A MAI LETT ÉS LITVÁN EMIGRÁNS IRODALOM

A második világháború után, amikor a Szovjetunió újra megszállta Lettországot és Litvániát, a balti államokban nem volt olyan család, amelyet ne érintett volna a szibériai kitelepítés, napjainkban pedig olyan nincs, amelyet ne érintene az emigráció. Litvánia földrajzi határain belül a XX. század folyamán nagyjából állandó volt a lakosság száma: 3 millió. A függetlenség helyreállítását követően, vagyis 1990 óta a lakosság száma 18 százalékkal csökkent, és jelenleg már nem éri el a 3 milliót. Lettországban 2,5 millió lakosból mindössze 1,8 millió maradt. Bár számokkal pontosan nem mutatható ki, hogy a kivándoroltak mekkora részét alkotják felsőfokú végzettséggel rendelkező emberek, mindenesetre az értelmiségi emigráció és az agyelszívás komoly aggodalmat kelt. Az írók pedig az emigránsoknak éppen ebbe a csoportjába tartoznak.

A legfrissebb adatok szerint 2011-ben Litvániát körülbelül 40 ezer ember hagyta el, és 17– 20 ezer tért oda vissza. Ez azt jelenti, hogy a migrációt egyfajta cirkulálás jellemzi: az Európai Unió alkotta térben nemcsak emigrálás zajlik, hanem az emberek távoznak, visszatérnek, újból elmennek. Vagyis a migráció jóval összetettebb jelenség, semhogy a statisztika a maga teljességében képes lenne számba venni. A kutatók azt prognosztizálják, hogy 2060-ra Európában csak két nemzet fog a saját területén élni: a norvégok és a franciák. A többiek többszörösen helyet cserélnek, keverednek egymással. Az utolsó litván nő nagyjából 3000-ben születik majd.

Litvániában és Lettországban az emigránsok problémáiról folyamatosan vitatkoznak a politikusok, szociológusok, demográfusok, a nemzeti televízióban minden héten láthatunk idegenben sikeres vagy kudarcot vallott emigránsok sorsát bemutató műsorokat, egyes internetes portálokon speciális oldalak működnek, hogy bemutassák a külföldön élők gondjait és az aktuális történéseket.

Az utóbbi évtizedben a balti államokban kialakult a kortárs irodalomnak egy külön vonulata: az új emigrációs hullám irodalma. Olyan emigráns írók hozzák létre, akiket az emigráció harmadik hullámának vagy gazdasági emigránsoknak neveznek, vagyis akik már az után hagyták el hazájukat, hogy az visszanyerte függetlenségét, sőt, hogy 2004-ben belépett az Európai Unióba. Az emigráció első hulláma (a XIX. század végén) szintén gazdasági menekültekből állt, a második viszont politikai emigránsokból: ezek voltak azok a politikai okokból kivándorlók, akik a második világháború végét követő szovjet terror elől menekültek. A háború után több mint 700 nagy terjedelmű mű született idegenben: 220 litván és 488 lett regény. Általában csodálkozást vált ki és kérdéseket vet fel, hogy a lett írók miért voltak ennyire termékenyek az emigrációban. Ennek több oka is van: először is, nagyon sok alkotó személyiség hagyta el hazáját (körülbelül 150 aktív író, míg Litvániát körülbelül 100). Lettországban összehasonlíthatatlanul erősebb a prózai hagyomány, mivel korábban itt kedvezőbbek voltak a feltételei a nemzeti kultúra gyarapodásának (náluk fél évszázaddal előbb, 1809-ben szüntették meg a jobbágyrendszert), szabad volt a sajtó és erőteljesebben nőtt a könyvek iránti igény (Litvániában a cári hatalom 1864-től negyven éven keresztül tiltotta a nemzeti ábécével írt, vagyis latin betűs kiadványokat); Lettországban sok felsőfokú végzettséggel rendelkező ember volt; Riga metropolisz volt, az Orosz Birodalom legeurópaibb városa könyvesboltokkal, színházakkal, koncert- és kiállítótermekkel. Lettországban sokkal inkább tapasztalható volt a nyugat-európai filozófiai és esztétikai ideák beáramlása; megtermékenyítő volt a német kultúra hatása, korábban és nagyobb terjedelemben születtek meg világirodalmi művek fordításai; a lett regény már a XIX. század elején jóval magasabb mennyiségi és minőségi szintet ért el, mint a litván. Napjainkra a helyzet gyökeresen megváltozott a litván írók javára: a mai litván emigráció által írt művek száma hatszorosa a lettekének! ¹

Az emigráns irodalom a szociológiai, dokumentarista irodalom egy fajtája, amelyben az elbeszélés alapja legtöbbször nem fikció, kitalált történet, hanem igyekszik „a valóságot tükrözni”, a kivándorlók életét megörökíteni, mentalitásuk változásait, mindennapi erőfeszítéseiket, hogy megkapaszkodjanak az új térben és újból felépítsék az életüket. Az utóbbi évtized egyik alapvető újdonsága az az egyre inkább teret hódító nomád mentalitás, melynek alapelve: „ahol jól érzem magam, ott van a Hazám”. Megjelenik egy újfajta balti ember, akinek a hagyományostól eltérő a világhoz és önmagához való viszonya: mobil, „átutazó”, lakóhelyét változtató, erősödik a vándor- lét, az otthontalanság érzése. Az új, „mobil” identitás kialakulása alapvetően befolyásolja a szépirodalmat is. Az emigrációs irodalom témái az identitás elvesztésének érzete, az önértékelés degradációja, válaszutak és zsákutcák.

Az emigráns irodalom különösen alkalmas arra, hogy saját országunk mentalitását tanulmányozzuk, hiszen a másikkal, a más nemzetiséggel való kapcsolaton keresztül láthatjuk és ismerhetjük meg saját magunkat a legjobban. A fél évszázadon át a „vasfüggöny” mögé zárt balti államok időnként nehezen tolerálnak más hagyományokat, vallásokat, élet- és gondolkodásmódokat. Az emigrációban íródó könyvek korrigálják behatárolt látásmódunkat. Milyennek látják más országok lakói a litvánokat és a letteket? Milyen kultúrát mutatnak és milyen országképet alakítanak ki az idegenben élő honfitársaink? Hogyan értelmezzük magunkat mint nemzetet, milyen vonásokat tulajdonítunk magunknak?

A harmadik emigrációs hullámot több kisebb hullámra lehet osztani. Azok, akik akkor távoztak, amikor Litvánia és Lettország még nem lépett be az Európai Unióba, valóban a nyomor elől mentek el, azért, mert ilyen vagy olyan okokból otthon lehetetlen volt számukra a megélhetés (megszűntek az egykor a Szovjetuniónak termelő nagy gyárak, tönkrementek a mezőgazdasági és könnyűipari üzemek, melyek korábban az óriási orosz piacot látták el, és az embereknek egyszerűen nem volt munkája). Miután országaink beléptek az Európai Unióba és megnyíltak a határok a kelet-európai bevándorlók előtt, azok keltek útra, akikben volt elég bátorság és vállalkozókedv, hogy valami újjal próbálkozzanak: őket nevezhetjük a második kisebb hullámnak. A legutóbbi (2008–2011-es) gazdasági válság idején pedig olyan emberek emigráltak, akik számára ez bizonyos értelemben a végső kétségbeesésből fakadó lépés volt: hiszen rosszabb, mint otthon (ahol nem tudja visszafizetni banki adósságait, elege van a munkaerőpiacon való tolakodásból), úgysem lesz.

Az emigráns irodalom folyamát többféleképpen fel lehet osztani: műfaj szerint (szerelmes regények, riport-esszék, drámák), az emigrálás indokai vagy a szerző foglalkozása szerint (újságírók, szerelmüket követő nők, feketemunkások, egyetemi hallgatók, akik tanulni, világot látni keltek útra), földrajzi elhelyezkedés alapján (Anglia, Amerika, egzotikus országok: Kína, Törökország), az emigrációban töltött idő szerint (vannak, akik csak egy bizonyos időre mennek el dolgozni, csavarogni, mások végleg letelepednek), életkori csoportok szerint (a fiatalok által írt szövegek, a fiatalos tematika általában nagyon eltér az általános tendenciáktól). Az emigráns irodalom tehát, legalábbis Litvániában, gyarapodik földrajzi kiterjedését illetően, ám egyelőre nem sok az érett, az irodalomra hatást gyakorló mű. A szövegek többsége a népszerű irodalom, a zsurnalisztika, a szabadidős lektűr zónájában helyezkedik el. Az emigráció témájával már gyerekeknek szóló könyvek is foglalkoznak például Vilé Vél: Kaip mes išgarséjome („Hogyan lettünk híresek”, 2012) című elbeszéléskötetében az egyik írás olyan gyerekekről szól, akiknek a szülei vagy elutaztak és a gyerekeket a nagyszülőkre hagyták, vagy akiket a szülők ide- oda hurcolnak magukkal.

Az ilyen típusú irodalomból az első fecske, amelyik maradandó nyomot hagyott, a lett írónő, Laima Muktup¹vela-Kota (1962) Šampinjonu Deriba („Csiperkegombák testamentuma”, 2002) című könyve, melyet a litvánok 2003-ban fordítottak le, mikor nekik maguknak még egyáltalán nem volt ehhez fogható olvasnivalójuk. A könyv alcímében nem véletlenül szerepel az, hogy „juodieji baltai”: „fekete baltiak” (litvánul a „baltas” szó nemcsak baltit jelent, hanem fehéret is, az alcím tehát szójáték: „a fekete fehérek vagy fekete baltiak” – a ford). Olyan emberekről szól a könyv, akik olcsó munkaerőként Írországba jártak csiperkét szedni. Vitték magukkal a szalonnájukat, kenyerüket, egy szót sem tudtak angolul, nem gondoskodtak arról, hogy az első fizetésig legyen pénzük élelemre, egyszóval a „naiv” emigráns típusát testesítik meg. A könyvben nem csak a lettekről esik szó. Litvánokra, észtekre, oroszokra, ukránokra – a posztszovjet térség minden emigránsára ugyanaz várt: fárasztó munka, embertelen életkörülmények, gúnyolódás, egymás közötti viszályok. Az írónő így jellemzi a litvánokat: ha egy litván munkát kap, hamarosan odautazik hozzá a felesége, mintha csak turistaútra jönne. A határőrök nem tehetnek semmit, hisz látszólag azért jön, hogy beutazza a szépséges Írországot és meglátogassa a férjét, ám valójában a férj már talált neki munkát. A feleséghez aztán kijön a húga, a fivérei, és a klán egyre növekszik. A litván kommuna úgy terjed, mint a rák! A komor téma ellenére ez a remek stílusú regény nagyon könnyed, vidám és szemléletes. A könyv többszintű: vannak benne betétek az ír történelemből, a lett mitológiából és folklórból, bemutatja, hogyan viselkednek egymással az emberek extrém körülmények között. Ráadásul azok, akik nem olvasnak szépirodalmat, megvehetik ezt a regényt úgy is, mint egy szakácskönyvet. Minden fejezet végén megtaláljuk egy csiperkéből készült étel szellemesen megírt receptjét. A „Csiperkegombák testamentuma” hosszú ideig fennmarad jó irodalomként is, meg úgy is, mint a Baltikum és a posztkommunista blokk más országainak mai életét bemutató remek, szuggesztivitásában nehezen túlszárnyalható mű.

Maga a szerző igazi kalandor: négygyermekes anyaként férjhez ment egy török férfihez, Laima Muktup¹velából Laima Kota lett, az európai északról átköltözött Törökországba, hogy ott új impulzusokat, témákat találjon az íráshoz. Személyiségében és íróként egyaránt rugalmas, elegyíti a mitológia és a kultúra különböző rétegeit: „Isztambuli kertemben mitikus fák nőnek: alma, füge és babér – ez elegendő a tökéletes boldogsághoz”. A török élményekből írta új könyvét: Mano turkiška kava („Az én török kávém”, 2012). L. Muktup¹vela már Lettországban feminista nézeteket vallott, melyeket valamennyire elfojtottak a török szokások. Egyik újabb esszéjében erről így ír: „A kelet melegsége elolvasztotta bennem a jég-kemény nyugati feministát”. A törökök szimpatikusnak bizonyultak, olyan embereknek, akik megőrizték értékeiket (becsben tartják a hagyományokat, nincsenek öregotthonok, árvaházak), saját belső logikájuk szerint élnek. Az írónő újra meg újra visszatér a török kollektivizmus témájához, melyet szembeállít Európa individualizmusával. Némelyik esszé internetes naplóbejegyzésre vagy egy noteszből származó feljegyzésre emlékeztet.

A kortárs emigráns írók nagy és jellemző csoportját alkotják a fiatal női írók, ezek a kelet-európai provinciából jött világpolgárok, akik a világ új, szabadságot és sokszínűséget sugárzó Babilonjaiba települtek át:. Aleksandra Fomina (1980): Mes vakar buvom saloje („Tegnap a szigeten voltunk”, 2011); Vaiva Rykštaité: Kostiumy drama („Kosztümös dráma”, 2013); Aneta Anra (1980): Katinas Temzéje („Kandúr a Temzében”, 2008). Ezeket a regényeket a „XXI. század elveszett nemzedéke eposzainak” nevezik. A fiatalok csavargása Londonban, kábítószerek, alternatív életmód a barátokkal együtt elfoglalt üres lakásokban, anarchista szembeszegülés a rendszerrel, önmaguk keresése – ezeknek a regényeknek ez az alfája és omegája. A legnagyobb figyelmet kiváltott ilyen jellegű könyv, amely hamar eltűnt a könyvesboltokból, Gabija Grušaité (1987) könyve, a Neišsipildymas („Benemteljesülés”, 2010). A fiatal írónő antropológiát tanult Londonban, és első könyve valóban pályázhat a „nemzedéke manifesztuma” címre. Az utolsó megalapozott megnyilatkozás egy nemzedék nevében több mint tíz évvel ezelőtt történt: Sigitas Parulskis regénye, a Trys sekundés dangaus („Három másodperc égbolt”) 2002-ben. Grušaité hősei „elveszett” nemzedéknek nyilvánítják magukat. Parulskis generációja az illúzió nélküli szovjet rendszerben élt, kényszerítették, hogy a szovjet hadseregben szolgáljon, Afganisztánba küldték – tehát valóban volt mit elveszítenie. Grušaité kortársai számára a legnagyobb mumus a szabadság. A szerző a fiatal „euronemzedék” képviselője, amely otthonosan érzi magát a világ bármely pontján, nem gyötrik az identitás problémái, egyszerűen teljesen átadja magát a kialakuló körülményeknek.

Egy fiatalember már a nyolcadik oldalon a „belső megsemmisítő mechanizmusról” beszél. Nomád világnézet uralkodik (a szülők által finanszírozott csemeték az európai fővárosokban csavarognak, nem tudják, mihez kezdjenek, hová menjenek, önfeledést és erős élvezeteket keresnek), a sznobizmusról pedig a regényben használt divatos kulturális jelek tanúskodnak. Olyan nemzedék ez, amely teljesen elveszítette értékrendjét, elveszett és elkényelmesedett, hedonista és egocentrikus. Az új emigráns nemzedék irodalmából hangsúlyozottan hiányzik a vágyakozás mellékíze.

„Ritkán beszéltünk Litvániáról, nem vettünk litván kenyeret, nem vágyakoztunk a mama fasírtja után. Úgy viseltük a sorsunkat, mint egy titkot, nem nemzeti identitás volt ez vagy földrajz, inkább a szomorúság jele a homlokunkon, mint valami láthatatlan totem. Időnként úgy tűnt, mintha egy titkos szabadkőműves páholyhoz tartoznánk, melynek minden tagjában ott van beépítve egy önmegsemmisítő mechanizmus.”² Demonstratív módon elutasítva a litván identitás alkotóelemeit, Grušaité az új emigráns identitás meglehetősen tipikus képét rajzolja meg. A litvánság vagy lettség továbbra is a balti emigránsok eredendő identitása marad, de már nem önmeghatározás. Ezek az emigránsok egyszerűen automatikus „hordozói” ennek az identitásnak.

Az emigránsok tapasztalatait legmélyebben az 1989 óta Cipruson élő, csak nemrégiben Litvániába visszatért litván Daila Staponkuté (1964) tárja fel, a Lietumi prieš saulê („Esővel a nap ellen”, 2007) című esszékötetében. Az írónő filozófiát tanult, fordított görögből, tanított a Ciprusi és a Kaunasi Egyetemen. A nagy műveltségű szerző külföldön élve sok és rendkívül érdekes, eredeti tapasztalatot szerzett antropológiai, filozófiai, metafizikai értelemben. A könyv címében az eső Litvániát szimbolizálja, a nap pedig Ciprust. Esszéiben a haza, az otthon, az identitás, a nyelv kényes kérdéseit tárgyalja. Szinte elsőként szólt ilyen aktuális módon, filozófiailag általánosítva a két kultúra közötti köztes létről. Talán az egyik legfájdalmasabb témája a vegyes házaspárok viszonya saját kétnyelvű gyermekeikhez. Staponkuté úgy látja, hogy nincs annál fájdalmasabb, mint egy szótlan anyát látni egymással idegen nyelven beszélő gyermekei körében. A könyv elemző, nem jelenik meg benne a mindennapi élet és a test – a szerző az elmélkedést választotta. És ily módon győzi le a „szerelem rabszolgája” sorsát, megalkotva az értelmiségi csavargó modern, költői, szimbolikus képét.

Az 1992 óta Párizsban élő litván Valdas Papievis (1962) Eiti („Menni”, 2010) című regényével eredeti módon tört be az emigráns irodalomba. Papievis hőse, aki Provance mezőin kirándul, egzisztenciális vándor, az író még nevet sem adott neki (ez a névtelenség jelzésszerűnek tűnik, ez a hős bárki lehet közülünk). Ilyen vándornak érezni magunkat, egyszerűen menni – „lenni, és kész” – napjainkban luxus. A gyalogosan haladó nem vezet autót, hátizsákjában pedig nagyon kevés holmit visz magával. Futni és versenyezni – korunk egyik betegsége, a mi hősünk viszont sehová sem siet, figyelmesen és gondolkodva járja az útját. Az otthonról beszélve a regény hőse azt mondja, hogy az ő otthona – „menni”. Másképp fogalmazva, az ő otthona egy cselekvés, és ez az otthon „valódibb, mint egy ház, aminek alapja, teteje, falai vannak”. Lehet, hogy ennek a menésnek az értelme az, hogy kijárja magából az egzisztenciális nyugtalanságot, hogy megérkezzen önmagához? Nem menekül önmagától, ahogy azt az emigránsok zöme teszi, hanem odamegy, megközelíti saját lényegét…

A lett emigráns próza egyik legmarkánsabb képviselője Andra Manfelde (1973) Dzimtenite („Hazácska”, 2012) című könyve. A cím kicsinyítő képzős alakja kifejezheti a szülőföldhöz való szeretetteljes viszonyt, de egyúttal a lenézést is. Manfelde regénye a lett identitás kérdéseit veti fel, és megmutatja, hogyan zajlik az öntudatosság, az önmaguk iránti tisztelet elveszítése. A saját tengerrel rendelkező Lettország odáig süllyedt, hogy lett asszonyok egy idegen országban elmerevedő kézzel tisztítják és csomagolják a valaki más által kifogott halakat, miközben szemükbe vér és sós víz spriccel. A történet rettenetes körülmények között – egy halfeldolgozó üzemben – végzett munkáról szól, és lett nőkről, akik olyan skóciai kisvárosokban élnek, ahol nincs más, csak két kocsma és három gyár.

Pontos az emigráns lett nőkről rajzolt kép: harmincas éveikben járó vidéki nők, akik pénzt keresni jöttek. Az otthon hagyott poggyászuk: erőszakoskodó, alkoholista férjek, kisgyerekek, betegeskedő anyák, a hitel terhe. A klasszikus történet egy női hősről szól, akinek a hősiességét és erejét a mazochizmus és az alacsony önbecsülés korlátozza, és ugyancsak klasszikus a klisészerű történet a külföldön élhető jobb élet iránti sóvárgásról. Hidrogénezett hajú nők, akik képesek megállás és zokszó nélkül dolgozni, aztán péntekenként úgy vezetik le a feszültséget, hogy táncolnak, isznak és a többi emigránssal bolondoznak. Balti nő és afroamerikai vagy muzulmán férfi, az ő kapcsolatuk bemutatása egyike az új emigráns irodalom paneljeinek. Egy pakisztáni szeretővel nem tud a nő beszélni, ezért beéri a testek beszédével az ágyban.

A regény elénk tárja a lett jellem egyik vonását: azt, hogy képtelenek boldogok lenni. Szüntelenül valami kimondhatatlan után vágyakoznak. Így gyakran elveszítik identitásukat, az otthon érzését, az emlékeiket, a beszédre, a küzdésre, az életre való képességüket. Sok az érzékek szintjéhez tartozó és tárgyi fogalom: Manfelde regényének szereplői három periódust élnek meg: a csillogó bizsuk, a kereskedelmi márkák és az üresség periódusát. Skóciát hatalmas repülőtérként ábrázolja, amelyre egyre újabb és újabb utasok érkeznek, akiknek a megoldatlan érzelmi problémái csápokként nyúlnak utánuk otthonról, és egyetlen közös van bennük: a pénzhajhászás.

Az egyik legjobb kortárs litván író, Marius Ivaškevièius (1973) ösztöndíjjal, kutatni érkezett Londonba. Manfelde „sehol” állapotához hasonló térben találja magát Ivaškevièius Išvarymas („Kiűzetés”) című, 2012-ben megjelent könyvének főhőse, Benas is. A kivándorló személyiségét formáló kritériumok kicsinyesek, külsőségesek, pragmatikusak: Benas csak arra vágyik, hogy öltönyt viselhessen, hogy kiemelkedjen a feketemunkások közül, lássa a királynőt, szerezzen egy fajtiszta kutyát és hasonlók. Ezek a felszínes törekvések alkotják az emigráns értékrendjének horizontját. A visszatérés lehetőségéről már nincs szó. A sorsok alakulása semmiféle illúziót nem hagy: a vége halál, kiégettség vagy visszatérés a kezdeti, nyomorúságos emigráns létbe. Benas sorsa kört ír le: az ételmaradékokkal teli konténerben turkáló hajléktalan végül ismét hajléktalan lesz. Benas litván barátja egy angol arisztokratának hozza ki a mocsárból a lelőtt vadkacsákat, vagyis kutyaként dolgozik és nem emelkedik ennél magasabbra. A szerző játékba hozza az alma szimbólumát: az emigránsok olyanok, mint a fájuktól messzire gurult almák, akiket dobálnak, összetörnek és belülről lassan rothadnak. Nem a paradicsomi alma ez, hanem a pokol gyümölcse, hiszen az emigránsok, ahogy a litván szólás mondja, „az ördöggel mennek almát szedni”. Nem véletlen, hogy a litvánok egy „Funeral” feliratú, elhagyott halottasházban szállnak meg és a koporsókban alszanak: ez világos utalás a halotti, már nem életszerű létre. Szimptomatikus a regényből készült darabban az a jelenet, amikor egy brit férfi egy Eglé nevű litván lány identitásába gázol: „Ugly”- nak, rondának nevezi, mivel nem tudja kiejteni a furcsa litván nevet. Ez a nyelvi torzítás azt mutatja, hogy a litván identitásnak nincs helye az új kultúrában, olyan, mintha valahonnan odahajították volna. A darab recenzense, Andrius Užkalnis, aki maga is 15 évig élt Londonban, megállapítja: „A társadalom legaljáról származó litvánok (…), ha angliákba, norvégiákba mennek, új, sajátos társadalmi típust hoznak létre, szokásaikkal, várakozásaikkal, értékrendjükkel és az egymás közti érintkezés modelljeivel, amiket a litván anyaország többnyire nem ért”.

Az emigráns irodalom poggyászát gyarapítják az utazgató vagy valamely országban gyökeret eresztő újságírónők. A legnagyobb litván napilap újságírója, Audroné Urbonaité (1954) Cukruota žuvis („Cukrozott hal”, 2012) című regényét Taivanon, majd később Hongkongban írta (a cukrozott hal egy kínai étel). Az okai személyesek: rákban betegedett meg és a kínai alternatív medicina módszereivel kezeltette magát. A regény témája a kínaiak inváziója Európába és Litvániába, a globalizáció, ami teljes erővel betört az ötvenes éveiben járó újságírónő életébe. Egy fiú az anyjára bízza kínai nőtől született gyermekét, mivel a kínai nő eltűnt. A szerző az identitás problémájával foglalkozik: vajon tudják-e majd ezek a „keverék” gyerekek, kik akarnak lenni, melyik kultúrát akarják képviselni, egyáltalán képesek lesznek-e megismerni azt, ami a tudatunkban még megmaradt a balti kultúrából. A regényt uraló témák a nemzetek keveredése, a meg nem értés, a tolerancia. „Néha már nem is tudom, mitől félek jobban: hogy a kínaiak kiszorítják a litvánokat, vagy hogy a világon keresztülsüvítő szelek elkerülik a mi Isten háta mögötti zugunkat” – fogalmazza meg aggodalmait Urbonaité. Az író és újságíró Zita Èepaité (1957), öt regény és egy elbeszéléskötet szerzője, hét évvel ezelőtt emigrált Londonba egy sikertelen politikai karriert (egy kétes reputációjú pártban tevékenykedett) és egy botrányos szerelmi ügyet (egy homoszexuális férfival volt kapcsolata, amivel tele volt a sajtó) követően. Èepaité Emigrantés dienoraštis („Egy emigráns nő naplója”, 2010) című könyvében a litván emigránsok angliai tapasztalatairól ír. Neki magának is meg kellett küzdenie mindazokkal az akadályokkal, amelyekkel minden hazáját elhagyó szembesül, és ez lehetővé tette számára, hogy általánosítva mutassa be az emigránsok mindennapjait. A könyvben az emigráció tág kontextust alkot, amely az első, XIX. századi, szerencséjüket kereső utazóktól az írónő személyes tapasztalataiig terjed; térben pedig túllép az Egyesült Királyság határain Amerikáig és más, a litván emigránsok által kedvelt tájakig. Történelmi szövegeket használt fel, archív anyagokat, a helyi szóbeli folklórt: ez meglehetősen új dolog, epésen ironikus és érdekes. És noha a szerző nyilvánosan azt vallja: nem bánja, hogy emigrált, és nagyon szellemesen, humorosan ír, az olvasó mégsem szabadulhat attól a borongós hangulattól, amely az első oldaltól az utolsóig jelen van.

Az emigráns irodalom mindig felveti a kérdést, hogy az ember alkalmazkodik a környezetéhez, vagy azt igazítja magához. Èepaité szerint a XIX. század végének, XX. század elejének emigránsai igyekeztek gyökeret ereszteni (ezeket a gyökereket az eredetükről szóló dokumentum formájában most kétségbeesetten keresik a harmadik vagy negyedik generációhoz tartozó utódaik), a második hullámban érkezők megpróbálták rekonstruálni a litván városi és falusi tereket, a harmadik hullámnak viszont mindez nem kell, ők egyszerűen áttelepítették saját városuk egy részét London külvárosaiba. Az emigrálás csapatostul történik, ezért azoknak az élete, akik Anglia vagy Írország nagyvárosaiba érkeznek, nem nagyon változik. A litvánok litvánokkal élnek, litvánokkal dolgoznak, és ugyanezekkel a litvánokkal mulatnak. Gyakran egy utcában laknak egykori litvániai szomszédaikkal. Ott is szomszédok, itt is. Bőröndjeikben sokszor nemcsak váltás ruhát visznek magukkal, füstölt kolbászt meg vodkát, hanem régóta meglévő konfliktusaikat is. Megdöbbentő az emigrációnak a könyvben leírt mértéke: Londonban több mint 100 000 litván él, több mint 100 saját boltjuk van, ahová a többi kelet-európai is jár vásárolni (beleértve a letteket is).

Vitathatatlan prioritása egyetlen értéknek és szeretett dolognak van: a pénznek. A litvánság megtagadásának egyik leghatásosabb módja a nyelvről való lemondás. A szerző ír egy „angol nyelvű honfitársáról”, aki, még ha csak litvánokkal beszél is, elvből nem használja a litván nyelvet. Említ egy litván nőt, aki, mikor a liftben egy csoport litvánnal utazott együtt, majdnem megfulladt a borzalomtól. Mit tehet a szerző? Csak azt, hogy belenyugszik és elismeri, hogy ez a frázis: „rémes, mennyi litván van itt” részévé vált emigráns tudatunknak: olyanok vagyunk, mint egy allergén anyag, borzasztóan sok van itt belőlünk. Èepaité könyve útmutató lehet azoknak, akik útra kelnek: olvass bele és tudd meg: nem lesz olyan csodálatos, mint ahogy gondolod. A könyvet elolvasva a legszörnyűbb azt megérteni, hogy ez a szöveg nem szépirodalmi fikció, hanem az emigráció valósága.

Más jellegű, rövidebb műveket ír a régóta Londonban élő képzőművész, videoművész, fotográfus Paulina Pukyté (1966). A Jy paproèiai („Az ő szokásaik”, 2005) és a Netikras zuikis („Hamis nyúl”, 2008) című könyveiben olvasható rövid, önironikus vázlatok valós tényeket tükröznek, ám emellett tele vannak szellemességgel. Ezeknek a szövegeknek a legvonzóbb jellemzője az, hogy az elbeszélő tudatosan azonosítja magát azzal az országgal, ahonnan származik. Azoktól a litvánoktól eltérően, akik pénzt keresni jöttek, és minél hamarabb be akarnak illeszkedni (és naivan azt hiszik, hogy ez lehetséges), Pukytének nincs olyan illúziója, hogy „nyugativá” válhat. ő nem szégyelli származását, noha éppen emiatt az angolok többsége lenézi őt, hanem ellenkezőleg, litván, sőt, „szovjet litván” tapasztalatát előnyként használja, ami lehetővé teszi, hogy más szemszögből nézzen a mai angol társadalomra. Mindennel szemben kritikus nézetei nem hízelegnek a litván önimádatnak: a britek számára a litván kultúra érdektelen, a hagyományos litván hússal töltött krumpligombóctól „felfordulna a gyomruk”, a Londonban élő litvánok pedig arra a legbüszkébbek, hogy sokat tudnak inni. Vagyis főleg az ivás kultúráját hozták magukkal. Pukyté azt is szereti mindenütt hangsúlyozni, hogy sokkal jobb Litvániában élni, mivel ott minden állami és igazságügyi hivatalnokkal szót lehet érteni „más módon”. Megkapják a magukét az angolok is, akik beképzeltek, nyilvánosan túrják az orrukat és képtelenek rendbe tenni a vasutat. Magának Pukytének az önértékelése talán még túl magas is: „Kétszer olyan jó az ízlésem és háromszor olyan művelt vagyok, mint ezen ország (Anglia) lakóinak 90 százaléka.”

Minden tekintetben nagyon érdekes jelensége a lett emigráns irodalomnak Vilis L¹citis (1975), egy Oxfordban antropológiát tanult rigai építész prózája. Választott álneve (Lacitis: „Mackó” – a ford.) a klasszikus lett irodalommal polemizál: a lett nemzeti eposz főhősének, L¹èpl²sisnek (jelentése: „Medveölő”) és Vilis L¹cis (L¹cis: „Medve”) klasszikus írónak a nevével. Ezen kívül Lettországban van egy kenyérgyár, a „L¹èi”, amely hagyományos népi receptek szerint süt kenyeret. A jó kedélyű író viccelődik: „mikor arról kérdeznek, miért vagyok Vilis L¹citis, azt mondom, hogy L¹cis klasszikus szerző, én meg lehetnék egy kicsi klasszikus, egy klasszikuska”. Ez a fajta álnévválasztás a jelentéktelenné válást, az értékek átrendeződését, lefokozását jelzi. A szerző mindenütt egy plüssből készült medvejelmezben mutatkozik, még a Lett TV „100 gramm kultúra” című műsorában sem volt hajlandó levenni. Lacitis a Stroika ar skatu uz Londonu (Építkezés londoni kilátással, 2010) című regénnyel debütált, amely a legolvasottabb lett könyv volt a megjenése évében. Rákerültek a „bestseller”, „kultuszregény” címkék és színpadi életre kelt stand up előadások formájában. Nem tartozik a komoly művészet szférájába, állva lehet nézni, mint egy popkoncertet vagy az utcai zenészeket. A „Stroika” bemutatójának ünneplése egy autóbuszon zajlott, melynek utolsó állomása a rigai repülőtér volt, mivel az író aznap utazott vissza Londonba.

Ez a regény egyszerű és esztétikailag gyenge, az író nem akart mást, mint egy puha fedelű kis könyvet kiadni, amit el lehet olvasni a repülőn Riga és Dublin között. Mikor az otthoni látogatást követően visszautaznak Dublinba, Littlehamptonba vagy más emigránsok lakta helyre, a lettek most már a „L¹èi” gyár fekete kenyere mellé bedobják a csomagjukba Lacitis könyvét is. Az önmaguk iránti tisztelet fogalma és az értékrend a regényben el van torzítva: Angliában sokat keres az ember, és pénzét demonstrálva kompenzálja méltóságának hiányát Lettországban. Az öntudat tárgyakhoz kapcsolódik. Az anyagi jólét, különleges tárgyak birtoklása (ebben az esetben ez egy vízibicikli) elrejti a belül üres szubjektumot.

A balti emigráns irodalom komor kontextusából kiemelkedik a lett Otto Ozols törekvése, hogy a lettek szerepét hangsúlyozza a világtörténelemben. Globális thrillere, a Latvieši ir visur („A lettek mindenhol ott vannak”, 2010) egy provokatív, kissé szemtelen hangvételű könyv, amely nem kerüli a sikamlós témákat és a merész állításokat, például, hogy a svédeknek kellett volna a zsidók helyében lenni vagy, hogy a lettek is „kiválasztott nép”. Maga a szerző azt mondja, aggódott, hogyan fogadja majd a konzervatív és gyanakvó lett társadalom az ő szégyentelen művét, ám végül két kiadásra is igény volt. Ez a könyv bizonyára éppen azzal vonzza az olvasókat, hogy Ozols pozitív, szinte hihetetlen dolgokat állít a lettekről.

A könyv főhőse egy kissé szkeptikus lett férfi, aki nem egészen hisz a „lettek ott vannak mindenütt” jelszóban. Nemzetközi diplomataként dolgozva egyre több lett származású gazemberrel találkozik, akik azt mondják: nézd, öregem, hol mindenhol kavarnak a honfitársaid, te sem lehetsz ilyen szerény! Vesd le a komplexusaidat! Ha az adatokat összegezzük, nem állapíthatunk meg mást, mint hogy a lettek szerepe a világpolitikában imponáló. Ozols azt mondja, hogy valós tényekkel akart ellentmondani a szkeptikusoknak és a pesszimistáknak. Kétmillió lett a világ hétmilliárd lakójával szemben nevetségesen kevés, ugyanakkor ebből a nevetséges számból olyan sok lett kerül ki, akik megpróbáltak változtatni a világtörténelmen és különböző szférákban globálisan nyomot hagytak. Ozols a lettek nyomára bukkan a Kremlben, Lenin, Sztálin, Hitler környezetében, a Fehér Házban, végül még Mao Ce-tung és Franco mellett is. Miért éppen a lettek? Lehetséges, hogy a lett, orosz, német, svéd, zsidó és más népek génjeinek keveréke robbanó koktélt eredményez.

El kell ismerni, hogy mindez részben spekuláció a lettek gyenge pontjával: az önbizalom hiányával. Azonban egy önbecsülését vesztett társadalomnak nem árt egy a lettek kiválóságáról szóló elbeszélés, a nemzeti identitás fejlesztésének mesterséges eszközeként. A tömeges emigráció idején különösen súlyosak Ozols könyvének utolsó szavai: „Talán nem olyan fontos, hogy a lettek mindenütt ott vannak, a legfontosabb, hogy otthon legyenek”.

A bemutatott könyvekből kiderül, hogy az új emigráció mértékét nemcsak a gazdaság határozza meg, hanem mélyebb, egzisztenciális okok is. Az emigránsok menekültek, akik mintha mindenek előtt saját maguk elől menekülnének. Ha a háború utáni exodus egy köztes lét volt, akkor az újabb emigráns próza egy másik emigráns nemzedéket jelez, amely a „sehol”-ban, az ürességben létezik, mintha fennakadt volna valahol és stabil alapok nélkül élne. Nyilvánvaló, hogy megmaradni önmaguknak a második világháború pusztuló közösségében vagy a háború utáni kényszerű emigrációban könnyebb volt, noha az a társadalom erodálódott. A mai változó identitás negatív tartományba lép át: nem építi, hanem rombolja önmagát, mentálisan, belülről erodálódik. Az emigráció megsemmisíti a regények szereplőinek önazonosságát, nivellál, elembertelenít. A kortárs emigráns „öntudata, öninterpretációja” meglehetősen nyomorúságos, ideálok nélküli, nem hiányzik belőle az önsajnálat, önmaguk megalázása, az önpusztítás. Csak Ozols igyekszik azt elmondani a világnak, hogy Lettország nem egy távoli, mindenki által elfeledett zug. Ezt a regényt már fordítják svédre, angolra, tervben van az orosz nyelvű kiadása is.

A művek többségében törékeny, labilis, krízisben lévő balti identitás tükröződik, Ivaškevièius szavaival szólva: „Az emberiséghez mérve mindez jelentéktelen, normális jelenség, amit úgy hívnak, »integráció«. És csak a nem látható ember számára dráma.”

FORDÍTOTTA LACZHÁZI ARANKA