VÁLASZOK A 2000 KÖRKÉRDÉSEIRE 1.

Nemrégiben a 2000 számos szerzője és jó barátja az alábbi levelet kapta szerkesztőségünktől. Néhány külföldi ismerősünket is megkerestük hasonló levéllel. Rengetegen válaszoltak, nagyon köszönjük, hogy így tették. Ezennel elkezdjük közölni írásaikat.

Közép-Európa – Felejtsük el?

Lapunk arra kíváncsi, hogy kortárs – magyar és külföldi – gondolkodók miként értelmezik mostanában Közép-Európa fogalmát. Ez alkalomból a Te válaszodat (az Ön válaszát) is szeretnénk kérni néhány kérdésre.

Miért is?

A múlt században a magyar társadalom és kultúra majd’ minden válságos és reményteli pillanatában a társadalomtudomány, a szépirodalom és a politika sietve nekifogott annak, hogy újragondolja Közép- (Kelet-, Kelet-Közép-) Európa regionális értelmezési kereteit. Közel egy évszázaddal ezelőtt, az első világháború harmadik évében a Huszadik Század vitát rendezett Friedrich Naumann Mitteleuropa-könyvéről. Ekkor a magyar méltatók és bírálók elsősorban a régió gazdasági együttműködésére és a nemzeti konfliktusok föderális keretek közötti feloldására összpontosították figyelmüket. A harmincas években, az elhúzódó gazdasági válság és a radikális jobboldal előretörése közepette mind az urbánus baloldal, mind a népiek igyekeztek új regionális identitást teremteni. Bár a hangsúlyt nemegyszer máshová helyezték (poszt-Habsburg urbánus kultúra vs. kelet-európai „tejtestvériség”), talán a regionális kooperáció kérdése volt az, amiben e két „szekértábor” véleménye a legközelebb állt egymáshoz.

Az 1945–47 közötti „népi demokratikus” intermezzo maradandó intellektuális hagyományai között is ott szerepelt a Duna-menti népek kiegyezésének gondolata vagy legalább az a megfontolás, hogy e népek kultúrája és történelme összehasonlító vizsgálatot érdemel. A hidegháborús logika „szimbolikus földrajza” kizárta a Kelet-Nyugat felosztást áthidaló vagy azt átmetsző megközelítéseket, így magyar földön egészen a hetvenes évekig kellett arra várni, hogy mind a rendszerhű értelmiségi reformerek, mind a Demokratikus Ellenzék tagjai új közép-európai geopolitikai és kulturális narratívákkal kezdjenek kísérletezni. Az ezeket gyakran átható cseh-magyar-lengyel gőg (illetve Oroszország és a Balkán kitagadása az állítólagos közép-európai kultúrából) ugyan nem segítette a tágabb posztkommunista térség értelmiségének összefogását, ám később – noha eredetileg nem ezt célozta – alkalmasnak bizonyult az EU-bővítés első körének szellemi alátámasztására.

A (régi) Századvég 1989-ben megjelent híres különszáma óta Magyarországon voltaképp csend honol a Közép-Európa-értelmezések világában. Nem állítjuk persze, hogy ne próbálkoztak volna számosan (mások mellett a 2000 szerkesztői és kedves szerzői is) azzal, hogy újból és újból rákérdezzenek a megszokott regionális kategóriák értelmére az 1989 után formálódó Európában. Ha más nem is, Visegrád és a balkáni háborúk, majd a „keleti bővítés” napirenden tartották a kulturális geográfia alapfogalmait, témát adva számtalan tudományos tanácskozásnak és politikai deklarációnak. Ezek azonban aligha törték meg a csendet az értelmiségi közgondolkodásban. Még mindig igen halk a beszéd.

Mi ezennel a körkérdés műfaját választottuk, hogy növeljük a hangerőt, mert úgy érezzük, korábbi értelmezési kereteinket mindjobban feszegeti a valóság. Közép-Európa? A „visegrádi négyek” sokak szerint máig nem több gittegyletnél, a Balkán még mindig szitokszó a közbeszédben, Ukrajnát az orrunk előtt szeleteli fel Oroszország, miközben felsejlik az Eurázsiai Unió ködképe. A volt-kommunista térség államai egymással vetélkedve, változó sorrendben, de alig közelednek Nyugat-Európához, mialatt számos közülük a dél-európai országokkal mutat feltűnő rokonságot. Lengyelország „északi” középhatalmat alakít, a majdnem-osztrák Szlovénia épp csődben, Magyarország viszont szabadságharcot vív a Nyugattal és keletre nyit. E felületes felsorolásból is kitetszik: a régió – bárhogy is definiáltuk korábban – darabjaiban él tovább, önnön magával versenyez, s miközben Ausztria és Németország már rég nem akar hozzá tartozni (újabban a baltiak se), határait ismét az orosz birodalom kóstolgatja.

Kinek van még szüksége Közép-Európára? Meglehet, effajta identitásdiskurzus már csak a térség határvidékein – Bánát, Bukovina, Galícia, Grodno – képes fennmaradni. A „mi vagyunk a Keletben a Nyugat (és/vagy a Nyugatban a Kelet)” közös elbeszélése egyre inkább a múlté, ha valaha közös volt egyáltalán. A régión belül mindig is erős szimbolikus határvonal Észak s Dél között északra tolódik, és a fragmentálódás tényén – úgy tűnik – az sem változtat, hogy Oroszország megítélését a legtöbb érintett országban ismét a constitutive other képzete kezdi uralni.

Körkérdésünket nem vezérlik nosztalgikus érzelmek, de azt sem hisszük, hogy Közép-Európa eszméje úgy, ahogy van, megérett a feledésre. Lehetséges értelmét keressük a 21. század elején, ám nem esünk kétségbe, ha nem nagyon találjuk. Ünneplés vagy kiátkozás helyett a kétkedő megértés a célunk.

Kérdéseink

1. Van-e, lehet-e értelme a regionális diskurzusnak a poszt-kommunista világban? Ha volt értelme valaha, vajon van-e még mindig? Léteznek-e még a hajdani (hajdan hitt) közös vonások, esetleg keletkeztek-e újak az elmúlt negyedszázadban?

2. Segít-e a regionalista gondolati hagyomány a térség országait kínzó identitás-zavarok (-válságok) megértésében és leküzdésében?

3. Amennyiben e hagyomány (legalább részben) ápolandónak tűnik, vajon teljesíti-e ezt a feladatot a térség értelmisége, kivált annak ifjabb nemzedékei? Melyek a közös gondolkodás mai színterei a régióban?

Ivo Banac

Mit tegyünk Közép-Európával?

Amikor Milan Kundera megjelentette „A megrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája” című híres esszéjét (1984), nem annyira bizonytalan alapokon nyugvó történeti érveinek hevessége, mint az az utópisztikus gondolata lepett meg, hogy „Kelet-Európának… nemcsak nagy, elnyomó szomszédja [Oroszország] ellen kell küzdenie, hanem az idő finom, könyörtelen nyomása ellen is, amely maga mögött hagyja a kultúra korszakát. Ez az oka, hogy a közép-európai felkelésekben van valami konzervatív, csaknem anakronisztikus: kétségbeesetten próbálják helyreállítani a múltat, a modern korszak múltját.”¹ Közép-Európa missziója röviden szólva tehát az volt, hogy megmentse (Nyugat-)Európát annak saját banális és kultúraellenes szendergésétől, identitása elvesztésétől. Egy esszében, amely annak idején egy zágrábi szamizdat-folyóiratban jelent meg, rámutattam, hogy Kundera gondolkodása, a „szláv világ ideológiája” elleni tiltakozásai ellenére „éppen természeténél fogva mélységesen szláv”. Ráadásul már előtte is szép számmal voltak, akik kizárták Németországot Közép-Európából, akik úgy vélték, Közép-Európát „áldozatok és kívülállók” kis nemzetei alkotják, s akik közönnyel viseltettek Oroszország sorsa iránt. Nem volt pontos Kundera kulturális földrajza sem.²

Kundera Közép-Európája rövid életűnek bizonyult. A téma összefogottabb változatai (Mi³osz, Konrád) ellenére Közép-Európa eszméje a kelet-európai kommunizmus összeomlása után röviddel eltűnt. Az 1990-es években a Jelcin Oroszországa elleni, vagy a befogadó szándékú EU ellen irányuló közép-európai exkluzivizmusnak nem volt értelme. Viszont a Nyugat figyelméért és befektetéseiért folyó versengés apránként, feltűnés nélkül aláásta a szolidaritást, nem utolsó sorban a Visegrádi Csoport tagjai közt, más, kevésbé exkluzív csoportokat (Közép-Európai Kezdeményezés) pedig csak a tehetetlenségi nyomaték tart fenn. A fragmentálódás folyamatát előmozdították a poszt-jugoszláv háborúk, amelyek a Balkán másságával kapcsolatos avítt eszméket népszerűsítettek, és disszonáns politikai döntések új lehetőségeit teremtették meg (például az újabb vitát Koszovó elismeréséről) – nemcsak a (közép-európai? névtelen?) térségben, hanem a tágabb EU- ban is. Sőt, ha egyáltalán ragaszthatunk közös címkét 1989 utáni térségünkre, az valószínűleg „Donald Rumsfeld Új Európája” lenne, amennyiben eltekintünk a 2003 utáni, sajátos politikai következményektől.

Azonban, hogy a kérdésekre (1) is rátérjek, a kelet-közép-európai országoknak (s itt szívesebben maradok a jó öreg Oskar Halecki-féle megbízható platformon) inkább gyakorlati, mint identitásukkal összefüggő regionális diskurzusra van szükségük. Putyin birodalmi politikája és Ukrajna elleni agressziója két tömböt hozott létre a térségben, ez pedig dacol Kundera víziójával. Miközben a Cseh Köztársaság, Magyarország és a balkáni államok többsége Putyin felé hajlik (és megállapodásokat kötnek vele), Északkelet (Lengyelország és a balti államok) szilárd oroszellenes frontot alkot. Ez, bárha felemás módon, az 1930-as évekbeli szövetségekre emlékeztet, és meg kellene, hogy kondítsa a vészharangot a kritikus értelmiség körében. Ismét belépünk egy korszakba, amelyben a szabadelvű demokrácia intézményeit kihívások elé állítják, illetve aláássák. A gazdasági válság kedvez a történelmi revizionizmusnak. Máris számos jel utal arra, hogy sokan – könnyeden és felületesen – „szociálisan érzékeny” rendszerként tekintenek a kommunizmusra. Ez a szememben a demokrácia sokkalta súlyosabb válságának tünete, már csak azért is, mert a szélsőjobboldali pártok ugyancsak kihasználják a szociális elégedetlenséget. A demokrácia építménye Kelet-Közép-Európában számos történelmi okból különösen sebezhető. Ez a régió legfontosabb egyetemes jellemzője.

Mondanom sem kell, hogy (2) a demokrácia válságának és más kelet-közép-európai válságoknak közös gyökereik vannak, amelyek részei regionális identitásunknak. E közös jellemzők felismerése tekinthető regionális felfogásnak, s mivel ez a felismerés nem elszigetelt, értelmezhető akár tradícióként is. Csakhogy: ez a megfosztottság hagyománya. Ellentétben Kundera felfogásával a kelet-közép-európai térség a nyugati (és kisebb mértékben a keleti) kulturális és politikai impulzusoknak mindig is inkább befogadója volt, mint kiindulópontja. Ilyen körülmények közt a regionális szolidaritás felettébb üdvözlendő volna. Egészen bizonyos, hogy erősíteni kellene, habár ennek végső sikerében nem szabad túlságosan vérmesen reménykednünk. A másik út a regionális széttagoltság elfogadása, valamint a külső hatalmak által irányított tömbök támogatása volna.

(3) Sajnos, amennyire tudom, a kelet-közép- európai térségben a közös intellektuális gondolkodásnak jelenleg nem léteznek régióspecifikus fórumai. Bármily elmosódott is a közép-európai regionális koncepció hagyománya, s bármily hányatott is a története, létre kell hozni ilyen fórumokat – különösen az ifjabb nemzedékek kulturális alkalmazkodása érdekében. Kunderának egy tekintetben igaza volt. Közép-Európa nemzetei „ugyanazt a nagy egzisztenciális élményt élték át: annak a nemzetnek az élményét, amely lét és nemlét közt, másként fogalmazva: autentikus nemzeti létezése és egy nagyobb nemzetbe való asszimilációja közt választ”.³ Ha tudomásul vesszük, hogy sok kelet-közép-európai nemzet létezik, és hogy ebből az érdekek pluralizmusa is következik, az önző és gyakran vak nacionalizmus ellen a közös intellektuális fórumok jelentik a legjobb biztosítékot.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

Dariusz Kolodziejczyk⁴

A „Közép-Kelet-Európa-fogalom” szerepéről és hasznáról

Nem más, mint Marian Ma³owist ösztönzött évekkel ezelőtt a Közép-Kelet-Európa-fogalom fölötti első komoly töprengésre. Lengyelországban az elsők között olvasta Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című könyvét, melynek francia kiadása 1985-ben jelent meg Fernand Braudel előszavával.⁵ Ma³owist megosztotta velünk, diákjaival az olvasmánnyal kapcsolatos gondolatait 1986-ban, egy szemináriumán, melynek keretében el kellett készítenem a szakdolgozatomat. Természetesen már régóta létezett Oskar Halecki könyve, nagyjából ugyanerről a témáról, de el kell ismernem, hogy csak sok évvel később vettem kézbe.⁶ A Mitteleuropa-koncepcióval viszont már korábban is találkoztam a honvédelmi ismeretekről tartott előadáson. Friedrich Naumann volt a bizonyíték arra, hogy a német imperialista törekvések változatlanok.

El kell ismernem, hogy a XX. század nyolcvanas éveiben rendkívül vonzó volt számomra a Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot felölelő közös történeti régió víziója. Gimnazista koromban kipirult arccal olvastam Wiktor Woroszylski Magyarországi naplóját. Az 1956-os eseményeket bemutató mű 1979-ben jelent meg újra a „második nyilvánosságban”. Abban az évben fejeztem be a gimnáziumot, amikor úrrá lett rajtunk a Szolidaritás eufóriája, a Hradec Králové című ballada pedig rajta volt Jacek Kleyff előadásában a kézről-kézre járó, rengeteget hallgatott magnókazettákon, az 1968-as eseményekről készült Invázió című pár perces filmet pedig bemutatták a Reytan Gimnázium fesztiválján mint Janusz Kijowski első filmjét, melyet a Fekete Egyes, az 1. varsói Romuald Traugutt Cserkészcsapat táborozása alatt készített. 1956 és 1968 fontos szerepet játszott a lengyel értelmiség közös emlékezetében, ahová magamat is kezdtem sorolni többé-kevésbé tudatosan – büszkék voltunk arra, hogy 1956-ban segítséget nyújtottunk a magyaroknak, azt viszont szégyelltük, hogy 1968- ban a cseheket is „megsegítettük” –, megerősítette bennünk azt a meggyőződést, hogy e három (mint később kiderült, négy) országnak közös a sorsa. Halecki és Szűcs tézisei, melyeket később Jerzy K³oczowski fejtett ki az „ifjabbik Európával” kapcsolatos elképzeléseiben, rendkívül vonzó magyarázatot kínáltak közös sorsunkra és az akkori hétköznapjainkra. Már nem a jaltai egyezményből következett az, hogy a szovjet tankok 1945- ben pont az Elbánál álltak meg, hanem az már sok évszázaddal korábban eldőlt, amikor a régiót alkotó országok nem tudtak teljes mértékben összenőni a Nyugattal, a társadalmi-gazdasági fejlődés más pályájára álltak. Másrészt viszont a latin kereszténységet felvevő vezetők ezer évvel korábbi döntése vezetett a lakosok rendkívüli megpróbáltatásaihoz, melyeknek tanúja lehetett a XX. század. A régió lakói a nyugati latin Európába törekedtek, nem akartak beletörődni abba, hogy az „igazi” Nyugat odaveti őket Oroszország prédájának.

A Ma³owisttel folytatott beszélgetésekből kibontakozott egyfajta vízió a hosszú távú folyamatokról, melyek alapján még Németország akkori felosztását is mintegy „természetesnek” vehettük. A professzor rámutatott, hogy az Elbától keletre lévő területek sorsa közös, jóban-rosszban. Például egy szuszra sorolta föl a négy XIV. századi uralkodót, Nagy Lajos magyar, IV. Károly cseh, Nagy Kázmér lengyel királyt és a lovagrend nagymesterét, Winrich von Kniprodét, meggyőzve mindenkit arról, hogy a történetírás nem a személyükre jellemző vonások, hanem az Európa e részére e században kiterjedő példátlan gazdasági konjunktúra miatt tulajdonít nekik komoly érdemeket. Másrészt pedig hangsúlyozta, hogy Poroszország vagy Mecklenburg későbbi gazdasági fejlődése sok tekintetben ugyanazon a pályán haladt, mint a szomszédos lengyel területeké. E viták jellegzetes pendant-ja az emlékezetemben Jan Pietrzak skicce, melyben a szláv testvérek módosított legendájával szórakoztatta a közönséget, amely majd’ megszakadt a röhögéstől, amikor meghallotta, hogy „Lech, Cseh és Rusz mellett Prusz, vagyis a porosz, azaz az endékás” is szerepelt. Pietrzak gúnyt űzött abból a tolakodó és esetlen propagandából, mellyel azt akarta elérni az akkori hatalom, hogy kialakuljon a közösség érzete a KGST-országok lakosai között. De tényleg létrejött ilyen közösség, mintegy alulról jövő kezdeményezésre, nemcsak az Obóz (Tábor) és más hasonló lapokhoz köthető elitek szorgalmazására, hanem a széles körben elterjedt közös tapasztalatokból. Ilyen volt például a bulgáriai közös nyaralás, amely a népi demokratikus országokban élő lakosok millióinak volt osztályrésze.

Közép-Kelet-Európa manapság forgalomban lévő definíciói ritkán sorolják ide Kelet-Németországot. Ez részben Halecki klasszikus téziseinek hatásával magyarázható, aki az egész Németországot Közép-Nyugat-Európába sorolta (egyébként minden elismerésem annak, aki talál ma olyan németet, aki „Közép-Nyugat-Európa” lakosaként határozza meg magát). De alighanem hasonlóan komoly jelentősége volt annak, hogy a „keleti landok” villámgyorsan beilleszkedtek a Német Szövetségi Köztársaságba és az európai intézményekbe (bár ez rendkívül fájdalmas művelet volt, és máig sem zárult le teljesen). Ennek következtében az egykori Német Demokratikus Köztársaság lakóinak közös tapasztalata elvált a keleti blokk más országában élő állampolgárok tapasztalataitól, mert ők új korlátokba, sztereotípiákba és kölcsönös irigykedésekbe ütköztek.

A XX. század kilencvenes éveiben öltött politikai alakot Közép-Kelet-Európa korábban kidolgozott szellemi modellje a Visegrádi Háromszög formájában. Ezzel párhuzamosan létrejött néhány intézmény és tudományos program (például a CEEPUS), amely a régió országainak érdekét szolgálja. De ekkor vált láthatóvá a koncepció tisztán haszonelvű, sokkal kevésbé megnyerő arculata is. Mivel a Nyugat nem hajlott arra, hogy keblére öleljen minden egykori népi demokratikus országot, nem is beszélve a már emancipálódó szovjet tagköztársaságokról, meg kellett győzni arról, hogy legalább a „mi” fejlődésünket finanszírozza, „minket” fogadjon be, mert „jobbak” és „érettebbek” vagyunk a Balkánon és a Curzon- vonaltól keletre lévő területeken élő társadalmaknál. E tervekre tette föl a koronát a „történeti igazságtételi” aktus, nevezetesen az, hogy befogadták a NATO-ba és az Európai Unióba Lengyelországot, Magyarországot, Csehországot és Szlovákiát, mivel a II. világháború után csak „félreértésből” kerültek Kelet-Európába.

Minden identitásépítés velejárójaként a kelet- közép-európai lakosok identitásépítését is törvényszerűen kísérte a „más”, a „barbár”, ha ugyan nem egyenesen az „ellenség” képének megalkotása. Tekintettel Berlin várható érdemeire, amely a régió ügyvédjeként léphetett fel az Európai Unió bővítése idején, ezt a negatív szerepet nem oszthatták Németországra. Tehát keleten vagy délen kellett megfelelő alanyt keresni. Ebben a kontextusban a történészek amúgy időként nagyon is találó megfigyelései, mint például az az érv, hogy az olyan „európai” intézmények, mint a városi autonómia vagy a rendi gyűlés nem fejlődtek ki tőlünk keletre vagy délre, enyhén szólva nem voltak teljesen ártatlanok. A történészek által szállított érveket aztán arra használták a politikusok, hogy megindokolják az új akadályok emelését, melyeket a régió országaiban tevékenykedő történészek és politikusok állítottak együttes erővel, jóval a schengeni vízumok bevezetése előtt.

Igazságtalanság lenne szélsőségesen exkluzív tendenciákat tulajdonítani a Közép-Kelet-Európa-koncepció minden hívének. J. K³oczowski az „ifjabbik Európa” koncepció kitalálója és népszerűsítője mindenki másnál többet tett azért, hogy bevonja az ukrán, a fehérorosz és litván értelmiséget és társadalmat a dialógus közös tervébe. A magyar értelmiség is tudatában volt annak, hogy ha bevágja az ajtót Románia előtt, elszakad erdélyi testvéreitől, nem is beszélve a Magyar Királyság történelmi örökségéről, amely ott van szétszóródva templomok és középkori városok formájában a ma már ukrán Kárpátaljától a szerb Vajdaságig húzódó területen. De ez inkább emlékeztetett arra, hogy kiszúrunk néhány ígéretesebb figurát a barbaricum örvénylő mélységeiből, mint arra, hogy valóban megnyílunk déli és keleti szomszédaink előtt. Ukrajnát és Romániát nem számítva, ahol még van némi esély a „civilizálódásra”, „Moszkva” és a „Balkán”⁷ térségei találhatók e tájakon, melyek lakóinak nem sok mindent ajánlottak a Közép-Kelet-Európát megéneklő dalnokok. Ellenkezőleg, a közép-kelet-európai lakosok pozitív identitásvállalásának a „mieink” és az „idegenek” szembeállításán kellett alapulnia. A mi kultúrkörünkhöz nem tartozó „ruszkik” vagy „muszkák” megvetése állandóan jelen van a lengyel utcán és a médiában, amint arról módunkban állt meggyőződni a legutóbbi labdarúgó Európa-bajnokság alatt.

Emlékszem, mikor utasítottam el először Közép-Kelet-Európa exkluzív koncepcióját. 1998- ban, miután lejárt a közép-kelet-európai kutatóknak adott Andrew Mellon-ösztöndíjam (Andrew W. Mellon East-Central European Research Fellowship), csodálkozásomnak adtam hangot a beszámolómban, amiért nem terjed ki a program a romániai és bulgáriai kutatókra, noha ezekben az országokban számos kiváló specialista működik a szakterületemen, az ő keresetük pedig még az enyémnél is alacsonyabb. Több hasonló hang is lehetett, mert a következő években valóban kiterjesztették a humán tudományok lengyel, magyar, cseh és szlovák művelőinek kiírt programot más, egykori népi demokratikus országokra, sőt Litvániára, Lettországra és Észtországa is.

Összegezve, kétség nem férhet ahhoz, hogy van értelme és célja annak, ha összehasonlítjuk Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovákia történetét, amelyet mindenütt a Közép-Kelet-Európának nevezett szellemi konstrukció legbelső lényegének tartanak. Ugyanakkor nem abszolutizálnám sem a hasonlóságokat, sem azokat a különbségeket, amelyek elválasztják ezeket az országokat azoktól a térségektől, amelyek innen keletre, délre, nyugatra (lásd például Itáliát és különösen Dalmáciát, Ausztriát, Bajorországot, Szászországot) vagy északra helyezkednek el (Skandinávia). Nem vetném el közben mint alternatív fogalmat Kelet-Európát, amely számos kontextusban nagyon is hasznos, még akkor is, ha szinte senki sem akar azonosulni ezzel a régióval Lengyelországban, és még kevésbé Magyarországon.⁸ Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Ma³owist alighanem legkitűnőbb könyve azt a címet kapta, hogy Európa keleti és nyugati része,⁹ maga a szerző pedig, bár rokonszenvesnek találta azokat a téziseket, melyeket később Szűcs hirdetett, beérte azzal, hogy tout court Kelet-Európához sorolta Lengyelországot.

Bár én személy szerint már nem sorolom magam a Közép-Kelet-Európa-fogalom hívei közé, kinéztem nekik egy összehasonlításra érdemes területet, amely talán egzotikusnak tűnik, mégis ígéretes. 2005-ben részt vettem Sydney-ben a történettudományok világkongresszusán. Az egyik panel, amelyet az UNESCO támogatásával szerveztek, pontosan a „mi” régiónkat¹⁰ érintette. Sajnos a szervezőkön, a régió országaiból jött történészeken és néhány Amerikában, Németországban és Oroszországban dolgozó szakemberen kívül keveseket érdekelt. Megjegyeztem viszont a vitára meghívott Mark von Hagen hozzászólását, aki azt sugallta, hogy kezdjünk összehasonlító kutatásokba, vizsgáljuk együtt Közép-Kelet-Európát és Dél-Kelet-Ázsiát. Valóban, az utóbbi régió két nagyhatalom, India és Kína között helyezkedik el, több mint ezer éve állandó politikai szétdarabolódás jellemző rá, és első ránézésre olyan hasonlóságokat mutat, amelyeket érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni.¹¹ Valószínűleg több ilyen térség van, jó lenne keresni ilyeneket Európában és azon kívül is. Természetesen megvannak a maga korlátai a komparatisztikának, a túl tág területeket összekötő történész könnyen bizonyulhat dilettánsnak. De ha távolabbi perspektívából vizsgálódunk, esélyt kapunk arra, hogy felfrissítsük a kutatott térségről kialakított szemléletünket és kilépjünk az önimádat ördögi köréből.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Ivan Krastev

A kérdésekre válaszolva szükségét érzem, hogy némiképp átfogalmazzam őket. Kétségbevonhatatlan ugyanis, hogy számos olyan strukturális hasonlóság és közös történelmi örökség létezik, amely a „Közép-Európa”-fogalmat hasznossá teszi, amennyiben megpróbáljuk megérteni, mi történik az olyan országokban, mint például Lengyelország, Magyarország vagy a Cseh Köztársaság – nézetem szerint azonban az igazi kérdések, amelyek Önöket érdeklik, ezek: vajon politikai szempontból ígéretesnek találják-e a kritikus értelmiségiek, hogy úgy beszéljenek „Közép-Európáról”, mint ahogy azt az 1970-es és az 1980-as években tették? Vajon a térség kormányai hasznosnak ítélik-e, hogy úgy beszéljenek „Közép-Európáról”, ahogy azt az 1990-es években tették, s hogy vajon a kívülállók célravezetőnek tartják-e majd politikájuk olyatén alakítását, melynek során elméjük valamely zugában bizonyos helyet folyamatosan szentelnek „Kelet-Európa” fogalmának? Úgy vélem, társadalmaink alighanem kísértést éreznek, hogy jelenlegi tapasztalataikat sokkal inkább nemzeti történelmeik, mint közös, regionális örökségük szempontjából értelmezzék; kormányaink bizonyára jóval nehezebbnek ítélik, mint régen, hogy térségi tömbként cselekedjenek; amikor pedig a külföldi befektetők beszélnek „Közép-Európáról”, vélhetőleg elsősorban földrajzi dimenziókban gondolkodnak, és nem annyira a közös történelem vagy a hasonló strukturális feltételek járnak a fejükben.

A 2008-as Nagy Recesszió, valamint az EU erre következő politikai és intézményi válsága rákényszerített bennünket, hogy megkérdőjelezzük a hagyományos módszereket, amelyek szerint az EU-tagállamokat csoportosítottuk. Miközben a „Közép-Európa” kifejezést annak a posztkommunista országcsoportnak a szinonimájaként alkalmaztuk, amely 2004-ben csatlakozott az Unióhoz, Európában a fő választóvonalak jelenleg nem a Kelet és a Nyugat, illetve nem a régi és az új tagállamok, hanem Észak és Dél között, az eurózóna-tagok és a többiek, valamint a hitelezők és adósok között húzódnak. Mindezen új felosztások szerint a különböző közép-európai államok a választóvonalak más és más oldalain helyezkednek el. Az EU térképének ez az újrarajzolása nem annyit jelent, hogy a közép-európai államoknak nincsenek többé megegyező vonásaik vagy közös jellemzőik, mindössze annyit, hogy e közös jellegzetességek kevésbé fontosak, ha a mondott államok és társadalmak viselkedése és politikai döntései prognosztizálásáról van szó.

Ennélfogva a kérdés nem az, hogy létezik-e Közép-Európa mint sajátos kulturális, gazdasági és politikai tér, illetve, hogy hol húzódnak a határai, hanem, hogy a „Közép-Európa” fogalmi keretei közt végzett analízis népszerűbb vagy kevésbé népszerű lesz-e az elkövetkező időben. A kommunizmust követő első évtizedben Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság stratégiailag hasznosnak ítélték, hogy olyan sajátos csoportként jelenítsék meg magukat, amely a NATO-ba és az EU-ba integrálódás politikáját követi. A külföldi befektetők ugyancsak azt gondolták célravezetőnek, hogy a térségre „posztkommunista régióként” tekintsenek, s ily módon olyan országokat soroltak együvé, mint például Bulgária és Észtország. Magam úgy gondolom, hogy a következő évtizedben kevésbé lesz népszerű „Közép- Európában” gondolkodni.

Az egyes közép-európai országok kormányai eltérő módokon reagáltak például a Krím-félsziget orosz annexiójára: ez is arra utal, hogy hiba volna Közép-Európát olyan országok csoportjának tekinteni, amelyeknek közös történelmük nyomán közösek a geopolitikai félelmeik is. Ezeknek az államoknak a gazdasági teljesítményei is különbözőek. Az EU-n belüli, jövőbeni fejlemények – legyen szó akár az európai mag további integrációjáról vagy valamiféle dezintegrációról – nagy valószínűséggel nem egyesítik, hanem megosztják majd a közép-európai régiót. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Közép-Európa fogalma egyszerűen eltűnik. Bizonyos fejlemények, mint például az Orbán-stílusú Kaczyñski kormányának lengyelországi megválasztása ismét rászoríthatja az elemzőket, hogy a kelet-európai államokkal, illetve ezek társadalmaival és politikáival kapcsolatban ismét hasonlóságokban és útfüggőségekben kezdjenek gondolkodni. Ha azonban Közép-Európa mint kulcsfogalom tér vissza a következő évtizedben, az nem közös sikerünk, hanem kollektív kudarcunk következménye lesz.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

Victor Neumann

Közép-Európa – ideje elfelejteni

1.

A Közép- és Közép-Kelet-Európában az első világháború után létrejött központosító nemzetállam tagadta a lokális és a regionális autonómia jelentőségét, és nem vett tudomást a régió szerepéről, az adminisztratív-területi, kulturális és vallási sokféleség elvét pedig az etnikai nemzet és a nemzetállam egységének és egységességének elképzelésével váltotta fel. Ezek a régiók a centrum politikájának voltak alárendelve, és ezzel egyidejűleg rájuk kényszerítették a centrum ideológiáit. Ami pedig a helyi közösségek szabadságát illeti, olyan mértékben alakíthatták a saját gazdasági, társadalmi és közösségi-vallási igazgatásukat, amennyire az összhangban volt a megfelelő terület soknyelvű és multikulturális valóságával. A városok az Osztrák–Magyar Monarchia keretein belül, Közép-Európa multi- és interkulturális valóságával összhangban modernizálódtak. Többek között Novi-Sad (Újvidék), Subotica (Szabadka), Timiºoara (Temesvár) és Cernãuþi (Csernovic) is ezek közé tartozik, ők az első világháború után keletkezett országok – nevezetesen Jugoszlávia (a mai Szerbia), Románia és a Szovjetunió (a mai Ukrajna) – részévé váltak. Ez a folyamat paradigmaváltással és olyan új értékek kényszerű elterjesztésével járt, amelyek különböztek a régióban korábban bevett gondolkodásmódtól és viselkedéskultúrától. A nacionalista és centralista politika kiiktatta a közös térből a helyi pártokat, a kulturális és regionális különbségeket egyöntetűen kezelték, tökéletesen figyelmen kívül hagyták a régió történelmét és kultúráját, és feltalálták a kisebbségi identitás politikáját, amelyet a többséggel helyeztek szembe. Az az elmélet, amelynek alapján egy adott hely lakóit számuk szerint kisebbségi vagy többségi csoportokba osztanak, és ezáltal első-, másod-, harmad- vagy sokadrangú állampolgároknak minősítenek, magával hozta a szegregációt, más esetekben pedig a személyes és közösségközi kapcsolatok kulturális és politikai meggyengülését. A különbözőség marginalizálásával vagy figyelmen kívül hagyásával a hivatalos intézmények elsősorban az etnikai-nemzeti többséget képviselték, amelyet azonosnak tekintettek a nemzettel. Úgy vélték, ezzel a nemzettudatot testesítik meg, és megvédik a nemzetállamot. Nehéz volt megérteni a multikulturális és több vallású rendszert olyan kultúrákban, amelyekben fontos szerepet játszottak a keleti hatások, és amelyekben az egyén a faluhoz, a szomszédsághoz, különösen pedig a vallási közösséghez és később a közös eredetű kulturális-nyelvi közösséghez kötődött. A város eközben – mindazon jelentésével együtt, amelyeket Európa a reneszánsz és a reformáció korában neki tulajdonított – a kontinens keleti és délkeleti területein csak jelentéktelen szerepet játszott. Éppígy igaz az is, hogy a domináns etnikai nemzet elvont eszméje főként az új elit konszolidációját, és nem a tömegek emancipációját segítette elő, és elsősorban a jó állampolgár és a pluralizmus kérdéseit érintette. Így aztán, dacára egyes nem túl lényeges változásoknak, a térségben fontos volt, hogy kialakult a folytonosság érzete Közép- és Kelet-Közép-Európa régi és új államigazgatási struktúrái között.

Ráadásul a mindennapi nehézségek ellenére a két világháború között megerősödött a lakosság ellenállása az antidemokratikus intézkedésekkel, a monokulturális ideológiákkal és a centralizálás túlkapásaival szemben. Mindezek mellett még az újonnan integrált területek többségi népességhez tartozó tagjai is hangot adtak a korlátozó politikákkal szembeni nemtetszésüknek. Ez a szembenállás abban mutatkozott meg, ahogyan a társadalmi-gazdasági tevékenységeket szervezték és irányították, valamint abban, hogy továbbra is több nyelvet és dialektust használtak, ápolták és terjesztették a regionális hagyományokat, civil klubokat és társaságokat tartottak fenn, és olyan szervezeteket működtettek, amelyek a közösség sokszínűségéhez való jogot védték, stb.

A későbbi fasiszta és kommunista rezsimek aztán hasznot húztak a centralizálásból, és ennek révén módosították a regionális népesség szerkezetét, nyelvet és kultúrát erőszakoltak rá az emberekre, illetve olyan iskolai tantervet, amely nem egyszerűen nemzeti, hanem nacionalista volt. Más esetben a nemzetiség állt a politikai identitás megteremtésére irányuló erőfeszítések középpontjában. E fogalom a kelet-európai államokban újra előkerült az úgynevezett kommunizmus évtizedei alatt, amikor is a hivatkozási alapot erre a nacionalizmus és a kommunizmus ideológiai elegye kínálta. Ezzel valójában a kulturális identitásnak az elmúlt időkhöz kapcsolódó folytonosságát akarták sugallni. Ez a magyarázata annak, hogy például 1970 és 1990 között kulturális-nyelvi és vallási közösségek vándoroltak ki Romániából és Ukrajnából. Gondolok itt a német ajkú, illetve a zsidó vallású közösségekre. A már említett nehézségek ellenére a kollektív emlékezet töredékeit őrző régi, multikulturális vonások egy része a poszt-kommunista időkig fennmaradt. Ebben az értelemben még ma is beszélhetünk olyan társadalmi szegmensről, amelyben a helyi nyelvek – így a szerb, a magyar, a német és a román – továbbra is fontos szerepet játszanak a szakmai tevékenységekben, a kultúra és az oktatás terén, a gazdasági cserékben, és különösen a személyes kapcsolatokban.

Mindezek mellett léteznek olyan, a közép- európai kultúrából származó viselkedési értékek, amelyek napjainkban is hasznosak az új iparvállalatok, a közszolgálati intézmények, valamint a belföldi és külföldi partnerek számára. Van olyan társadalmi közeg, amelyben nagy értéket tulajdonítanak a szavak és tettek összhangjának, a különbözőséget elismerő politikáknak, és annak, hogy az egymás tisztelete alapvetően fontos. A nagy múltú közép-európai városok új lakói azonban ezeket az értékeket sok esetben nem tették magukévá, innen erednek a mai civilizációs értékek ellentmondásai. Mindent egybevetve, az elmúlt huszonöt év demográfiai változásai ellenére sem tűntek el nyomtalanul a helyi identitás kultúrái, a regionális törekvések, a decentralizáció iránti vágy és az autonómia eszméje. Közép-Európa öröksége, különösen pedig a közép-dél-kelet- európai olvasztótégely továbbra is sajátos, egzotikus atmoszférát kölcsönöz a régiónak. Végül a határállapot, az átmeneti jelleg gondolata, hogy ez a világ a Keletet és a Nyugatot is magában foglalja, valószínűleg olyan interkulturális harmóniára és emberi potenciálra utal, amelyet gazdasági, és főleg politikai szempontból mind a mai napig nem sikerült kellőképpen föltárni. Talán ez a magyarázata annak a bizonyosfajta büszkeségnek, amely az olyan régiók sajátja, mint Bánát, Bukovina, Galícia, Gorizia/Gorica, Vojvodina vagy Grodno/Hrodna.

2.

Napjaink törekvése a családhoz, a születési helyhez, a közösséghez és a hagyományhoz kötődő kollektív identitás újradefiniálása. Részint az etnikai nemzet és a nemzet elvont eszméje, részint Európa föderalizálásának elhibázott menete következtében identitásválság alakult ki. A gazdaság nem politika, nem vált ki az identitással összefüggő partikularitásokat, ezért a kontinens egységes gazdasági piaca nem megoldás a sensus communis és az autentikus európai identitás megalapozására. Ellenkezőleg, az ipari és kereskedelmi kultúra éppenséggel standardizálja az életet. Eközben az egyes egyének törekvései magukban foglalják nemcsak az egyediség iránti vágyat, hanem azt a vágyat is, hogy fölfedezzék és értékekkel ruházzák föl saját vonásaikat, hogy önmagukat a helyi, megörökölt hagyományokhoz kössék, és hogy megerősítsék az egyéni és csoportfüggő sajátosságokat. Másfelől annak, hogy valaki európai polgárnak/Homo Europaeusnak tekintse magát, előfeltétele több nyelv ismerete, a folyamatos nyitottság a másik kultúrája iránt, valamint a horizontális kommunikáció. Ebben az összefüggésben azt kell megértenünk, hogy a közép- és kelet-európai országok identitásválságának legyőzéséhez szükség van a régió fogalmára, ez viszont azt jelenti, hogy annak korábbi jelentéseit újra kell értelmezni.

Ennyiben a határ menti vagy a határokon átívelő kultúrákat nem pusztán a régió földrajzával összhangban kell vizsgálni, mint ahogyan nem olvaszthatók bele a régi, középkori államokban megjelent felfogásba vagy a nemzetállam nyugati értelmezése révén formált szemléletbe sem. Mik Európa határai? Hol van a központja, és hol a perifériája? Amennyiben csak a teret használjuk referenciakeretként, mekkora jelentőséget tulajdonítunk a találkozási pontoknak, a keresztutaknak és a Nyugatról Kelet-Európa felé húzódó átmeneti zónáknak? Lehetséges mondjuk, a közép- és kelet-közép-európai régiók és alrégiók modernitásának elemzése a liminalitás fogalma segítségével? Egy olyan fogaloméval, amely a görög limen szóból ered és a szárazföld és a tenger találkozását, a sziget fogalmát, átmeneti zónát vagy az úgynevezett szürke zónát jelöli? (Lásd Mihai Spãriosu, „Studiile interetnice contemporane în Europa Centralã. Observaþii interetnice preliminare” / „Kortárs interetnikai tanulmányok Közép-Európában, Előzetes interetnikai megfontolások”. In Armonie ºi conflict intercultural în Banat ºi Transilvania / Intercultural Harmony and Conflict in Banat and Transylvania, szerk. Vasile Boari and Mihai Spãriosu, Editura Institutul European, Iaºi, 2013, 6–67.)

Számos olyan régió és város létezik, amelyek történelme, kulturális-jogi fejlődése és közigazgatási struktúrája nem vág egybe sem a központéval, sem a perifériáéval, mivel határaik önkényesek. Ilyen Csehország, Szilézia, Morvaország, de Szlovénia, Bánát, Erdély és Bukovina is, melyek átmeneti területek lévén, azzal tűnnek ki, hogy az ambivalenciák rendkívül termékenyítően hatottak a közösségen belüli kommunikációra, a kollektív tudatra, illetve egyén- és csoportformálásra. Éppen ezért kortárs világunkat a régiók földrajzának, továbbá a nyelvi és vallási közösségek együttélésének figyelembevételével gondolhatjuk el. Ezzel nem jár együtt olyan történelmietlen spekulációk vagy hipotézisek kialakítása, amelyek célja a jelen kulturális emlékezetének gazdagabbá tétele. A tét éppenséggel a régió magyarázata és meghatározása a társadalmi, kulturális viselkedési jellemzők, valamint a már létező pluralizmus számbavételével. Vagyis nem új elmélet létrehozásáról, hanem a valóság teoretizálásáról van szó (lásd még Niedermüller Péter: „Der Mythos der Unterschieds: vom Multilikulturalismus zur Hibridität”, in Habsburg Postcolonial, szerk. Johannes Feichtinger, Ursula Prutsch, Moritz Csáky, Studien Verlag, Insbruck, Wien, 2003, 69–81). Mindez a régió államszervezeteinek és közigazgatásának, a reformoknak és a politikai filozófiáknak a sajátosságaiból következik. Nem teljesen új konstrukció ez, hanem a múlt örökségének újragondolása azon törekvés alapján, hogy miként lehet integrálni azt az európai értékrendbe. A közép- és kelet-európai régiók esetében a hibrid identitás és a multikulturális közeg mindmostanáig olyan valóság, amelyet sem a mai, sem a jövőbeni közpolitika nem hagyhat figyelmen kívül. Úgy vélem, hogy a regionális kultúrák hagyománya hozzájárulhat az identitásválság legyőzéséhez. Erre mindaddig van lehetőség, amíg az embereknek fontosabb a különbségek tapintatos belátása, a másik elismerése és a régiók egymás mellett élése, mint a sajátosságok eltúlzása, az etnikai-nyelvi és a vallási identitás, illetve a történeti örökséghez való túlzott ragaszkodás.

3.

Nem szeparatista és diszkriminatív értelemben vett régióban kell gondolkodni, hanem abban, hogy miként őrizhetők meg, és hogyan mutathatók fel a régió hagyományának értékes vonásai, nevezetesen multikulturális valósága, a többnyelvűség, a kozmopolitizmus. A régió értelmisége vagy nosztalgiával fordul a múlt felé, vagy azzal az igénnyel, hogy újrateremti, és kreatív módon használja. Ami az új nemzedéket illeti, egyelőre bizonytalan, útkereső fázisában van, és az internet nyújtotta információrobbanás hatása alatt áll. A múlthoz képest kisebb létszámú új értelmiségi nemzedék előtt, úgy tűnik, nincsenek akadályok, hajlandóak változtatni az identitás referenciakeretén és az életmódon. Az azonban még nem világos, hogy ez az új nemzedék milyen változásokat hoz, ahogy az sem, milyen eszmék híve lesz a jövőben. Lehetséges, hogy tagjait a regionális identitás csábítja majd, de az is lehet, hogy az új etnikai nacionalizmus vonzza őket. Mindez az iskola és a média befolyásától függ, és kevésbé az értelmiség vitáitól, amelyek csak korlátozott mértékben jutnak el a fiatal közönséghez és a tanult középosztályhoz. Az indokolt félelmeken túl azonban egyvalami fennmaradni látszik, és ez a különböző kulturális és vallási csoportok békés egymás mellett élése. Napjainkban a magán fenntartású újságok, folyóiratok, színházak, társaságok és klubok jelentik az értelmiség gondolkodása számára a leginkább nyitott és látogatott fórumokat. Ezek egyfelől rávilágítanak a regionális identitás és politika összetartó eszméire és irányzataira, másfelől a vitákra is, és ezáltal kritikusan viszonyulnak a helyi, a nemzeti és a nemzetközi társadalomhoz és politikához.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Réti Tamás

Keressük Közép-Európát

Földrajzi értelemben Közép-Európa fogalma értelmezhető. Bécs, Pozsony, Zágráb, Ljubljana nincs messze egymástól, Prága is csak 500 kilométer Budapesttől, persze Bukarest és Belgrád már távolabb van. Különösen vonaton, hosszú és lassú az út, nem várható változás, hacsak a kínaiak nem segítenek.

Bécsbe a Railjet két óránként indul, tele van diákokkal, vendégmunkásokkal, és jönnek az orosz, japán turisták, a dél-amerikaiak, és egyre kevesebb amerikai. A magyar szakaszon figyelmeztetik az utasokat, hogy ne dohányozzanak (tilos), és főleg vigyázzanak az értékeikre. Hegyeshalom után az atyai, gondoskodó hang (persze nők előadásában) már nincs, itt már tudják, hogy nem lehet cigarettázni, ez már nem szokás. A vonat hol 140-nel, hol 40-nel megy, a magyar szakaszon rossz a pálya, vagy éppen ellopták a biztosító berendezés kábeljét. Régebben a határ után jött egy csinos, kozmetikázott ÖBB takarítónő, és nylonzsákba szedte a kelet szemetjét. Ma már az ÖBB- nek sem megy jól, és a globalizált világ szemetét már nem takarítja. Első osztályon kéne utazni, ott még kényelem és tisztaság van, csak hát több mint kétszer olyan drága, mint a másodosztály. Nézem, hogy kik szállnak le onnan, napbarnított, beautiful emberek. Nekik sikerült a Budapest- Bécs vonalon is megőrizni nyugatiságukat.

Több mint tíz éve írtam egy cikket „Visegrád és Brüsszel” címmel (Élet és Irodalom, 2002. május 17.). A Visegrádi Együttműködés első tíz évéről szólt. Elmondtam, hogy az alapításkor még itt voltak a szovjet csapatok, az Európai Uniós tagság távlati célként lebegett. A KGST viszont összeomlott, a régióban a mesterséges, politikai eszközökkel fenntartott gazdasági kapcsolatok felbomlottak. A piacgazdasági átmenet mindenütt hosszú válsággal indult, szükség volt a régi piacok újjáépítésére, de már új szereplőkkel, új eszközökkel. Ekkor olasz kezdeményezésre megalakult a Közép-Európai Kezdeményezés, megszületett a Visegrádi Együttműködés, majd az Európai Unió a későbbi tagság feltételéül szabta a szabadkereskedelmi megállapodás (CEFTA) létrehozását. Folytatódott a történelemben korábban is megfigyelhető tendencia, hogy Közép-Európa összefogását kívülről, egy nagyhatalom, vagy nyugati politikai-gazdasági közösség által kellett ösztönözni. Miért van ez így? Miért van szükség a belső integrációhoz külső nyomásra? Mielőtt megpróbálnánk válaszolni a kérdésre, nézzük tovább a régió gazdasági történéseit.

A kilencvenes évek Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával a kis nemzetállamok születését hozta. A balti államok már korábban önállóak lettek. Az újjászülető nacionalizmus komoly akadályát képezte a közép-európai és balkáni stabilitásnak, a kialakuló gazdasági biztonságnak, és hosszú évekre meggyengült a térség nemzetközi vonzereje. Pozsonyban és Prágában is jártam akkor, kétkedést és ellenérzést tapasztaltam a készülő szétválással kapcsolatban. A belgrádi pályaudvaron is már a háborúra készültek, a gyerekeknek fapuskát árultak. A vajdaságiakat is besorozták, ma a kárpátaljai fiatalokat viszik harcolni. Mindez közel volt, és a balkáni háború kirobbanásával, ami elképzelhetetlennek tűnt, valósággá válhatott.

A NATO-tagságtól, majd az ezt követő uniós belépéstől azt lehetett várni, remélni, hogy a vasfüggöny leomlása után, hosszú távon is megvalósul a felzárkózás. Az új tagok elsősorban a Nyugat részévé akartak válni, és csak ezután következett célként a regionális identitás fejlesztése. Örülhettünk, mert a 2000-es évek elején, közepén a tagjelölt- majd tagországokban megindult a fellendülés, a kedvező várakozások hatására áramlott a működő tőke és a hitel, a tőzsdeindexek megugrottak, a valuták erősödtek, vagyis a termelékenység növekedésével a felzárkózási potenciál hatni kezdett. A regionális integráció is lökést kapott, amit a CEFTA nem tudott elérni, a teljes kereskedelemre kiterjedő liberalizálás következtében az új uniós tagországok részesedése az egymással fenntartott forgalomban bővült, az agrárkereskedelem teljesen szabaddá vált, a hitelképességi mutatók javultak, az egész régióban jelenlevő multik belső forgalma erősödött. A regionális vetélkedés, sőt a kilencvenes évekre jellemző regionális viszályok valamelyest csendesedtek.

Azért voltak már rossz előjelek, félelmek, hogy a nyugati piacgazdaság intézményei keleten másként működnek, sajátos torzulást szenvednek. Meèiar, Klaus, Kaczyñski, Bãsescu és mások jelentős választói rétegekkel a hátuk mögött, összefonódva a nagytőkés üzleti körökkel kliensi kapitalizmust építettek ki, ami a nyitáson és a hatalmi ágak szétválasztásán, ellenőrizhetőségén alapuló modellt igyekezett visszafejleszteni. A régió történelmében hagyománya volt az erős központi erőtér kialakulásának, a túlzott állami beavatkozásnak és a gazdasági protekcionizmusnak. Közép-Európa országonként különböző időpontokban, de ingadozott a keleti és a nyugati értékek vállalása között. A csatlakozás talán túl gyorsan ment végbe, túl könnyen, persze vannak, akik azt mondják, hogy a rendszerváltásnak korábban kellett volna megtörténnie, amikor a Nyugat még jobb gazdasági állapotban volt. De a Nyugat várt, megvárta, amíg a szovjet gazdaság igazán meggyengül, addig pedig finanszírozta a létező szocializmust. Az uniós csatlakozás után már nem volt olyan intézmény, olyan mechanizmus, amely betartatta volna a belépéshez szükséges koppenhágai kritériumokat, vagyis a demokratikus intézményrendszert, hiszen ezeknek az értékeknek, működési módoknak mérhetősége, számon kérhetősége sem tisztázódott mindmáig. A tagság után már lehetett lazulni.

A régiót a 2009–2012-es válság a nagyfokú gazdasági nyitottság, a gyenge nemzetközi versenyképesség miatt a nyugat-európai országoknál erősebben sújtotta, a recesszió mértéke a dél-európai országokéhoz volt hasonlítható. A válság okai között talán a legfontosabb a megkésettségből fakadó erős utolérési vágy, a „növekedési libidó”, amit nem támogatott hosszú távú gazdaságpolitika, működő társadalmi szolidaritás és a politikai-gazdasági vezetők felelősségvállalása. A partikuláris, önző érdekeknek olyan özöne tört felszínre, amely az elkerülhetetlen válságot elmélyítette. A visszaesés legjobban a balti államokat és a balkáni országokat érintette, de ebbe a csoportba lecsúszott Magyarország is. Lengyelország és Csehország jobban vészelte át ezeket az időket, bár mindkettőben emelkedett a munkanélküliség és az államadósság. A gazdasági válság több országban kormányváltást is kikényszerített. Szlovéniát euróövezeti tagsága sem védte meg, Szlovákiában azonban ugyanez enyhítően hatott. A visegrádi tagországok kétféle tanulságot vonhattak le a válsághoz vezető gazdaságpolitikából: a többség a Nyugattal való még szorosabb integráció követelményét fogalmazta meg, a magyar kormány, kisebbségként, sajátos keleti utat hirdetett.

Visszatérek Közép-Európának arra a jellemvonására, adottságára, hogy a belső integráció serkentésében milyen nagy szerepe van a külső tényezőknek, a multiknak, a portfolió befektetőknek, az ingatlanfejlesztőknek stb. Kérdés, lehetne-e belső erőből jobban összefogni, regionális azonosságtudatot kiépíteni, kulturálisan egymást megérteni? A jelölt országok közös érdekeiket képviselték az Európai Uniós csatlakozáskor, bár később kiderült, hogy a csatlakozási szerződésekben az egyes országok eltérően tudtak alkudni. Persze, nagy játékterük nem volt, hiszen az unió azt az elvet vallotta: ha belépsz a klubba, fogadd el a szabályokat. Az alkuerő függött az egyes országok nagyságától, gazdasági teljesítményétől, és nagymértékben attól, hogy a hátországban mennyire volt egységes a tagság támogatása, vagy hogy a különböző politikai erők a nagy változást a saját előnyükre igyekeztek-e kihasználni. A nyugatellenesség mindig könnyen kijátszható kártya volt a régióban, miközben a nyugati fogyasztási cikkek, szolgáltatások népszerűsége mindmáig megkérdőjelezhetetlen. A közép-európai polgárt egyszerre jellemezte az áldozattudat, vagyis, hogy a Nyugattól nem kapott nagyobb segítséget és hogy a fejlett világ a rendszerváltást alapvetően piacszerzési és hatékonyságnövelési célból támogatta, ugyanakkor volt benne nemzeti büszkeség, talán túlzott mértékben is. Nehéz úgy a fejlettebb világgal integrálódni, ha a gyengébb fél gondolkodásában a kisebbrendűség és a felsőbbrendűség kiszámíthatatlanul keveredik.

A közép-európai identitás kialakítására a Visegrádi Együttműködés nagyon korlátozott eszközökkel rendelkezett. Talán jó is, hogy nincs tikársága, apparátusa, a Visegrádi Alap – ami kulturális és kutatási célokat szolgál – éves költségvetése néhány tízmillió euró. A kormányok új, népszerűség-növelő, de látszat-rendezvényekkel is próbálkoznak: tavaly megindították a visegrádi országok kerékpárversenyét, ami már volt a Varsói Szerződés korszakában, csak éppen kerékpáros Békeversenynek hívták. Ha a kormányzati politikák a regionális integráció ösztönzésében lassúak, akkor az önkormányzatokban a civil kezdeményezésekben, és a piacban még lehet reménykedni. Az uniós csatlakozás előtt már megindult a munkaerő szabad áramlása, a szlovákiai magyar munkavállalót busszal hozták, de jött az erdélyi kőműves, asztalos, orvos, ápolónő, a határ menti területeken a forgalom fellendült. A szlovákok és a csehek, valamint a lengyelek között is a szabad munkaerő-vándorlás komoly tényezővé vált. A szolgáltatások terén is megindult az együttműködés, például a magyar és szlovák kórházak közötti képdiagnosztikai eljárásokban, vagy Beszterce megye és Nógrád megye önkéntes tűzoltói és különleges mentőegységei között. A szlovák diákok is tömegesen járnak át a brnói egyetemre. Az első világháború után kettéosztott városok újra kezdtek együttműködni. A Morva-Sziléziai kerületben a cseh oldalra került Èeský Tìšin és a lengyel Cieszyn között – melyeket az Olza folyó választott ketté – újra szabad lett az átjárás. A kettészakított családok 1989-ig a folyó két partján állva kiabáltak át egymásnak. Valódi változást a Schengeni övezet hozott, amikor megszűnt az útlevél-ellenőrzés. Híres lett a két város együttes filmfesztiválja, „mozi a határon”, a vetítés és a közönség a cseh oldalon van, a hatalmas vászon a lengyelen. A határ menti térségekben a természetes határok újranyitásával a régiók újra elkezdtek összenőni. Ahol gazdasági növekedés van, ott megjelennek a leszakadó régiók bérmunkásai, a piac kihasználja a bér- és szakmai különbségekből adódó előnyöket. Persze a nyelvi megértés nagy előnyt jelent, a szláv nemzetek értik egymás beszédét, mi kívül maradunk.

A régió gazdasága nem egységes, kialakult egy észak-dél tengely, ahol az észt, lengyel, cseh gazdasággal szemben a rosszabb adottságokkal rendelkező balkáni országok állnak. A két csoport között helyezkedik el Szlovákia mint az eurózóna legfejletlenebb tagja, amelyik azonban egy főre jutó bruttó hazai terméket tekintve megelőzte már Magyarországot. A korábbi éllovas, hazánk ma regionális középhatalmi státuszra törekszik, nemzetpolitikai diskurzusában megjelennek olyan szándékok, mint a Kárpát-medencei gazdasági tér kialakítása, a Kárpát-haza fejlesztési hálózat megteremtése, vagy az Oroszországban használt „közel-külföld” kifejezés, amit a Kárpát-medencével azonosítanak. A Wekerle Tervnek nevezett gazdaságfejlesztési program fogalmazza meg a közös közép-európai identitás és érdekközösség szükségességét. A baj csak az, hogy mindez a szomszédos országok kormányaival még szándékaiban sincs egyeztetve. Így viszont inkább politikai lózung marad, ami nem kívánt reakciókat okozhat. A határon túli magyar pártok számára nehéz a feladat, egyrészt számukra előnyösebb, ha kormányra kerülnek, mert így pozíciókhoz, fejlesztési forrásokhoz tudnak jutni, bele tudnak szólni az uniós pénzek felhasználásába, lényegében ez történik Romániában és Szerbiában. Ugyanakkor ügyesen kell viszonyulniuk anyaországuk kormányához, amely hatalmi érdekei szerint befolyásolni akarja a határon túli területek magyar lakosságát.

A térségben közben folytatódik az eurózóna bővülése. Jövőre Litvánia csatlakozik, eddig csak a kisállamok, az új nemzetállamok léptek be, a nagyobb országok tartózkodó, óvatosabb álláspontot foglaltak el. Románia viszont már újra rendelkezik hivatalos céldátummal, korábban ez 2015 volt, aztán visszavonták, most 2019 az új tervcél. Minden lehetséges. A román gazdaság fejletlensége ellenére, közeledik a maastrichti kritériumok teljesítéséhez, külgazdaság-politikájában a kormány egyértelműen nyugatbarát, a következetesség a konvergencia része, és a pártok között a nyugati orientációban konszenzus uralkodik. Az RMDSZ programjában is megfogalmazza a belépés célját. Nem lehet kizárni, hogy eljöhet még az az idő, amikor a székelyek euróban kapják bérüket és a magyar forintban kifizetett támogatást euróra kell átváltani. Persze az igazi kérdés a lengyel és a cseh eurócsatlakozás időzítése. Ha ebből egyik is bekövetkezik, akkor a közép-európai régió további differenciálódása felgyorsul. A cseheknél a csatlakozásra nincs olyan sürgető kényszer, de a lengyel jegybank elnöke nemrég az ukrán válság hatására felvetette, hogy át kellene gondolni a tagságot, amihez a pénzügyi biztonságot kapcsolta. Az esetleges lengyel eurózóna-tagság nagymértékben átrajzolná a térség hatalmi viszonyait. Már ma is inkább egyeztet a lengyel kormány a némettel és a franciával, és a keleti partnerségi politikán keresztül növeli befolyását.

A közép-európai lét inkább sorsközösséget jelent, de az, hogyan élnek-e vele, milyen lesz a jövője, már attól függ, hogy a gazdaság és a társadalom mélyszöveteiben is beindul-e a felzárkózás, és képes lesz-e a társadalom egyetérteni az alapvető célokban. Az elmúlt 25 év fordulatai váratlanul jöttek, a szovjet-típusú rendszer időtlennek tűnt, a változás gyorsasága egyben azt is jelentette, hogy a legkönnyebben átvehető jó és rossz szerkezeti változások mentek végbe. A régió paradoxona: ahhoz, hogy Közép-Európa lehessen, Nyugattá kell válnia, ha megáll félúton, vagy élteti a múlt kísérteteit, akkor elkerülhetetlenül Kelet- Európa marad, vagy tovább zuhan lefelé. Közép-Európa tehát lehetne, a teljesítményétől függ, hogy az lesz-e.

Szilágyi Júlia

„Bután a bajban”¹²

Közép-Európa mint toposz persze földrajzi fogalom. Egyesek szerint annak is bizonytalan. Mások szerint puszta fikció. Népcsoportok, családok, személyek sorsa keveredik és ütközik benne, hagyományok, nyelvek, szokások különböznek és hatnak egymásra. Rend és káosz. Hol politikai érdekek, hol pedig kulturális értékek döntik el – és nem éppen véglegesen – mi is voltaképpen. És hogy mi nem. Mindig ugyanott van, ahol volt? Mettől meddig terjed? Kik lakják? Honnan jöttek? Hova tartanak? Mit hoztak magukkal? Mit visznek tovább? És milyenek idő- és útközben? Hogyan élnek? Hányféleképpen? Ez is változik időről időre. Például így kezdődik egy jellegzetes közép-európai önéletrajz 1925-ben:

„1856. május 6-án születtem a morvaországi Freibergben (Pribor), a mai Csehszlovákia egy kis városában. Szüleim zsidók voltak, én is az maradtam. Úgy tudom, hogy apám családja hosszú ideig a Rajna mellett (Kölnben) élt, a tizennegyedik vagy tizenötödik században egy zsidóüldözés alkalmával kelet felé menekült, és a tizenkilencedik században Litvániából Galícián át vándorolt vissza a német Ausztriába. Négyéves koromban jöttem Bécsbe, itt végeztem összes iskoláimat (…) Noha nagyon szűkös anyagi viszonyok között éltünk, apám úgy kívánta, hogy pályaválasztásomban hajlamaimat kövessem.” Sigmund Freud önéletírásának első sorait idéztem. A családtörténeti fordulatok, századok és helyszínek akár a közép-európai zsidóságtörténet dokumentumaiként is értelmezhetők.

Közép-Európa köztudottan többnyire hadak útja, mindig az volt és az is maradt, birodalmi ambíciók felvonulási terepe. A költő szavával: „bús villámhárító”. De mi a visszhangja napjainkban Ady kérdéssorának ama döntő huszadik századfordulón, térségünk történelmi koronatanújához, a vén Dunához:

„Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelős vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?”

A választ ismerjük, de remélni kéne, hogy nem tartósan érvényes. Megalázó, elviselt és elviselhetetlen, ha az, aminek látszik, és nem csak metafora, költői túlzás Közép-Európa kegyetlen jellemzése:

Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyenkaloda.

Miért más Románia? – kérdezi több mint száz évvel az Ady-vers után Lucian Boia, aki nem magyar költő, hanem román történész, a legnyitottabb elméjű, és egy egész könyvvel válaszol. A kérdés közép-európai, egyáltalán nem hízelgő, a válaszok sem azok. Ez a miért az egész régióé. A régió lakóinak egymást követő nemzedékei ismételgetik, felelnek is, egymásra mutogatva. Miért? Kérdés van, válaszok is, különbözőképp indokolt előzmények is vannak. Akár az oroszok gyilkolják a lengyeleket vagy az ukránokat, akár a lengyelek vagy az ukránok gyilkolják a zsidókat.

A hetvenes évek elején, az algériai háborúból lelkileg sérülten kikerült francia történelemtanár barátommal, az ő Renault-ján Székelyföld, egészen pontosan Korond felé robogtunk (volna, mert az utak olyanok voltak, mint az egykori hadak útja). De azért csak haladtunk valahogy. És énekeltünk. Egy moszkvai papírszalvétára firkált mediterrán sziget miatt kémgyanúsként, börtönviselt magyar muzikológus, és két zsidó nő, akik gyerekkorukban véletlenül nem kerültek Oœwiêcimbe – az is Közép-Európa ugyebár. Énekeltünk, mert vidámak voltunk. Hogy egyáltalán élünk és együtt vagyunk. Azt énekeltük, hogy „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad”, és a franciánk arra kért, hogy fordítsuk neki a szöveget, a dallam olyan szép… Amikor aztán odaértünk, hogy a gólya véres lábát „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel” – barátunk oly vadul fékezett, hogy majdnem befordultunk az árokba, és amikor azt kérdezte döbbenten, hogy „Ti így nevelitek a gyerekeket? Erre tanítjátok őket?” – védekeztünk, magyaráztuk a történésznek a történelmet, a török átkot… „Mon Dieu! – ordította. Hát az mikor volt! Én már nem is csodálkozom az életeteken.” Na igen, a törökök elmentek, jöttek helyükbe mások, de a gólya makacsul itt maradt. Népdal. A nép őrzi a dalt. Szívesen énekli évszázadok óta, minek is gondolkozna azon, hogy mit üzen vele a világnak magáról és másokról. A mindenkori másikról. Mert a másik a jelek szerint örök. Szükség van rá.

Ha akarnánk, se felejthetnénk el Közép-Európát. Bennünk él. Benne élünk, ha tetszik, ha nem, türelmetlenül és elégedetlenül – önmagunkkal is, de főként egymással, a másikkal, különböző népekkel és nevekkel és nyelvekkel, a világgal, a múlttal, ami nem múlt el. Véletlen-e, hogy Eötvös Károly könyve a maga tiszaeszlári küzdelméről ezt a címet viseli száztíz évvel ezelőtt, vagyis 1904-ben: A nagy per, mely ezer éve folyik s mégsincs vége. És hogy mennyire nincs vége, azt még az ő tisztánlátó szeme se látta! Táguló s szűkülő térségünknek voltak, vannak időről időre szabadságharcai, vagy amit annak képzelünk. Csak éppen szabadságtapasztalata nincs, valójában szabadságfogalma is alig. Az arisztokrata Tolsztoj például szilaj ifjú tisztként – egy emberöltővel Tiszaeszlár előtt, és kissé keletebbre, a Kaukázusban – szülőföldjüket védő hegyi harcosok ellen véd valamit, amit a maga ügyének, jogának hisz. Akkor és ott kezdi érteni mégis, tudjuk meg a Hadzsi Muratból, hogy miről szól a birodalom, a Szent Oroszország. Pedig közben még – micsoda paradoxon! – katonai karrierre is számít a vívódó lelkű, becsvágyó ifjú gróf, előléptetésre, hősi erények gyakorlására győztes seregben, akár a Kaukázusban, akár Erdélyben, mindegy hogy hol, akárhol, ahol éppen történik valami, amiben részt venni derék dolog és kitüntethetik érte. Most, vagyis éppen akkor, 1849-ben, valami csakugyan történik, mégpedig a Habsburg Birodalom keleti szélén, ami majdnem Közép-Európa, vagy az lesz, vagy máris az. Csakhogy a dicső gárdaezredet, amelyben Tolsztoj szolgál, nem vetik be a hadjáratba, s ő lemarad a kitűntetésről, no meg arról, hogy még egy szabadságharc leverésében részt vegyen. Aki ellen pikásaival Tolsztoj harcolt volna, hogy a cár és a császár nevében legyőzze, a kortárs lángelme, a „szent világszabadság” költője – elesik. A Háború és béke szerzője életben marad, és végre csak találkozik a szabadsággal, amikor már tudja, mi az, és mint minden bonyolult emberi dolgot, a legegyszerűbben fogalmazza meg naplójában: „Szabadság az, ha nem kényszerülünk rosszat tenni.” Érdemes összeolvasni ezt a mondatot egy jóval későbbi, ízig-vérig közép-európai felirattal ama embermilliókat elnyelő kapu fölött: A munka szabaddá tesz. Néhány ezer kilométer és egy szűk évszázad: Jasznaja Poljána és Auschwitz-Birkenau között nem csak a térkép változik, valahányszor a térség Közép- Kelet-Európává terjeszkedik. Talán egyetlen nyelven sem írtak többet a szabadságról, regényt, verset, filozófiát, mint éppen oroszul és németül. Naplójában Tolsztoj talán épp azt a banális igazságot mondta ki, amelyet Közép-Európában kevesen értenek. Más világtájakon se sokan. Talán azt hiszik, hogy kénytelenek rosszat tenni? Neve is van a mentségnek, parancsnak hívják, szükséges rossznak. És ha hívják – jön. A banális kényszert az átlagember gyakorolja, és egy közép-európai születésű filozófus, Hannah Arendt felismerte és nevén nevezte, amivel sokak szemében igencsak népszerűtlenné tette magát. Ennek a gonosz banalitásnak a mi lebecsülten is kiemelkedő fontosságú térségünk lenne a színhelye, ahol Szarajevótól Gdañskig már többször eldőlt népek, országok sorsa. Mert milyen régió az, és miféle szabadság, ha ez is, az is, a gázkamra és a felelősség is elfér benne?

Sokan, okos, szomorú emberek járják körül ezt a kérdést. S közben történnek dolgok, találkoznak emberek, tanulnak egymástól, vagy nem akarnak tanulni, mérlegelik egymás identitását. Kétségbe vonják egymás jogát bizonyos jogokhoz. Térségekhez, múltakhoz és jövőkhöz. Csak emlékezni akarnak, vagy egyáltalán nem akarnak emlékezni.

Ha vállalja, a művészetnek szerepe lehet egy lehetséges egyensúly kialakításához emlékezés és felejtés között. Elfelejteni Közép-Európát? Lehetséges ez? Szükséges? A „kétkedő megértés” nem oldja fel ezt a feszültséget, de a körkérdésnek ez igen rokonszenves, talán leginkább produktív gondolata. Hasonló gondolat sugallta a kolozsvári Állami Magyar Színház stúdió-előadását. Tompa Gábor és Visky András rendezői koncepciója a román „klasszikus abszurd” Caragiale darabjában magyarul, románul és a butaság nemzetközi nyelvén a színmű szereplőinek beszéd- és életmódját a kommunista titkosszolgálat megfigyelési aktáiból idézett szövegekkel keverte. A beszédkeverék forradalmi paródiák paródiája: maga a történelmi folytonosság. Olyan folytonosság, hogy a közönség tájékozottabb – vagy csak idősebb? – része ráismerhetett a hősködés és a félelem, a kisszerű nagyotmondás, a politikát mímelő demagógia primitív, önmagát sem értő retorikájára. A saját szavait sem értő nembeszéd mint retorika. Vita követte a stúdió-előadást, néhány meghívott hasznos eszmecseréje, melyet a közönség élénk érdeklődése tett a megszokottnál izgalmasabbá. Amint várható volt, mindez nem tisztázta, le se zárta a nyitott kérdéseket, de nem is tömte be a hagyományos képmutatás és bizalmatlanság réseit, elvezetett a múlt, és – minek tagadjuk? – a jelen kényelmetlen újragondolásának küszöbéig. Egy hiteles Közép-Európában érezhettük magunkat.

Nem derül ki ilyenkor, hogy szükséges-e Közép-Európát a maga véres vásári tarkaságában, úgynevezett hagyományaiban megőrizni. De hogy beszélni, sőt tárgyalni kell róla és érte, azért, amit érdemes megtartani és továbbadni – az egészen bizonyos.

Vajda Mihály

Csak röviden

Az az érzésem, hogy annak idején nagy buzgalmunkban csak egyről feledkeztünk meg; arról nevezetesen, hogy ezek a közép-európai népek utálják egymást. Pontosabban: a Monarchiában talán még nem is utálták egymást – annyira. (Lásd Fejtő Ferenc szép könyvét: Requiem egy hajdanvolt birodalomért.) Amikor Versailles-ban a Monarchiát szétverték, a gyanakvás és utálat szépen gyűlöletbe fordult. Errefelé most már aztán ez lett a hagyomány, még ha van is, gondolom, mindenütt, egy szűk értelmiségi világ, amely ebbe nem szeretne beletörődni. Ezeket (minket) viszont a népek nem szeretik. Szóval az utálat, sőt a gyűlölet a hagyomány, a hagyományok pedig makacs dolgok (sokak hitével ellentétben nem a tények, a hagyományok makacsak). Persze, a hagyományok azért változnak is. Milyen körülmények között, minek a hatására? – ezekre a kérdésekre minden egyes esetben csak utólag lehet válaszolni. S nem lett „utólag”. A hagyomány makacsul tartja magát. Hogy aztán ezért ezeknek az országoknak a botcsinálta újsütetű politikusai is felelősek? Meg tán az értelmiség is, még a világra nyitott értelmiség is, mert hirtelen mi is csak Nyugatra vetettük szemünket. A fene tudja. De hiszen a botcsinálta politikusokat is, meg az értelmiséget is a hagyományok szülték.

Szép álom volt hát a Közép-Európa-gondolat. Fiatalabbak talán majd újraálmodják.