Néhány héttel ezelőtt a következő levéllel fordultunk a 2000 korábbi munkatársaihoz:

Kedves Barátunk,
korábbi Munkatársunk,

alig hisszük, de áprilisban 25 éves lesz a 2000.

Szeretnénk ezt halkan, szerényen megünnepelni a lapban.

Kérünk tehát, küldj 2000 leütést arról, mit jelentett számodra ez a 25 év. Nem a 2000-ben eltöltött idődre vagyunk leginkább kíváncsiak, bár egy-két leütést a 2000-ből a 2000-re is fordíthatnál, az érdekelne minket inkább, mi volt ez a két és fél évtized (nevezzük korszaknak?) számodra.

Szeretettel várjuk 2000 leütésed április 2-áig, kérjük, mailfordultával jelezd, számíthatunk-e írásodra.

Köszönjük!

a 2000 szerkesztősége

Itt olvashatják a levelünkre született válaszokat és a 2000 jelenlegi szerkesztőinek 2000 leütéseit.
Köszönjük minden levelezőnknek az ünnepi írást, s különösen köszönjük minden olvasónknak, hogy velünk tartottak ebben a furcsán szabad negyed évszázadban!

Trencsényi Balázs

A magyar demokrácia válsága – reloaded

A 2000 egyidős a rendszerváltással, története egyben a leghosszabban kitartó magyar demokrácia története is. Mára mindenki számára egyértelmű, hogy ez a demokrácia mély válságba jutott. A nemzetközi politológiai konferenciákon már egyfajta magyar Sonderweg-ről beszélnek. Egy tavalyi társadalomtörténeti workshopon pedig a szlovák kolléga már az évszázados magyar autoriter (és szlovák demokratikus) beidegződések továbbéléséről elmélkedhetett az amerikai közönség helyeslésétől kísérve. Egyrészt persze egy ilyen séma jókora marhaság, másrészt a hallgatóság soraiban bajuszuk alatt méltatlankodó magyar társadalomtudósok mintha már elfelejtették volna, hogy jó 15 évvel ezelőtt épp ugyanezzel a kegyetlen magabiztossággal beszéltek a magyar demokratikus politikai kultúráról, szembeállítva azt az „elmaradott” szlovák, román és egyéb „balkáni” képletekkel.

A demokrácia válságának nyilvánvaló jele a kormányétól eltérő politikai vélemény nyilvános felvállalásától való páni félelem eluralkodása, az írott és elektronikus sajtó nagy részének kézi vezérléses irányítása, a politikai kérdésekről való tárgyszerű parlamenti vita lehetőségének megszűntetése, a választási kampányban a nyílt vita és a programok ütköztetésének tudatos elkerülése, az ellenfél teljes megsemmisítésének politikai célként való állandó hangoztatása, az államtól fokozottan függő csoportok (közalkalmazottak, közmunkások, de még az állami bürokrácia jóindulatától nagyban függő magánvállalkozók is) politikai célú felhasználása. Politikai rendszerünk egyre kevésbé hasonlít a 25 éve célul kitűzött nyugatias demokratikus berendezkedésre, és egyre inkább a dél-amerikai vagy közép-ázsiai típusú struktúrákat idézi. Nem gondolom, hogy e helyzet előidézéséért mindenki egyformán felelős: egy autokratikus rendszer berendezőit és haszonélvezőit definíció szerint több felelősség terheli, mint az ellenzéket. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne a politikai csoportosulások (és értelmiségi holdudvaraik) mindegyike felelős a kialakult helyzetért. E válságból csakis akkor lehetséges kiutat találni, ha e csoportok képesek lesznek szembenézni saját közeli s távoli múltjukkal, mulasztásaikkal, hibáikkal, elszalasztott lehetőségeikkel.

A sokszínű magyar liberális demokrata hagyomány képviselői 1989 után talán soha vissza nem térő lehetőséget szalasztottak el arra, hogy a modern magyar politikai kultúra kikerülhetetlen részévé tegyék eszmerendszerüket. Mindehhez hozzájárult, hogy a rendszerváltás forgatagában teljesen természetesnek vették, hogy az általuk támogatott értékek és attitűdök a társadalomban maguktól újratermelődnek, és így nem szükséges sem szellemi műhelyeket létrehozni, hiszen létrejönnek azok maguktól is, sem a társadalom kevésbé mobilis rétegeiből embereket beemelni, hiszen jönnek azok maguktól is. Így a demokrácia kis köreiből sokszor csak maguk a kis körök maradtak meg, amelyek az igazság és a modernitás egyedüli letéteményeseiként konstruálták meg önképüket, elriasztva ezzel mindenkit, aki számára nem volt magától értetődő e körök intellektuális kódrendszere. Természetesen nem lehetett előre látni a 89-ben dominánsnak látszó liberális világkép világméretű megrendülését, ugyanakkor a demokratikus ellenzékből rendszerváltó generációvá emelkedők felelőssége, hogy elmaradt a liberalizmus újabb generációkkal való megszerettetése és a liberális értelmiségi közeg újratermelése. Mi több, a piaci viszonyokat olyan – az államhoz szorosan kötődő és a költségvetésnek kiszolgáltatott – szférákban, mint az oktatás egyoldalúan érvényesíteni kívánó, az állami felelősségvállalást pedig leépítendőnek tekintő szemlélet épp azokat a csoportokat sújtotta leginkább, amelyek kulturális és értékválasztásaik alapján nyitottak voltak egy nyugatos liberális demokratikus politikai ajánlatra. Mára politikai alternatívaként a liberalizmus Dél- és Délkelet-Európa országaihoz hasonlóan lényegében eltűnt Magyarországról, ami persze nem jelenti a liberális eszmerendszer totális megszűntét. Az elmúlt 25 évvel való szembenézést itt egy olyan intézményes önszerveződés követhetné, amely nem a napi politikára koncentrál, hanem az ilyen értékekre nyitott, de nem feltétlenül a belvárosi kerületekben lakó fiatalokat és kevésbé fiatalokat civil társadalmi keretek között próbálja megszervezni – azaz összekapcsolja a liberális világképet a társadalmi cselekvéssel és együttgondolkodással (önképzőkörök, szabadegyetemek, vitaklubok, szakmai szerveződések, blogok).

A szocialisták ideológiai hagyománya a párt sajátos születési körülményei miatt (egyszerre utódpárt és a társadalmi reform mellett elkötelezett technokrata-értelmiségi csoportok konglomerátuma) eleve inkoherens volt: egyszerre épült a kádári világ („kettes”)kolbászból van a telekkerítés nosztalgiájára és annak elutasítására, 56 reformkommunista komponensére és a konszolidációt e reformkommunisták holttestén átlépve végrehajtó reálpolitikusokra, a szovjet geopolitikai térben szocializálódott, de ugyanakkor a Nyugatot a nyolcvanas évektől feltétlenül civilizációs modellnek elfogadókra, szociálisan érzékeny plebejus demokratákra és a spontán privatizációval helyzetbe kerülő új földesurakra. Ebből is fakadt, hogy mind társadalom-, mind gazdaságpolitikájukat tekintve a kezdetektől fogva sodródtak és bármiféle koherens vízió kimunkálása helyett alárendelték magukat a hetvenes évektől az óvatosan nyugatosító reformok legitimációjául szolgáló válságmenedzselő attitűdnek. Bármiféle reformtörekvés, amely koherenciát próbált teremteni (adott esetben egyfajta blairi harmadikutas liberális-baloldali szintézis mentén) szükségképpen ütközött bele a párt sokfejű sárkányába és ez végül egy – az 1989 utáni történetben talán csak az MDF kamikaze-kormányzásához hasonlítható – önrombolásba torkollott. Bármiféle szembenézésnek itt azzal kellene kezdődnie, hogy bizonyos értékek mentén megfogalmaz egy „szociális partnerségen” nyugvó társadalompolitikai víziót, ami kilép a napi politika logikájában gyökerező populista frázisok és technokrata gyakorlat kettősségéből és valóban végiggondolja, hogyan tudna a társadalom széles elszegényedett rétegeinek az eseti osztogatáson túlmenő perspektívát kínálni, szolidaritást vállalva a kádári kisemberek világából leszakadó csoportokkal, de ugyanakkor nem feladva a radikális konzervatív antimodernista politika által sújtott és sértett értelmiségi és vállalkozói-polgári középrétegeket sem. Az sem ártana, ha mindezt kiegészítené egy, a létező szocializmus álegyenlősítő paradigmáján túllépő modern nőpolitika.

A magukat egye inkább egyszerűen jobboldalként meghatározó magyar konzervatívok önreflexiója lenne ez idő tájt talán a legfájdalmasabb, hiszen fel kellene tenni a kérdést, hogy a látszólagos sikertörténet nem fedi-e el a valóságos hanyatlástörténetet. Nem lehet, hogy a teljes politikai rendszer ellenségképeknek való alárendelése és a Kulturkampf (amit jól mutat egy vezető kormánypolitikus magánbeszélgetésben elhangzó célmegjelölése, miszerint a kormány legfontosabb célja nem a gazdasági fellendülés, nem a társadalmi igazságtalanságok csökkentése, még csak nem is a kommunista beidegződésektől való megszabadulás, hanem éppenséggel a következő 50 évre kiirtani még a liberalizmus írmagját is) végső soron éppen a magyar magaskultúra szétrombolását, végletes provincializálódását és szellemi ruralizálódását okozza majd? Hol van már az egykor „jó urbánusként” konstruált Márai kultusza Wass Albertéhez képest, hol van már a Muzsikás a Kárpátiához, Cseh Tamás Pataky Attilához képest? Ki emlékszik még, hogy 1848 nem az Európai Unió vagy a Rothschild bankház elleni lázadás volt, hanem egy liberális reformmozgalom által előkészített radikális forradalmi kitörés, ahol éppenséggel a konzervatív-katolikus oldal állt Bécs oldalára és a szélsőbal volt a függetlenség legtürelmetlenebb követelője? Ki emlékszik már a Századvég borítóján egykor együtt szereplő Jászira, Bibóra, Kovács Imrére és Szabó Dezsőre, amikor zászlónk Prohászka Ottokár (nem a korai modernista dialóguspárti értelmiségi, hanem az 1919 utáni lángpallosos „aszemita” főpap), Nyírő, Teleki Pál, és kimondva-kimondatlanul a népi mozgalomból a nyilasok felé mozduló szociálpolitikai ideológusok, mint például a másik Matolcsy – ti. Mátyás. A konzervatív tábor radikális jobboldali fordulata a két világháború közötti helyzethez hasonlóan balra zárttá, jobbra viszont nyitottá tette a politikai legitimációs mezőt – mindez jól látszik a vezérlő fejedelem minapi kijelentéséből is, amelyben a baloldalnál „hitelesebbek”-nek, kvázi nemes ellenfélnek nevezte a Jobbikot és fő kifogásként csak azt hozta fel velük szemben, hogy „fejjel mennek a falnak” (a metafora nyilván azt sugallja, hogy az irány amúgy jó, csak előbb szerezzenek be egy ütvefúrót).

Külön kategóriát képez a kisszámú, de intellektuálisan nem elhanyagolható neokonzervatív szubkultúra főként blogok körül tömörülő élcsapata. A ’89 előtti és utáni rendszerekbe egyaránt igen jól illeszkedő Bildungsbürger és/ vagy pártbürokrata elitcsaládokba beleszületett fiatalok az elmúlt évtizedben Orbánék konzervatív forradalmiságára vetítették saját elitista konzervativizmusukat és 2010-ben minden különösebb hezitálás nélkül léptek be a Nemzeti Együttműködés Rendszerének számukra felkínált alkalmazott értelmiségi-köztisztviselői pozícióiba (a pártsajtótól a kultúrdiplomáciáig). A rendszer által generált Kulturkampf gusztustalanabb leszámolásainál igyekeztek szemérmesen elfordulni, miközben a tisztogatásokat saját társadalmi-gazdasági és szimbolikus pozícióik megerősítésére használták. Jó ideig azt is igyekeztek lefojtani magukban, hogy a rendszer, amit megszületésekor tevőlegesen támogattak, egyre inkább az ausztrofasizmusra, semmint a Hayek, von Mises és más osztrák konzervatív liberálisok kapitalizmus-barát és individualista nézeteit megöröklő angol-amerikai neokonzervativizmusra kezdett hajazni. Eközben a rendszer ellenzékéről csak a legnagyobb lenézéssel tudtak nyilatkozni (az egyik vezető blogger egy, a választások előtti bejegyzésében hányingerét egyáltalán nem leplezve en bloc reménytelen „kommernek” írta le a kormányváltást szorgalmazó pártszövetséget). Egy komoly szembenézés eredménye az elit pozíciót szolgálatnak és nem privilégiumnak megélő, a különböző nézetrendszerek között közvetíteni képes és – az angolszász hagyományból merítve – a pluralitás szokásszerű elfogadását a politikai rendszer alapértékévé emelő republikánus elkötelezettség irányába való elmozdulás lehetne. Ha tetszik, Carl Schmitt és Leo Strauss világától Hannah Arendt felé. Mindez azt is jelentené, hogy fiatal neokonjainknak a rendszer haszonélvező cinikus belső kritikusaiból annak félelmetes (hiszen a védelmi körökön belül levő, szimbolikus értelemben sokkal nehezebben marginalizálható) és kérlelhetetlen ellenzékévé kellene válniuk.

A neokonzervativizmus, az újbaloldaliság és az ökopolitika határterületén mozgók önmagukkal való szembenézése nyilvánvalóan kevésbé a 2010 előtti időszakról kellene, hogy szóljon, hiszen nyilvánvalóan nem viselnek számottevő felelősséget az első 20 évért, az elmúlt négyért viszont annál inkább. A széttartó politikai és kulturális identitásokat csak rövid ideig tudta összefogni a megvesztegethetetlenség gőgje – a NER bináris logikája (aki nincs ellenük, az ellenünk van) az első pillanattól kezdve végzetesen limitálta az LMP mozgásterét, hiszen minden egyes gesztusuk kizárólag a kormány vagy a baloldal támogatásaként vagy letámadásaként értelmeződött. Mindezt csak egy rendkívül ügyes és integratív politikai magatartás tudta volna kikerülni, amely bizonyos értelemben még a szocialistáknál is kérlelhetetlenebb ellenzéki pozíciót vállal fel (hiszen szabadok voltak sok, a szocialistákat zsarolhatóvá tevő és ezért bénító tehertételtől, mint például a kilencvenes évekig visszanyúló pártpénztáros-mutyik). Ezzel elgondolhatatlanná tették volna, hogy az LMP lenne Orbán végső esetben előkapható titkos fegyvere (amire a miniszterelnök és a főpolgármester is tudatosan rájátszott 2010–11-ben, amikor a baloldali ellenzék nemzetből való szimbolikus és bármiféle egyeztetésből való intézményes kizárását nem terjesztette ki az LMP-re, miközben az LMP igyekezett a Fidesz identitáspolitikája szempontjából fontos szimbolikus ügyekben – Trianon – lehetőség szerint elhatárolni magát a baloldali ellenzéktől, miközben a Fidesz retorikájával egybecsengve maguk is osztották az egész rendszerváltást elutasító radikális rendszerkritikát).

Végül a töredezett és inkonzisztens magyar újbaloldalnak is szembe kellene néznie azzal, hogy lehet-e kizárólag antipolitikára építeni a politikai identitást, és hogy a rendszerváltás tagadásával nem legitimálják-e akarva-akaratlanul a náluk koherensebben elitellenes szélsőjobboldali orientációt. Többet kellene olvasni, foglalkozni mind a magyar, mind a régiós politikai-ideológiai hagyományokkal, kilépni a globális, de éppen ezért sokszor a helyi problémákat hírből sem ismerő paradigmák árnyékából (Ëižek, Laclau, Althusser stb.) és nemcsak a buli szintjén, hanem a társadalmi aprómunka szintjén is közösségeket teremteni. Magyarország felfedezését minden generációnak újra kell kezdenie, ez most leginkább egy szociálisan elkötelezett és tanult fiatal újbaloldali értelmiségi közegtől várható (talán a lengyel Krytyka Polityczna modellje állna mindehhez a legközelebb).

Bár a jelen helyzetben mindez hovatovább utópikusnak tűnik, meggyőződésem, hogy a politikai-kulturális tér különböző táboraiban vitézkedő, de még nem teljesen elfásult és elvakult emberek önreflexiója lehetőséget teremthet a válságból való kilépésre, azaz nemcsak az Orbán-rendszer megdöntésére, de annak meghaladására is, ami e rendszert létrehozta. Mindez nem valamiféle mennyei békét jelentene, ahol farkas és bárány együtt legelésznek, hanem egyfajta dinamikus egyensúlyt annak az elfogadása révén, hogy büntetlenül nem lehet kiiktatni bizonyos értékeket és csoportokat a magyar társadalomból. Ha a fent említett csoportok értékelkötelezettségei (liberalizmus, szociáldemokrácia, konzervativizmus, ökológia, neokonzervatív piacpártiság, újbaloldali grassroot aktivizmus) hosszútávon kizáródnak, maga a társadalom (vagy más nézőpontból, a „magyar nemzet”) válik vesztessé. A fokozatos ideológiai homogenizáció lefelé nivellálást jelent – a végén pedig kialakulhat egy társadalmi „fekete lyuk” Magyarország helyén. Persze rendben leszállnak majd a repülőgépek, a középületeket és bankokat gondosan védik a rendőrök a néptől, az idelátogató turistákat olcsón elszórakoztatjuk a romkocsmáinkban, még valami EU-s támogatás is csurran-cseppen, amit többé-kevésbé el is lehet lopni, de aki mobilis, színes és innovatív, vagy egyszerűen csak olyan iskolát képzel el a gyerekeinek, ahol nem a fekvőtámasz a legfontosabb tantárgy, elmegy, és maradnak a földesurak, pártkatonák, libériás inasok és a röghöz kötött újjobbágy-közmunkások. És egy ilyen ország, bár talán az új rendiség lázában égő konzervatív oldalon most ezt nem veszik észre, a feudális tápláléklánc csúcsán elhelyezkedőkön kívül mindenki számára élhetetlen. Ebből kilépni csak egymást segítve, elfogadva, erősítve lehet.

Hic Rhodus, hic salta!

Margócsy István

Meddig él…?

Kamaszkoromban, bizonyára valamely ifjúsági ismeretterjesztő újság cikkének hatására, sokat töprengtem azon (biztos választ sohasem kapván), meddig élnek a növények, fák és állatok: mi a „normális” életkoruk, s mi tekinthető, pl. egy vadnyúl esetében „természetes” halálnak – ha egy róka fiatal korában megeszi a nyulat, az vajon hogyan számít bele a statisztikába? Később, irodalomtörténésszé válván, e kérdés úgy alakult át számomra: meddig él „normálisan” egy irodalmi mű, meddig érvényes a rá vonatkozó „eleven” emlékezet, mekkora időszakaszt fog át hatástörténete, meddig terjed a tényleges hatóköre (vagyis az az irodalmi működés, olvasottság, amely a szakmai és iskolai kényszerolvasás terét meghaladja) – vagy aktualizálva a kérdést: mennyi egy folyóiratnak a „normális” életideje? Hisz a magyar irodalomban (amely szereti magát, s nem jogtalanul, folyóirat-irodalomnak tekinteni), se szeri se száma azoknak a nagyszerű és nagyhatású periodikáknak (Magyar Múzeum, Életképek, Huszadik század, Szép Szó, Pandora, Apollo, Kelet Népe, Újhold, Mozgó Világ stb.), amelyek pár év tündöklés (?) után megszűntek, eltűntek, s csak az irodalomtörténet-írás őrzi, igaz, híven, emlékezetüket; s fél kezünkön tudnánk megszámolni azokat az igazán érvényes lapokat, melyek több évtizedig, nagyjából egyforma hatásfokkal bírták magukat s közönségüket (csak félve kérdezem: vajon a Nyugat mellett van-e még ilyen?)… S haj, milyen lehetett e folyóiratok tényleges élete? Az úttörő Magyar Múzeum kiváló szerkesztői, Batsányi és Kazinczy rövid idő után úgy összekülönböztek, hogy Kazinczy új lapot volt kénytelen alapítani (az is csak egy évfolyamra sikeredett, összesen két kötetben), az Életképek az 1848-ban kibontakozó rendszerváltás politizáló közéletében már nem tudott talpon maradni, a Szép Szó, támogatás és államhatalmi ellenszenv okán pár év alatt elenyészett, a Nyugat pedig, sok szerkesztői viszály közepette, fénykorában is csak legfeljebb másfélezer példányban tudta önmagát prezentálni – s tudjuk, a korabeli kultúrpolitika annyira nem támogatta működését, hogy a gimnáziumokban nem is volt szabad tárgyalni az általa képviselt irodalmat…

S íme, a 2000 már huszonöt éve működik – hiszen ez már történelem! Mikor nekiláttunk, micsoda kíváncsi lapalapítási láz lengte be az országot – a meglepően nagyszámú közönség egyszerre olvasta és írta a lapokat! Huszonöt éve, lángoló lelkesedésre sosem hajlamos, kissé szkeptikus, ironikus emberként, már nem fiatalon, de nem is megfásulva vagy megkeseredve, úgy éreztem, megnyílt valami – no nem a szabadság szép ajtaja, nem is a boldogság utópikus palotájának vagy a zordon törvény kastélyának kapuja, hanem az értelmes együttes munka lehetősége. Egyedül gondolkozni, dolgozni, ha valaki akarta, írni, azelőtt is lehetett, kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után érezhette magát az ember akár értelmiséginek is – de az, hogy hosszabb ideig másokkal együtt, nyilvánosan is lehet tenni valamit, aminek esetleg szélesebb körű, egyszerre társadalmi és esztétikai visszhangja is adódhat, vagyis a legszűkebb baráti vagy szakmai közeg határain túl is figyelő tekintetekre találhat, a nyolcvanas évek végéig talán még szép óhajként sem tudott megfogalmazódni. De aztán egy szép ígéret megjelent: s ha persze egy teljes körű történelmi-politikai-kulturális kibontakozás kínálata soha nem foglaltatott bele (vagy csak én nem hittem volna benne?), élni lehetett vele, nem könnyen, nem problémamentesen, nem felhőtlen sikerrel, de nem is kevés eredménnyel – s most, visszanézve, már érezvén a kezdeti idők lendületének elapadtát, a hajdani nagyszabású visszhang csendesülését, a lehetőségeknek egyre erősödő szorultságát, azt kell mondanom: szép ígéret volt, s bizony jó volt vele élni.

Huszonöt év folyamatosság! – a magyar történelemben (és Kelet-Európában) kivételes jelenség: ezalatt az idő alatt nem tört ki háború, nem tört ki sem forradalom, sem ellenforradalom; nem tiltották be a lapot (hisz a magyar történelemben a betiltás tulajdonképpen egy lap „természetes” halálának is tekinthető – lásd az Újhold, a Magyarok, a Válasz, az eredeti Mozgó Világ esetét!), a szerkesztők és írók közül senkit nem fenyítettek meg, s nem is gyűlöltük meg egymást; s a lapnak, ha nem is a kezdeti számban, még ma is vannak hívei és olvasói, s valami társadalmi visszhang, ha persze mára erősen korlátozva is, még időnként felhangzik. Mikor elkezdtük, úgy véltük, jó lenne egy félévig megjelenni –, de ha három számot ki tudunk adni, már annak is lenne értelme: azt az utópiát, hogy megérjük a címünkben feltüntetett 2000-ik évet, egyikünk sem merte komolyan gondolni. Ekkora szerencse elődeink közül keveseknek adatott meg – jó volt, hogy tudtunk élni ezzel a szerencsével. S hogy meddig? s milyen hatásfokkal? s milyen emlékezettel? – döntse el a történelem, amely elegánsan felteszi majd a 2000 szépen bekötött köteteit is a könyvtárak közönyös és semleges polcaira, a kérészéletű és matuzsálem-korú folyóiratok sorozatai közé.

Ám amíg lehet, addig csinálni is érdemes – a mezei nyúl is addig él, ameddig a róka vagy a vadász el nem ejti.

Kálmán C. György

Különös idők

Nem voltam nagy ellenálló, mert többnyire nem jutott az eszembe semmi érdekes. Ha meg nincs mit mondanom, csak tátott szájjal hallgatom a felkészültebbeket, akiknek határozott véleményük van, jól meg is tudják fogalmazni, akkor mégse én legyek az, aki tolakszik.

Gondoltam azért ezt-azt, idegesített egy csomó minden, de semmi esély nem volt arra, hogy ezt a baráti körömön vagy kedves kollégáimon kívül bárkivel megosszam. Jól, gondosan megírni meg – minek, kinek? A változás 1989-ben történt, éppen a 2000-rel: akkor már évek óta szöszmötöltem egy Nagy Lászlóról szóló szöveggel, sok változatot írtam össze, mígnem teljes meglepetésemre Bojtár Endre megkérdezte, nem akarom-e az új lapnak közlésre odaadni. Akartam, hogyne.

Különös idők voltak. Már nyakig benne voltam Sinkó Ervin naplóinak jegyzetelésében, távoli és halvány remény volt, hogy ki is adják (Akadémiai Kiadó, kis példányszám, ijesztő filológiai apparátus, tehát: kisebb a veszély) – de feltétel volt, hogy az Egy regény regénye címe így nem szerepelhet sehol. (Végül 1990-ben meg is jelent.) Az igazi jeladás nekem mégis az új folyóirat (és az abban való megjelenés) volt: semmi kapcsolat a nagypolitikával, nincsenek gondterhelt és homlokráncoló, cicegő szerkesztők, kihúzásra ítélt kényes félmondatok. Ha valami (mégiscsak) az eszembe jut, és elég jól írom meg, nyilvánossá tehető.

És ettől persze kicsit inkább mozog az ember agya. A szólásszabadság hiánya – legalábbis magamon ezt tapasztaltam – bénítólag hat a gondolkodás szabadságára is; ha viszont közzéteheti az ember azt is, ha rosszat, unalmasat, érdektelent gondol, az ösztönző erejű. Az elmúlt huszonöt év, benne a legrosszabb idők is, mindannyiunknak efféle felszabadulás volt. Hősei: a nyilvánosság terepei, a lapok.

Pedig nem csináltak semmi különöset. Volt alkalmam besettenkedni a konyhába; kissé kaotikusan működik, a hozott anyag változó minőségű és kiszámíthatatlanul érkezik, a szakácsok munkatempója hektikus, hol a legfinomabbnak tetsző falatokat dobják ki, hol romlottnak látszóakat tartanak a legnagyobb becsben. Mégis: ami kijön, az után az olvasók megnyalhatják mind a tíz ujjukat. Az utolsó pillanatra mindig összeáll a menüsor, úgy, hogy valamelyik (mindig másik) szakács mélységesen elégedetlen. Hogy mitől szuperál mégis? Ezt sosem fogom megtudni. Szerintem azok sem, akik csinálják.

Földes Györgyi

Laplesőben

1989-ben lettem felnőtt. Amikor a 2000 megszületett. Persze már az előző őszön nagykorú lettem, de nálunk, csakúgy mint más nemzeteknél, valójában az a kérdés, mikor lép le az ember a gimnáziumból, vált nagyobb léptékre. Ez már csak azért is kulcskérdés volt az esetemben, mert az a belvárosi elitgimnázium, ahová jártam, ugyan biztos belépőt biztosított a bölcsészkarra, de a hozzá tartozó kreativitást kiölte belőlem. Szerencsére (és talán) nem mindörökre, csak a visszaszerzéséért aztán keményen meg kellett dolgoznom – vagyis megdolgozott érte bennem a lassanként megszerzett olvasottság és az innen-onnan (különböző indexidegen tanszékeken) összeszedegetett „bölcsészszemlélet”.

Ha már a dátumokra és életkorokra hivatkozunk, itt jegyzem meg, hogy Czeglédi Andrissal egy évben, egy napon és egy órában születtünk, márpedig mi, mint a Moszkva tér-generáció tagjai, az 1989-es évvel kapcsolatban nemcsak a rendszerváltásra meg a Nagy Imre-temetésre hivatkozhatunk, hanem az ezen eseményeket elhomályosító, elcsalt matek érettségire is – amivel elég rosszul jártam mellesleg –, és a felvételire. Szóval csak ősz táján, az első egyetemi év során kezdtem igazán feleszmélni, mi is zajlik körülöttünk – viszont az egyetemi évekből már nemcsak arra emlékszem, hogyan futkostunk át a Piarista közből a Molnár utcába a Fidesz-irodához roppant fontos információkért (ezidőtájt a narancsok a madarak kedves kistestvérei voltak), hanem arra is, ahogy egy sötétedős délutánon a barátnőmmel nézegetünk befelé a New York kávéházba, mert a 2000 estet tart: mint Rimbaud kenyérlesői álltunk ott, de beljebb nem merészkedtünk.

Aztán valahogy eltelt ez a huszonöt év, de én akkor és ott indultam el igazán: nem mintha közben ne lettek hihetetlen bonyodalmak és fordulatok a szakmai és a magánéletemben, a kelleténél némileg több munkahelyem, gyerekem is született, de valahogy akkor, a 2000 születésének évében fogott valaki vésőt és kalapácsot, hogy lassan kifaragjon egy elnagyolt márvány(?)tömbből azzá, aki most vagyok. És még mindig cifrázza.

Nagy Mónika Zsuzsanna

Derengéstől borongásig

Azt kérdezi a 2000 szerkesztősége, mit jelentett nekem az elmúlt 25 év.

Nagyjából a felnőtt életemet.

1990-ben választottam először, az előzőről pár nappal lecsúsztam. Egész éjjel ment az ócska tévé, mire megvirradt, már nem volt kétséges az eredmény. Az első ismerős, akibe reggel belefutottam, egy szlovákiai magyar lány volt. Mélységesen kétségbe esve fogadkoztam, hogy én ebből az országból elmegyek.

Nem mentem el.

Csak néztem szomorúan, ahogy sorra dőltek ki a rendszerváltók, akik nem ilyen lovat akartak, ahogy váltották a lovat, akiknek ez is megfelelt; ahogy barátságok, családok bomlottak fel az új berendezkedés törésvonalai mentén. Csak hallgattam egyre értetlenebbül, hogy „Miért kell szégyellnem, hogy magyar vagyok?”, meg „Az EU csak a vízkészleteinket akarja”, és mindent vitt 2002-ből a „Bill Gates Tel-Avivból megnyerte nekik a választásokat”. Pár évvel korábban még ennek a mondatnak a megértésével voltak nehézségeim: „Helyes fiú, kár hogy zsidó”. Nem nagyon hittem el, hogy ez elhangozhatott. Ma már nem kételkednék, sőt tapasztalatból tudom, hogy ez az utolsó szó nem az egyetlen lehetséges ebben a mondatban, amely persze más szavakkal sem lesz értelmesebb.

Kevés konkrét emlékem van a középiskolás éveimből. Az egyik ilyen egykori osztályfőnököm beszámolója. Franciatanárként kijutott Párizsba, ahol egy családnál lakott. Egy nap a család egyik tagja a szokottnál később érkezett, igen feldobott hangulatban, és lelkesen mesélte, milyen jót tüntetett. Derengeni kezdett, hogy egy tüntetésnek a résztvevők számára nem feltétlenül kell a fogdában végződnie. Aztán lett nekünk Víz-lép-csőd meg Charta. Aztán lett 2006 és 2007 március idusa is, amikor tízéves fiammal arra léptünk ki a Ferenc körúti házból, hogy feketeruhás, maszkos alakok masíroznak a Tompa utcáról a körútra. A fiamnak inkább érdekes volt, mint félelmetes, akkoriban már Budaházy nevét is tudta hova tenni. Mire visszaértünk, féltéglák hevertek szanaszéjjel, meg törött üvegek a villamossínek mellett.

Csak az erő. Csak az erőszak.

Most olyan országban élek, ahol a nagyasszony szakácskönyvet ad ki, és legföljebb ha az ura öltönyét-nyakkendőjét készíti ki reggelente. Amúgy jogász volna, mondják, valaha ígéretes tehetség volt.

Csak néztem, hallgattam.

Talán a tétlenség volt a legvacakabb.

Fiam – az 1000 [sic! – ejtsd egyezer] című egykori időszakos periodika egyetlen szerkesztője és kiadója – áprilisi születésű, néhány napon múlt, de az idén már választó. Nincs elkeseredve, nem fogadkozik, hogy elmegy innen, ha. Változó intenzitással készül az érettségire.

És várjuk a visszajelzést a felvételi eredményéről.

Koppenhágából.

Lengyel László

Nemzeti 2000

És akkor lassan, maga előtt tapogatva, feleségébe kapaszkodva lebotorkált a lépcsőn. Se többet, se kevesebbet, harminckét évet uralkodott. Minden reggel pontosan bejött. Egész nap dolgozott. Kezdetben akasztatott. Később tiltott, tűrt és támogatott. Utálták. Szerették. Felépítette az országot. Lerombolta az országot. „A belülről megőrölt, / a magát csalva másokat csaló, / a látszattal terrorizáló / hang nélkül szétomolt.” Mi megalapítottuk a 2000-et.

A Varga Mihályról elnevezett busz már elment előttünk, de a Rogán Antal még nem. Remélem, hogy mindjárt jön és vele a lányom. Féltem. Ismeretlen már neki a város. 18 éve Londonban él, nincs hozzászokva az itteni rendhez. Szokatlan neki, hogy este 9 után nincs világítás, és hogy egyetlen lakásban se lehet 16 foknál melegebb. Mi már megszoktuk: nemzeti rend. Na végre, itt a Rogán. Lassan kapaszkodik, de mit várhatsz egy negyvenöt éves nemzeti busztól. Már csak néhány perc és hallom a fürge lépteit. Nem jön. Baj. Ha a Rogánt lekéste, már csak a 60-as gyorsbusszal jöhet. Neki furcsa, hogy a hatvanasokat Róla Akinek Nem Mondjuk Ki a Nevét hatvanadik születése napjára nevezték el, pedig tudhatná, hogy a hetvenes trolik Sztálin születésnapjára voltak hetvenesek. Csöngetnek. Utálom, ha csöngetnek. Óvatosan kicsoszogok. Nyolcvanon felül már vigyázzon az ember. ő az, itthon felejtette a kulcsát.

Választás lesz – mondja vidáman, miközben lepakol. Ne bolondozz – simogatom meg – nálunk nem szokott választás lenni. – De most lesz, mondták a Nemzeti Boltban. – Akkor lehet benne valami – bólintok rá, mert a Nemzeti Boltban a hosszú sorban állások közben igazabbak a hírek, mint a Nemzeti Televízióban vagy a Nemzeti Rádióban. – Állítólag ő Maga hirdette meg, mesélte előttem egy nő a férjének. Azért hittem el, mert mindkettőnek pártjelvénye volt és Békemenet-zacskóba tették, amit vásároltak. – Hát ő is öregszik – mondtam megadóan.

Mostanában valóban kevesebbet játsszák a „Nekem kétharmadom van, nektek semmitek, / nekünk kétharmadunk van, nekik semmijük” mozgalmi dalt. – Látod, mondtam én neked, hogy amikor a repülőtéri fabódénál háromszor megmotoztak, hogy nincs-e nálam lázító könyv, folyóirat, bármilyen papír, a végén a nő megkérdezte nincs-e fölösleges szappanom. Ez már fellazulás. – Igen, a nemzeti szappan, a nemzeti tusfürdő büdösebb, mint a szovjet kölni. Utoljára 2016-ban volt itt rendes szappan vagy tusfürdő. De miért nem jöttél a Vargával vagy a Rogánnal? – Gyalog sokkal érdekesebb. Például amikor befordultam a Putyin térről a Moszkva tér felé az üres Mamut előtt… – Nincs igazad, nem üres. A Wass Albert Házban igenis van Nemzeti Bolt, Nemzeti Dohánybolt, Nemzeti Italbolt, Nemzeti Gyógyszertár, Nemzeti Virágbolt, Nemzeti Cipőbolt… – Jó, jó, engedj befordulni. Ott, ahol korábban a Máltaiak ételt osztottak a hajléktalanoknak… – Nincsenek hajléktalanok. A nemzeti hajléktalanok nemzeti közmunkát végeznek. A nemzetietlen hajléktalanokat kitelepítették a Kövér Lászlóról elnevezett, nemzeti építő-nevelő munkatáborba. – A téren valóban nem volt senki hajléktalan, csak csupa szegény, nemzeti ruhás nyomorult és számos szigorú tekintetű nemzeti rendőr és nemzeti polgárőr. Viszont egy legalább négy méter magas kifeszített poszter, és rajta ő Akinek a Nevét Nem Mondjuk Ki. Alatta felirat: Magyarország miniszterelnöke. – A krumplileves legyen krumplileves. – Nem értelek, te sose szeretted a krumplilevest. – Hát nem is.

„Nem az taszít, / hogy úgy volt, ahogy volt, / de az, / hogy volt, úgy, ahogy volt.” – Mit dünnyögsz? – Tudod, hogy mindig írok. – Dolgozol is? – Néha írok a Nemzeti 2000-be. – Az még megvan? – Akkor született, amikor te. Majdnem megszültük ’88-ban, de az unokatestvérem nem engedélyezte. – Te nemzeti folyóiratba írsz? – 2016-ig koldus volt, azóta nemzeti. 152-en olvassák, a nemzeti hatalomnak több mint ötmillió nemzeti szavazója van. A 152-ből vagy százan ortodox liberálisok, akik gyűlölnek, és nem akarnak engem olvasni. A többi titkos üzeneteket vár. – És valamennyien öreg, kopasz szakállasok. – Igen, és néhány keserű nő, akik még Szilágyit hallották verset énekelni és Margócsyt… – Petőfiről és a magyar hőseposzokról. – Megvan még? – Petőfi és Margócsy örök. De már nem ő szerkeszt. – Miért? – Nem volt hajlandó a rovásírásos szerkesztésre. – Rovásírással nyomják? – Te is tudod, hogy igen. Nemzeti lapot csak azzal nyomnak.– Ha valaki azt mondja nekem, hogy az apám rovásírással fog cikkeket írni! – Ez a büntetésem azért, hogy 2010-ben kijelentettem, hogy ő Akinek a Nevét Nem Mondjuk Ki megbukott! – Azóta is vígan uralkodik és röhög rajtad. – Igaza van. Nem is ő, én büntetem magam. – Akkor is szar a levesben. – Nemzeti szar. De nem lehet mindenki hős, kislányom.

„Nem az taszít, / hogy úgy van, ahogy van, / de az, / hogy van, úgy, ahogy van.” Mi a fenét akarhat a választással? Huszonnégy éve nemzeti miniszterelnök. A 99,8%-os nemzeti népszavazások után mi szüksége választásra. Nemzeti ellenzék nincs. Nemzetietlen ellenzék nincs. Nemzeti nép van. Nép nemzeti van. „Gyilkosság itt jó ötven éve, / gyerekverés másfél órája volt, / napsütés egy két ház közti résen, / júniusban, nyolc tájban, / egy évben csak öt napig van / (például ma volt).” – Ki írta? – Kemény István, harminc évvel ezelőtt. – Apa, ma senki nem ír és nem olvas verset. – Dehogynem, nemzeti verset. „Az ég adta őt nekünk…” – Igazad van, a közös képviselőtök ki is függesztette a Nemzeti Hitvallás és a Nemzeti Rezsicsökkentés száz pontja mellé. – És leszarták a legyek… – Apa, ne beszélj így! – és körbemutat a falon. Igaza van. A Svejkben se úszta meg a kocsmáros, mikor kiderült, hogy őfelsége I. Ferenc József képét leszarták a legyek.

Ötvennégy évet volt királyunk. Kezdetben akasztatott. Börtönbe csukatott. Majd kiegyezett. Gyűlöltük. Szerettük. Viribus unitis. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Ferenc Jóska masírozott, szájában egy fasírozott. Volt, aztán volt és még mindig volt. A nemzet Kossuthot temetett és Ferenc Jóskát éltetett. Nemzeti dalt húzatott nemzeti fülekbe nemzeti cigánnyal. Ungarische Dreckwirtschaft.

„Nem az taszít, / hogy úgy lesz, ahogy lesz, / de az, / hogy lesz, úgy, ahogy lesz.” Milyen remek Margináliát írt volna erről a Tandoriról Margócsy, és a szerkesztőkkel együtt mennyire hozzászóltam volna a nemzetietlen 2000-ben! – Miért nem tiltakoztatok? – Senki nem vette volna észre! – Be kellett volna tiltatni! – Senki nem vette volna észre. – Abba kellett volna hagyni! – Senki nem vette volna észre! Mi megtapasztalhattuk milyen láthatóból láthatatlanná, hallhatóból hallhatatlanná, létezőből élve eltemetetté válni. Mi átélhettük, hogy könyveink lekerülnek a polcokról, kikerülnek a könyvtárakból, tantermeink üresek lesznek, az utcán botorkálunk ócska szatyrokkal, keressük a betűket. Ülünk a székben és várunk. Állunk az ablak előtt és várunk. Fekszünk az ágyunkban és várunk. – Hagyd ezt az önsajnálatot a nemzeti öregséggel, nemzeti betegséggel és nemzeti halállal! Gyere velem, kiülsz a St. James Parkba, amit úgy szeretsz. Ott a virág nem nemzeti virág, hanem virág, akár a fű, a fa és a gyerekek.

Választások, választások – motoszkál a fejemben. 2014-ben majdnem megfogtuk. Ha akkor többen mennek el. Ha akkor… Kár álmodozni. – Te ismerted. Milyen volt? – Kit? – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. őt Akinek a Nevét… – Nem ismertem. Akit én ismertem, az nem ő volt, hanem egy vidám és rokonszenves, őszinte és bátor fiú. Soha nem tűrte volna azt az ostoba, parlagias zsarnoki világot, amit ő teremtett. Nevetett, gúnyolódott volna rajta. Szóval és tettel harcolt volna ellene. Ez a vén nemzeti gazember… – De apa! A falnak is… – Elsőként dugta volna nemzeti börtönbe huszonöt éves önmagát.

Apa, mennünk kell! – Hová? – De hiszen azt mondtad, hogy együtt megyünk szavazni! – Igazad van. Én egyedül vagyok… – Te egyedül vagy… – ő egyedül van… – Mi együtt vagyunk! – Ti együtt vagytok… – ők egyedül vannak.

Kemény Mária

Cseppben a tenger

Még talán könyvelő se voltam a 2000-nél, amikor a lapban az első cikkem megjelent. Ezt a cikket az Akadémia palotájának történetéről írtam, előtte a főváros költségvetése négy teljes éven át finanszírozta kutatói munkabéremet, hogy minden egyes papírcetlit, rajzvázlatot, fotót és apró sajtóhírt összegyűjtsek, és ezek alapján próbáljam rekonstruálni a palota eredeti állapotát, mert ezt a tudást fel akarták és tudták is használni az akkori felújításnál. Közben zsongott körülöttem a rendszerváltás, s ez érzékennyé tett a 120 évvel korábban lezajlott belharcok, s meglepően vad indulatok valódi tartalmának megértésére, az építészettörténeti kutatás mellékterméke lett a kis társadalomtörténeti esszé.

A műemlékvédelem ígéretesen komplex tevékenység volna. Egyrészt nem lenne szabad léteznie történeti tényfeltárás nélkül, másrészt nem volna szabad eltekintenie a fizikai valójában ott álló épülettől, harmadrészt szép kompromisszumot kellene létrehoznia a mai kényelem és az elmúlt idők letűnt kényelmetlensége között. Egy ilyen kompromisszumhoz belátás, türelem, kreativitás, együttműködés kellene, és a hit abban, hogy a régi és az új racionalitás összeilleszthető.

Itáliában és Franciaországban a középkori másfél méteres falak, s a nehéz boltozatok boldogan befogadják a wifit és a légkondit. Ebben az országban nincs kompromisszum. Itt lebontják a XIX. századi házakat, mert nem tudják kitalálni, hogy a sokféle túlbiztosító és merev építészeti előírásnak hogy is lehetne megfelelni egy vörösmárvány csigalépcső költőien felfelé törő terében. Vagy meghagynak egy-két látványos részletet, ezzel hivalkodva silányítják dekórummá a múltat.

A kompromisszum helyett itt hatalom van és erő. A magyar műemlékvédelem intézményrendszere 140 évvel ezelőtt jött létre, és 2012-ig folyamatosan működött. Akkor szétverték, mert túlságosan sokat kekeckedett, nem nagyon szerette, ha túl gyorsan kellett autópályát építeni, ha betonházakat nyomtak be a régi míves homlokzatok mögé, vagy nem engedte, hogy egy kétemeletes ház tetejére még hatot felhúzzanak. Ma nincs, aki megakadályozhatná, hogy a tulajdonosok szándékosan hagyják összeomlani barokk vagy klasszicista házaikat azért, hogy a telket aztán szabadon építsék be korunk remekműveivel, vagy álközépkori várakkal. A pusztulás itt nemcsak virtuális és szellemi, hanem valódi és végleges.

Kovács János Mátyás

Vetek öszve

Dehogy akartam én a messze jövendőbe látni! Mindenről a 2000 szerkesztői tehetnek. Tanácsolták, ez még a kilencvenes évek hajnalán történt, hogy egy hevenyészett formájában is elszomorító előadásomat írjam meg rendesen. Ha sikerül, ők készek közölni. Mellesleg be is állhatnék közéjük. Cikkem az „Az átmenet mérnökei. Intervencionista kísértés a kelet-európai közgazdasági gondolkodásban“ – akkor igen fellengzősnek tetsző – címen jelent meg. Azon keseregtem benne, hogy a régió sokak által mindmáig új-liberálisnak hitt gazdasági teoretikusai még régi-liberális ötletekkel sem igen bombázzák politikusaikat, és ha így megy tovább, félő, hogy a szociális-piacgazdasági fedőszövegekből könnyen válik majd nemzeti-szociális, mely jobban kedveli a mérnöki hevülettel beavatkozó nacionál-protekcionista államot bármilyen piacnál. Hát nem eltaláltam! Kár, hogy nem kifejezetten a magyarok dicső államára gondoltam akkor.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy első nekifutásra jócskán mellétrafáltam, így az ezredforduló táján kénytelen voltam igazítani véleményemen. Jóllehet Kelet-Európa gazdasági liberalizálódásának buktatóit látva akkoriban sem jósoltam szabadpiaci áttörést, de egy kis amerikanizálódást azért igen. A huhogást egy ideig szüneteltettem, s pusztán azt vizionáltam, ismét csak a 2000 karcsú hasábjain, hogy a Brüsszelhez való közeledéssel az ún. Európai Szociális Modell állja majd az útját e Little America kibontakozásának. A nemzetállami beavatkozásokat übereli majd az uniós. Egy koraérett szabadságharcos, aki voltam.

Mostanában már azzal is megelégednék, ha magyar földön egy átlagos eurokrata unalmas vágyai teljesülnének. Mert e vágyaknak, merem remélni, még mindig természetes tartozéka a magántulajdon és a jogállam, nem szólva olyan csekélységekről, mint a szólásszabadság vagy az emberi méltóság védelme. No meg hogyan is folytathatnám a búsongást az állami beavatkozás fenyegető kísértéséről, amikor már van saját kísértetvilágunk, mely évek óta fölénk tornyosul és intervencióival csontig hatol. A Duna mentén manapság az államosítás dívik, errefelé a világkapitalizmus ellen uszítanak, és újra-iparosítást hirdetnek. Fegyelmeznek és kizárnak. Időnként már azon morfondírozom, vajon nem voltam-e túl naiv, midőn mindössze nemzeti-szociális államról rémálmodtam egykoron.

Holtbiztos, hogy a 2000 e borúsabb jóslatom közzétételétől se rettenne vissza. Ha rendesen meg tudnám írni. Meg ha – miután a szerkesztőség hajdani kedves invitálásán kapva kapván bezupáltam – nem szavaznék a megjelenés ellen.

Kádár Judit

Erről a padlóról

Az elmúlt huszonöt év számomra a hirtelen jött szabadság, majd e szabadság fokozatos szűkülésének ideje. A demokrácia első éveiben nemcsak a politikától immár független folyóiratok, könyvkiadók alakultak, hanem új iskolák, köztük főiskolák, egyetemek is, s úgy látszott, a Nyugattól korábban vasfüggönnyel elzárt ország hamar behozza a kulturális lemaradást. Közmegegyezés volt azt illetően, hogy az oktatás modernizálása vezet a gazdaság felvirágzásához, ám arról, hogy a közoktatás korszerűsítése nem független a felsőoktatás és a tudományos kutatás fejlesztésétől, kevesebb szó esett. Utóbbi két területen kulcskérdés lett volna a finanszírozás átalakítása, a tandíj bevezetése. Néhány erőtlen próbálkozás után a reform elmaradt, s a rengeteg új, irányítását illetően autonóm egyetem és főiskola függése az államtól alig csökkent. Amióta, valamikor a ’90-es évek végétől a felsőoktatásban dolgozom, ahová a 2000-nél olvasószerkesztőként töltött egy év után kerültem (az Amerikában tartózkodó Barabás Andrást helyettesítettem), azt tapasztalom, hogy az anyagi nehézségeket a „költségtérítésnek” nevezett tandíjat fizető diákok tömegeinek felvételével és a tanárok terhelésével igyekeznek áthidalni: egyre magasabb óraszámban kell egyre több hallgatót oktatni, kutatómunkára alig marad idő. Mára a diákok száma jelentősen csökkent, az intézmények fennmaradásáról újra csak az állam dönt, mely helyzetével visszaélve, a rektorok kinevezési jogának megszerzésével megszüntette a kezdetben még meglévő autonómiát. A régi-új, feudális függési rendszer lehetővé teszi a kontraszelekciót, amikor nem a kvalitáson múlik, hogy ki tarthatja meg az állását – mivel kevesebb a diák, kevesebb tanárra van szükség –, hanem a kapcsolatokon, a megbízhatóságon. Az oktatók újra kiszolgáltatottakká váltak a hatalomnak. Az egyetemek önállóságának elvesztése szükségszerűen a színvonal további esésével jár, már pedig nívós felsőoktatás nélkül nincs nívós közoktatás. Hát erről a padlóról kell majd fölállni.

Szüts Miklós

az én hazám

(házi dolgozat)

Az én hazám például a Pozsonyi út.

Apámat, mire iskolába kerültem, kirúgták az állásából, pár évig anyám tartotta el az öttagú családot. Állítólag négyévesen azt kértem karácsonyra, hogy hadd lehessek annyi idős, mint a bátyám. No, ez sem teljesült. Megtanultam: ezek mindenünkből kiforgattak, tönkretették az életünket. Mármint valószínűleg a szüleink életét, mert a mi életünk békésen zajlott. Vasárnaponként, mise után az ebédhez többnyire még egy szelet hús is jutott, amit a szomszéd Antall néni jégszekrényében tartottunk, hálából néha hoztunk neki jeget a csákányos embertől, ha meghallottuk kiabálását az erkélyről. A legjobb barátaink egy emelettel fölöttünk laktak. ők zsidók voltak. Dezső bácsi túlélt valami szörnyűséget, amiről szívesen mesélt volna, de a felesége, Lonci néni azonnal a szavába vágott, hogy hallgasson. Kérdezősködésemre anyámék elmesélték, hogy a nyilasok és a németek szörnyű dolgokat csináltak a zsidókkal. Több szó erről évekig nem esett.

’51-ben, egy hajnalon csöngetésre ébredtünk: két bőrkabátos ember állt az ajtóban. Szüleim kitelepítésre számítottak. Az egyik ember az ajtóhoz vitt egy széket és leült, a másik anyámékat faggatta, fényképeket mutatott, hogy ismerik-e őket. Nem ismerték. Aztán időnként csöngettek, aki jött, azt ottfogták. Estére huszonnégyen voltunk, anyám a háborúból maradt sárgaborsóból főzött vacsorát. Elsőre tíz napig maradtak.

Október 23-án, mikor hazaértem, anyám az előszobában megmutatta a kabátját: kokárda virított a hajtókáján. Forradalom van, mondta mosolyogva. Apám másnap reggel a bátyám nyári keresetével bevásárolni indult, és néhány óra múltán tömött hátizsákkal tért haza: soha még ennyi ennivalót nem láttam a konyhaasztalon. Bátyámmal festettünk Kossuth-címert, kitűztük a házunk kapujára.

November negyedikén hajnalban rémes csörömpöléssel tankok vonultak a Pozsonyi úton a Parlament felé. Hát vége, mondta apám, és mindketten sírtak. Egy évig senkinek nem kellett oroszt tanulni.

’68 szeptemberében a bécsi Zentralpolizei azzal utasította el átutazó vízumkérelmemet, hogy: Sie sind ein Okkupator. Barátaim továbbmentek New Yorkba, én hazajöttem.

Igyekeztem nem feltűnni, hogy néha kapjak útlevelet. Tudtam apámtól, ez már így marad.

Vigyorogva hallgattam a híreket a szesztilalomról és a glasznosztyról odaát.

’89-ben egyszercsak lett országom, ahol – úgy tűnt – mindenki elfér. Hegyeshalomnál azért évekig összeugrott a gyomrom. És másnap már lett 15 millió magyar miniszterelnöke, népi-urbánus, lett Csurka, lettem bolsilibsi, hazaáruló.

Az én hazám mégiscsak a Pozsonyi út.

Bojtár Endre

Magam helyett

Magam helyett küldök egy számomra dedikált verset. A 25 együtt töltött év emlékére. Így telik-múlik. Fogadja mindenki megértéssel.

Kőrizs Imre-

BUBORÉKOK

Bojtár Endrének

A kórteremhez tartozó erkély fölé feszített,
négyzetméterenként hétdekás ponyva,
ahogy rángatja a kánikulai szél,
ötvenméteres átmérőjű hangbuborékot
ropog, dübörög maga köré,
azon túl már nem hallható.
Látványbuborékja nagyobb,
a figyelő szem számára megkülönböztethető
részleteknek megfelelően
megszámlálhatatlan kisebb buborékot is ereget.
Hang-, látvány- és szagbuborékokkal
flipperezik a látogatók tétova érzékelése.
De ezek elenyésznek az ágy fekete lyukában,
a már csak megszűnni akaró én
kiterjedés nélküli buborékjának iszonyú szélén.

Szilágyi Ákos

Abbahagyni a huszadik századot

Abba kéne hagyni a huszadik századot. Hogyhogy abbahagyni? Mármint kinek? Hát talán rajtunk múlik? Minden rajtunk múlik. Azazhogy múlna, ha mi „mi” lennénk, ha lenne olyan, hogy „rajtunk”, „nekünk”, „tőlünk”. De ha ilyen nincs is, azért feltehetjük, hogy van. Ha ezt nem tennénk fel, ha ennek még a lehetőségét is kizárnánk, tényleg soha nem lenne abbahagyható sem a huszadik század, sem a pokol más játékai.

Egyénileg nincs mód kiszállni a történelemből. Sem megállítani nem lehet, sem kiugrani belőle. Személy szerint én, saját döntésemből nem hagyhatom abba a huszadik századot sem. A létezésből kiugorhatok, a történelemből nem. Megengedem, hogy az öngyilkosság az egyetlen filozófiai kérdés – persze csak kérdés, s nem válasz a kérdésre! –, de mindenesetre nem történetfilozófiai kérdés. Az egyes ember – a tudatbeszűkülés egy pontján, amely mélypont és ugrópont is egyszerre – dönthet úgy, hogy öngyilkos lesz, de egy egész társadalom vagy az egész emberiség soha. Az öngyilkosság nem a történelem, hanem a létezés abbahagyása. Kiszállás egy csapásra az egészből, bizonyos értelemben az egész mint illuzórikus egész, mint tarthatatlan vigasz elutasítása és a rész-lét menthetetlen kárhozatának, az ember örök szakadárságának vállalása, pontosabban ennek elképzelése, a vigasztalansággal való vigasztalódás – egészen a vigasztalan kiszállásig. Előfordulhat, hogy valakinek a történelemből lesz elege és a történelem gyomrából akarja kivágni magát a kétségbeesés cselekedetével, de a történelmen túlra akkor sem fog soha megérkezni. Az egyes ember számára minden véget érhet, a történelem is, de a történelem számára még ő sem ér véget: még véget érése is kártyalappá válik a történelem játszmájában, ha nem is éppen aduásszá az aktuális játékosok kezében. A történelem az idő – azaz a végesség – jegyében áll és soha nem érhet véget az időben. A vallási apokalipszis maga az idő véget érése: „idő többé nem lészen”.

A huszadik század a katasztrofális világállapot kiteljesedése, márpedig ez a világállapot a rá jellemző konfliktusokkal, kockázatokkal, teremtés- és rombolásmódokkal korántsem zárult le. Mennyi idő lehet még a huszadik századból? A numerikus időben bekövetkezett ugrás – 1999 után 2000 – önmagában nem változtat a történeti idő minőségén. A számlap változást mutat, de a viszonyokban és tudatokban minden változatlan. Legfeljebb nem egészen a régi módon áll fönn. Legfeljebb bizonyos különösen brutális működési és működtetési módok – átmenetileg, részlegesen – gátlás alá kerültek. A huszonegyedik század még épp csak megfogant. Ha egyáltalán. Hiszen a huszadik század még évszázadokig eltarthat. A huszonegyedikből mindenesetre nem látszik még semmi. Még csak egészen elvont lehetőség. Például annak elvont lehetősége, hogy befejezzük a huszadik századot.

A századelő egyszer már öltött a maihoz hasonló alakot. Éppen száz évvel ezelőtt. Akkor a századelő a századvég puszta meghosszabbításának tűnt. A békebeli béke meghosszabbításának. Aztán hirtelen se kép, se hang és a békebeli béke méhéből vérben és mocsokban előmászott a huszadik század. A huszadik század köztudomásúlag 1914-ben született meg és most, 2014-ben még mindig nem lehetünk biztosak benne, hogy egyhamar véget ér. Készülődni látszik valamilyen vég – századvég-világvég –, de arról semmit nem tudhatunk, mi lesz az a – talán még az 1914-es szarajevói merényletnél is pitiánerebb, banálisabb esemény, véletlen baleset, kozmikus tréfa –, amelyből teljes vértezetében előpattan vagy nyomorultul előkecmereg a huszonegyedik század.

Van azonban itt még valami: 2000 nemcsak évtized-, hanem évszázad- és évezred-határ is volt. Ezt volt hivatva tükrözni negyedszáz évvel ezelőtt, 1989-ben e millenáris szellemű, időbeli és térbeli határokon átjáró folyóirat címválasztása is, hiszen mostantól legalább ezer éven át biztosan minden 2000 marad. Ám egy századelőről általában elég hamar – egy-két évtized múltán – kiderül, minek az „elője” – előjátéka, előestéje, csírája, kezdete – volt, mi készült benne a történelem futószalagára zajtalanul és félelmesen, milyen rémségeket és csodákat rejtett magában. Egy ezredelőről azonban legjobb esetben is sok-sok évszázad, olykor egy vagy több évezred múltán derülhet csak ki, mi zárult le benne és mi kezdődött el általa.

Mondjuk 3014-ben, amikor Te olvasod majd e sorokat, drága olvasó, ha lesz még akkor értelmes emberi szem, amely papírlapon vagy képernyőn olvasni tud, képes kisilabizálni e teljesen rokontalan nyelven írt betűket és sorokat, ha lesz akkor még megszállott szöveg-archeológus, aki sziszifuszi hermeneutikai feltáró munkával megfejti e holt nyelv titkát és felszínre hozza e mondatok értelmét, nos, Te már tudni fogod, milyen volt a második ezredelő, mit hagytunk abba és mit folytattunk mi itt, mi szakadt meg és mi kezdődött el velünk az időben – a kis időben és a nagyban.

De mi az, hogy évszázad, mi az, hogy évezred? Miféle mitologikus lények? Miféle nekünk csapdákat állító, vermeket ásó vérszomjas szörnyei időnek és térnek? Vajon nem inkább a kvázi-vallási képzelet teremtményei, melyek csak arra valók, hogy benépesítsük velük a Történelem-Isten által elhagyott idő félelmetesen üres terét és vádlón rájuk mutathassunk, amikor felelősségünkről kell majd számot adnunk a jövő nemzedék előtt: miért nem tettünk semmit a soron következő világkatasztrófa elhárításáért? Miért nem hagytuk abba a huszadik századot?

Czeglédi András

Huszonöt

Végülis csekélység, mindössze a felnőtt léttel kéne számot vetni.

Pont negyedszázada lettem nagykorú – akkortájt elég sokan nagykorúsági lázban égtünk. Biológiai kortól függetlenül. Vagy legalábbis úgy tűnt. Hogy elég sokan, s hogy kortól függetlenül. Még vicc is volt a dologhoz, s a viccből plakát lett (vö. ’89 ősze, négyigenes népszavazás), amelyen egy éppen felserdült fiatalembert meg egy majd’ nagyapja korabeli férfit lehetett látni: „Először megyek szavazni.” „Én is, pedig 40 éve vagyok nagykorú.”

Istenem, ha Kant láthatta volna ezt a plakátot!

Bár a humorérzékéről megoszlanak a vélemények, a bölcselettörténet egyik legzseniálisabb alakja könnyedén saját gondolatára asszociálhatott volna. Ama híres-neves meghatározásra, miszerint a felvilágosodás lényegi értelemben – vagyis nem pusztán történetileg, irányzatosan vagy iskolásan – nem más, mint az ember kilábalása saját maga okozta kiskorúságából.

Persze ez a kilábalás-ügy már ’89-ben sem tetszett egyszerűnek. A kezdet kezdetétől akadtak hangok, természetesen a 2000-ben is: ugyan, ne komolytalankodjunk, vagy akár komolytalankodjunk bátran, de épp a fájdalmas vagy nagyonis ironikus nosztalgia az egyik legfőbb bizonyíték arra, hogy ez az itt-és-most nem a modern kritikai racionalitás normál üzemmódjának, pláne nem szeplőtelen(ként elképzelt) születésének itt-és-mostja, at the minimum. őszintén szólva maga Kant is másként gondolt a kilábalásra a definíció megfogalmazásakor, mint akár csak bő 10 évvel később.

Hát igen. Egy felnőtt, bármiben is hisz vagy szeretne hinni, mer a maga értelmére támaszkodni. Attól felnőtt. Pl. szembenéz a kilábalás megannyi kudarcával.

Egyébként, afféle felnőttként, tanítok is, épp egy Kantot is érintő Kafka-órára készülgetek – és nem szemberohan egy ilyen kudarcosan kilábaló, elképesztő erejű mondat? „Milyen jogon riadozom én, hogy összedőlt a ház, amikor otthon sem voltam benne, én nem, hát tudom én, mi volt az összeomlás előtt?” Afféle filológusként meg nem tudom nem észrevenni, hogy e poétikus fordításváltozatnál kétségkívül csikorgóbb, de pontosabb, teljesebb, közelebb van az eredeti német levélrészlethez a Györffy-féle variáns: „Milyen jogon rémülök meg én, aki nem voltam otthon, hogy a ház hirtelen összedől; tudhatom-e, mi előzte meg az összeomlást, hiszen kivándoroltam, hiszen a házat a gonosz erők martalékául hagytam.”

Bizony: milyen jogon riadozzunk, rémüljünk meg? Pláne mi, digitális bevándorlók, akik felnőtt fejjel éltük át az elmúlt negyedszázad hosszú távon legnagyobb hatású változását, az internet és az új média globális szintű áttörését; és persze az ebbe a világba beleszületett digitális bennszülöttek felcseperedését. Megmondom: drága bennszülötteink jogán, a folytatás hipotetikus lehetősége miatt. No, ezért ne hagyjuk a házat gonosz erők martalékául! És okozzunk kárt az ostobaságnak.

Ambrus Judit

Visszaadjuk. Ezért őriztük meg

Mint talált tárgyat. Bármikor. (Szalon)rabságra ráadásul kaptuk. Korábbi, borzalmas, vad rabságokra most nem utalnék. De a masnival átkötött, szép ajándékszabadságunk előtti idő legfeljebb a lustadiktatúra házi őrizetében utálkozott és unatkozott.

Azért különös, ha őrült meglepetten, értetlenül és ártatlanul kérdezgetjük, hogyan juthattunk idáig. (És most csak azokról szólnék, akik tevőlegesen nem vettek és vesznek most se részt a szabadság elrablásában, s főképp nem említem azokat, akik számára a szabadság a hagymázos magyarfényező, rasszista ideológiáik és szándékaik megvalósíthatását jelentené.) A szabadság átvevői, őrzői és használói közül néhány elszánt és elkötelezett lényen kívül alig valakinek lehet tiszta a lelkiismerete. Itt mindenki magával volt (és van most is) elfoglalva. 10 millió elsőgenerációs országa. Néha 15. Vagy 6. Ha valakinek pénze van, abból fillért nem ad, vagy arra hivatkozva, hogy az államnak volna tiszte megoldani a rászorulók problémáját (és persze minden más problémát is), vagy arra, hogy mindenki maga tehet a nyomoráról. (De kulturális, oktatási célokra, vagy teszem azt, műemlékvédelemre vagy bármi másra szintén nem szán egy petákot sem, a szűkkeblűsége indoklása mindig jól előkapható nett mellényzsebéből.) Ha valakinek ideje van, abból nem ad, mondván, az önkéntes munka mit nem old meg, az csak tűzoltás a kamrában, miközben lángol az egész ház. Ha valakinek tudása van, azt nem fordítja érthető nyelvre, amiből azok is okulhatnának, akiknek a rokonszenvét (óh borzalom, olykor még a szavazatát is) el szeretné nyerni. Viszont ha valaki mégis ad pénzt, időt, tudást, azt illik hülyének nézni, anyagi javait nyilván azért osztja meg, mert a saját szégyenét, idejét, mert a tehetetlenségét, tudását, mert a tudatlanságát akarja elfedni. Az efféle adakozó, esélyegyenlőségért vagy bármi ilyes célért áldozatokat vállaló ezen a tájon idiótának, a másokért munkát vállaló élhetetlennek számít, az a társadalomtudós pedig, aki egyszerű nyelvre is hajlandó átültetni tudását, minimum lement kutyába, jutalma, hogy a magukat igazi tudósoknak vallók kivetik maguk közül.

Szabadságot kapni természetesen, ne tagadjuk, euforikus öröm. Szabadságban élni 20-25 évig vagy bármeddig, mindennek ellenére tagadhatatlanul jó. Annak persze, aki a szabadság evőeszközét készségszinten használni tudja, egyrészt mert rendelkezik vele, megengedhette magának, hogy megvásárolja, van hely is, szobája, szállása, ahol fedél alatt tarthatja, másrészt, mert volt, aki megtanította számára, hogyan kell használni, esetleg nagy tehetséggel magától rájött például arra, ha a villára rászúrunk egy fél disznót, attól malacunk se lesz, éhen is maradunk és a villa is eltörik.

Most bamba bölcsisekként bömbölünk, hogy valaki eltörte a villánk. Mert a mi-nem-csináltunk-semmit, a mi-nem-tehetünk-róla nyelvét remekül beszéljük. Ártatlanul és értetlenül állunk. Kétkedni nem a körülöttünk lévő világban, a saját szerepünk fényesre hazudott voltában, hanem a tányérunkon levő étel egészségességében szeretünk, különös tekintettel az E-értékek pusztító mivoltára. Nem gond. 20-25 évnyi kajla szabadságunkat becseréltük egy magát együttműködőnek maszkírozó rendszerre. Találkozni azzal a bizonyos, sok szép ígéretet számon kérni akaró fiatalemberrel jelenleg nem volna tanácsos. A Hősök tere, Liszt Ferenc tér, Ráday utca, Ráth György utca (sorolhatnám) alighanem elbukott. Felkészül tehát újra az Óra és a Galamb utca, ha ezek az utcanevek még mondanak bárkinek bármit is.