Az átláthatóság délibábja

Az átláthatóság délibábja1

„Ahol sok a fény, sok az árnyék is.”

(Goethe: Götz von Berlichingen)

Egy ismert francia metszet 1848-ból, abból az évből, amikor Franciaország polgárai megkapták az általános választójogot, lényegileg testesíti meg az európai demokráciák dilemmáit születésükkor. A metszet egy munkást ábrázol puskával a kezében, szavazócédulával a másikban. A mondanivaló világos: golyók a nemzet ellenségei, és szavazócédulák az osztályellenségek számára. A választások célja a tömegek bevonása és a nemzetépítés volt. Az által integrálták a munkásokat a nemzetbe, hogy megosztották velük a hatalmat. Az egyik kezében puskát, a másikban szavazócédulát tartó férfi a demokráciának a Franciaországba való megérkezését demonstrálta, ő ugyanis egyszerre volt francia és munkás, képviselője egy nemzetnek és egy, az osztályharcban elmélyedt társadalmi helyzetnek (és annak, hogy társadalmi helyzeténél fogva magába szippantja az osztályharc). Tudta, hogy az, aki mellette áll a barikádokon, alighanem maga is munkás és francia, aki pontosan tudja, hogy ki az ellenség. Puskája nemcsak alkotmányos jogait szimbolizálta, hanem egyúttal bizonyítéka volt annak is, hogy az új, demokrata állampolgár egyaránt készen áll hazája és osztályérdekei megvédelmezésére. Tudta, hogy szavazatának ereje fegyverének tűzerejéről függ. A szavazócédula járulékos fegyver volt, a választások ugyanis a polgárháború civilizált formáját jelentették. Ezek a választások nem egyszerűen a kormányváltás mechanizmusai voltak, hanem a világ átalakításának eszközei.

A ma mindenütt jelenlévő okostelefon talán nem fegyver, de képes rá, hogy a maga módján képes legyen lőni. Alkalmas rá, hogy dokumentálja és közzétegye a hatalommal való visszaéléseket. Összekapcsolhatja és hatalommal ruházhatja fel az embereket, és képes az igazság terjesztésére. Aligha véletlen, hogy a népi tiltakozások világszerte tapasztalható újabb hulláma egybeesett az okostelefonok terjedésével. Számos jelenlegi politikai botrányunkat közösségi hálózatokra kitett ártalmatlan fotók váltották ki. Kínában „Karóra Testvér” és „Ház Bácsi”2 az okostelefonos állampolgárok legutóbbi „áldozatai” közé tartoznak. Mindketten alacsony beosztású hivatalnokok, akiket az idén internetes „tömegterror-támadás” leplezett le: korrupcióval gyanúsították őket. Karóra Testvért több fotón is megörökítették, amint drága órákat viselt, melyek némelyike egész évi fizetésénél is többe került. Ház Bácsit, aki egy kerületi városgazdálkodási hivatal munkatársa volt a déli Kuangcsou városában, mint ingatlanok – összesen huszonkettő – felhalmozóját leplezték le. Mindkettőjüket okostelefonnal felfegyverzett polgárok buktatták le. Oroszországban az ortodox egyház legitimációját ásta alá, amikor egy blogger kitett egy felvételt a Facebookra, melyen a pártiárka egy drága karórát viselt, s e legitimáció további hanyatlását idézte elő, amikor az oroszok arról értesültek, hogy a főpap PR-csapata manipulálta a videókat, hogy elrejtsék e tényt a nagyközönség elől. Szíriában okostelefonokkal felszerelt állampolgárok dokumentálták a rezsim tömegével elkövetett szörnyű bűneit. Az Egyesült Államokban pedig egy okostelefon rögzítette Mitt Romney hírhedt „47 százalék”-kommentjét3, amely fél Amerikát felháborította (s remélhetőleg némelyeket az eredeti 47 százalékból is).

Az okostelefon tehát az állampolgár saját, személyes hazugságvizsgálójaként is működhet. A szavazó valós időben ellenőrizheti a különböző kijelentések igazságértékét, a legfontosabb politikai ügyektől a banálisabb privát- anekdotákig. Amikor Paul Ryan republikánus alelnökjelölt „rosszul emlékezett” első maratoni futásának időeredményére – azt állította, hogy három óránál rövidebb idő alatt tette meg a távot, holott valójában több mint négy órára volt szüksége hozzá – „tévedése” azonnal kérdéseket vetett fel a jelölt szavahihetőségével kapcsolatban. Nem mintha a politikusok soha többé nem ültethetnék fel az embereket, ám csak annak kockázatával, hogy magukból is bolondot csinálnak. A tényellenőrző weboldalak megnövekedett befolyása a legutóbbi amerikai elnökválasztási kampányban klasszikus illusztrációja az okostelefon hazugságot leleplező hatalmának – vagy legalábbis annak, hogy képes úgy tenni, mintha tényszerű igazságot közölne a nyilvánossággal.

Az okostelefon ugyancsak felruházza a polgárokat azzal a lehetőséggel, hogy megszólaljanak, és kifejtsék nézeteiket, véleményüket. Megtelefonálhatják, e-mail-ben elküldhetik, és kitehetik a Tweetre ítéleteiket és döntéseiket, s ezáltal valós időben hozzájárulhatnak a szélesebb körű politikai diskurzushoz. A legutóbbi amerikai elnökválasztás során a két jelölt közti mindhárom vita, egy időben a vitával, több mint hétmillió tweetet eredményezett. Lehet, hogy az életünk nem felvilágosultabb, de sokkalta szórakoztatóbb a Twitter korában.

Ami azonban talán a legdöntőbb, az új állampolgárok felhasználhatják arra okostelefonjaikat, hogy nyilvános akciókra mozgósítsanak, felszólítsák polgártársaikat, hogy jöjjenek az utcákra és közösen védelmezzék érdekeiket. Az Arab Tavasz volt a legszembetűnőbb megnyilvánulása az okostelefonokkal felfegyverzett polgárok hatalmának, hogy zsarnokok uralmát döntsék meg, és történelmet csináljanak. Okostelefonokkal nem lehet embereket megcsonkítani vagy megölni, de nagy árat fizettethetnek a kormányokkal, ha maguk akarnak így tenni. Ugyanakkor az Arab Tavasz az okostelefon lehetőségeinek jelentős korlátait is megjelenítette. Az okostelefonos ember soha nem tudja, ki reagál politikai akciót sürgető felhívására. Lehetnek facebookos barátai, de nélkülözi az igazi politikai közösséget és a politikai vezetőket. Az ember követelhet forradalmat tweetben, de tweetekkel nem érhet el átmenetet. Természetesen kiderült, hogy a forradalom utáni közel-keleti választások győztesei az iszlamista politikai pártok lettek, amelyek hagyományos pártstruktúrákra és egyértelmű ideológiákra támaszkodtak.

Ma az egyik kezében okostelefont, a másikban szavazócédulát tartó ember jelképezi demokratikus állapotainkat. Mégsem ismerhető fel bármely konkrét osztály vagy etnikai csoport tagjaként, és a szavazócédula többé nem áll fegyverként a rendelkezésére. Mi nem gondolkodunk barikádokban, és bizonytalan fogalmaink vannak arról, kik az „elvtársak” és kik az ellenségek. A szavazócédula is, az okostelefon is az ellenőrzés, nem pedig a választás eszközei. Az okostelefonos szavazó tényleges félelme, hogy azok, akikre szavaz, csak saját önző érdeküket szolgálják majd. Az okostelefonos polgár nem szembesül a kemény ideológiai döntésekkel, nem úgy mint elődei. Miközben az utóbbi évtizedekben a választási lehetőségek köre radikálisan kibővült, a politikában az ellenkezője ment végbe. A tegnap politikailag elkötelezett állampolgára számára pártjának vagy politikai táborának megváltoztatása éppoly elgondolhatatlan volt, mint vallásának felcserélése egy másikra. A jobboldalról átállni a baloldalra (vagy megfordítva) manapság ugyanolyan egyszerű, mint átkelni a francia-német határon – gyorsforgalmi út ez, útlevélvizsgálat nélkül.

Ekként vajon az okostelefonos állampolgár azt a hatalmat jeleníti-e meg, amelyet felhalmozunk, vagy azt a hatalmat, amelyet elveszítettünk? Nosztalgiát kell-e éreznünk az ideologikus politika hanyatlása nyomán, vagy azt, hogy megszabadultunk a terhétől? És bízhatunk-e az okostelefonban mint jogaink védelmének hatékony, új eszközében?

Átláthatóság: az új vallás

Vajon az okostelefonos polgár-e, aki visszaállíthatja bizalmunkat a demokráciában és a demokratikus intézményekben? Számomra kétséges. Az okostelefonok megkönnyíthetik, hogy ellenőrizzük politikusainkat, ám a bizalom olyan intézményekbe vetett bizalmat jelent, amelyeket az emberek nem képesek közvetlenül szemmel tartani vagy kontrollálni. Nem azért bízunk családtagjainkban vagy barátainkban, mert ellenőrizni tudjuk őket. Az embereknek az a megnövekedett képessége, hogy ellenőrizzék képviselőiket, nem fordítható le egyszerűen a demokráciába vetett bizalomra. Lenin annak idején úgy hitte, hogy „a bizalom jó, az ellenőrzés még jobb”, de a bolsevik titánt széles körben nem demokratikus kormányzási modellje miatt ismerjük. Miközben valószínű, hogy a mai bizalmi válság alighanem kevésbé drámai, mint ez a kutatásokból kivehető (és ahogyan a mostani, széles körben folyó vita sugallja), a szociológus Niklas Luhmann azt állította, hogy a bizalom „a társadalmi élet alapvető ténye”, amely nélkül az ember reggel az ágyból sem tud felkelni. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a polgárok megnövekedett képessége kormányaik ellenőrzésére nem vezetett el a demokráciába vetett nagyobb bizalomhoz. Sajnálatos módon azoknak a kísérleteknek a többsége, melyek azt állítják magukról, hogy újjáépítik a civil társadalom bizalmát, a valóságban a bizalmatlanság demokráciájának létrehozását segítik. Ez a tendencia sehol sem nyilvánvalóbb, mint az, amekkora népszerűséget ma az átláthatóságot övező megszállott érdeklődés élvez.

Az átláthatóság az új politikai vallás, amelyben osztozik a polgári aktivisták többsége, és mind több demokratikus kormányzat is. Az átláthatóságot követelő mozgalom annak a reménynek a megtestesítője, hogy az új technikák és technológiák, a nyilvánosan hozzáférhető adatok és a pezsgő civil aktivitás hatékonyabban járul hozzá ahhoz, hogy az emberek ellenőrizzék képviselőiket. Ami az átláthatóságot oly vonzóvá teszi különböző civil csoportok számára, az a létező előfeltevés, hogy ha az emberek „tudnak”, akcióba lépnek majd, és követelik jogaikat. És úgy méltányos, hogy elismerjük: a transzparencia-mozgalom fejlődése számos területen impozáns eredményeket mutatott fel. A kormányzati szabályozás, amely megkövetelte a vállalatoktól, hogy nyilvánosságra hozzák a termékeikkel kapcsolatos kockázatokat, jogokat biztosított a polgárok számára, és biztonságosabbá tette az életet (itt kell köszönetet mondanunk a manapság becsmérelt Ralph Nadernek, az úttörők egyikének). A tájékoztatás iránti igény ugyancsak átformálta az orvosok és páciensek, tanárok és diákok közti kapcsolatot. Ma a betegeknek jobbak a lehetőségeik, hogy folyamatosan elszámoltathassák az orvosokat, a szülők pedig hatékonyabban dönthetik el, melyik iskolát válasszák gyerekeik számára. Az átláthatósági mozgalom hatalommal ruházta fel a fogyasztókat. Ekképpen logikus feltételeznünk, hogy a titkolózás privilégiumától megfosztva a kormányok visszavonhatatlanul megváltoznak majd, őszintébbé lesznek. Ahol a kormány túlságosan őrzi a titkokat, a demokrácia törékennyé válik, még akkor is, ha a versenyen alapuló választások előzetesen bizonytalan kimeneteleket generálnak. Csak tájékozott polgárok lehetnek abban a helyzetben, hogy folyamatosan elszámoltassák a kormányokat. Röviden: nem meglepő, hogy a demokrácia aktivistái oly sok reményt fűztek ahhoz, hogy az átláthatóság önmagában helyreállítja a bizalmat a demokratikus intézményekben. Ahogyan Lawrence Lessig, amerikai jogtudós és aktivista Against Transparency című esszéjében megállapította: „Hogyan ellenezheti bárki is az átláthatóságot? Erényei és hasznai oly mindent elsöprően nyilvánvalóak”. Miközben azonban az átláthatóság előnyei nyilvánvalóak, mint Lessig hatásosan rámutat, veszélyei sem elhanyagolhatóak.

Az az elgondolás, hogy az átláthatóság visszaállítja a demokráciába vetett bizalmat, számos problematikus feltételezésen nyugszik, elsősorban is azon az előfeltevésen, hogy „elég, ha az emberek tudnak” és minden más lesz. A dolog nem ennyire egyszerű. Ha véget ér a kormányzati titkolózás, az nem jelenti a tájékozott állampolgár megszületését, sem azt, hogy több kontroll szükségképpen több bizalmat sugall a közintézmények iránt. Amikor például az amerikaiak megtudták, hogy az Egyesült Államok háborút indított Irak ellen anélkül, hogy bizonyítéka lett volna tömegpusztító fegyverek létezésére Irakban, azért mégis újraválasztották a legnépszerűbb elnöküket. Amikor pedig az olaszok több mint egy évtizedig a hatalomban tartották Silvio Berlusconit, réges-rég torkig voltak a sok gazság híreivel, amelyektől a Berlusconi-ellenes aktivisták azt remélték, elegendőek lesznek ahhoz, hogy megszabaduljanak a fickótól. A politikában azonban „mindent tudni” még nem jelenti eltérő dolgok tudását. És a puszta tény, hogy a kormányok kénytelenek nyilvánosságra hozni információkat, nem feltétlenül értendő úgy, hogy az emberek többet tudnak, vagy hogy amit tudnak, azt jobban is értik. Az emberek információkkal való elárasztása régi, jól bevált módja tájékozatlanságban tartásuknak. Ha nekem nem hiszik, kérdezzék meg a könyvelőjüket. El fogja mondani Önöknek: bármely adóellenőr kedvét egy módon lehet a legjobban elvenni attól, hogy alaposan belenézzen az Ön cégének működésébe: megadni neki az összes hozzáférhető információt – a szükséges és hasznos dolgok helyett. Ha pedig a bizalom és az ellenőrzés viszonya kerül terítékre, az ügy még ennél is bonyolultabb. Vajon az ellenőrzés bizalmat teremt, vagy ennek egyszerűen csak pótléka? Vajon az autoriter kormányok azért fokozzák képességüket a társadalom irányítására, hogy jobban megbízzanak bennük?

Szemben az átláthatóság szószólóival, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy ki lehet békíteni egymással a kormány nyitottságára vonatkozó igényét az állampolgároknak az intimszféra és személyiségi jogok iránti igényével, én vitatom, hogy egy teljesen átlátható kormány egyszersmind teljességgel átlátható polgárt jelent. Nem tehetjük teljesen átláthatóvá a kormányt anélkül, hogy fel ne áldoznánk intimszféránkat és személyiségi jogainkat. Szemben azokkal a szószólókkal, akik hiszik, hogy a teljes közzététel politikája javítja a nyilvános diskurzus minőségét, én azt gondolom, hogy hatalmas információfolyamok „befecskendezése” bonyolultabbá teszik a társadalmi párbeszédet, és a figyelem középpontját a polgár morális kompetenciájától elmozdítják a szakértelme felé, mellyel ilyen vagy olyan területen rendelkezik. Szemben az átláthatósági mozgalom azon várakozásával, hogy a kormány információinak maradéktalan feltárása a nyilvános diskurzust racionálisabbá és kevésbé paranoiddá teszi, én az állítom, hogy az átláthatóságnak a figyelem középpontjába helyezése csak összeesküvés-elméleteket szül. Nincs gyanúsabb annál, mint amikor valaki azt állítja, hogy minden átlátható. Senki sem állíthatja őszintén, hogy amennyiben kormányaink átláthatóbbá válnak, vitáink kevésbé paranoidokká lesznek. Az átláthatósági mozgalom kibontakozása magában hordozza a demokratikus politika újjáteremtésének lehetőségét, de meg kell győződnünk arról, hogy ami a változás irányát illeti, egyetértünk. Vajon az átláthatósági mozgalom képes helyreállítani a bizalmat a demokratikus intézményekben, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, „bizalmatlanságot” teremt majd a demokrácia hivatalos stílusa iránt?

Kémek társadalma

Döntő fontosságú, hogy ilyen fokú összpontosításunk az átláthatóságra már magát a módot is befolyásolja, ahogyan a demokrácia működik. Akár egy olyan folyamathoz is hozzájárulhat, amelynek révén a képviseleti demokráciát felváltja olyasféle politikai rezsimekkel, amelyek csak annyiban korlátozzák magukat, hogy a polgárok ellenőrizhetik a végrehajtókat. Ellentétben hangoztatott ambíciójával, a demokratikus intézmények iránti bizalom visszaállításával, az átláthatósági mozgalom felgyorsíthatja a folyamatot, amely a demokratikus politikát a bizalmatlanság kezelésévé alakítja át. Az átláthatóság politikája nem alternatívája a választási lehetőségek nélküli demokráciának, hanem inkább igazolása, mivel elhomályosítja a különbséget a demokrácia és a piacbarát autoriter rendszerek új generációja között. Nem meglepő, hogy a kínai vezetők lelkesen támogatják az átláthatóság eszméjét. Aminek ellene vannak, az a pártok és eszmék versenye, és a kommunista uralom politikai alternatíváinak keresése.

A tizennyolcadik század végén Jeremy Bentham megalkotott egy panoptikumnak nevezett intézményi formát. A tervezet koncepciója az volt, hogy egy őr megfigyelhessen minden ott lévőt egy intézményben – legyen az akár börtön, akár iskola vagy kórház – anélkül azonban, hogy ők megállapíthatnák, figyelik-e őket, vagy sem. A panoptikum hamarosan szimbóluma lett modern hatalomfelfogásunknak: a veszélyes egyének vagy csoportok feletti felügyeletnek. A huszadik század híres antiutópiái – Aldous Huxley Szép, új világában, Jevgenyij Zamjatyin Mijében és George Orwell 1984-ében – nagyjából transzparens társadalmakban játszódó történetek, mely társadalmakban a kormány képes a teljes ellenőrzésre. A mindentudás a kormány utópiája az abszolút hatalomról.

A „meztelen” társadalom ideája a kormányok álma, a meztelen kormány és a lemeztelenített vállalatok eszméje sok demokrácia-aktivista óhajának beteljesülését jelentik. Az olyan kezdeményezések, mint a Publish What You Pay, az Open Government Initiative vagy a radikális erőfeszítések, például a WikiLeaks a legjobb példák annak tanulmányozására, hogy ha fel vannak fegyverkezve a „megfelelő” információkkal, az emberek folyamatosan elszámoltathatóvá tehetnek kormányokat. Louis Brandeisnak a gyakran idézett sora, hogy „azt mondják, a napfény a legjobb fertőtlenítő” tömören összefoglalja az átláthatósági mozgalom filozófiáját. A mozgalom egy fordított panoptikumot szeretne felépíteni, amely által nem a kormány az, amely megfigyeli a társadalmat, hanem a társadalom figyeli meg a hatalmon lévőket. A kormány számára kémkedő emberek totalitárius utópiáját itt a kormány után kémkedő emberek pozitív utópiája váltja fel.

A probléma azonban az, hogy a kémkedés az kémkedés, tekintet nélkül arra, hogy ki kémkedik ki után (aminthogy a „patkányverseny” győztese is, sajna, továbbra is patkány marad). Mondjunk le magánéletünkről és személyiségi jogainkról, hogy jobb közszolgáltatásokban részesüljünk? Vajon alapjában véve különbözik ez a totalitárius rezsimeknek attól a követelésétől, hogy előírják az egyéni döntést a nemzeti nagyság elérése és egy egyenlőbb társadalom érdekében? A WikiLeaks nyilvánosságra hozott táviratairól szóló vita teljes mértékben láthatóvá tette a titkolózás elleni háború morális dimenzióját. A kormányok általában megfigyelik a népet. Amikor átláthatóvá akarjuk tenni az efféle tevékenységeket, feltárjuk azoknak az állampolgároknak a világát is, akik érintkeznek a kormánnyal, vagy akiket ez megfigyel. Hiteles dokumentumokat lehetetlen nyilvánosságra hozni anélkül, hogy kockázatnak ne tennénk ki kormányzati forrásokat. Lehetetlen továbbá kormányakták felnyitása anélkül, hogy elolvasnánk az információkat, amelyeket az állampolgárairól gyűjtöttek. A titkosrendőrségi dossziék megnyitása a posztkommunista társadalmakban a klasszikus példája a mindenféle leleplezési-közzétételi politika mögötti dilemmáknak. Kell-e mindenkinek tudnia, mit tettek mások a kommunista időszakban? Csak a közszereplők dossziéit kell-e megnyitni? Mennyire megbízhatók a titkosrendőrség által gyűjtött információk? Vajon a másokról való tudás morális katarzist okoz-e a társadalomban, vagy egyszerűen csak a kompromittálás eszközeként használják majd, piszkos hatalmi játszmákban? Nem könnyű kérdések ezek.

A modern társadalom alapja az a remény, hogy egy napon úgy bízunk majd meg idegenekben és intézményekben, mint a családtagjainkban. Az újabb tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy épp a fordítottja igaz. Elkezdtünk olyan bizalmatlanul bánni a családtagjainkkal, ahogyan azelőtt csak a bűnözőkkel. Most annak vagyunk tanúi, hogy a bizalmatlanság és az új technikák hogyan alakítják át életünket. Ma a bizalmatlanság a fő választási lehetőség még családi viszonylatokban is. Mi több, az ügyvédek újabban azt állítják, hogy a technika fegyverkezési versennyé változtatja a válást. A konyhák és a hálószobák ma úgy be vannak mikrofonozva, mint a moszkvai amerikai követség a hidegháború napjaiban. Így aztán, miközben az átláthatóság azzal kecsegtetett, hogy visszaállítja a közintézmények iránti bizalmat, a valóságban a bizalmatlanságot terjesztette a magánélet szféráiban.

Az értelmezés kora

Daniel Patrick Moynihan, néhai amerikai szenátor az elsők egyikeként elemezte a kormány titkolózásának hatását arra, ahogyan a társadalom megbízik intézményeiben. Meggyőzően érvelt amellett, hogy a titoktartást ugyanúgy kell felfogni, mint a reguláció bármely más formáját. Szerinte az Egyesült Államok kormányzatának teljesítményét a hidegháború alatt hátrányosan befolyásolta, hogy a hatalomban lévők túlságosan is titkolóztak. A titkolózás tehető felelőssé azért, állította, hogy az amerikai politika a McCarthy korszakban paranoid fordulatot vett, és súlyosan károsította az állampolgárok arra való hajlandóságát, hogy bízzanak a kormányban. Moynihannek az a tézise, mely szerint a polgároknak avégből, hogy bízzanak a kormányban, látniuk kell annak egészét, aligha vitatható. Míg azonban az átláthatóság mellett erős érvek szólnak, a teljes feltárás nem problémamentes ügy. Vajon nem minden leleplezés egyszersmind egy másik leplezés is? Vajon az információk, melyeket a kormányok annak tudatában gyűjtenek, hogy azonnal nyilvánossá is válnak, ugyanolyan megbízhatók-e, mint azok, amelyről tudják, hogy titokban fogják tartani őket? Vajon, mondjuk, a Pentagon iratai ugyanolyan szenzációt jelentettek volna, ha a kormány önként hozta volna nyilvánosságra őket?

Továbbá, az információk hozzáférhetősége nem garantálja, hogy az emberek jobban megbíznak majd a döntéshozatali folyamatban, mert az információk sohasem interpretáció nélkül látnak napvilágot. Ugyanazon „nyers” adatok olvastán az amerikai republikánusok és demokraták, illetve az egyiptomi szekularisták és a Muszlim Testvériség másként értelmezi majd ezeket, mert a politikacsinálás nem választható el a döntéshozók érdekeitől és értékeitől. „Korunk, úgy tűnik, a Rögeszmék Kora”, írták Jean és John Comaroff antropológusok a Transparency and Conspiracy utószavában. „Olyan kor ez, amelyben az emberek, úgy tűnik, szinte mindenütt egyszerre megszállottjai az átláthatóságnak és az összeesküvésnek.”

A bizalom politikájának kétértelműsége a legjobban a legutóbbi oroszországi választások példáján figyelhető meg. 2011 decemberében a választások a polgári elégedetlenség kirobbanásába torkolltak. Emberek százezrei vonultak Moszkva és más nagyvárosok utcáira, tisztességes választásokat és reális alternatívákat követelve. A rezsim legitimációjának fokozódó válsága arra kényszerítette a kormányt, hogy szellemes ötletekkel álljon elő hatalmának igazolására. A központi elgondolás eredeti volt: annak érdekében, hogy garantálják a szavazás tisztaságát, a Kreml webkamerák felszerelését javasolta minden szavazóhelyiségben; minden polgár személyesen figyelhette, tisztességesen zajlik-e a folyamat. Mint a Csinhua, a kínai hírügynökség lelkesen jelentette, „Kamcsatkától Kalinyingrádig, Csecsenföldtől Csukcsföldig több mint 2,5 millió netszörföző regisztrált, hogy élőben láthassa a legalább 188 000 webkameráról érkező képeket”. Egy finn megfigyelő szavai szerint, ami történt, lecke volt átláthatóságból: „határkő a demokrácia és a demokratikus választások történetében”.

Nehéz vitatni, hogy Vlagyimir Putyin rezsimjében, ahol a kormány dönti el, ki indulhat és ki nem, a webkamerák felszerelése nemigen volt több komédiánál. Sokkal fontosabb a webkamerák jelenlétének kétértelmű volta. Moszkvából és a Nyugat felől nézve a kamerák a kormány ellenőrzés alatt tartása eszközének tűntek – melyek célja az volt, hogy az emberek tudják, mit tesz a kormány. Egy posztkommunista orosz szavazó számára azonban, aki mélyen az ország belsejében, vidéken élt, a webkamera fontos üzenete ez volt: a kormány tudja, hogyan szavazol. Ezek szerint Putyin kettős győzelmet aratott. Elérte, hogy a Nyugat átláthatónak tekintse, ugyanakkor megfenyegette saját polgárai többségét. Röviden, az oroszországi választások során a webkamerák alkalmazása egyszerre volt az átláthatóság és a konspiráció eszköze.

Bulgáriában 2009 nyarán új kormány lépett hivatalba. A nyitottság ígérete előkelő helyen szerepelt a programjában. Első napjaiban az új miniszterelnök bejelentette, hogy a minisztertanács valamennyi vitája 48 órán belül látható lesz a kormány weblapján. A civil szervezetek el voltak ragadtatva. A következményekre azonban senki sem számított.

Annak tudatában, hogy a kormányzati információkat szinte azonnal felteszik a netre, a miniszterek túlságosan óvatosak lettek, mind mondanivalójuk tartalma, mind annak megfogalmazása tekintetében. A kormány hamarosan afféle píár eszközként kezdte alkalmazni a nyitottságot. A kormányfő arra használta fel a kormányüléseket, hogy támadja ellenfeleit vagy beszédeket tartson. Ezenkívül a legtöbb döntés úgyszólván minden vita nélkül született. Az átláthatóságnak a természetellenes következménye az lett, hogy az „igazi” döntéseket a minisztertanácson kívül hozták, és hogy a nyitottság a miniszterelnök személyes hatalmát erősítette.

Az átláthatóság-konspiráció tengely talán azoknak a karakterében és gondolkodásmódjában mutatkozott meg leginkább, akik korunkban a kormányok titkolózása elleni háború legjelesebb katonái. Julian Assange, a WikiLeaks alapítója szervezetét „nyílt forrású, demokratikus hírszerző ügynökségként” jellemezte. Assange sok tekintetben olyan, mintha egyenesen Joseph Conrad valamelyik összeesküvés-regényéből lépett volna ki. A több tucatnyi, a közelmúltban róla megjelentetett könyvből – hogy saját önéletrajzát ne is említsük – kiderül, hogy a radikális átláthatóság-aktivista titkolózó, paranoid, autoriter figura. Olyasvalaki, akit az ember esetleg csodál, meg azonban nem bízik meg benne. Assange a rászedést tette meg szenvedélyévé és hivatásává. Kedvelt stratégiája, hogy kerüli a demokratikus és autoriter kormányok közti különbségtételt; koncepciója szerint minden kormány autoriter. Elképzelhető, hogy Assange világszemlélete kiindulópontja lehet a demokráciába vetett bizalom visszaállításának?

Abban a pillanatban, amikor elhatározzák, hogy egy kormányzati információt azonnal hozzáférhetővé kell tenni mindenki számára, az információ értéke máris hanyatlik, a közönség manipulálásának eszközeként viszont megnő. Gondoljunk csak arra, hogyan beszélnek a gengszterek a bűnügyi filmekben, ha tudják, hogy a helyiséget, amelyben tartózkodnak, lehallgatják. Nyíltan szólnak, és banális dolgokat közölnek egymással, ugyanakkor, titkos jeleket váltanak az asztal alatt. Így működnek a kormányok az átláthatóság korában. De vajon az információ terjedése miért nem képes megváltoztatni a demokráciát? Michel Foucault az igazság kimondásáról az ókori Görögországban azt írta, hogy az nem redukálható arra, hogy a polgárok értesülnek valamiről, amit korábban nem tudtak. Paradox módon az igazság a politikában olyasvalami, amit mindenki tud, de senki nem mer kimondani, vagy figyelmet szentelni neki. Az embereknek aligha van szükségük további adatokra, hogy megértsék: az egyenlőtlenség nő, vagy hogy a bevándorlókkal rosszul bánnak. A WikiLeaks-táviratok semmi olyannak a megismeréséhez nem segítettek hozzá bennünket Amerika politikájáról, amit ne tudtunk volna korábban is. Egy beszédet politikailag nagyhatásúvá nem valami „ismeretlen” igazság tesz, inkább az a döntés, hogy valaki személyes kockázatokat vállal és szembeszegül a hatalommal. Igazságban élni nem csak annyi, hogy hozzáférhetünk a teljes információhoz. Végső soron az igazságot kimondani merő személy, és nem maga az igazság hozza majd a változást.

Átláthatóság és antipolitika

„Bizonyosra vehetjük, hogy a közeli jövőben valaki létrehoz majd egy szoftvert, amely szinte lehetetlenné teszi majd a politikusok számára, hogy hazudjanak”, mondta nekem félig tréfásan régi barátom, Scott Carpenter, a Google Ideas egyik igazgatóhelyettese. Nemrégiben a Google létrehozta a Google Ideast, egy agytrösztöt, amely azon dolgozik, hogy a technikát a polgárok szolgálatába állítsa. Hosszú éveken át a politika annak a művészete volt, hogy a politikus azt mondja az embereknek, amit azok hallani akarnak. Carpenter úgy vélte, hogy az átláthatóság korában ennek többé nem szabad így lennie. Arra gondolt, hogy az új szoftver „követné” az összes nyilatkozatot és álláspontot, amelyet egy politikus egy bizonyos ügyben tett, illetve képviselt, így aztán ha változtatgatni kezdi véleményét, a választó meg tudja büntetni opportunizmusáért. És nemcsak ennyi lesz a dolog: tudni fogjuk, kivel találkozik az illető politikus, ki támogatja anyagilag a kampányát, s hogy vajon házastársa és gyermekei nem tagjai-e a kormány által kedvezményezett vállalatok vezető testületeinek.

Az átláthatóság tehát nem annyira a titkolózással, mint a rászedéssel, hazugságokkal áll szemben. Egy átlátható társadalom ígérete nem különbözik a sci-fibeli Igazsággéptől4. Nem más ez, mint egy hazugságok nélküli társadalom ígérete. A hazudozókat soha nem tudjuk kiküszöbölni, kiküszöbölhetjük azonban a hazugságot, és a velejáró hatalmat a társadalom felforgatására. Ami zavarba ejtő abban a mind erősebb reményben, hogy az átláthatóság különbbé teszi majd társadalmainkat, arra csaknem egy évszázaddal ezelőtt már T. S. Eliot is felfigyelt, tudniillik, hogy az átláthatóság propagálói „olyan tökéletes rendszerekről álmodnak, hogy senkinek ne kelljen jónak lennie”. Ebben az elképzelésben a bizalom nem közös célokból, netán tapasztalatokból vagy bizonyos etikákból származik, hanem az intézményes tervezés kiváló ismeretéből. E szószólók nem a demokratikus társadalom önmagát korrigáló jellegében hisznek, inkább olyan társadalmak megalapításával kecsegtetnek, amelyek nem követnek el tévedéseket.

Ha a felvilágosodás filozófusai egykoron megpróbálták megérteni az embert – szívét, elméjét, félelmeit – a demokratikus reformerek új nemzedéke épp elvesztette érdeklődését az ember iránt. Az ő intézményekből és ösztönzőkből álló világukban az, ha az ember meggondolja magát, csak a politikai opportunizmus jele. De vajon nem a véleményváltoztatás-e a demokratikus politika leglényege? Vajon a következetesség fontosabb a demokratikus politikában, mint a készség nézőpontunk megváltoztatására, ha új információkhoz jutunk, vagy új körülményeket tapasztalunk? Képzeljük csak el, hogyan festene a világ, ha Woodrow Wilson vagy Franklin D. Roosevelt nem vizsgálták volna felül azokat az eredeti ígéreteiket, hogy Amerika nem avatkozik be a háborúba. Az átláthatósági mozgalom eredendő bűne egyszerűen az, hogy nem vesz tudomást a demokratikus politika lélektani bonyolultságáról.

A mostani átláthatóság-központú reformmozgalom csapdáját az a feltételezés jelenti, hogy elég tudni, ki ad pénzt a politikusoknak vagy kivel ebédelnek – tudniillik ahhoz, hogy világos képet nyerjünk a döntéshozatali folyamat minéműségéről. A tény, hogy mondjuk egy kongresszusi képviselő kapott 50 000 dollárt egy katonai szállítótól, egyszerűen semmiféle garanciát nem jelent arra nézvést, hogy ez az adomány volt, amely befolyásolta a törvényhozót, hogy támogassa a katonai költségvetés növelését. Ebben a mi Átlátható Korunkban azonban az emberek kísértést éreznek, hogy leegyszerűsítsék a dolgokat. „Mondd meg, ki támogatja, s én megmondom, milyen politikát folytat”: így hangzik a sajnálatos leegyszerűsítés napjaink politikai miliőjében. A politika azonban nem redukálható ezen a módon. Mindez az új információ és korszerű digitális technika nem járul hozzá a demokratikus politika jobb megértéséhez. Mi több, e megközelítés azt a kockázatot hordozza, hogy a közönség elkezdi majd saját képviselőit veszélyes bűnözőkként kezelni, akiket a nap huszonnégy órájában szemmel kell tartani. A gond azzal a feltételezéssel, hogy a bizalom nagyrészt a mi arra való alkalmasságunkon múlik, hogy ellenőrizzük politikusainkat, azzal a katasztrofális következménnyel jár, hogy tehetséges és civil-szellemiségű állampolgáraink többsége a puszta gondolattól is elborzad, hogy valaha is hivatalra pályázzon. Vajon lehetséges-e helyreállítani a demokrácia iránti bizalmat, ha a politikusokra nem mint vezetőinkre tekintünk, hanem mint olyanokra, akikben per definitionem nem szabad megbíznunk?

„Ha valóban tudni akarjuk, hogyan működik a világ”, írta egykoron a filozófus és krimiíró G. K. Chesterton, „nem rossz kísérlet, ha fogjuk a sajtó valamely címkéjét vagy divatos frázisát, a visszájára fordítjuk, a pontos ellentétével helyettesítjük, és megvizsgáljuk, vajon értelmesebb-e így.” A mi esetünkben vajon mi tűnik logikusabbnak? Az, hogy az átláthatóság helyreállítja a bizalmat a demokratikus intézmények iránt, vagy pedig az, hogy a politikát egyszerűen a bizalmatlanság kezelésére korlátozza majd?

A demokrácia átláthatóság-központú reformja nem egyszerűen a bizalmatlanság demokráciájának alternatívája – afféle kiút, hogy úgy mondjam –, ehelyett annak fő igazolása. Ez a következménye az átlagszavazó arra való képtelenségének, hogy változást idézzen elő, és a demokratikus politikában értelmes választása legyen „az alternatívák hiányának” korában. Ez a felfogás csendben elfogadja, hogy a demokratikus politika lényege többé nem a „jó társadalomról” való víziók, vagy az ellentétes érdekek ütköztetése. Egyszerűen csak a hatalomban lévők ellenőrzésének folyamata. Az átlátható döntéshozatali folyamat azonban nem ugyanaz, mint a jó politika. Az átláthatóság nem a közérdek leképzése. Az átláthatóság lehet a társadalmi reform egyik eszköze, de nem lehet a célja és tartalma demokratikus reformnak. A mód, ahogyan döntéseket hozunk, nem fog annak az alapvető kérdésnek helyébe lépni, hogy mi a legjobb a társadalom számára.

Kivonulás és tiltakozás

„Boldogabb az ember, ha néha becsapják”, állapította meg a mondásokat kedvelő Samuel Johnson, „mint, ha nem bízik”. És bizony igaza volt, mert a bizalmatlanság társadalma a tehetetlen polgárok társadalma. Klasszikus, Kivonulás, tiltakozás és hűség című tanulmányában Albert Hirschman, a nagy közgazdász és gondolkodó azt állítja, hogy kétféle válasz létezik az intézmények szolgáltatásainak vagy teljesítményének romlására: a tiltakozás és a kivonulás. Hogy Hirschmant parafrazeáljam: a „kivonulás” a távozás aktusa, mert egy másik cég vagy szervezet jobb árut vagy szolgáltatást kínál. A „tiltakozás” a panasz, petíciózás vagy ellenszegülés aktusa, melynek célja, hogy elérje annak a minőségnek a helyreállítását, amely megromlott. A kivonulás könnyű hozzáférhetősége nem kedvez a tiltakozásnak, mert a kivonulással összehasonlítva a tiltakozás erőfeszítés és időráfordítás tekintetében költségesebb. Ezen kívül ahhoz, hogy hatásos legyen, a tiltakozáshoz gyakran csoportos akcióra van szükség, s így ki van téve a szervezés valamennyi jól ismert nehézségének – amilyenek például a képviselet és a „potyautasok” problémái.

A tiltakozás és a kivonulás ily módon megkülönbözteti egymástól a politika világát a piac világától. A tiltakozás politikáját politikai reformnak nevezzük. Annak azonban, hogy a politikai reform sikerrel járjon, több fontos előfeltétele van. Az embereknek elkötelezettséget kell érezniük, hogy társadalmuk megváltoztatásának szenteljék magukat, hogy általa úgy érezzék, részei e társadalomnak. És hogy a tiltakozás mint választási lehetőség megfelelően működjék, stratégiai interakciót kell folytatniuk másokkal, továbbá együtt is kell működniük a változás érdekében.

Az egy csoport iránti elkötelezettség döntő jelentőségű ahhoz, hogy a változtatás sok bajjal járó és módszeres politikája megfelelőképpen működjék. Ami engem jelenleg a leginkább aggaszt, hogy a polgárok a demokrácia kudarcaira bizonyos értelemben hasonló módon reagálnak, mint akkor, ha a piacon éri őket csalódás. Egyszerűen kivonulnak. Távoznak az országból, vagy felhagynak a szavazással, esetleg üres szavazócédulát adnak le. Az okostelefonos polgár ugyanúgy cselekszik a politika világában, ahogyan a piaci szférában. Egyszerűen megfigyelés és távozás útján próbálja megváltoztatni a társadalmat. A demokratikus politika lényege azonban az, hogy készen álljunk a maradásra és a valóság megváltoztatására. Ez az alapvető bizalom az, amely lehetővé teszi a társadalmi haladást. Ezért nem létezhetik a demokrácia bizalom nélkül, és ezért lesz a demokratikus reform keserves kudarca, ha a politika nem más, mint a bizalmatlanság kezelése.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

  1. A szöveg eredetileg Der Transparenzwahn címmel jelent meg a Transit 2013/44. számában, illetve a szerző In Mistrust We Trust: Can Democracy Survive When We Don’t Trust Our Leaders című könyvében.
  2. Megvesztegetésért súlyos börtönbüntetésre ítélt állami tisztségviselők gúnynevei – a ford.
  3. A felvétel tanúsága szerint Romney kijelentette, hogy az amerikaiak 47 százaléka Obamára fog szavazni, „bármi történjen is”, mert ezek az emberek a kormány segítségétől függenek. „Áldozatnak hiszik magukat, és azt gondolják, hogy a kormánynak kell gondoskodnia róluk (…), azt hiszik, hogy jogosultak az egészségügyi ellátásra, az élelemre és a lakhatásra” – mondta Romney az állítólag május 17-én, Boca Ratonban elmondott beszédében. Az elnökjelölt kijelentette: az ő feladata az, hogy „ne aggódjak ezekért az emberekért”. (Index, 2014.02.04.) – a ford.
  4. Utalás James L. Halperin The Truth Machine című művére (1996) – középpontjában egy csalhatatlan hazugságdetektorral – a ford.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.