Máli és Laci

MIKROFILOLÓGIA, EMLÉKEZÉS

Lassan hat éve lesz, hogy barátai és tisztelői a hirtelen haláltól döbbenten végső búcsút vettek Rozsics istvántól, a jeles belvárosi antikváriustól, kiállítás-szervezőtől. Élete utolsó másfél-két évtizedében sokat foglalkozott kortárs képzőművészettel, jó néhány festőnek hozott vevőt, teremtett kiállítási alkalmat. igazi szerelme azonban a könyv volt. Ha ő egy Magyarországon megjelent könyvet nem ismert vagy legalább nem tudott róla, akkor az egész biztosan nem is létezett. De nemcsak a könyvtörténetet ismerte bensőségesen, hanem az irodalmi élet történetét, műhelyeket, fórumokat, kapcsolatokat. Sokan vagyunk, akiket nemcsak egy-egy érdeklődési körünkbe tartozó első kiadással ajándékozott meg, de gyakran segítségünkre volt filológiai adattal, kiadástörténeti összefüggéssel. Évekig levéltárosként dolgozott, kisebb publikációi voltak, de igazi műfaja a szóbeliség volt, hatalmas tudásának sziporkáit leginkább jókedvű társalgás közben szórta méltatlan közönsége elé.

Éveken át gyűjtötte az anyagot – irdatlan mennyiségű kötetet, tanulmányt, cikk-kivágatot, később internetes dokumentumot – egy Hatvany Lajosról szóló monográfiához, amelynek címe – hősének nemcsak egy műcímére utalva, de e mű módszerét is alkalmazni szándékozva – Így élt Hatvany lett volna. Hatvanyné Somogyi Jolán rendszeres látogatójaként élvezettel egészítette ki ismereteit a XX. század magyarországi és külföldi irodalmáról és politikai életéről szóló háttértörténeteiről, ezen belül az arisztokrácia belső viszonyairól, viszonzásul aktívan segítette őt Hatvany műveinek, leveleinek kiadásában. Olvasmányai, antikváriusi munkája és Loli révén élő összekötő kapocs volt a Nyugat és a századvégi fiatalság között, az utolsó, akiről még elmondhattuk – ahogy hőséről az egyik ráemlékező –: „Olyanokat tudott, amelyeket más senki sem. Vagy ha igen, mindenki tőle tudja.”

A Hatvany-életrajz sohasem készült el. 2006 őszén egy Hatvany unokatestvéréről, Lesznai Annáról rendezett konferencián kettejükről tartott előadásából ízelítőt kaphattunk belőle, milyen lett volna. A konferencia anyaga megjelent az Enigma c. folyóiratban, Rozsics istván előadása nincs a tanulmányok között. Előadásának megírt szakaszait bizonyára nem véglegesítette a publikálás követelményeihez alkalmazkodva. Alább az előadás magnófelvételről leírt szövegének szerkesztett változatát adjuk közre.

Lenkei Júlia

Azokban a szürke nyolcvanas években a sors egy televíziós barátomat felhasználva összehozott Hatvany Lajos özvegyével, Somogyi Lolival. Előadásom címe tulajdonképpen úgy lenne helyénvaló, hogy „Máli, Laci és Loli”. Magam elé képzelem a Szent istván parki penthouse-t a mindig pontosan május elsején virágzó orgonafával, a dunai-margitszigeti-budai körpanorámával, a hatalmas nappali falain a Pest-Budát és a Budapestet ábrázoló metszeteket, litográfiákat, porcelántányérokat és bekeretezett kártyalapokat, a biedermeier bútorokat, a Ferenczy Béni-bronzokat. Máig kísért Louise de Vilmorin büsztjének szépsége. Látom Houdon Voltaire-szobrának másolatát és, ahogyan ezt egykor Pesten mondták, az egészen remek antik perzsaszőnyegeket. Deák Ferenc egykori íróasztalát, amin Hatvany többek között Petőfijét is írta, és a könyvtárat. Azt a sok dedikált könyvet, Thomas Mannt, Adyt, József Attilát. És az aprószenteket: Bródyt, Hunyadit, Tamásit, Remenyiket, Szép Ernőt, Szomoryt és ignotust. ignotus mint aprószent – ő volt a főszent, csakhogy a háziasszony ki nem állhatta. Természetesen gyönyörű könyvtár volt, máig előttem vannak a könyvek gerincei, melyeket többnyire Kner Erzsébet kötött át. A hallt, hogy ironizáljak, Rippl-Rónaival tapétázták. Ott volt a híres Ókulás néni, a kellemetlen párizsi öregasszony, a drámai utolsó önarckép és Somssich gróf pasztell portréja a kekk szalmakalapjával. Volt még ebben az ebédlőnek használt hallban egy habánkerámia-gyűjtemény is, csak hogy megtörje a Rippl-Rónaiak monotóniáját. A szakácsnő még Friedrich istván miniszterelnök háztartásából került Hatvanyékhoz a második világháború után. Máktortájának íze nekem a prousti madeleine. A Karinthy Cini jóvoltából irodalmilag is elhíresült Marcsa Mátyás királyba volt szerelmes, és mivel úri ízlése volt, egy diákfiútól – tőlem – nem fogadott el borravalót. Úri házaknál még a kommunizmus alatt is kellett a személyzetnek borravalót adni, de Mátyás királyról szóló tudományos művekkel, népszerű életrajzokkal és regényekkel le lehetett kenyerezni. A pozsonyi úti penthouse egy urbánus jardin paradis volt azokban a szürke nyolcvanas években. Nemcsak tárgyaival, stílusával, atmoszférájával, de árnyaival is, állandó kísértetjárásával. itt találkoztam először Lesznai Annával.

Az előszobában lógott az egyetlen másolat ebben a műkincsekkel teli lakásban: Rippl-Rónai körtvélyesi kúriáról készült képének reprodukciója. Az eredeti akkor már a Nemzeti Galériába került, tulajdonosa, Hatvany irén, Thomas Mann Madame de Tolnája Auschwitzban pusztult el.

Rövid kitérőként be kell számolnom arról, hogy most olvastam éppen Sommerset Maugham Borotvaélen című egészen remek könyvét, és találtam benne egy megvilágosító mondatot. „Éltem én is azzal a szabadsággal, amellyel a történetírók élnek Hérodotosz óta, olyan szavakat adtam szereplőim ajkára, amiket tőlük nem hallottam és nem is hallhattam. Az okom ugyanaz volt, mint a történészeké: elevenné, hitelessé tenni bizonyos helyzeteket, amelyek hatástalanok maradnának a csupasz elbeszélésben.” Tudom, ezek erős mondatok, ugyanakkor Hérodotosz óta mindenki él ezzel a módszerrel. A tudatosság szintje különböző, és nehéz elkülöníteni a dramaturgiát a memória és a tudattalan játékaitól, cenzúrájától, különösen olyan párbeszédek felidézésében, amelyek vagy harminc éve hangzottak el, sokszor, sokfajta embernek lettek elmesélve, közben kétségtelenül tömörebbé, csiszoltabbá, hatásosabbá váltak. Persze arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ebben a korban a hallgatás és elhallgatás szomorú, nem éppen drámai funkciója hogyan működött. Az oral history különben is nehéz műfaj, különösen ha idős embereket faggatunk – helyesebben akkor járunk el jól, ha nem faggatjuk őket, nem erőszakoskodunk, nem esünk a magyar oral history nagyasszonyának hibájába, aki szabályszerűen terrorizálta interjúalanyait: sosem felejtem el, ahogyan szegény Fenyő Miksát leteremtette – hallható a Nyugat cd-romján –, mert eltévesztette egy kávéház nevét, ahol természetesen Adyval kellett vagy nem kellett volna találkoznia. Persze ennek a pedagógiai szigornak is megvan a maga praktikuma locsi-fecsi bácsik-nénik esetében, akik életük sok esetben egyetlen nagy történetét mesélik elviselhetetlen részletességgel, de ki tudja, a dramaturgiai szigor, filológiai aggályosság közbeszólásai miatt ilyenkor milyen perdöntő részletek, megvilágosító adatok rekednek immár örökre bennük.

Hatvany Loli maga volt az oral history. Nem tudom most felsorolni, mi mindent hallottam az elmúlt száz év irodalom, politika, társadalomtörténet, diplomácia viszonyairól az alatt a tíz év alatt Szent istván parki látogatásaim során. Nagy kihívás volt, ahogy ezt napjaink sekélyes stilisztái mondják, szédelegtem is egy-egy hatórás gondolatfolyam, szellemidézés, szabálytalan történelem-, helyesebben: világtörténelem-óra után, amiben a párbeszédek, hérodotosziak vagy nem, sokszor németül, franciául vagy angolul hangzottak el. Akkor még egyiken se tudtam. És amint elhangzottak, meg is jelentek a nemzeti vagy nemzetközi öröklétbe távozott nagyok. De sokszor a sokkal mulatságosabb statiszták, mellékszereplők – Kosztolányi írta: „Mennyi fej, kéz-láb, szív és végzet… Mért is nem kapható katalógus?”– megjelentek, szinte fizikai mivoltukban ott voltak, hiszen érintették ezeket a bútorokat, ültek ezeken a székeken, használták ezeket az evőeszközöket, tányérokat, poharakat, olvasták ezeket a könyveket, nézték ezeket a képeket. Kísérteties volt. itt találkoztam Lesznai Annával.

A körtvélyesi kúriát ábrázoló, az előszobában lógó reprodukcióból indultunk ki. Jó fiókot húztam ki az emlékek sifonérjából. Loli, aki szinte már patologikusan utálta a nőket – híres Bécsi kapu téri vasárnap esti vacsoráin női vendég szinte elő sem fordulhatott –, Laci elmúlt életéből két nőt fogadott el, sőt rajongott értük, ha ez nem lenne túl erős szó Loli esetében. Az egyik sógornője, Hatvany irén volt, a másik Laci unokahúga, Lesznai Anna, akit csak Máliként emlegetett. Aki nem is olyan régen, a hatvanas években, amikor hazatért elbúcsúzni, abban a karosszékben ült, ezt mondta, azt mesélte. Hogy milyen mulatságos volt, milyen artisztikus, milyen tehetséges. „Nem ismeri?! Nem olvasott tőle semmit?! Most aztán odamegy a könyvszekrényhez, és keres tőle valamit, elviszi, elolvassa! A Kertet sem olvasta? Hát kissé széteső könyv, de érdekes dokumentum. Lacit nagyon izgatta. Még kéziratban szerette volna elolvasni. ilyet akkor persze csak a Magyarok Világszövetségén keresztül lehetett intézni. Vagy nem lehetett. Akkor minden olyan rettenetesen nehezen ment… Málinak volt egy mulatságos mamája, a Hermin néni, aki olyan jókat tudott mondani. Például minden reggel olvasta a Pester Lloydot, mindig a nekrológoknál kezdte, és mindig megjegyezte: „ich wiess nicht, mein Kind, es sterben Leute die sonst nie gestorben sind. Gyerekem, nem értem, mostanában olyanok halnak meg, akik régebben nem szoktak meghalni.” Loli szerint, némi önironikus túlzással, az összes jó pesti bemondás Hermin nénitől, a Vészi-lányok, Molnár Ferencné és Bíró Lajosné nagymamájától és a Polányi-fiúk mamájától, Pollacsek Ceciltől származott. Utóbbi különösen kreatívan törte a magyar nyelvet. Hermin néni és a Vészi-nagymama németül voltak szellemesek. Ebből Molnár, Karinthy és a többiek remekül profitáltak. Nos, ez kérem talán egy irodalomtörténeti adalék.

Loli tovább mesélt. A fiók kincseket rejtett. – „Máli sokat volt Pesten a harmincas évek közepén. 37-ben, amikor Laci egy kisebbfajta szívattakot kapott, egyedül Málira mertem bízni. Vagy irénkére, ha feljött Hatvanból. Lacit felvittük a Szabadsághegyre egy bérelt villába, annak a kertjébe gyógyulni. A Bécsi kapu térre nagyon beszorult nyáron a levegő, többek között az Országos Levéltár otromba épülete miatt. Laci, aki különben igen békés természetű volt, 56-ban mindig drukkolt, hogy lőjék szét a Levéltárat, annyi bosszúságot okozott neki az az épület, ameddig ott laktunk.” – Hozzáteszem: 1937 nyarán Hatvany két jó barátja is beteg volt, ugyanott sínylődött a Siesta Szanatóriumban, ezen a talmi varázshegyen: az egyiket Klaus Mann-nak, a másikat József Attilának hívták.

Folytatom Loli szavait. – „Laci és Máli imádták egymást, órákat tudtak beszélgetni. Máli közben kézimunkázott. Mindig cigaretta lógott a szájában, állandóan dohányzott. Régi családi dolgokról beszéltek, Hermin néniről, Geyza bácsiról. Geyza bácsi színésznő szeretőiről és az erkölcsös Hermin néni erőfeszítéseiről, hogy mindebből ne vegyen észre semmit. Ami nehezen ment, mert Geyza bácsi, miután hazaérkezett aktuális nőjétől, szinte még meg sem érkezett, az ajtón behajította kalapját és bekiabált egy számot: hogy hányszor. Laci imádta Geyza bácsit. ő volt a roi-soleil, ahogy magát nevezni szerette. A napkirály ebben az unalmas, szorgalmas, erkölcsös nagypolgári családban. Akiknek időről időre természetesen szanálni kellett Geyza bácsit, erre Hermin néninek több hozománya is ráment. És kiről is beszélhettek volna a legtöbbet, mint Adyról? Nemcsak a verseit olvasta fel Máli – erősen raccsolt, de gyönyörűen tudott verseket olvasni –, hanem a publikumnak sem akkor, sem később nem való történetekkel is mulattatták egymást. Hogy amikor Bölöni itóka kilökte Adyt egy robogó konflisból, vagy amikor Ady kikezdett az őt istenítő, életműve kiadásának filológiai perfekciójáért élő-haló Földessy Gyula igen erkölcsös, hogy ne mondjam, prűd feleségével. Földessy kijelentette, hogy attól a pillanattól fogva Ady megszűnt számára mint ember létezni.”

Néhány adat a címben említett mikrofilológiai témakörből. A Hatvany–Lesznai levelezésből került napvilágra a nagyszülők esküvőjéről szóló tudósítás a Honderűben 1847-ből, ez mostanában újra megjelent egy tanulmánykötetben: Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások – zsidóábrázolás a reformkori prózában. A lap Heti Szemle rovatában az esküvő utáni bálról is tudósít, ezt felolvasnám, mert olyan szép, olyan megható, annyira benne van a reformkor romantikája – ezt is kell látni, nemcsak a torzképeket, amiket ez a tanulmánykötet tartalmaz. „Napokban egy fényes izraelita lakodalom ünnepeltetett meg a kis redoutteremben. A nemcsak szépségére, hanem műveltségére is ritka jelességű fiatal ara a tehetős Boskovitz J. L. 17 éves leánya volt, B. Amália kisasszony, ki valóban minden előnyökkel bír, melyek egy férfit tartósan boldogíthatnak. A szerencsés vőlegény S. Újhelyen lakó jeles orvos, Moskovicz úr, ki hosszas külföldöni utazásait valóban hasznára fordítni értette. Az összekelés napján tartott és gazdag ozsonnával összekötött estély 7 órakor vette kezdetét, s egy reggelig tartott élénken vidám tánczalomba mene át. Hogy azon estve a legszebb hölgyarczok e teremben központosultak – érintenünk nem szükség. A számos vendégek sorában több magas hivatalnokot is szemléltünk. Az egész ünnepély fölött a művelt illedelem és a magyar nemzetiség szelleme ömlék el.” Ezt írta 1847 őszutóján Petrichevich Horváth Lázár.

A másik mikrofilológiai probléma az, hogy a Moskovicz-család nevét hogyan is kell írni. (Lesznai Annát eredetileg Moskovitz Amáliának hívták.) Ahány helyen nézzük meg, mindenütt másképpen szerepel. A Hatvany–Lesznai levelezésben c-vel és tz-vel, a különböző nemesi almanachokban, így például a Gerő-féle Királyi könyvekben k-val és cz-vel, és a Gudenus-féle, A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című almanachban Géza k-val és tz-vel, iván c-vel és tz-vel van írva. ilyen esetben talán mértékadó a síremlék, amit a család állíttatott. Az 1916-ban Lesznai Anna hősi halált halt bátyjának emlékére állított síremlék a Kerepesi temetőben Vedres Márk műve: Szent Márton és a koldus. Erről és egy másik síremlékéről Meller Simon nagyon szép méltatást is írt a Műbarát 1922-es számába: „A modern temető hangos pátoszú síremlékei között megkapóan hatnak e tompított hangú, nemesen szimbolizáló, szigorú stílusú domborművek.”

Beszéltem ezekről az emlékfiókokról, amiket hol kihúz az ember, és szerencsés, hol nem húzza ki, és akkor is szerencsés, de vannak valóságos fiókok is, amik még kincseket rejtenek. Így Londonban Hatvany Lajos nevelt lányának a fiókjából nem olyan régen előkerült egy emlékkönyv, 1935 és 42 között írtak bele. Az első bejegyzést Thomas Mann tette, az utolsót Károlyi Mihály. Engem nagyon meglepett, hogy Károlyi Mihálynak volt humora is. Azt írta, hogy „szebb nem lettem, csak megöregedtem. Károlyi Mihály”. Ebben az emlékkönyvben találtam egy kis ékkövet Lesznai Annától, egy fiktív receptet, ami tulajdonképpen egy kis vers. Az a címe, hogy Lesznai Anna kipróbált szakácskönyvéből.

„Végy huszonöt deka jó friss szeretetet,
húsz deka önzést,
tizenöt deka apróra darált türelmet,
gyúrd össze egy tiszta jószándékból ácsolt gyúródeszkán erős akarattal.
Tégy bele egy evőkanálnyi bátorságot,
hintsd be jól puszival,
és szórj rá jó cukrozott örömmel kevert könnyelműséget.
Süsd meg a saját jókedved tüzén,
kérd rá a jóisten áldását,
és főleg edd jó étvággyal az élet-tortát.
Máli néni receptje 1935 márciusában”

Mindannyiuknak kívánok Lesznai Anna élet-tortájából egy-egy szeletet. Köszönöm.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.