Doboz, 1944. október 5.

Csak hogy érthetõ legyen, mert annyi az okos ember, ugye, aki mind jobban tudja. A dolgot onnan kezdve kell nézni – amirõl nyilván nem véletlenül szoktak megfeledkezni –, hogy a románok ’44 augusztusában kiugranak, magyarán átállnak az oroszokhoz. A köpönyegforgatók a gimnasztyorka-pufajkásokhoz. Emiatt mi kénytelenek vagyunk fölvonultatni ellenük a IV. hadtestünket, amelynek az a feladata, hogy – ha már egyszer a ’940-es határrevíziónál ezt a vidéket nem kaptuk vissza –, most foglalja el Aradot.

Ezt most nem részleteznénk: Elfoglaljuk, de pár nap múlva jönnek az oroszok, és kiszorítanak minket onnan, szeptember 22-én a lövészgyalogságuk már Kisjenõnél tör elõre, Zeréndnél pedig a Fekete-Kõrös hídját csak egyetlen magyar szakasz védi, kétségbeesetten várva az erõsítést – s ez már alig húsz kilométerre esik Gyulától, vagyis a trianoni magyar határtól. Kevermest egyelõre sikerül még megvédenünk a harckocsitámadástól, Eleket azonban szeptember 25-én átmenetileg elfoglalják az orosz lövészek. Nyomukban meg ott tolonganak a románok.

Mi pedig itt vagyunk a határszélen – és ez itt a lényeg – kitéve a Békés megye széli saját román etnikumunk sûrû tömbösödésének. Meg a nem annyira románokénak, akik legalábbis nem beások, ha értik, kikrõl beszélünk.

Ami mit jelent. Hogy mihelyt a szovjetbérenc román elõõrsök elõször átlépik a határt és benyomulnak – mert benyomulnak már szeptember 27-én és 28-án Újszalontára, Kötegyánba és Méhkerékre –, a velük etnikailag egy húron pendülõk perszehogy azonnal kollaborálásba kezdenek.

Hát ez az, amire fölhívnánk az önök becses figyelmét. Hogy máris ott tülekszik mind, román román hátán tolong, és roma román tapos, csak hogy mentül hamarabb elárulhassák a hazájukat. Még csak nem is szégyellik, mert – úgy tessenek elhinni – a szemünk láttára csinálják. Minekünk meg ily módon annyi csak a dolgunk, hogy a bevésésig megjegyezzük mindazon személyeket, akik az ellenséges csapatokkal italozó vagy egyéb seftelõ érintkezésbe kerülnek.

Kivált azért nem fölösleges névrõl névre rögzíteni õket – de inkább kétszer akkorát markoljunk, semmint hogy egy is kicsússzon –, mert a forgandó hadiszerencsének köszönhetõen pár nap múlva reguláris magyarjaink és németjeink egy erõs ellennyomulással visszaszorítják a románokat a határon túlra. Még ha csak a trianoni határon túlra is.

Innentõl aztán nyitott kapukat dönget, aki a roma–román bratyizás, a közös cujka-nyakalás, vonónyüvés meg hora-csürdöngölés elkövetõit firtatja. Mert nagy részük a cselekményét követõen visszatakarodik az amúgyis kerítéstelen-kaputlan putrijába. Fölszólításra fel is sorakoznak – mert ennyit mindegyik ért azért magyarul –, amelyik meg nem, azt percek alatt úgy elõnoszogatjuk, hogy taknyán-nyálán csúszik ki a napra.

Mert ha valakinek a csendõrtoll nem elég, cicázhatnak ám a szuronyhegyek is, ahogy a mi testületi reglamánk tartja.

Elég az hozzá, hogy szeptember 28-án a fent említett, ám visszafoglalt három községbõl egyáltalán nem minden szóbajöhetõt, hanem csak az igazán kirívóját állítjuk elõ. Összesen olyan ötvenet-hatvanat kísérünk át szépen – úgy, hogy se a létszám, se a testi épség ne nagyon csorbuljon – a sarkadi csendõrkapitányság épületébe. De abban aztán suhanc- és pulyakorú ugyanúgy akad, mint vén, de persze – nem is utolsósorban – nõnemû szintén. Aszerint, hogy ki mennyire vette ki a részét az ilyen-olyan lepaktálásokból – beleértve, már bocsánat, a kurválkodást is. Sarkadon aztán ezek a mi kiválasztottjaink Nagyszalontán begyûjtött cigányokkal és románokkal kerülnek együvé, ahol hat napig tartózkodnak és részesülnek testi fenyítéseinkben, illetve kínvallatásainkban, rendkívüli esemény amúgy nem történik.

Nehézség csak abból támad ismét, hogy egy hét sem telik belé, s úgy nekilódulnak, hogy nyakunkon megint az oroszok. Tetszenek érteni? Hogy biztonságilag ez azonnali hatállyal teszi tarthatatlanná a foglyoknak a román határ közelében való õrzését – ez, ugye, világos. Ezért azt a parancsot kapjuk, illetve adjuk, hogy október 5-én egy csendõrõrmester parancsnoksága alatt összes õrizetesünk Szentes irányába indíttassék útnak. A gyalogmenet rendben meg is indul, de köztünk szólva – a magukat ölben vagy háton cipeltetõ purdék meg a botra támaszkodó öregasszonyok miatt – elég szánalmas tempóban jutunk el sötétedésig Dobozra.

Mivel azonban egy angolpark kellõs közepén találjuk magunkat, és ott áll elõttünk evakuáló menekülésre kitárt kapukkal a dobozi Wenckheim-kastély maga, ugye, mégse zúdulhatunk be minden további nélkül, mikor foglyaink többsége – magyarán megmondva – cigány. Nevezetteket emiatt – részint ránézésre, részint bemondásra – különválogatjuk, hogy ezt követõen be legyenek kísérve szépen az istállóba. Csak miheztartás végett jegyeznénk meg, hogy ez az istálló a hozzá tartozó kocsiszínnel együtt 1854-ben Ybl Miklós tervei alapján, romantikus stílusban épült. Igaz, hogy szóban forgó õrizeteseink nem sokáig tartózkodnak majd benne, úgyhogy sem az aznap elmaradt étkeztetésükre, sem pedig éjszakai elszállásolásukra nem fog ez az objektum szolgálni.

Mert milyen körülmény kezd bennünket az eddiginél is inkább nyugtalanítani? Hogy kisvártatva itt is föltámad a pánik, pucoljunk innen, mert órák kérdése, és lecsapnak ránk az oroszok. Na most az a mi számunkra rögtön egyértelmû, hogy ekkora fogolymenettel gyalogosan messzire nem menekülhetünk. Tetszik, nem tetszik, le kell csökkentenünk õrizeteseink számát az ésszerûen mozgathatóig – még az is lehet, hogy ez a szám nulla –, lehetõségeinket ilyen értelemben pörgetjük végig. Elég hamar adódik a kézenfekvõ megoldás.

Október 5-én öten leszünk kijelölve – egyébként egyikünk sem környékbeli, még Békés megyei is csupán egy van köztünk, a T.-be valósi Chraban szakaszvezetõ –, s csak annyi tanácsot kapunk eligazításul, hogy a szükség meg az idõszûke miatt nincs helye semmiféle érzelgõsségnek. Különben is, már bocsánat, de hát ezek a kollaboránsok nem tartoznak sem valami nagyságos vagy tekintetes urak sorába, de még csak az amúgy derék parasztok közé sem, hanem hadd ne mondjuk már, hogy kik ezek. Úgyhogy – na, jut is, marad is.

A legcélszerûbb, s ezen nincs is vita, ha rögtön a temetõt választjuk helyszínül. Azt tetszenek mondani, hogy ez kockázatos lehet, mert a sírkövek láttán szóban forgóink majd megvilágosodnak, és halálfélelmükben megszöknek? Dehogyis!, ha megjegyezhetjük tisztelettel, ez tévedés. Hiszen melyikünk merészelné, ki volna képes az õ helyükben azt elképzelni, ami velük valójában történni fog?

Nem sejtenek semmit, s nem is lesz ott szerencsére semmiféle lázadó mozgolódás – a kimerült vének vagy a várandós asszonyok csak azért reklamálnak, hogy leülhessenek kicsit, a purdék is inkább kenyérért vagy vízért sivalkodnak csupán. Úgyhogy elrendelünk egy pihenõt, melynek leteltével pedig mintha csak továbbindulásra sorakoztatnánk föl szorosan egymás mögé õket. De valójában azért olyan sûrûn, mert lõszerhiány miatt bizony egyáltalán nem engedhetõ meg a céltévesztés – a sortüzet megelõzõen így is három-négy kézigránáttal vagyunk kénytelenek indítani.

Mivel pedig nem kockáztattuk meg azt, hogy megsejtsenek valamit, ezért nem ásathattuk meg velük elõre a sírgödrüket. Evégett másokat kell idehoznunk, és aztán majd erre fogunk – magyarán mondva – rábaszni.

Két hét múlva, mikor már bent lesznek az oroszok, bilincsbe vert kézzel persze nem lesz módunk a torkán akasztani szavát annak az asszonynak, aki tanúskodni kezd ellenünk. Elmondja, hogy pár nappal az eltûnésük után fölismerte testvérének a kalapját egy másik cigány fején.

Mondom, hogy került ez a szürke kalap tenálad, mikor ez a testvéremé volt? Honnan hoztad te?

Azt mondja erre, hogy a temetõbõl.

Szentséges Úristen, mondom. Na, kimegyünk a temetõbe, hát ott csupa vér minden. Megismerjük mindegyiknek a holmiját, az egyiknek a szatyrát, a táskáját, a másiknak a cigarettáját, összeszedünk, amit bírunk. A bátyám, a nagybátyám meg annak a felesége is köztük voltak, meg a két gyerekük.

Aztán ez az asszony lármázza föl a falut, s bukkan a nyomára egy másik alkalmi sírásónknak is, akit többekkel együtt éppen rokonai elföldelésére kényszerítettünk, és aki a kihallgatáson majd szintén ellenünk vall. Elmondja, az ágyukból vertük fel és hajtottuk a temetõbe õket, hogy a tömegsírok gödreit kiássák, és a hullákat eltemessék.

Amikor pedig, azt mondja, végeztünk szörnyû munkánkkal, a csendõrök megfenyegettek, hogy ha eljár a szánk, õk visszajönnek, és mi is erre a sorsra jutunk.

Nem emlékszünk ilyen fenyegetésre, de hát mindegy most már. Be vagyunk kerítve, kapitulálunk.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.