Senki sem alszik

Senki sem alszik

A kapu zárva, a nagy vasajtón egy nagyobbacska érmére emlékeztető lyuk volt, azon át lestem be. Az udvar végében a tizenkettőből mindössze egy apostol látszott, ő is a merengősebb fajta, bánatosan révedt maga elé, nem láttam, van-e bármi a kezében.

A Budafához tartozott egy kőbánya, az ott fejtett sárga homokkőből Bartalits Mihály álmodta meg az apostolokat 1854-ben. A pécsi dóm déli árkádsorának tetejére kerültek, de sem az anyag, sem az előállítás nem vallott józanságra. A homokkő nem bírta a fagyokat, és a külső védőrétegként használt festéktől tovább romlott a szobrok állapota, 1891-re eltávolították őket. Volt Pécsett valaki, aki tudta, hogy a festéssel bezárt víz megfagy, szétrepeszti a követ, az 1860-as években ő járt ki éjjelente a szobrokhoz, és hajnalig vetette a keresztet előttük, hátha felszárad a belül felgyülemlett víz. Úgy gondolta, az apostolok könnyei feszítik szét a homokkövet, mert az emberek, s így maga Bartalits sem tanulta meg, hogy a homokot nem lehet megkötni, se kőbe zárni a szerelmet. A Papnövelde utcát akkor még Kulich Gyulának hívták, annak egyik kapuján lestem be, mint aki az Istent keresi, de ugyanúgy, mint az az éjjeli őr, az Istennek csak a hátát láttam.

Az ódon épület a háború előtt az egyházé volt. A felszentelt, omladozó szobortestek pedig arra emlékeztettek, hogy a földi életben semmi méltóság nincsen, ha elfordul és közömbössé válik a Teremtő. Előző éjjel épp kijött egy csapat óévet búcsúztató fiatal, vezetőm, Ashotan hirtelen fordult vissza, és kérte meg őket, hadd menjünk be egy pillanatra. Siessenek, mert ez zárt udvar, szólt a fiú ridegen vissza. Hátulról ugyan derengett némi fény a szomszédos házak és az utca felől, de az éjfeketében csak a szobrok sziluettjét láttam. Hiába a felszentelés, hiába az éjszakánként keresztet vető asszony, úgy morzsolódtak hónapról hónapra a téli hidegben, mint Goldenmann Ábel szíve, amikor kettétörni készült.

Jakab, az ifjabb, Péter, a kulcsos, Máté, az evangélista, Tamás, a hitetlen, Fülöp, János, András, Pál… ott sorakozott mind, de Ashotant döbbenten hallgattam, hogy hiányzik Máté kezéből a szekerce, idős Jakab mellől pedig a vándorbot az aranyozott levéldísszel. A vértanúságról mesélt a Mindenszentek temploma is, ahonnan Goldenmann Lujza érkezett. Gyors ütemben szedte a Kálvárián a lábait, a fal mellett lapulva osont, mint az éjjeli állatok. Tudta, hogy az ember semmit nem tanul a hibáiból, a templom falán lévő emléktábla erre megint figyelmeztette. „A török hódoltság korában, István római katolikus plébános működése idején a keresztény felekezetek közösen használták a templomot, 1588-ban itt volt a pécsi disputa.” A hitvitában vesztes szónokokat kivétel nélkül meggyilkolták, azonban 1588-ban a Válaszúti György pécsi unitárius lelkész és Skarica Máté ráckevei református lelkész közötti vita mégsem torkollott vérontásba. Az volt az utolsó, hogy az Isten a földre nézett.

Lujza valami anyagdarabot szorongatott, az első időkben ugyanis hosszú faágra kötözve törölgette át a szobrokat, mintha Krisztus homlokának izzadtságát és a vért, a lázat és a halált kellett volna felitatnia. De nem érte fel a tizenkét apostolt, akárhogy nyújtózkodott. Akkor döntött úgy kétségbeesésében, hogy egészen egyszerűen hányni fogja rájuk a keresztet. Zidina, merre jársz éjjelente, szólította meg egyik éjjel János apostol, és Lujza a rémülettől nem tudott mást, mint az arca elé kapta a kezét, behunyta jó szorosan mindkét szemét, és németül kezdte hívogatni a szenteket. A sváb család észrevétlenül váltott nyelvet, akár egy mondaton belül cserélte a magyar és a német szavakat, de ha a férfiak káromkodtak, vagy megijedtek a nők, mint most Goldenmann Lujza, akkor mégis a Der Gottot hívták és a Sakramenteket.

A Goldenmann lány arra gondolt, talán mégiscsak jobb lenne nem kötődni, de mikor a bátyja a falnak fordulva szidta az Istent, újra felbuzogott benne az az erő, amely csak nőkben tenyészik, és mint az északi oldal mohái, termékeny talaj a férfiszíveknek. Goldenmann Ábel nem hitt már senkiben, úgy élt, mint aki valahol úton-útfélen elvesztette a saját életét, és hiába indult megkeresni, nem találta, és közben el is tévedt a hátraarcban. Meglátta a saját arcát keresés közben, látta a Szent Ágoston templomot, ahogy ráépítik a török imakövekre, mintha mindig is egy lett volna, ami az embert és az eget összeköti. Akkoriban még tudott nevetni, mondván, a hit kőből kell legyen, az Úrból erős vár épül, bárhonnan süt a nap, nem morzsolódhat úgy, mint a vértanúk a déli lejtőn. Zidinának Ábel becézte, hiszen a törökök kiűzése után beköltözött bosnyákok „falakon kívül”-nek nevezték ezt a városrészt. A két Goldenmann gyerek játékainak legkedvesebb helyszíne volt, erre utalt ilyenkor Ábel, a kanyargós, dimbes-dombos utcácskák között bújócskáztak, augusztusban, ha megéheztek, a kertekből kilógó ágakról szedték a húsos, érett fügét. Tudták, a fal másik oldalán egy másik város lakik, másféle emberekkel, másféle világokkal, és csupa olyan vággyal, melyet ők soha nem fognak megérteni. Más tette boldoggá őket, más szomorította el, és ahogy cseperedtek, egyre gyanúsabbá vált, hogy a mások élete számukra élhetetlen, azok a célok az ő életükre adott utolsó válaszok, halálos ítéletek lennének.

A veszteségek hirtelen jöttek és cimborákat is hoztak. Lujza hiába tördelte helyette is a saját kezét, hogy Ábelnek hadd maradjon puha a tenyere, mire az év véget ért, megkérgesedett mindkettejük kezén a bőr, Ábelnek a szíve is. Egész életében arra vágyott, valamit megőrizzen magából, ne kelljen mindent odaadnia, és ahogy teltek az évek, elmaradoztak a nők, mert mint az állatok a tüzet vagy a vihart, megérezték, Goldenmann Ábelt ebben az életben birtokolni soha nem fogják. És ők mindent akartak. A reggeleket és a nappalokat, az éjszakákat és a hajnalokat is. Hiába tudták, hogy a Goldenmann család minden tagja furcsa dolgokat művel, az erőkkel úgy játszanak, mint a szél szokott a teregetett ruhával eső előtt. Ábel kényszeresen akarta szeretni őket, de sokkal mélyebben hitt abban, hogy a teljesség máshol van. A teljességhez nem kell más, a cél a céltalanságban van, és a teljesség egy olyan önmaga teremtette átmeneti térben él, ahova ő nem tud beengedni senki élőt. Ott kezdte el kifaragni az Isten hátát, pedig hajnalban még derengett, ő eredetileg nem a hátát akarta, sokkal inkább a szemét. Az Úristen tekintetét akarta kifaragni a kőből, az már az élet fintora, hogy elfordult tőle az ég is. Akkor kezdődött. Már ha ki lehet jelölni bármire vonatkozólag egy pontot, egy kezdőpontot, ahonnan indulni kész az érzés vagy a gondolat. Ki tudja, hol sűrűsödik össze a tér és az idő olyan formában, hogy abból testet tud ölteni valami megnevezhetetlen, melyre akár féltékeny is lehet a Teremtő. Ábel így képzelte. Hogy ő olyat alkotott, valami olyannak a lehetősége volt abban a kőben, hogy az Isten megijedt, meglátják az arcát, sőt, ő maga akar megmutatkozni Ábel előtt. A kő önálló életre kelt, szinte magától formálódott, és irigyen nézte az Isten Ábel kezének és a kőnek minden mozdulatát, ahogy azok elkezdenek az ég felé lépkedni egy láthatatlan létrán. Ábel ezt az elfordulást képtelen volt elfogadni, hogy kétségtelenül létezik az Isten, és magára hagyja az embert, hagyja, hogy a kínzó magány ellen elkövessen bármit és mindent, az önámítástól kezdve a mások gyilkolásáig. És akkor Ábel arra gondolt, ha létezik bűn, akkor bűnös maga az Isten is, a közöny és a közömbösség bűnét mutatja a tükörben, és a maga arcára teremtett ember sem lehet kevésbé ártatlan, mint Krisztus a kereszten vagy a vértanúhalált halt apostolok.

Lujza tudta mindezt. Látta napról napra a bátyját, miközben valami végérvényesen meg akar halni benne, és úgy döntött, tesz egy utolsó próbát. Akkor kezdett kijárni a pécsi dóm apostolszobraihoz. Azt hitte, Ábel miatt teszi. Hónapokkal később azt, hogy ez a gyerekkorról szól, azokról a falakról, melyek eltakarták a város többi lakója elől a mézédes fügét. 1862-t írt a naptár, amikor a Kálvárián rosszul lépett, és kifordult a bokája. Semmi sem indokolta, ami történt, a véletlenre fogni viszont nevetséges lett volna annyi éjszaka után. Ábel addigra egy sima, homorú felületté csiszolta az Istent, átölelhető lett, mint a magányosan bolyongó nők a tereken. Az apostolok elvesztették a kontúrjaikat, a morzsás követ úgy vitte el a szél, mintha a partról hordaná csak odébb. Valaminek végérvényesen vége lett, de ezt a falakon túl élők nem vették észre, a változás lassan ment végbe, a részükké lett, ők is az apostolokkal pusztultak, romoskodtak, Goldenmann Lujza hiába imádkozott. Zidina, suttogta megint János apostol, most már engedj el minket, de Lujza úgy tett, mint aki nem érti, nem hallgatott a saját nevére. Zidina, senkit sem tudsz magától megmenteni, folytatta, de Zidina makacsul imádkozott. Nincsen, csak a jelen, és az idő csupán hiábavalóság, te már rég nem leszel, mikor mi még romosan is, de állunk valahol, és minden mozdulat, amit a karjaid most vetnek, belénk ivódik, és a kövekbe fagyva él tovább. De az valaki másnak az arca lesz.

Lujza megtántorodott, és arra gondolt, hogy a szabad lelkek önámítása, hogy elbírják a kötődést. Hűnek lenni csak ahhoz a mozdulathoz kell, ami éppen megszületik, és az ember végérvényesen elveszett, mert minden mozdulatába beleszeret, és azt hiszi, halhatatlan. Se kő, se Isten nem vagy, Goldenmann Lujza, mondogatta, míg végre hazaért.

Néztem a lyukon, a komor apostol kezében nem láttam, melyik attribútum van, így felismerhetetlen maradt. Mindenhol az egymásra taposó rétegek, a múlt darabjai, aztán egy felelőtlen mozdulat, mintha nem történt volna semmi. És arra gondoltam, fogalmam sincs, hol kezdődik az én arcom, meddig kell mélyre lemenni, hogy ne porladjanak szét a kövek sem, hogy minden vég egyben a kezdet is legyen. Hol van az a sík, ahol megállítható az idő, és nem kell sem másik eget, sem másik poklot sem várni, mert nincs másik. Isten háta is talán csak onnan nézve egyenesedik ki, és abban a pillanatban végre nem fáj, nem egy seb, amely önmagán túlmutat, nem világvége, nem cél, legfeljebb a céltalanság célja. Ott mindegy, melyik apostol részletét látom, mert csak a vértanúság van, Isten háta, ahogy Ábel megálmodta, hogy kifaragható.

Hogy aztán beleszeretett a kőbe, nem volt mivel magyaráznia. Talán a ragaszkodás és a hit, ahogy minden áldott nap elindult a Szent István tér felé. Az út végig a Kálvárián, mely innen nézve túl hosszúnak tűnt, mert engedte, hogy minduntalan felidézze magában a szobor komor tekintetét. Jánost csak úgy emlegették, mint azt a tanítványt, akit Jézus szeretett, bár Lujza sokat gondolkozott, ez vajon mit jelenthet, mert ő sosem érezte magán Jézus óvó tekintetét. A legfiatalabb apostol, akit elkerült a vértanúhalál, de a Goldenmann lány egyik éjjel fogadni mert volna, hogy van másféle vértanúság is, nem csak az, amit a többi szenvedett el.

Az a halál arról szólt, van találkozás, mely hamvában hal meg, hiába talál egymásra két lélek, abban a pillanatban már el is vesztették egymást. Az ódon homokkő képtelen arra, hogy ne morzsolódjon, és ezzel egy időben Lujza finom bőrén is horzsolásokat ejt, melyek után soha többé nincs, aki végigsimítson a karján. Úgy állt a téren, mint akit megbabonáztak, és hallgatta, a szobor mit mesél. Életében legtöbbet a csalódásokról tudott, a fájdalomról, mely mint a pókháló vagy a csiganyál köti össze az embereket, és amint mozdul az egyik, a láthatatlan kapcsolódások miatt rögtön magával rántja a többit is. Szép, ahogy a kövön megcsillan a csiga lassú mozgása után maradt fény, márványosan törik meg rajta, olyanok, mint Lujza mellén és csípőjén a bőr striái. Az előbb lila és vörös csíkok a lány kamaszkorában jelentek meg, és mire elfelejtette a falakat és a füge ízét, gyöngyházfényűvé fakultak. Az orvos nyugtatta, ez csupán a bőr szerkezetének sajátossága, de Lujza riadtan takargatta a testét, mert arra gondolt, mindez tovább fog szakadni, nem bírja majd a test a feszülést, és merőlegesen a tágulásra egyszercsak ketté fog repedni.

Lujza tiltakozni próbált, de János csak annyit kért, várja meg, míg eltelik pár hét, adjon neki legalább egy hónapot, hogy vajon akkor is így gondolja-e majd. És Lujza figyelni kezdte a körülötte élő embereket. A tímárt az Ágoston-rendi templom mellett a sarokházban, akinek a felesége gyönyörű gyermeknek adott életet, de a tímár boldogtalan volt, mert folyton attól rettegett, nem tud mindent megadni a gyermekének. Kevés lesz a bőr vagy csak rosszul szárad. Napjában többször mászott fel a létrán, hogy megnézze, mennyi nedvesség van még a lenyúzott állatokban. Látta a horvát szomszédot, aki vakon menekült a nők karjai közé, mert azt hitte, létezik az az egy, akiben otthonra lelhet, de végül minden hajnalban arra riadt, nincsen egy nő, csak rengeteg van, vagy egy sem, és rettegve öltözködött, mert annak a nemlétező egynek nem akarta újra látni az arcát. Nézte a fiatal lányokat, ahogy egymás karjába kapaszkodva nevetgélnek Pécs főterén, de amikor a Ferencesek utcájának sarkán elköszöntek egymástól, látta mindkettőt összegörnyedni, ahogy magukban összetöppednek, sírósak lesznek és csúnyák, és egy utcával lejjebb már nyoma sem volt bennük a gyermeki ártatlanságnak. Magányukban boldogtalanok maradtak, ilyenkor lesték lopva a kirakatok üvegét, míg együtt férfiakon élcelődtek, és kikacagták őket, ha zavarba jöttek a friss szépségtől.

Lassan-lassan megértette, nincs mit tenni, a város minden lakosán egy láthatatlan bura feszül, és minden nappal egyre közelebb kerül a bura falához a test. Fogy a levegő, vagy ők híznak, igazából édesmindegy, a végén ott állnak a szürke arcú nők és a kormos férfiak, de már nincs kihez beszélni. János nem kérdezett, csak Lujzát figyelte, hogyan változik napról napra a mozgása, hogyan lesz a tündérléptű fiatal nőből valami sokkal súlyosabb, mely ugyan komorságot még nem cipel a szemében, de valamit megsejtett abból, hogy az élet és mindaz, aki erre ítéltetett, a legszomorúbb a Földön. Az összes ember egyetlenegy.

János a galileai Betániából származott. Apja, Zebedeus, halász volt. János bátyjával, Jakabbal apja mesterségét folytatta. Anyja, Szalómé Jézus követői közé tartozott. Keresztelő János fellépésekor a tanítványa lett, majd a Keresztelő tanúságtétele után Andrással együtt csatlakozott Jézushoz. A tanítvány, aki jelen volt a színeváltozásnál, aki az utolsó vacsoránál Jézus mellett foglalhatott helyet, és aki végigkísérte Krisztust a Golgotán, sosem gondolta, hogy azt az érzést, ami az üres sírt látva eltöltötte, majd minden nap újra kell élnie egy kőtestbe zárva. Mi volt ez a hét angyalhoz és a hívekhez képest? A többi apostollal kővé dermedve most álomnak tűnt minden. Hét lámpás égett lobogó lánggal, olvasta éjjel a Bibliát Lujza, Isten hét lelkének mindegyike lángolt, és csahosan ugatott az égre, a királyi szék előtt üvegtenger hullámzott, csikorogtak, csörömpöltek a szilánkok, miközben a négy élőlény számtalan szemére elöl és hátul, mint az Ábelére ismert. Nem bírta sem becsukni, sem folytatni, kiszakadtak az állatok testéből, és vadul kergetni kezdték a guvadt szemek, az oroszlánra, bikára, emberre és sasra emlékeztető lények valamit kántáltak, de lentről csak a süvítés hallatszott, és Lujzát betakarta mind a hat szárny, előbb az oroszláné, aztán a bikáé, majd az emberé és végül a sasé, és Lujza, kínjában fetrengeni kezdett, mert újra látta a tímárt, amint a bőrhöz rohan. Hagyj, Uram, sikoltott fel Lujza, mert a tímár kétségbeesésében a saját bőrét kezdte lehántani, majd kiégetni, de mindezt csak azok után, hogy napokon át nem ivott, hogy még szikárabb legyen. És látta a horvátot, aki minden nőben önmagát keresi, hagyj, Uram, könyörgött Lujza megint, mert a sokaság végül a horvát eszét veszi, nem emlékszik a nevekre, a szagokra és a különbségekre sem. Egyetlen nő lesz a sokból, két hatalmas, tárulkozó comb, melyekben ő folyton el akar veszni, és aztán megint megszületni, mert képtelen megjegyezni egy nevet, lehetetlenség egy mozdulatsort ismételni, nem, neki az összes kell, azok viszont megfojtják egymást. A lányok egyedül bolyongtak a téren. Ha össze is ütköztek, úgy tettek, mint akik nem ismerik fel a régi társat, a könyök és a kar, amibe olyan erősen kapaszkodtak, most elgyengült, remegett, amikor a kávét cukrozták. A tekintetük lett olyan, mint Lujza mellén és csípőjén a bőr, a gyöngyházfényű ragyogáson folyton megcsúszott a valóság, és Pécs utcái himbálózni kezdtek, mintha az Úristen felfüggesztette volna egy madzagra az összes kockakövet, házat, fát és bokrot, külön-külön a kirakatok üvegeit. Aztán feltámadt a szél.

Lujza szeméből csorogni kezdett a viasz, hét pecsétként csurgott a könyvre, János úgy írta, Dávid családjából származó Bárány kell, hogy feltörje őket. Jött a négy lovas, fehér, tűzvörös, fekete és hullaszín lovak, Lujza pedig sikongatni és kacagni kezdett, mint akinek a szívét csiklandozzák, nem is a talpait. Hagyj, Uram, sikoltotta az ég felé megint. Amikor az ötödik pecsétet nyitották fel, Lujza újra látta a lelkeket, a vértanúk boldognak látszottak és fiatalnak, megszépültek a fájdalom miatt, de Lujza arra gondolt, ha a fájdalom megszépíti az apostolokat, akkor János a legszebb mind között, és János vértanúságára nem lesz elég egy élet, hogy megfelelő szavakat találjon, mert mire megtalálna egyet is, a szájára tenyerel az Isten. A hatodik pecsét feltörésekor Lujza testében megindultak a kövek, és hangosan zúdultak végig a belső üregekben, felsértve, hozzáütődve a falakhoz, amelyek addig a biztonságot jelentették. Lujza akkor végleg behunyta a szemét, mert elviselhetetlen lett a fájdalom, és azt remélte, ha erősen akarja, akkor bizony kiszakíthatja magát az életből. Jobban kellett volna hinni.

Isten szolgáinak homlokára került a feltört pecsét, és amikor a hetediknek is vége szakadt, harsonával a kezében jelent meg az Úr hét angyala. A muzsika szétrepesztette a füleket, férfiak és nők, öregek és gyermekek indultak meg az erdők felé, hogy ott a szakadékban levessék magukat, háttal a mélységnek és szemben az éggel, mert annyi erejük még volt, hogy belássák, csak az eget szabad néznie minden öngyilkosnak, az Isten csak azon könyörül meg, aki a felhőkre veti az utolsó tekintetét, és miközben nézi az eget, ő maga lesz a vonuló felhő és a szél. Akkor majd abban a ringatózásban kezdi az életet elölről. Hullott a tűz és a jég, hullottak a csillagok, felgyűrte a teremtmények álmait az éjszaka, nem volt nyugta annak a 12 pecsétes homloknak sem. Az angyalokról megtanulta Lujza, vannak köztük gyilkosok, azon már hiába merengett, miféle isteni kegyelem az övék. A hetedik harsona után a szívekben bujkáló sárkány csapta fel a fejét, rángatta, tépte az összes ember lelkét, Lujza egyszerre lett a tímár lenyúzott bőre, a horvátot magába szippantó nők öle és a bolyongó lánytekintet, a férfiaknak szarva nőtt, tíz szarvval és mind a hét fejével kergetni kezdték a szüzeket, hagyj, Uram, Lujza zokogva rogyott térdre, nem kell nekem a tenger és a szárazföld sem, a folyók sem és az ég sem, csak a zuhanás, hadd nézzem a vonuló felhőket, körbe-körbe, mint a pörgettyűt szokás, hadd szűnjön meg abban a forgásban az idő, keljen életre János, omoljanak az ölembe a kövek. És Lujza látni vélte, hogy a szobor és ő végre egymáséi lesznek, az éjjeleken és nappalokon át csiszolt hát domború lett. Ábel keze az ő keze, János keze az Ábelé, egymásba érnek a férfiak, a tested templom, Goldenmann Lujza, és te vagy az összes 12 pecsétes titok, akit az Isten egy ujjal megjelölt.

És János Jézusra gondol, ahogy az utolsó vacsorán felé fordul, hagyj, Uram, kicsit a világon kívül élni, sóhajt fel Lujza, meg tudjátok-e inni a kelyhet, melyet én inni fogok, kérdezi Jézus János felé fordulva, de az evangélium szerint csönd van, végre mozdulatlanok az emberek. Pont, mint a kő, csak a szél kezdi ki a testüket, nincs fölöttük se másik ég, se alattuk másik pokol.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.