Kis népek a nagyhatalmak árnyékában

KAZYS PAKŠTAS ÉS A LITVÁN FÜGGETLENSÉG1

A nagyhatalmak és a többnyire kiszolgáltatott kis népek közötti viszonyt mindig is a kölcsönös gyanakodás jellemezte: a befolyásos országok politikusai előszeretettel pózoltak a civilizáció terjesztőinek szerepében, és sokszor ezt az indokot használták fel „kifogásként” más népek meghódítására. A kisebb népek viszont korántsem a fejlődés és haladás altruista terjesztőiként tekintettek megszállóikra, hanem éppen hogy elmaradottságuk okát látták az idegen hatásban. Míg a nagyhatalmak státusuk fenntartására és lehetőség szerint kiterjesztésére törekedtek, a kisebb népek próbálták kiharcolni vagy megtartani önállóságukat. Ráadásul a kis népek életképességével kapcsolatban számos gondolkodó és politikus fogalmazott meg fenntartásokat, s mindez nem csak a kelet-európai népcsoportokra vonatkozott: a XIX. században például Belgium, Svájc és Portugália létezése is az Európa politikai térképét összezavaró Kleinstaatereinak számított. Még rosszabb helyzetben voltak azok a népek, melyek sosem alkottak önálló államot, vagy ha mégis, akkor ez az önállóság (legtöbbször egy idegen hatalom hódító étvágya miatt) valamikor megszűnt. Ugyanis ezt a tényt az életképtelenség bizonyítékaként lehetett értelmezni. Sőt, több gondolkodó egyenesen úgy érvelt, hogy amennyiben egy népcsoport sosem alkotott államot, úgy önálló történelemmel sem rendelkezhetett, és ezért az önrendelkezés joga sem illetheti meg.

Ennek az érvelésnek ismert példája a Friedrich Engels által használt megkülönböztetés, mely szerint léteznek „történelmi” és „nem történelmi” népek. Engels Kelet-Európa legtöbb népét az utóbbi kategóriába sorolta, s úgy vélte, hogy néhány kivételtől eltekintve (oroszok, lengyelek, magyarok) ezek kihalásra vannak ítélve, mert sem a történelmi, sem pedig a földrajzi vagy gazdasági feltételei nincsenek meg az önállóságuknak. Szerinte ezek a népek, amennyiben a civilizáció valamely alacsony fokát sikerült is elérniük, mindezt egy idegen hatalom befolyásának, s nem pedig saját erőfeszítésüknek köszönhették. Bár a kis népek képviselői igyekeztek – sokszor már-már kényszeresen – bizonygatni különböző erényeiket és vívmányaikat, legtöbbször szembesülniük kellett azzal, hogy mindez hiábavaló, mert sorsuk alakításában nem a meggyőző érvek, hanem a nagyhatalmak aktuális politikai érdekei játsszák a legfontosabb szerepet. Az első világháború utáni rendezési kísérletekben ugyan megjelentek Wilson amerikai elnök ismert pontjai, köztük a nemzeti önrendelkezés jogával, de a szépen csengő elvet már csak azért sem lehetett következetesen alkalmazni, mert Kelet-Európában a különböző népcsoportok nem jól körülhatárolható területeken, hanem egymásba ékelődve helyezkedtek el. Így a területi követelések átfedték egymást, azaz több jelentkező is akadt egy-egy terület birtoklására.

Előfordult azonban, hogy a nagyhatalmi érdekek mégiscsak úgy diktálták, hogy néhány kisebb és addig életképtelennek gondolt nemzet függetlensége megteremthető legyen, még abban az esetben is, amikor esetleg e kis népek képviselői nem is feltétlenül ragaszkodtak a teljes függetlenség eléréséhez, hanem megelégedtek volna az önállóság valamilyen alacsonyabb fokával, például az autonómiával. Ismeretes, hogy az első világháború után Európa térképének újrarajzolásakor a nyugati hatalmak döntéseiben nagy szerepet játszott a cári Oroszország összeomlása után kialakult „bolsevik veszély” nyugat felé terjedésétől való félelem. Ennek esélyét a nagyhatalmak többek között egy biztonsági zóna, cordon sanitaire felállításával próbálták megakadályozni, s ez a szerep Litvániának, Lettországnak és Észtországnak jutott. E három, jelentős energiaforrásokkal és ásványkincsekkel nem rendelkező ország életképességét sokan vitatták, de a kételkedők jóslatával ellentétben látványos fejlődésnek indultak. Igaz, miként Európa számos más országában, hamarosan itt is autoritariánus kormányok vették át a hatalmat, és a geopolitikai kiszolgáltatottság is egyre nyilvánvalóbbá vált. A fenyegetettség érzése pedig felelevenítette a békeidőben általában elfeledett nemzetközi összefogás és együttműködés szükségességét, például egy föderáció keretei között. Létezett azonban egy másik, talán meglepő javaslat a kiszolgáltatottság enyhítésére, mely az egyik legkitűnőbb litván tudós és államférfi, Kazys Pakštas fejében fogant meg. Ez pedig nem volt más, mint egy tengeren túli litván „gyarmat” létrehozása.

Kazys Pakštas egyszerre volt kitűnő tudós, a geográfia tudományának litvániai megalapozója és hazája jövőjéért aggódó politikai gondolkodó, igaz, olykor meghökkentő meglátásait és javaslatait nemigen vette komolyan senki. Litvániában, egy kárpitos fiaként született 1893-ban, és a cári önkényuralomról – így az 1863-as forradalom véres leveréséről is – szóló történeteken nőtt fel. A családi hagyomány szerint, mikor az 1905-ös forradalom kitöréséről hallott, megragadta apja revolverét, és a városba futott, hogy felajánlja segítségét a cári rendszer megszüntetésére szövetkező embereknek, de a 12 éves fiút egyszerűen hazazavarták. Később Szentpéterváron tanult, majd sok kortársához hasonlóan a kaunasi teológiai szemináriumra iratkozott be, ahol – szintén sok kortársához hasonlóan – nem fejezte be tanulmányait, mert elfogadhatatlannak találta az intézmény nevetségesen szigorú rendszabályait. Pakštas 1914-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol a Fordham Egyetemen szociológiát tanult. 1914 és 1918 között a litván diaszpóra szervezeteiben vállalt tisztségeket, továbbá adományokat gyűjtött az első világháború litván áldozatainak megsegítésére és a litván politikai célok támogatására. Évente körülbelül 150 beszédet tartott, és hatalmas összeget gyűjtött össze. 1918-ban diplomázott, majd Svájcba ment, ahol az első világháború alatt a litván függetlenség ügyét propagálta a nemzetközi szervezetekben. Tagja volt annak a függetlenségért lobbizó litván-amerikai küldöttségnek, melyet 1918-ban Wilson elnök is fogadott, s később is segítette a litván diplomatákat a nemzetközi elismerésért folytatott küzdelemben.

A fiatal hazafi a svájci Fribourg egyetemén doktorált geográfiából, disszertációját Litvánia éghajlatáról írta. Ezután rövid időre visszatért az Egyesült Államokba, itt érte a meghívás az újonnan alapított kaunasi egyetem geológia tanszékére, ahol 1925 és 1938 között dolgozott, miközben három évig párhuzamosan Rigában is tanított. Pakštas fektette le a geográfia kutatásának alapjait Litvániában, az első tudományos értekezéseket és tankönyveket is ő írta ebben a tárgyban, terepgyakorlaton tanulmányozta a litván vidéket és tóvilágot, írásaiban pedig az oktatás színvonalának javítását is szorgalmazta. Mint kereszténydemokrata elkötelezettségű politikus, a diktatúra bármilyen formáját és fokozatát ellenezte, így az 1926-os nacionalista coup d’état után az új kormánnyal konfliktusos viszonyba került. Közben fiatal kereszténydemokraták egy csoportja jelöltnek javasolta őt az 1938-as elnökválasztásra, de a cenzúra az ezzel foglalkozó újságcikket nem engedte megjelentetni. Mivel helyzete otthon ellehetetlenült, 1939-ben Kaliforniába távozott, mert a kaliforniai egyetemen állást ajánlottak neki. Mielőtt elhagyta az országot, figyelmeztette az államelnököt, Antanas Smentonát a szovjet invázió veszélyére, és azt tanácsolta, hogy az értékes litván könyvtárakat, levéltári gyűjteményeket, valamint az ország arany- és valutatartalékát mentsék nyugatra, s az ezeket szállító hajókra litván tudósokat is menekítsenek. Tanácsa süket fülekre talált. Az 1940-es szovjet hatalomátvétel megakadályozta abban, hogy hazatérjen: 1960-ban bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban élt, ahol különböző egyetemeken tanított, és a Library of Congressben kutatott.

Pakštas mind litvániai, mind pedig a háború utáni amerikai tartózkodása alatt hazája kulturális és geopolitikai problémáira keresett megoldást. Vallotta, hogy minél kisebb egy nép, annál fontosabb szerepet játszik az oktatás és műveltség a kultúra fennmaradásában, ezért a művelődési minisztérium legalább olyan kulcsfontosságú a túlélés biztosításához, mint a honvédelmi minisztérium. Litvánia kényes geopolitikai helyzetének orvoslására pedig két különböző, de egymással összeegyeztethető javaslatot tett: egyrészt szorgalmazta, hogy a skandináv és balti kis népek föderációba tömörülve enyhítsenek kiszolgáltatottságukon. Másrészt, attól félve, hogy a Szovjetunió és Németország közé beszorulva a litván függetlenség meteorként fog letűnni a történelem sodrában, egy meglepő ötlettel rukkolt elő: forszírozta, hogy valahol a világban – legyen ez akár Amerikában vagy Afrikában – a litvánok alakítsanak egy kolóniát, amely az ország függetlenségének esetleges megszűnése után egyfajta „második” Litvánia szerepét játszhatná, s ahol megteremthetők lennének a túlélés, a nyelv és kultúra fennmaradásának feltételei.

Geográfusként Pakštas tisztában volt azzal a fontos stratégiai szereppel, melyet a tenger közelsége és a tengeri kikötők birtoklása jelentett: úgy vélte, hogy egy négyzetméternyi tengerpart többet ér több ezer négyzetméternyi szárazföldnél. Ezért arról álmodozott, hogy Litvániát tengeri nemzetté kell alakítani. A litván történelmi hagyományban kitüntetett szerepet játszott a középkori uralkodó, Nagy Vytautas, aki egy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő államalakulatot teremtett meg. Pakštas számára ez még nosztalgikus vágyálomnak sem tűnt ésszerűnek: gyakran emlegette, hogy a dél felé terjeszkedő Nagy Vytautas rossz folyóban fürdette a lovát. Számára ugyanis nem a horizontálisan dél felé elnyúló államalakulat tűnt megfelelőnek, helyette a vertikális, észak irányában történő orientálódást javasolta, ami a skandináv országokkal való kötelékek szorosabbra fűzését is jelentette. Pakštas úgy vélte, hogy Litvánia óráját száz évvel előre kell tekerni, és remélte, hogy a skandináv országok példája segíthet az elmaradottság és a provinciális elszigeteltség felszámolásában.

A két világháború között számos föderációs elképzelés keletkezett Közép-Európában és a Balkánon, s ez a gondolat litván viszonylatban sem volt egyedülálló: több politikus és tudós javasolta, hogy fűzzék szorosabbra a kötelékeket a balti és skandináv országok között. Létezett egy másfajta orientáció is, mégpedig egy belorusz-ukrán-litván-lett föderáció terve. A háborús évek zűrzavarában Pakštas a nemzetközi összefogásban látott lehetőséget az egyre erősödő sovinizmus és militarizmus ellensúlyozására, és azt remélte, hogy nemcsak a kis országok túlélési esélyei nőnének a föderációval, de ebben a rendszerben a gazdaság is hatékonyabban fejlődhetne, mint a nemzetállami keretekben.

A Pakštas által javasolt balti-skandináv föderációváltozat jól mutatja, hogy a földrajzi régiók nem objektív egységek, mert sosem egyértelmű, hogy milyen szempontok alapján áll össze egy régió, milyen szerepet játszanak a földrajzi tényezők, és mennyire fontos a közös történelmi hagyomány. Maga a „balti régió”, legalábbis amennyiben Litvániát, Lettországot és Észtországot értjük rajta, nem nevezhető „természetes” egységnek. Litvánia katolikus többségű ország, a középkorban önálló állam volt, majd a lengyel állam része lett. Ugyanakkor a lettek és észtek túlnyomórészt protestánsok, korábban nem volt saját államuk és erős német kulturális hatás alatt álltak. Nyelvi szempontból viszont a litvánok és lettek illenek össze mint nyelvrokonok, míg az észtek a többi finnugor néppel tartoznak egy nyelvcsaládba. Vagyis a három nép között kialakult sorsközösség csak az első világháború után jött létre.

Ennek ismeretében nem meglepő tehát, hogy a három balti népet korábban nem a skandináv országokkal társították. Mivel ezek a területek – Finnországgal együtt – geográfiai szempontból az orosz síkság folytatását jelentették, és az orosz birodalom részét képezték, általában az orosz földrajzi régióhoz számították őket. 1934-ben Pakštas társaival ellátogatott Norvégia, Svédország és Dánia fővárosába, ahol egyetemek és tudós társaságok közönsége előtt előadásokat tartott a skandináv és balti országok „újracsoportosításának” szükségességéről. Javaslata – legalábbis elméletben – pozitív visszhangra talált, látogatását követően a sajtóban egyre gyakrabban bukkant fel a „Baltoscandia” szó, mely tehát hét nép – Litvánia, Lettország, Észtország, Svédország, Dánia, Norvégia és Finnország – közösségét jelentette. Pakštas szerint az egész régiót hasonló éghajlat és termőföldminőség jellemezte. További közös jellemzőként a mezőgazdaság fontosságát és a kisbirtokok elterjedtségét említette. Ez utóbbit azért találta fontosnak, mert – s ezt a mondatatot Pakštas szövegében kövér betűkkel szedték – az emberek ezen a vidéken ragaszkodtak a magántulajdonhoz, vagyis a balti-skandináv régióban nem volt helye a kommunizmusnak. Ez csupán egy volt a számos utalás közül, mely a szovjet-orosz kultúrától és társadalomtól való elhatárolódást mutatta. Egy hasonló célzás figyelhető meg Pakštasnak a vallási különbségekről kifejtett nézeteiben: elismerte, hogy a litvánok kivételével az összes többi balti-skandináv országban a protestáns kultúra dominált, úgy vélte azonban, hogy ez semmiféle problémát nem jelenthet, mert a katolikusok és protestánsok békés együttélése teljességgel kivitelezhető, viszont a római és ortodox rítusú keresztények együttélésében elkerülhetetlenek a konfliktusok. Végül pedig fontosnak tartotta megjegyezni azt is, hogy a javasolt föderáció a szláv népek irányába nem volna nyitott, mert – Pakštas szerint – a szlávok nyelve és kultúrája „teljességgel idegen” volt a balti-skandinávoktól, valamint a Szovjetunió sem nézett volna jó szemmel egy ilyen szándékot. Márpedig a világ egy hetedét uraló országgal lehetőség szerint békés viszonyt kell fenntartani.

Pakštas előnynek tartotta, hogy az általa javasolt szövetségben, melynek legnagyobb országa a 6,3 millió lakossal rendelkező Svédország, míg a legkisebb tagja az alig egymilliós Észtország volt, az államhatárok egyértelműek voltak, így a határviták elkerülhetőnek látszottak. Mivel egy hét országot tömörítő szövetségnek szüksége volt vezetőre, Svédországot javasolta a föderáció élére: úgy gondolta, hogy primus inter paresként a svéd király megkaphatná a Balto-Scandia uralkodója címet. A közös stratégiai ügyekről egy olyan parlament döntene, ahova minden ország népességével arányosan delegálna képviselőket. A hétnyelvű föderációban szükség volt közvetítő nyelvre, Pakštas azt javasolta, hogy ebből kettő legyen: a semleges angol és a legnagyobb ország nyelve, a svéd. Azt remélte, hogy a skandináv országok, melyek eleinte – amíg biztonságban tudták magukat – kevéssé voltak érdekeltek egy, a katonai összefogást is magába foglaló szövetségben, a totalitarianizmus gyors térnyerésével szembesülve fantáziát látnak majd tervében. Összességében Pakštas a „mikroállamiság” elvét propagálta, melynek a lényege, hogy a kis népek léte szükséges, sőt elengedhetetlen a nagy nemzetek közötti egyensúly fenntartásához. Ezt az elvet ellentétbe állította az Oroszország, Németország és Olaszország által képviselt „megalo-államiság” elvével, mely a fizikai erőfölény kihasználását jelentette.

Pakštas másik, kevésbé hagyományos elképzelése egy litván kolónia kialakítása volt. A XIX. század második felétől kezdve a litvánok tömegesen hagyták el hazájukat. Elsősorban Észak- és Dél-Amerikában települtek le: Chicago vált a litván kolónia központjává, de Bostonban, Baltimore-ban, továbbá Argentína, Brazília és Uruguay városaiban is jelentős számban éltek. Pakštas számára világos volt, hogy az ilyen spontán emigráció az amúgy sem nagyszámú litván népesség drámai csökkenését eredményezi, mert az emigránsok utódai előbb-utóbb beolvadtak a befogadó kultúrába. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a kivándorlás nem megállítható, sőt szükségesnek is tartotta. Ugyanis számításai alapján mintegy 300 000 olyan ember élt Litvániában, akiknek földtulajdon híján nem volt biztosított a megélhetésük. Márpedig Litvánia túlnyomóan agrárország volt, a két világháború közt a lakosság mindössze 15 százaléka élt a csak lassan fejlődő városokban (az észteknél ez az arány 29, a letteknél 33, a dánoknál pedig 55 százalék volt). Pakštas úgy vélte, hogy az ország stabilitását veszélyeztetheti ez a munka és egzisztencia nélkül maradt embertömeg, s ezen a problémán enyhített a kivándorlás. Viszont szerette volna elérni, hogy az országot elhagyó emberek megtartsák nyelvüket, kultúrájukat, litván identitásukat. Ehhez pedig szervezett keretek között zajló, egy helyre irányuló letelepedésre volt szükség, ami lehetővé tette volna az önálló iskolák fenntartását és az anyaországgal való kapcsolattartást.

Pakštas először az 1920-as években fejtette ki gyarmatosítási tervét, s az elkövetkező időben több magánexpedíciót szervezett azzal a céllal, hogy felmérje a gyarmatosítás lehetőségét, és megtalálja a célnak leginkább megfelelő területet. A kaunasi egyetem professzoraként tanulmányutakat vezetett Angolába, Mozambikba, Madagaszkárra és az Új-Hebridákra, később pedig eljutott Latin-Amerikába és Óceániába is. Brazíliában már amúgy is éltek litvánok, ezért egyik útja oda vezetett, de itt nem találta megfelelőnek a viszonyokat. Dél-Afrikai expedíciójához még kisebb anyagi támogatást is kapott a litván államtól, de ott sem találta elfogadhatónak a körülményeket. Tanganyika, Quebec és Ausztrália is a listáján szerepelt, miként Madagaszkár is, de ezek is alkalmatlannak bizonyultak. Annak ellenére, hogy sem a kormány, sem pedig a nagyközönség nem értékelte terveit, Pakštas nem adta fel a küzdelmet. Egy körülbelül nyolcvanfős csoporttal körbeutazta az Egyesült Államokat, hogy megtalálja a megfelelő települést egy elit kolónia kialakításához: itt olyan emberek lakhattak volna, akik a litván függetlenség elvesztése esetén a nemzet vezetőivé válhattak volna.

Nem sokkal azután, hogy Pakštas Kaliforniába érkezett, hazája megszűnt létezni, és sokan elmenekültek a megszállt országból. A háború befejezése után a menekülttáborokból megindult a tömeges kivándorlás az Egyesült Államok irányába, de az amerikai állam a litvánoknak igen alacsony bevándorlási kvótát biztosított. Ezért Pakštas ismét felelevenítette a „második Litvániával” kapcsolatos elképzeléseit, mert ez – megvalósulása esetén – nagyobb számú litván bevándorló letelepítést tette volna lehetővé. Arról álmodozott, hogy ha sikerül a megfelelő területet megtalálni és ott kulturális autonómiát biztosítani a litvánoknak, akkor a diaszpórában az állami keretek hiányában is megőrizhető lenne a nemzeti hagyomány.

Pakštas részletesen végiggondolta, hogy milyen feltételeknek kellene teljesülni a „második Litvánia” létrehozásakor, és a kizáró tényezőket is megfogalmazta. Az egyik feltétel a litván nyelvhasználat lehetősége volt, ezért olyan országok nem jöhettek szóba, ahol csak egy hivatalos nyelvet használtak az oktatásban és az államigazgatásban. Terveiben a litván népesség statisztikai adatait vette figyelembe, így egy elsősorban agrárjellegű közösség kialakításával számolt. Úgy vélte, hogy a gyarmatosítás nem lenne ésszerű olyan nagyvárosokban, ahol az európai vagy ázsiai – vagyis fehér – népcsoportok vannak többségben, mert itt nagy lenne az asszimiláció veszélye. Viszont amennyiben a fehér lakosság van kisebbségben és az őslakosság többségben, utóbbiak profitálhattak volna egy fejlettebb kultúrával rendelkező néppel való együttélésből. Pakštas elképzelésének csekély realitásértékét mutatja, hogy arra számított, a litván kultúra jótékony hatásáért cserébe az őslakosok még litvánul is hajlandók lennének megtanulni.

Pakštas szerint egy nem túl nagy népsűrűséggel és még szabad földekkel rendelkező ország ígérkezett volna legmegfelelőbbnek, ahol nem voltak nagyvárosok, s ahol még lehetőség nyílt litván városok alapítására, litván nyelvhasználattal, hagyományokkal, kereskedelemmel és üzletekkel, így a litván kultúra szabadon, konfliktusok nélkül fejlődhetne, sőt a befogadó ország kultúrájára is pozitív hatással lenne az annál magasabb fokon álló litván kultúra. A leendő települést mindenféleképpen az 50 ezernél nagyobb lakosságú városoktól távol képzelte el, mert félt attól, hogy a nagyvárosi lét felgyorsítaná a litván értelmiség asszimilációját. A diaszpóra fennmaradásához feltétlenül szükségesnek érezte egy önálló litván püspökség létrejöttét, így csakis olyan helyek jöhettek számításba, ahol ez megvalósíthatónak tűnt. Elsősorban tehát azok a brit fennhatóság alá tartózó területek jöhettek szóba, ahol az európai – fehér – népek megtelepedtek, és ahol a többnemzetiségű kultúrában lehetséges lenne a litván iskolák működtetése.

Pakštas tisztában volt azzal, hogy olyan területet találni, ahol az általa elvárt feltételek akár részben teljesülhettek volna, rendkívül nehéz volt. Azt is tudta, hogy a jó minőségű földekkel, értékes ásványkincsekkel és európaiak számára jól viselhető éghajlattal rendelkező területek már rég „elkeltek”, hiszen ezek voltak az európai nagyhatalmak gyarmatosítási politikájának legelső célpontjai. Felmerül a kérdés tehát, hogy létezett-e egyáltalán olyan terület, mely megfelelt volna számára? Az egyik ilyen ország, melyet Pakštas személyesen is meglátogatott és tanulmányozott, Angola volt. Trópusi terület lévén, az ország csak egy részét találta elfogadhatónak, mégpedig azt a fennsíkot, mely magas fekvésének (1000–2000 méter) és egy hideg áramlatnak köszönhetően európaiak számára is elviselhető éghajlattal rendelkezett. Itt a földek, ha nem is voltak kiemelkedően jó minőségűek, szerény, de biztos megélhetést nyújthattak volna a telepeseknek. Míg Angola esetében csupán elméletileg spekulált a letelepedésről, Alaszkában megpróbált tárgyalni a helyi vezetőkkel, de elutasították javaslatát.

Listáján szerepeltek még az Új-Hebridák és Brit Honduras, ahol a lakosság többféle etnikumból tevődött össze, és a brit telepesek csak kis számban voltak jelen. Brit Honduras mellett az is szólt, hogy „mindössze” 3000 kilométerre volt attól az amerikai várostól, ahol a litvánok legnagyobb számban éltek, vagyis Chicagótól. Pakštas azt remélte, hogy Brit Hondurasban a litván földművelők, jól képzett agronómusok, állatorvosok stb. hozzájárulhatnának a mezőgazdasági termelés fejlődéséhez, amiért cserébe nyelvhasználati jogot és önálló iskolákat kapnának. Körülbelül harmincezer fő betelepítésével számolt, s ehhez iskolát, egyetemet, litván püspökséget is álmodott. Pakštas talán maga is tisztában volt tervei megvalósíthatatlanságával. Hiszen az oktatás autonómiájáról és a katolikus közösségről nem volt hajlandó lemondani, valamint a nyelvi és „biológiai” elkülönüléshez is ragaszkodott. Csakhogy, mint saját maga megállapította, ilyen jogok

adományozására az Egyesült Államok nem volt hajlandó, hiszen egy „államon belüli állam” kialakítása semmilyen kormánynak nem lehetett érdeke. Pakštas utópisztikus elképzelésének azért annyi hatása volt, hogy a Kreml érdeklődését felkeltse, a szovjet titkosszolgálat azzal vádolta meg, hogy „szolgaságba” adná a litvánokat. Az 1960-ban elhunyt, egy ideig elfelejtett tudós életműve iránt az utóbbi időszakban megnőtt az érdeklődés, és ennek talán legérdekesebb megnyilvánulása nem egy tudományos munka, hanem egy népszerű fiatal litván író, Marius Ivaškevièius Madagaskaras című színjátéka, melyet hatalmas sikerrel játszik a vilniusi Mažasis Teatras. Ivaškevièius a Litvániában nagy hagyományokkal rendelkező történelmi dráma műfaját folytatja, de a szokásos heroizmus helyett ironikus-játékos formában nyúl a kulturális mítoszokhoz. A darab egyik főszereplője, Pokštas professzor a litvánok Madagaszkárba telepítéséről vizionál, s gyermeki idealizmussal próbálja megakadályozni a függetlenség elvesztését. Bár Pakštas kétségtelenül a litván történelem egyik legeredetibb alakja, fiktív változatban még izgalmasabbnak tűnik. Talán nem véletlenül: a színház sokszor jobb terepnek ígérkezik a nagyszabású tervek, utópisztikus álmok kibontakoztatására, mint a politika színpada.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Pakštas, Kazys, The Baltoscandian Confederation, Vilnius, 2005.

Pakštas, Kazys, Colonization Opportunities in Angola, Latvian Geographical Yearbook, Geografiski Raksti, III–IV. kötet, Riga, 1934.

Pakštas, Kazys, Kultura, Civilizacija, geopolitika, Vilnius, 2003.

Pakštas, Kazys, Aplink Afrik¹. Nuo kauno iki Kapštato, Kaunas, 1936.

Eretas, Juozas, Kazys Pakðtas: tautinio ðauklio odisëja, Róma, 1970.

Pšibilskis, Vygintas Bronius, Kazys Pakštas: tarp vizijø ir realybës, Vilnius, 2003.

VanRenan, Antanas J., Lithuanian Diaspora: Königsberg to Chicago, Lahnam, 1990.

  1. Az írás Bojtár Endre 70. születésnapjára született, eredeti megjelenési helye a Borostyánút: Tanulmányok Bojtár Endre 70. születésnapjára (2010) című tanulmánykötet.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.