Régi regionalizmusok, új transznacionalizmusok

Pillantás a Balkánról

A „transznacionalizmus” fogalma azon az előfeltevésen alapul, hogy létezik történelem a „nemzetállamok után”, és hogy ez a történelem több, mint a nemzetek között zajló történelem. Vagyis van olyan történetírás, amely nem is nemzeti, és nem is nemzet-közi, hanem határokon átívelő, és nemzetek szövetébe hasító szereplőket, mozgalmakat és erőket tár fel. Írásom tárgya, a transznacionalizmus az ilyen típusú történetírás egy sajátos alfaja. Azokat a nemzeteken átívelő identitásprogramokat vizsgálja, amelyek a nemzetállam-építés legdinamikusabb időszakában alakultak ki, és amelyek ebben a kontextusban adtak felhatalmazást a nemzetnél szélesebb horizontú gondolkodásra és cselekvésre. Hogyan konstruálódott tehát a Balkán és Délkelet-Európa mint nemzetek feletti tér a 19. század vége és a 20. század közepe közötti időszakban a különféle diszciplínák – nyelvészet, néprajz, emberföldrajz, történelem – keretei között?

Írásom első részében röviden áttekintem a transznacionalizmus balkáni hagyományát, különös figyelmet szentelve a különféle diszciplináris megnyilvánulásoknak, illetve a transznacionalizmus és a nacionalizmus kapcsolatának. A második részben azt tárgyalom, hogy ezek a transznacionális minták miként vonatkoztathatók termékeny módon a transznacionalizmusról, a történeti régiókról és a posztkolonializmusról szóló kortárs vitákra.

Történelmi-politikai és tudományos alapon okkal állíthatjuk, hogy a transznacionalizmus hagyománya Közép-Kelet-, illetve Délkelet-Európában erősebb és kézzelfoghatóbb, mint Európa más részein. A birodalmi keretek, amelyek fennmaradtak még a modern korig is, valamint az öröklött kulturális diverzitásból adódó problémák olyan sajátos kontextust biztosítottak, amelyben egyfelől kialakultak a helyi társadalomtudományi iskolák, másfelől viszont a nemzeti határokon való túllépésnek is megvoltak az ösztönzői. A militáns és kibékíthetetlen nacionalizmusokkal terhelt régió már a huszadik század fordulójára kitermelt olyan kutatási programokat, amelyek egyfajta balkáni vagy délkelet-európai egységet tekintettek elemzésük alapjának. Az elméleti és metodológiai alapvetés már az 1930-as évekre rendelkezésre állt a regionalista délkelet-európai tanulmányokhoz. Nem szabad megfeledkeznünk ugyanakkor arról sem, hogy a régióban a nemzetállamok kialakulásának megkésettsége azt is jelentette, hogy a nemzetállam kiépítését támogató nemzeti diszciplínák megteremtése még a 20. században is jócskán napirenden volt. A transznacionális keretek jelenléte és a nemzetté válás iránti vágy között feszülő ellentét ezekben az országokban mind a mai napig hatással van a tudományos kultúrára.

Módszertani szempontból megkísérelhetünk különbséget tenni a regionális transznacionalizmus két korszaka között. A 20. század elején az összehasonlító módszer volt az uralkodó, amely elsősorban a nemzetek közötti cserére és kölcsönhatásra összpontosított. Ekkor a nemzetépítés kéz a kézben járt az egész Balkánt átfogó egység kialakítására irányuló törekvésekkel, és összeegyeztethetőnek is tűnt velük. A két világháború közötti időszakban új paradigma került előtérbe – vagy inkább egy régi virágzott fel, amely az ontológiai, kulturális-morfológiai – és bizonyos értelemben mélyebben „transznacionális” – modelleket részesítette előnyben a térbeli hasonlóságok és különbségek magyarázatára. Ezeket nem annyira a komparatisztika érdekelte, mint inkább az, hogy megtalálják e társadalmak közös „bölcsőjét” és leírják a mindegyikükre jellemző közös struktúrákat.

Aligha becsülhetjük túl azt a hatást, amelyet a 19. század végén virágkorát élő összehasonlító (indoeurópai) nyelvészet gyakorolt a komparatív módszerre. Az úgynevezett „balkáni nyelvterület” (vagy „nyelvszövetség”, Sprachbund) eszméje mindennek az egyik legfontosabb eredménye volt. A balkáni nyelvek – a balkáni szláv, balkáni latin, albán, görög és balkáni török – szembetűnő morfológiai és lexikai hasonlóságaira felfigyelve már a 19. században több nyelvész is balkáni nyelvi unióról kezdett beszélni. Nyikolaj Trubeckoj orosz nyelvész pedig 1929-ben dolgozta ki azt az elméletét, amely különbséget tesz a leszármazás szerinti és a nyelvszövetség alapú nyelvrokonság között – ez utóbbiakat nem a közös eredet, hanem a történetileg szerzett hasonlóságok kötik össze. Ez az elmélet, mely arra irányult, hogy „Eurázsia” belső egységét és külső határait magyarázza, alapot adott a „balkáni nyelvterület” újradefiniálásához, miszerint ez volt „az első olyan terület, ahol az érintkezés által kiváltott nyelvi változás révén létrejövő nyelvközösséget azonosították”, illetve modellként szolgált a nyelvi érintkezés, kölcsönhatás és konvergencia prototípusához. Az ilyenfajta hasonlóságokat azóta mint a „sok évszázados többnyelvűség és az etnikumok közötti bensőséges kapcsolat” bizonyítékait értelmezik. Theodor Capidan, a 20. század első felében tevékenykedő román nyelvész a balkáni nyelvi egység négy tényezőjét állapította meg: közös ősi szubsztrátum, kétnyelvűség, közös mentalitás és – az ő kifejezésével élve – „etnikai promiszkuitás”, amin a népek és fajok keveredését és összeolvadását értette.

A Balkánon belüli konvergenciák témáját elsőnek felvető – és az 1930-as években a „nyelvi terület” elképzelését kidolgozó, majd az 1950-es évektől a „balkáni nyelvi egység” fogalmával alátámasztó – nyelvészek igen magabiztosan képviselték a régió közös történelmének és kultúrájának értelmezésére vonatkozó elképzeléseiket. Mint egy mai nyelvész-balkanista, Victor Friedman fogalmazott, azt állították, hogy „a balkáni nyelvészet újfajta értelmezése kulcsfontosságúvá válik [a régió] jelenét, múltját és jövőjét érintő, kiegyensúlyozott szemlélet kialakításában”.

Az összehasonlító folklorisztika és néprajz az összehasonlító nyelvészettel párhuzamosan fejlődött. A 20. század fordulóján ivan Sismanov (1862–1928) bolgár néprajztudós és nyelvész volt az egyik vezető művelője annak, amit manapság a „kulturális transzferek történetének” neveznénk. A posztromantikus kritikai módszer szellemében Sismanov elvetette az autochton gyökerek és a „nemzeti folklór” egyediségének elvét (amit – az ő szóhasználatában – a „hazafias romantika” hirdetett), ehelyett a hitek, mesék, epikai hagyományok és népmesék hatalmas méretű, globális cserehálózatát igyekezett feltérképezni. Állítása szerint a „kultúra eredetisége olykor nem más, mint a kölcsönzött idegen elemek többé-kevésbé önmagára vonatkoztatott újrateremtése. A népek – kicsik és nagyok, egytől egyig – mind nagy plagizátorok”.

Sismanov ezzel aláásta a nemzeti különlegesség és kivételesség romantikus elképzelését, amely kizárta a nemzetek fejlődésében mutatkozó hasonlóságok kutatását. Mint állította, a „transzferek” és az „átfedések” hozták létre a népek bölcsességének szövetét. A migrációk és a folklórtémák cseréje által kirajzolt kulturális-történeti földrajz felülírta a régió földrajzi határait, valamint a birodalmak adminisztratív, és a vallás kulturális határait is.

Sismanov nem tett különbséget a Balkánon belüli és a Balkánon kívülről érkező „kölcsönvételek” között. Az azonban világos volt számára, hogy az összekapcsolódás és a csere az egymással szomszédos és azonos fejlettségi szinten álló országok között különösen intenzív volt. Régióértelmezése magában foglalta a hosszú távú együttélésen, kölcsönhatáson és átszivárgásokon alapuló kulturális ozmózis változó terét.

Megjegyzendő, hogy a migráció, a csere és az érintkezés fogalma a 20. század elején több tudományterületen is alapvető fogalomnak számított, a nyelvészettől az etnológián és az irodalmon át a földrajzig. Ugyanakkor e (regionális és globális) folyamat mögött meghúzódó szereplők és hajtóerők maguk a nemzeti kultúrák voltak. A posztromantikus-pozitivista tudósnemzedék számára – Sismanovot idézve – „a nemzetiségünk, kultúránk, nyelvünk stb. összes idegen elemének vizsgálata” volt a végső kérdés. A komparatisztika ugyan elfogadta, hogy a nemzeti izoláció nem létezik, és hogy minden kultúra a más kultúrákkal folytatott állandó csere folyamatában fejlődik, de mindenekelőtt a nemzeti kultúra „idegen elemeinek” és „kölcsönvételeinek” azonosítására törekedett. Vagy ahogyan Bojan Penev irodalomtörténész mondta, a „történeti-összehasonlító módszer” és a kölcsönhatások vizsgálatának végső célja az, „hogy megkülönböztessük egymástól az eredeti és a külső elemeket” a nemzeti kultúrában. itt nyilvánvalóan tetten érhetjük a komparatisztika és az elemzés nemzeti kerete közötti szoros kapcsolatot.

Az összehasonlító nyelvészet, az irodalomtörténet és az etnográfia 20. század eleji dominanciája ekként ellentmondásos örökséget hagyott hátra. Egyrészt ott volt a megannyi egyezés a nyelvtan, a szintaxis, a hitvilág és a népmesék szintjén, amelyek a gondolkodásban, mentalitásban és a tudattalanban gyökerező ősi egységet látszottak feltételezni. Ez az irányzat a balkáni humán és társadalomtudományokra jelentős hatást gyakorló pszichológiai diskurzus német-, majd franciaországi megjelenésével egyidejűleg alakult ki. Ám mivel ezeket a diskurzusokat a néplélektan és a nemzetkarakterológia diszciplínái határozták meg, az eredmény többnyire alátámasztotta, semmint felforgatta vagy relativizálta volna a nemzeti széttöredezettséget.

Abban, hogy a 20. század elején a Balkánt igen változatos és állandó kölcsönhatásoktól befolyásolt régióként kezdték jellemezni, kétségkívül vezető szerepe volt Jovan Cvijiæ (1865–1927) szerb geográfusnak. A Balkán-félsziget földrajzi sajátosságainak és emberföldrajzi jellemzőinek a feltárásában nincs, aki nála nagyobb érdemeket szerzett volna. Cvijiæ korántsem volt naiv földrajzi determinista. Azt állította, hogy a Balkán-félszigeten a földrajzi tényezők után a történeti és társadalmi tényezők három csoportja hatott erősen a néprajzi és az emberföldrajzi jelenségekre: a történelmi események, a civilizációs zónák, a népek és etnikai csoportok migrációja. Cvijiæszerint a balkáni népek fejlődését a különféle kultúrák csoportjai vagy kulturális zónák közötti törések és asszimilációk jelölték ki: a módosult bizánci (régi balkáni) civilizáció; a török-orientális hatások zónája; a nyugati és közép-európai kultúra zónája; valamint a patriarchális kulturális zóna. Ezekkel négy pszichológiai típus esik egybe: a dinári, a központi, a kelet-balkáni (bolgár) és a pannóniai.

A faji tisztaság doktrínájával szemben Cvijiæ fenntartotta, hogy a fajok közötti keveredés a félsziget egész területén jellemző, bizonyos területeken pedig a nemzeti hovatartozás maga is változó és bizonytalan volt. Ez azonban egyáltalán nem ásta alá a Cvijiæ által tipikusan széttartónak, összebékíthetetlennek és gyakran antagonisztikusnak tekintett etnikai identitásokat. Épp ellenkezőleg, a régió ontológiai széttöredezettsége végső soron lehetetlenné tette a Balkán kulturális konvergenciáját és egységét – éspedig nemcsak Cvijiæ jelenében, hanem a Balkán múltjában is. A sokféleséget, amit sokan egyfajta balkáni „néprajzi múzeumnak” írtak le, Cvijiæ jóval összetettebb földrajzi, történelmi, kulturális, társadalmi és gazdasági, régión belüli változatok soraként mutatta be, amelyek kombinációja paradox módon a régió „egységesítő strukturális jellemzőjévé” vált.

Cvijiæ e belső változatossággal, összetettséggel és sokszínűséggel a transznacionális erők készletét állította szembe, amely erők egy bizonyos, meghatározó regionális „típus” irányába hatnak. A mobilitás vagy migráció – vagy amit Cvijiæ metanasztiás mozgásnak nevezett – a régión belüli „penetráció és összeköttetés” nagy hatású közvetítőjének bizonyult, folyamatosan és hatékonyan gátolva a centrifugális tendenciákat. Ezek lehetővé tették bizonyos civilizációs zónák, illetve (etno)pszichológiai típusok kiterjedését a félsziget nagyobb részére, felülírva a kulturális széttöredezettség súlyát és hatásait. A metanasztiás mozgások és a zónák, amelyeket létrehoztak, végső soron meghatározták a régió civilizációs és demográfiai profilját. Aligha meglepő, hogy e háttérből a szerbek mint legnépesebb és legdinamikusabb erő emelkedtek ki – mint par excellence vibráló, metanasztiás balkáni nép. A térség e szerb (későbbi szerb-horvát-szlovén) magja körül kialakult belső „centrum” volt hivatott arra, hogy semlegesítse, vagy akár meg is fordítsa a változatosságból fakadó centrifugális erőket. Cvijiæ számára ezért a migráció – noha természetszerűleg transznacionális – végső soron a nemzeti integráció fő eszköze volt. Regionális narratíváját ennek jegyében végül alárendelte a geopolitikai és etnokulturális keretnek, és így koncepciójával a jugoszláv nemzetépítés támasza lett.

Nicolae iorga (1871–1940), a 20. század első négy évtizedének legjelesebb román történésze jóval tovább ment Sismanovnál és Cvijiænél a közös balkáni vonások, történelem és kultúra feltételezésében. iorga „az archaikus hagyományokon nyugvó alapvető egység”-ről beszélt, olyan sajátos kultúráról, „amely az egész Délkelet-Európa közös sajátja”, az összes ott élő nép közös faji alapú viszonya, sajátos történeti, néprajzi és civilizációs „szintézise”. „Bizonyos értelemben – írja – egész Délkelet-Európa azonos emlékekkel rendelkező, egyetlen országot, egyetlen területet – egyetlen egységes világot alkot… Akaratunktól függetlenül minden összeköt bennünket.” E világ „integritása” több kulturális-történeti vagy civilizációs – trák-illír, római, bizánci és oszmán-török – rétegen nyugszik, melyek jelentős mértékben átfedik egymást, illetve egymás folytatásai. Nem a kölcsönzések (mint Sismanov tartotta) vagy a migráció (mint Cvijiæ vélte) által bizonyos fokig átalakított etnikumok gyűjtőmedencéjeként mutatta be a Balkánt – más szóval nem „nemzetiesítette” –, hanem úgy gondolta, hogy a balkáni nemzetek a sajátos történeti fejlődéssel, életformával és kultúrával jellemezhető közös örökséggel felruházva mintegy „balkanizálódtak”.

A nemzetek közötti kölcsönhatások és cserék iorga számára is fontosak voltak, de nem abban az értelemben, hogy azok egymással közeli kapcsolatban álló, de mégis különböző csoportok között mennek végbe, hanem mint a „hazatérés” virtuális gesztusai, bármikor és a régió bármely területén kerül is sor rájuk. Például a 19. században az oszmán-török hódítás után a bolgár papságnak és a bolgár államért harcolóknak, akik a román fejedelemségekben leltek menedékre, „jogukban állt ide jönni, ahol a hagyományokon nyugvó, nagy múltú és alapvető egységnek köszönhetően otthon voltak”.

Ugyanakkor iorga olvasatában épp a regionális szövet biztosította azt a kontextust, amelyben Románia sarkalatos helye és a románoknak a világtörténelmi jelentőségű történelmi küldetése kiviláglik. Délkelet-Európa történeti fogalma, melyet iorga kínosan igyekezett megkülönböztetni a Balkántól, alátámasztotta a románok Erdélytől Macedóniáig és Görögországig terjedő egységét. Délkelet-Európa kulturális fogalma azt a pozíciójukat erősítette meg, mely szerint Bizánc politikai létezésének megszűnése után ők a bizánci hagyomány valódi közvetítői. Mindebből iorgát a nemzeti történelem és a globális történelem közötti kapcsolatok érdekelték a leginkább. Ebben a rendszerben a régió – egyetemes civilizációs hajlamával – mint közvetítő zóna és a globális integráció feltétele játszik szerepet. iorga tehát azzal a céllal alkotta meg Délkelet-Európa fogalmát, hogy az egyetemes színtéren rögzítse a román nemzet helyét. Ebben a folyamatban, szembeszállva a birodalmi hatásokat negatívnak beállító korabeli nacionalista hagyománnyal, mind a bizánci, mind az oszmán-török örökséget magának követelte.

A iorga Balkán-történeti tanulmányai egyszerre jelentik egyfelől „a nemzeti kényszereken túli metodológia újraértékelésére” tett erőfeszítést, másfelől pedig a nemzet újbóli megerősítésének programját. A korabeli szlavisztikához hasonlóan a balkanisztika is kompenzálni próbálta egyes alkotóelemei kulturális „kicsinységét”, anélkül azonban, hogy elárulná a nemzetiséget. Ez az episztemológiai kiindulópont egy geopolitikai megközelítésben gyökerezett: a huszadik század elején, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált az oszmán birodalom felbomlása, szükségszerűnek látszott a regionális szolidaritás, akárcsak az 1930-as években, amikor pedig a növekvő nemzetközi bizonytalansággal és a kisállamok egyre erőteljesebbé váló törékenység-érzetével kellett szembenézni. Sismanovnak és iorgának a délkelet-európai együttműködésre vonatkozó kezdeményezése egyszerre két szinten, a geopolitika és a historiográfia szintjén jelölte ki a szintézis iránti igényt.

Az 1930-as években precíz és szisztematikus kutatási program kristályosodott ki az egész délkelet-európai régió számára az 1934-ben alapított belgrádi székhelyű Balkáni Tanulmányok intézete körül. A balkanológia „új tudományának” az volt a célja, hogy meghatározza és megmagyarázza azokat a párhuzamos tényeket, amelyek az emberi tevékenységek különböző területein megmutatkoznak a régióban. A kívánatos kutatási módszerről azt állították, hogy „magától értetődően komparatív”, és feltételezi a munkamegosztást: csak az maradjon a nemzeti tudományok művelőire, ami eleve csak az adott nép sajátja. Ez nem jelentett eleve szakítást a regionális és nemzeti tudósok között, hiszen az előbbiek az utóbbiaktól informálódtak, ám a munkájuk a balkán-közi összehasonlítás eszközével „felsőbbrendű összeköttetést” jelentett. A komparatisztika, ahogyan azt a jugoszláv balkanológusok értették, két, egymástól független irány mentén fejlődött: mint a „közös hatások” és a nemzeti egységek közötti csere tanulmányozása (amit ma „transzfertörténetnek” mondanánk), illetve mint a „közös balkáni vonások” vagy „balkáni sajátosságok” vizsgálata („transznacionális történetírás”). A balkanológia eredetileg nem a nemzeti sajátosságokkal foglalkozott, hanem az általánossal, a szinkretikussal – azaz a „balkáni valósággal”, a „balkáni emberrel” és a „balkáni organizmussal”. Olyan kutatási programmal és módszerrel állt elő, amelynek a szintézis volt a célja, és amelyet Papacostea „a balkáni interdependencia és egység elemeinek” nevezett.

A jugoszláv regionalizmust követve Victor Papacostea (1900–1962) román középkortörténész fogalmazta meg a legmarkánsabban azt az elvet, miszerint „lehetetlen bármelyik balkáni nép életét önmagában tanulmányozni”, s így Európa ezen részének történetét csak transznacionális és multidiszciplináris módon lehet megközelíteni. A régió Papacostea szerint Nyugat-Európával ellentétben gazdaságföldrajzát tekintve jellemzően egységes, „a hosszú ideje tartó egymás mellett élés folytán egy kulturális és civilizációs egységet alkot”, és azonos politikai rendszerek és kulturális hatások lenyomatát őrzi. Mindenekfelett pedig adott a „közös etnikai alap” és a „fajok évezredes keveredése, melynek eredményeképpen a nemzeti eszme értéke az ókor óta erősen relatív” a térségben. Papacostea inkább „balkáni nemzetről” és „balkáni társadalomról” beszélt, illetve „homo balcanicusról” – olyan szinkretikus típusról, amelynek meghatározó jegyei az összetett etnogenezis, mentális és spirituális struktúrák, és amely „a nagy balkáni közösséghez az összetett és hosszú előzményekkel rendelkező, szerves kapcsolatok révén” kötődik. ilyen körülmények között a nemzetiség eszméje bizonytalan maradt, „valójában csak egy fogalom, amely nem etnikai, hanem leginkább politikai és kulturális”, miközben az is világossá vált, „hogy e népek között milyen erőteljes a hatások cseréje, és hogy a kultúra és civilizáció fontos elemei milyen könnyen terjednek egyiktől a másikig”. De mindenekelőtt is az, hogy milyen téves és nevetséges a nemzeti partikularizmus dicsőítése.

A két világháború közötti balkanológusok lényegében „megváltották” a régiót azáltal, hogy olyan szimbolikus térbe lökték bele, amelyet hagyományosan a nemzet foglalt el. Ennek jegyében tetten érhetőek bizonyos hasonlóságok a nacionalista diskurzusok és a kialakuló regionalizmus között is. Így a balkanológusok gyakran utaltak – az ő szavaikkal élve – az „erős és nem kicsinyíthető balkáni individualitásra”, amit a régió „történeti funkciója” zálogának tekintettek. Ez azt jelentette, hogy – a Nyugat és Kelet, az ősi és modern világ közötti – kritikus közvetítő szerepét ruházták rá, és teremtő potenciálját is hangsúlyozták: „amit a saját erejéből alkotott meg, hogy aztán Európa rendelkezésére bocsássa”.1 Ráadásul úgy esett, hogy ugyanezek a regionalista tudósok párhuzamos, ha nem egyazon szövegekkel dolgoztak egy másik „balkáni” regiszteren, olyan kvázi-tudományos és metahistorikus érveket alkalmazva, amelyek elfogadják a „balkanizmus” eszméjét, szinte szó szerint átvették a nemzeti autochtonizmus toposzait: a „szervezett változatosság” „biológiai értékéről” beszéltek, a „balkáni spirituális egységességről” és autentikus spirituális és anyagi civilizációról, illetve „balkáni anyaországról” és „balkáni patriotizmusról”.

Világosan látható a metodológiai nacionalizmus vonásainak transznacionális megjelenése – mint afféle nemzeti bennszülöttség, kicsit nagyobb léptékben. Ez egyfelől arra a felismerésre adott reakció volt, hogy az állami szuverenitás törékeny, és ez oda vezetett, hogy a szuverenitást áthelyezték vagy átirányították a régióra, így szerezve mintegy kárpótlást a kisállamok 1930-as évekbeli tehetetlenségéért. Másfelől, a korábbi, Sismanov és iorga által képviselt balkáni tanulmányok hagyományaiból merítve volt bizonyos kényszer, hogy a nemzet szimbolikus hátrányos helyzetét regionális méltósággal győzzék le. E folyamat során egyesek a nemzeti ontológiát és szerves fejlődést tolták el régiós szintre, mások a régió „kozmikus” erőit, mitikus szubsztrátumait és „világtörténeti elhivatottságát” építették be a nemzeti diskurzusba. A két világháború között tehát mind az autochton, mind a régiós irányban megmutatkozott a hegemonikus törekvésekkel szembeni ellenállás. Mindkettő esetében szembeötlő volt a Balkán – és a balkáni lét – értékének az 1930-as években bekövetkezett pálfordulása. A balkániságnak ez az újfajta felfogása igyekezett honosítani és elnyelni az európaiság történeti teleológiáját és kulturális tekintélyét. A „nemzetek és vallások feletti balkáni reneszánsz” eszményének megvalósítását és a helyi kultúráknak a „valódi Balkánnal összhangban” történő megszervezését valóban példaként kívánták Európa és a világ többi része elé állítani a „nemzetek közötti spirituális leszerelésre” és az „ősi eszme, az általános béke újjáéledésére” tett erőfeszítések terén.

Miután áttekintettük a balkáni regionalizmus változatos történeti formáit, most arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon ezek a „régi” transznacionalizmusok hogyan viszonyulnak a napjainkban zajló „új” transznacionalizmus-vitákhoz. Milyen használható mondanivalójuk van számunkra, amikor az ilyenfajta kutatásokban rejlő ígéretekről és buktatókról gondolkodunk?

1) Az újabb viták legtöbbször a nacionalizációt és a transznacionalizációt, illetve a nacionalizmust és a transznacionalizmust egymással ellentétes és széttartó folyamatokként fogják fel. Amikor transznacionalizmusról beszélünk, alapértelmezetten egyfelől területileg meghatározott és intézményesen integrált politikai entitásokban és identitásokban, másfelől határokon átnyúló kölcsönhatásokban, mozgalmakban és gyakorlatokban gondolkodunk. A dolgok mélyén meghúzódó probléma azonban ennél bonyolultabb.

Először is, mint láttuk, az itt tárgyalt transznacionális reprezentációk az európai nemzetállam-építés dinamikus szakaszában párhuzamos (s nem alternatív) identitási programként jelentek meg. Balkáni tudósaink számára a „nemzetek” nem eleve létező egységek voltak, amelyeket egyszer csak meghaladnak a transznacionális erők; ők a nemzeteket épp e folyamatok termékeinek tekintették. A Sismanov-féle etnográfiai kölcsönzések, a Cvijiæ-féle folytonos migrációk és a iorga-féle mindent átfogó birodalmi örökségek transznacionális erők voltak, amelyek nagy hatást gyakoroltak a balkáni nemzetek alakulására. A nemzetek fejlődése ily módon a transznacionális közös vonásokra és kölcsönhatásokra alapulva jelenik meg – kikezdve a leszármazási elvet, amely a nemzeti történeti narratívák meghatározó tényezője – és ez a „régi” transznacionalizmus által ránk hagyott meglátások közül az egyik leginkább figyelemre méltó.

Ettől fogva a territoriális jellegű nemzetállam-építés és regionalizáció – vagy globalizáció – viszonya állandó vita tárgyává vált. Ez arra ösztönöz, hogy dialektikusan kezeljük a kérdést, mivel a két folyamat számos módon hat egymásra. A balkáni transznacionalizmus a nemzeti egyeduralommal és a nemzetközpontú tudományos paradigmával folytatott dialógusban formálódott. Az eredmény, mint láttuk, igencsak ambivalens: a balkáni regionalizmus hol kikezdte, hol megtámogatta a nemzeti differenciációt. A kialakuló regionális keretek sok esetben a nemzeti geopolitikai diskurzus „extrapolálásában” gyökereztek, míg a komparatista hagyományok mind a két iránynak megfeleltek: a nemzeti különbségek tompítására éppúgy alkalmasak voltak, mint a nemzeti keret alátámasztására. Ugyanis egy tudós sem foglalta bele a „balkáni eszmébe” a nemzeti jelleg teljes feloldódását; ugyanakkor egyikük sem tekintette a Balkánt pusztán a régióban létrejött nemzetállamok összegének.

Mindezek után nem meglepő, ha azt látjuk, hogy az ebben az intellektuális irányzatban rejlő – nemzeti és regionális – keretek állandóan alakulnak, és gyakran metszik egymást. Ugyanazok a tudósok gyakran a nacionalista és regionalista modalitások és reprezentációk megalkotói is egyben. Mai képviselői gyakran úgy vélik, hogy a transznacionalizmus egyfajta felsőbbrendű vízió, amely „a nemzeti narratíva »szűkkeblű« keretének meghaladására” törekszik. Történetileg azonban nem ez a helyzet. A transznacionalizáció – más szóval a „nemzetin túlmutató metodológiai lépték kialakítása” – iránti vágy gyakran eredendően nemzeti érdekből fakadt (mint iorga „egységes balkáni világa”), és a nemzet védelmét szolgálta. Így aztán nem vált el élesen egymástól a nemzeti és a regionális nézőpont, hanem megannyi szinten összekapcsolódtak, nincs világosan körülírt különbség, hanem bonyolult kapcsolat, sok esetben kölcsönös átfedés van a nemzeti és a transznacionális reprezentációk között.

A nemzeteken átívelő programok másik kiindulási pontját a geopolitikai konfigurációk adták. Ezek is alkalmasak voltak arra, hogy az egyes kisállamok ellenállási képességét megerősítő lehetőségeket mutassanak a régión kívüli expanziós nyomással szemben (mint Sismanov és a két világháború közötti balkanológia esete mutatja), vagy hogy az egyik ilyen kisállam körül olyan gravitációs központot hozzanak létre, hogy az így képes legyen domináns geopolitikai helyet elfoglalni a régióban (amire Cvijiæ és iorga is törekedett). A regionális narratíva ráadásul gyakran politikai esetlegességeknek is ki volt téve, olykor pedig, mint láttuk, zavartalanul ideologikus is lehetett. A transznacionalizmus így akár szöges ellentétben álló eszmerendszerek alkotóeleme is lehetett. Amikor a nemzeti kerettel szembeni ellenállással találkozunk, gyakran van bennünk késztetés azt hinni, hogy „progresszív” programokról beszélünk. Sismanov elképzelése esetében minden bizonnyal ez is volt a helyzet, ám iorga és a két világháború közötti balkanisták gyakran emeltek szót lényegesen ambivalensebb, olykor otrombán antiliberális politikai álláspontok mellett.

Mindazonáltal a regionális eszmék nem csupán a politikai programok megerősítése céljából léteztek. Balkanológusaink érvei nemzetek fölötti teret hoztak létre, olyan értelmezési modelleket teremtve, amelyek keretet teremtettek a szomszédos kultúrák között a közös történeti beágyazottságuk ellenére meglévő heves versengésnek. Mindenesetre az általuk megalkotott és metodológiai szempontból kiterjesztett történeti régió-fogalom szép jövő elé nézett.

2) Ezen a ponton napjaink transznacionalizmus-vitáinak egy újabb fontos kérdéséhez érkeztünk, nevezetesen ahhoz a súlyos elméleti feladványhoz, hogy a nemzetállam mint értelmezési keret feladása után miként alkotható újra a tér fogalma.

Általános elméleti síkon úgy tűnik, az különbözteti meg a társadalom és a tér viszonyának mai felfogását és az erről szóló mai vitákat a második világháború előtti megközelítésektől, hogy egészen más a tér fogalma, és az értelmezése annak, hogy ez a fogalom mit jelent. A geopolitikai iskolák és a klasszikus geográfiai iskolák azon a feltevésen alapultak, hogy a tér – amin elsősorban területet értettek – az emberektől függetlenül létezik, a történeti folyamatok pedig ezekben mint tartályokban vagy zárt edényekben bontakoznak ki, és hogy a tér eleve meghatároz bizonyos történeti fejleményeket. A balkanisták közül Jovan Cvijiæ testesíti meg leginkább ezt a hagyományt. Ezzel szemben a társadalmi terek mai elemzői Georg Simmel, Pierre Bourdieu, Henri Lefebvre és Anthony Giddens munkáiból merítenek, a releváns társadalmi és történeti teret pedig mindenekelőtt az emberi cselekvés és felfogás termékének tekintik. Némiképp leegyszerűsítve, míg a geopolitika teoretikusai azon elmélkedtek, hogy a tér hogyan hozza létre szükségszerűen a társadalmi folyamatokat, addig a mai kutatók arra a kérdésre reflektálnak, hogy miként alakítja ki az ember a tér rendjét, és ez a rend miként hat a társadalmi folyamatokra. Manapság nemcsak a fizikai tér aktív modellezésének kérdései kerülnek előtérbe, hanem azok a normák is, amelyek a térszerveződést irányítják, és az ezzel kapcsolatos társadalmi gyakorlatok, valamint a tér ember által történő felfogása és szimbolikus kódolása is.

A tér „eredetének” e vitái sok tekintetben egybecsengenek egy napjainkban zajló transznacionális történeti kutatás egy bizonyos területével – azzal, amelyik a történeti régiókra vonatkozik. A „történeti régió” fogalma, nemrégiben megfogalmazott definíciója szerint: „heurisztikus szemlélet, amelynek révén a deterritorializált, de nem időtlen elemzési egységek szemlélhetők, mégpedig intraregionális és interregionális összehasonlítás útján, aminek az a célja, hogy megállapítsuk a longue durée fennálló szerkezeti elemeket. Nem az egyes jellemzők, hanem a szerkezeti jellemzők sajátos csoportja alkotja tehát a történeti mezorégiót” (Stefan Troebst). 2 A fogalom effajta értelmezése elutasítja az esszencializmust, de még a határait meghatározó földrajzi és politikai tényezőket is. A történeti régió nem objektív, és különösen nem állandó territoriális egység, hanem „művészi eszköz és heurisztikus fogalom, hogy komparatív elemzés révén megállapíthatók legyenek a közös transznacionális struktúrák”.3 A definíció másik jellemzője relációs karaktere: bizonyos régiók történeti-strukturális markereit mindig másokéval, gyakran a szomszédos régiókkal szemben határozzák meg. A harmadik a temporalitása: a régiók létrejönnek, változtatják határaikat és jelentésüket, és sokszor meg is szűnnek.

Ezen az elméleti terepen bontakozott ki a strukturális vagy történetileg formált régiók támogatói, illetve a szimbolikus földrajz vagy a mentális térképek kutatói közötti konfliktus. Egyes szerzők, mint Larry Wolff (inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment) vagy Maria Todorova (imagining the Balkans) arra törekedtek, hogy dekonstruálják a régiók, adott esetben Kelet-Európa és a Balkán fogalmát: mint a nyugati elme „találmányait”. Nézetük szerint a Nyugat „találta fel” a Keletet, hogy „a másik” képzetével szemben meghatározza az „énképét”. Így Kelet-Európa és a Balkán nem mint történeti régió jelenik meg, hanem mint elképzelt tér és leegyszerűsített reprezentáció, amely a kollektív identitás diskurzusának lényeges eleméül szolgál.

A két álláspont – vagyis amelyik a történeti régiókat a tér strukturális jellemzői által meghatározottnak tekinti, illetve a konstruktivista, amelyik szerint ezek kizárólag mentális reprezentációk – Holm Sundhaussen és Maria Todorova között a Geschichte und Gesellschaft folyóirat hasábjain folyó, a Balkán „természetéről” szóló emlékezetes vita során került szembe egymással a legélesebb formában. Sundhaussen számára a Balkán a par excellence történeti régió – vagyis amit ő „analitikus kategóriának” nevez –, amelyet kilenc történeti jellemző határoz meg, és szerinte ezek, sajátos összetételükben, illetve időben és térben való nagyfokú egyezésük miatt a bizánci kortól mind a mai napig megkülönböztetik a Balkánt.4 Sundhaussen felfogásában különösen két ilyen jellemző – a bizánci ortodoxia és az oszmán-törökök iszlám öröksége – játszott döntő szerepet azoknak a politikai, gazdasági és intellektuális struktúráknak a kialakításában, amelyek a Balkánt más európai régiókhoz viszonyítva eltérő fejlődési pályára állították.

A fogalom ilyen olvasatát Todorova számos ponton bírálattal illette. A legfontosabb állítása, hogy a történeti régió meghatározásának ismérveit nem semleges vagy racionális szempontok szerint, hanem önkényesen vagy normatív előfeltevések alapján választották meg. Bizonyos történeti régiók „különbözősége” többnyire a normának beállítani kívánt – jelesül nyugati – régiótól való eltérést jelenti. Todorova azt állítja, hogy a történészek nem kerülhetik meg a mentális térképek normatív diskurzusainak szabályait, ennek következtében Európa különböző történeti ösvényeiről nem lehet „ártatlan” vagy semleges tudományos diskurzust folytatni. Mint mondja, ebben a helyzetben a kétszeres tévedés lehetősége rejlik: egyfelől az európai régiók különbségeinek túlbecsülése, másfelől a régiókon belüli diverzitás ideológiai egységesítése. Végül az európai történeti régiók kapcsán rámutat az esszencializmus, a teleologikus gondolkodás és determinizmus veszélyére.

igen nehéz egyetértésre jutni abban, hogy mely tulajdonságok jelölnek ki egy közösséget, és mutatják a térbeli egységet, illetve hogy ezek milyen mértékben írják felül a politikai, vallási és nyelvi különbségeket. Van bizonyos hajlam a tautologikus érvelésre: ugyanaz a vonás, amelyik heurisztikus célok érdekében a régiót „megkonstruálja”, később „bizonyítja” annak sajátos voltát és egységességét. Különösen igaz ez a régiók kulturális konstrukcióira: a „közös kultúra” vagy a „kulturális tér” esszencializáló fogalmait általában a történelem sajátosságaiból származtatják. Ebben az értelemben a történészek nem mint „nemzetépítők”, hanem mint „régióépítők” jelennek meg. Bizonysággal szolgálnak erre a „régi balkanizmus” egyes változatai, amelyekkel korábban foglalkoztam. Azzal teljes mértékben tisztában kell lennünk, hogy a tudományos diskurzus erősen befolyásolja a tér társadalmi konstrukcióját, és még a heurisztikus keretekkel is előfordul, hogy kognitív térképekben és politikai valóságokban „kristályosodnak ki”.

A konstruktivista pozíció sem képes az ilyen kockázatokkal szemben teljes biztonságot nyújtani. A „találmányok” és „elképzelések” dekonstrukciója hallgatólagosan egy alternatív politikai programot támogat, mégpedig egy olyan programot, amely az „Európából” kizárt régiók európaiságát bizonyítja, és ezzel objektivizálja az európaiságot, épp a perifériák rovására. Paradox módon a „konstruktivisták” végül egy táborba kerülnek azokkal, akikkel szembe akarnak helyezkedni.

Maga Todorova úgy próbálta megoldani a dilemmát, hogy a régiót alakító tényezőkként nem „strukturális jellemzők egy csoportját” választotta, hanem a történelmi örökségeket, miközben különbséget tett „örökség mint kontinuitás” és „örökség mint felfogás” között. Láthattuk, hogy a „régi” transznacionalisták sokféleképpen megelőlegezték ezt a felfogást, még ha nagy valószínűséggel nem is értettek volna egyet azzal, hogy a Balkán legfőképpen az oszmán-török korszak és az oszmán-török örökség (mint azt Todorova állítja). Az „örökség mint felfogás” mindenesetre ingatag régióépítő talaj, mivel a történelmi örökségek, mint azt a „régi” transznacionalizmus mutatja, számos felfogásnak a szolgálatába szegődhetnek. A történelmi örökségek – régi és új – tézisének nagy érdeme ugyanakkor, hogy nyilvánvalóvá tette a birodalmi és koloniális, valamint a posztbirodalmi és posztkoloniális közötti különbséget. A Jürgen Osterhammel által az utóbbi időben olyannyira hangsúlyozott birodalmiság és a nemzet birodalmi eredete jelentőségére nyolcvan évvel ezelőtt balkanológusaink már rámutattak: az ő programjaikban a birodalom mint alapvető transznacionális szereplő jelenik meg, a nemzeteket pedig a birodalom termékének tekintik.

A birodalmi-koloniális megkülönböztetés igen fontos a mai, leginkább a metanarratív posztkolonializmus által meghatározott tudományos helyzetben. Abban egyetérthetünk, hogy létezik egy szándékolt kapcsolat egyfelől Kelet-Európa és a Balkán mint a fejlődésben való elmaradás, az engedetlenség, az intolerancia és a fél-orientalizmus (nyugati) metaforái, valamint a posztkolonializmus mint az adott diskurzus kritikai elemzésének szentelt kulturális diszciplína között. Azonban először is, mint történelmi jelenség, a posztkolonializmus nem alkalmazható a Balkánra (és Kelet-Európára sem), mivel az Oszmán és a Habsburg Birodalom kései gyarmatosító birodalomként való kezelése súlyos akadályokba ütközik. Másodszor, a regionalista diskurzusban alkalmazott – és itt épp csak felvázolt – érvek nyilvánvalóvá teszik, milyen nehézségekkel jár, ha a posztkoloniális elmélet mindent átfogó ernyője alá suvasztjuk az „identitás és reprezentáció válságát”. Ezek a diskurzusok nem a koloniálisként való önértelmezést jelzik: sokan a „balkániság” mellett kívántak szót emelni, mások a Nyugat hatékony provincializálására törekedtek; a Balkánt azonban mindkét esetben politikai és kulturális szereplőként igyekeztek feltüntetni. Mindent összevetve, úgy tűnik, a posztkoloniális paradigma nem alkalmas arra, hogy a maga teljességében megragadja azon válaszok változatosságát, melyeket a Balkánon és a posztbirodalmi világ más részein a modernitás próbatételeire adtak. A nagy elmélet itt mintha kétes értékűvé válna: az absztrakt tudáshatalmi minták túlhangsúlyozása inkább csak akadályoz bennünket abban, hogy felismerjük és feltárjuk a történelem kézzel foghatóbb és végső soron sötétebb erőit.

Éppen ezért nem azzal zárom mondandómat, hogy pontos metodológiai alternatívát javasolok. A „régi” nacionalizmus megmutatta, milyen buktatókkal és – végeredményben – kudarccal jár, ha merev határokat akarunk húzni a régió számára, vagy az ott élők identitását átható mitikus „balkánisággal” operálunk. Minden ilyen törekvés, akár akarjuk, akár nem, óhatatlanul átpolitizálódik, mégpedig azért, mert magában hordozza a kirekesztés, ha nem is szükségszerűen a birodalmiság lehetőségét. A precíz transznacionális megközelítés a tér fogalmának funkcionális és képlékeny értelmezését foglalná magában. Képlékeny abban az értelemben, hogy a történeti szereplőkre csupán sajátos felfogások, érdekek és stratégiák együttese mellett, adott időbeli kontextusban vonatkoztatható. Michael Millerrel és Cornelius Torppal együtt állítjuk, hogy az egyes történelmi jelenségeket a maguk földrajzi keretében kell értelmezni, és hogy minden ilyen jelenségnek megvan a maga földrajzi érvényességi köre. Minden történetírás úgy értendő tehát, hogy „többszörös földrajzokat” ölel fel.5 Ugyanez az érvelés fordítva is alkalmazható, vagyis még ha egymással összefüggnek is, a különálló globális, regionális és nemzeti értelmezési keretek episztemológiai célja akkor is a történelem többszörös rétegzettségének feltárása, a különféle „történelmek” létrehozása. Fölvetődhetnek bizonyos kérdések, melyekre csak akkor fogalmazhatjuk újra a biztosra vett válaszokat, ha regionális komparatív nézőpontba helyezzük őket. A szociológus Michael Mann tömören megfogalmazott észrevétele nagyon találó: „Kevés olyan transznacionális van, ami globális is egyben.” A transznacionális viszont sokszor egyben regionális is, a regionális konfigurációk és hierarchiák pedig időben figyelemre méltóan állandóak. De – és ez nagyon fontos de – a kérdés természetétől és a vizsgált jelenségtől függően egy régió frontvonalai és „meghatározó jellemzői” változnak.

A transznacionális nézőpont heurisztikus potenciáljának érvényesítéséhez szerintem arra van szükségünk, hogy ne csupán ahhoz szokjunk hozzá, hogy bizonyos alapvető feszültségekkel együtt kell élnünk, hanem ezek értékének felismeréséhez is. Először is a transznacionális történelem nem csupán a kölcsönhatások és kapcsolatok révén kialakított változatos földrajzi keretek rekonstruálásáról szól, hanem azoknak a feszültségeknek és dinamikáknak a megértéséről is, amelyek a transznacionális terek és politikailag kötött területek és identitások között fennálló kapcsolatból erednek. Feszültség lép fel a tér mint konstrukció, illetve a felfogás és kommunikáció folyamatának terméke között is – egyik oldalon ott a fogalom, a találmány, a vágy vagy a stigmatizáció tere és a politikai diskurzusok eszköze, a másikon pedig a történelmi tér a sajátos politikai, gazdasági és kulturális struktúráival. Amikor különbséget teszünk az „elképzelt földrajzok” és a „földrajzi valóságok” között, azt kockáztatjuk, hogy önkényesen elválasztjuk egymástól a tér két, mélyen összefüggő dimenzióját.

E kétféle feszültség egyaránt termékeny a tér és a határok materializációját befolyásoló mechanizmusok megértésében, ahol mind történeti és térbeli esetlegességek – és így a kontextuális „jelentés” –, mind pedig a politikai-kulturális beágyazottság szerepet játszanak. Ha valami, hát ezek a feszültségek késztethetnek arra bennünket, hogy tudósként felmérjük, milyen rugalmasak és ágas-bogasak elemzéseink és összehasonlításaink alapegységei, és hogy érzékenyebbé váljunk az általunk használt térbeli kategóriák iránt. Azt remélem, hogy a transznacionalizmus régi formái, melyek bemutatására törekedtem, e tekintetben tanulságosak lehetnek számunkra.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNiKA ZSUZSANNA

  1. Milan Budimir and Petar Skok, „But et signification des études balkaniques”, Revue internationale des études balkaniques i (1934), 1–28.
  2. Egy másik definíció a történeti régiót úgy kezeli mint „heurisztikus eszközt, amelyet sajátos analitikus vagy pedagógiai célokra alakítottak ki, határait intellektuális konstrukcióknak tekintik, amelyek átmenetiek, megkérdőjelezhetők és átfedésben lehetnek”. Lásd Wendy Bracewell és Alex Drace-Francis ’Southeastern Europe: History, Concepts, Boundaries’, Balkanologie 3:2 (1999), 47–66 (61).
  3. Stefan Troebst, „introduction: What’s in a Historical Region? A Teutonic Perspective”, European Review of History 10:2 (2003), 173–188 (177).
  4. Ezek a következők: 1) a népesség kapcsolatainak instabilitása és az igen kis térben való etnikai keveredés; 2) az ókori örökség kisebb mértékű és kései elfogadása; 3) a bizánci-ortodox örökség; 4) nyugatellenes alapállás és a Közép- és Nyugat-Európától való kulturális távolságtartás; 5) az oszmán-törökök iszlám öröksége; 6) az újkori társadalmi és gazdasági „elmaradottság”; 7) nemzetépítési minta; 8) mentalitások és mítoszok; 9) a Balkán mint a nagyhatalmak politikájának tárgya.
  5. Michael Miller, Cornelius Torp: „Conceptualising transnational spaces in history”, European Review of History, 16:5 (2009), 609–617 (611).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.