az ajkamat és a fogaimat a nő szájára préseltem. Aztán számoltam. Amikor az utcára értünk, az eső elállt. A hold fehéren állt az égen és hideg fényt árasztott. Az utcán némán mentünk. A nő arcán merev mosoly volt, amikor a duplaágy mellett a szüleim szobájában minden teketória nélkül levetkezett. Az együtt töltött éjszaka után cigarettát vagy csokoládét ajándékoztam neki. Saját inkább udvarias kérdésemre: Mikor volna lehetséges újra látni?, így válaszolt: Amikor kívánják, és csaknem meghajolt előttem, illetve a helyzet előtt, amelybe még apámat képzelte. Apám rátalált a nyugalmára, évekkel később, egy bádeni kisvárosban, nyugdíjak kifizetésével foglalatoskodva a munkásgyilkosoknak és a munkásgyilkosok özvegyeinek.

10

Legutoljára egy charlottenburgi kórház elkülönítőjében láttam. A földalattival utaztam Charlottenburgig, mentem, romok és fatörmelék mellett el, egy széles utcán alá, a kórházban egy hosszú, világos folyosó vezetett az elkülönítő üvegajtajához. Valaki csengetett. Az üveg mögött feltűnt egy nővér, némán biccentett, amikor az apám után kérdeztem, végigment a hosszú folyosón és eltűnt az utolsó szobák egyikében. Aztán jött az apám. Kicsinek látszott a csíkos pizsamában, amely bő volt rá. A nadrágja súrlódott a kő járólapon. Álltunk, közöttünk az üveg, és néztük egymást. Sovány arca sápadt volt. Emelt hangon kellett beszélnünk. Megrázta a bezárt ajtót, és a nővérért kiáltott. A nővér jött, lehajtotta fejét és ment. Apám leejtett a karját, rám nézett az üvegajtón át és hallgatott. Hallottam, amint az egyik betegszobában egy gyerek ordít. Amikor mentem el, láttam apámat az üvegajtó mögött állni és integetni. A fényben, amely a hosszú folyosóvégi ablakból esett be, öregnek nézett ki. A vonat gyorsan elhaladt törmelékek és építési terület mellett. Kívül az októberi nap vasszürke fénye.

FORDÍTOTTA BORBÉLY SZILÁRD