ÓDA A SZELLEM HELYÉHEZ

Itt állok s megint az ő fája fáj
nap szél fű madár és sehol egy ember
nekem trilláz a keatsi csalogány
engem fenyeget az a december
itt kószálok megint a rilkekertben
s tisztásomon Orpheus templomán
Goethe hűs tiszta szabad szele fúj
a kaszált fű szaga szívembe szúr
s lépdelve elődeim friss nyomán
szavak születnek a neszteli csendben

Harminc éve teredbe térek én
te egyetlen hely hol nem jár az idő
görög gnosztikus tisztás rejtekén
szemben fülben ugyanaz a fa nő
új év gyűrűzi őrizi a régit
túl rosszon és jón hellénen zsidón
életfába oltva be ama fát
gyökérző lombos termő kabbalát
szüretelek a nagy dél-szombaton
amikor a gondolat verssé érik

Majd húsz éve súlyokkal terhelten
léptem körödbe számon neveddel
a szefírát éppen szüreteltem
amikor megdermesztett az a december
perzselt a nagy dél a kemény tél után
s engem vacogtatott a fájdalom
nem voltál immár háromság helye
rejtsen el hát a nefelejts neve
s ne szóljon rólad többé már dalom
vagy ne legyen az többé dal csupán

Nem elég nekem az elégia
a szonett kenet varázsa oda
nem tudok se várni se lépni a
régi keretben nincs mire hova
szellem szólít át az időn a téren
játék is lehetne de mégsem az
őt idézem a hűvös enyh-helyen
tőle cseng fülem káprázik szemem
lesz a szép szép és az igaz igaz
ő beszél hozzám a fában a szélben

Egyet tudok s hogy nincs más bölcsesség
ez az amit tőle örököltem
alattam fűkör fent a kerek ég
köztük állok újra az örök körben
ez az egy amit továbbadok
mihez egyedül nem fér semmi kétség
ehhez az egyhez jó csak a forma
túlcsordul a törvény versbe forrva
így lesz a háromság helyén négység
itt áll a fa és én is itt vagyok