Szenvedő testek – humanitárius cselekedetek

Napjaink társadalomtudománya egyre nagyobb érdeklődést mutat a (testi és lelki) szenvedés témája iránt. 1 Didier Fassin munkái egyrészt azzal vívnak ki megkülönböztetett figyelmet, hogy a foucault-i biohatalmi megközelítésre támaszkodva kifejezetten a testi szenvedésre, illetve az erre hivatkozó humanitárius beavatkozásokra koncentrálnak. Másrészt, maga a szerző személye is garancia a komplex látásmódra: Fassin orvos, antropológus, szociológus, és nem mellesleg, a Médecins Sans Frontières [Orvosok Határok Nélkül] alelnöke. Franciaországon kívül Tunéziában, Szenegálban, Kongóban, Ecuadorban végzett orvosantropológiai, közegészségügyi vizsgálatokat, Dél-Afrikában az AIDS, Venezuelában a járványok, Franciaországban a bevándorlás és az elmegyógyintézetek témakörében kutatott. Legutóbbi munkái a börtönök, az igazságszolgáltatás és az egyenlőtlenség, valamint a humanitárius érvelés problémáját járják körül.2

Fassin kutatásainak középpontjában annak vizsgálata áll, hogyan avatkozik be a közhatalom az emberek életébe a testükre vonatkozó szabályok révén. Azoknak a kormányzással kapcsolatos gondolkodásmódoknak a feltárása a célja, amelyekkel a közhatalom az állampolgárokat alakítja. Fassin Foucault biohatalom koncepcióját3 továbbgondolva arra a következtetésre jut, hogy napjainkban az élet feletti hatalom helyett – amely hatékony nyilvános cselekvést feltételez –, inkább az élet hatalmáról kell beszélni: értve ezen azt a társadalmi elismerést, amely a szenvedő vagy beteg testhez kapcsolódik. Így e logika szerint a biohatalomtól a biolegitimitásig jutunk el.

Fassin szerint a biolegitimitás elvének térhódítása nem a hatalom újfajta hierarchiájának megjelenését jelenti, hanem egy bizonyos értékrend felvállalását. Ennek eseti megjelenése természetesen számtalan módon történik, akár az egészségügy, akár a közpolitikák, akár a humanitárius beavatkozás terepein. A közpolitikák szemléltetésére először két, Fassin által vizsgált esetcsoportot szeretnék bemutatni, ahol a cselekvők a testüket, illetve a testüket ért sorscsapásokat használják végső legitimációs eszközként. Az egyik: Párizs környéki munkanélkülieknek az átmeneti segély igénylésekor benyújtott kérelmeinek a vizsgálata, a másik: külföldieknek a tartózkodási engedély megszerzéséhez benyújtott, humanitárius okokra hivatkozó kérelmeinek az elemzése.4 Mindezt mindkét esetben a döntést elbíráló hivatalnokokkal folytatott interjúk tapasztalatai is kiegészítik.

Fassin azért vezeti be a biolegitimitás terminust ezekre az – akár az alávetettek politikájaként is felfogható – esetekre, mivel a test jelenti a jogalapot a segély vagy a tartózkodási engedély megszerzéséhez, azaz az egyének a testüket használják jogforrásként. „A test, a beteg vagy szenvedő test ruházza fel ezeket az eseteket egyfajta társadalmi elismeréssel, mintegy utolsó instanciaként, amikor a legitimitásnak már minden más formája elhasználódni látszik.”5

Nélkülözés, éhínség, szegénység

Fassin az 1998–2001 között a Saint-Denis-i Egészségügyi és Szociális Ügyek Igazgatóságához átmeneti segély kérelmet benyújtók közül háromszázat választott ki: száz munkakereső, száz RMI-segélyezett6 és száz munkahellyel rendelkező kérelmező dossziéját elemezte.7 A beadandó kérelmek kétfajta dokumentációt tartalmaztak: egyrészt a kötelezően csatolandó „objektív” igazolásokat (kereseti igazolásokat, számlákat, tartozások kivonatait, orvosi leleteket), másrészt pedig a kérelem indokát fél oldalban összegző „szubjektív” leveleket. Fassin kutatásai ez utóbbiakon alapulnak: elsősorban azt vizsgálta, hogyan érvelnek a kérelmezők, minek alapján próbálják legitimálni kérésük jogosságát. Az anyagi javak extrém nélkülözésének igazolására a legdemonstratívabb eszköznek a test romló fizikai állapotának a leírása bizonyult. Ezek a hétköznapi lét legintimebb kitárulkozásaira késztetnek: a kérelmekben testi és lelki szenvedések, patológiák, higiéniai problémák, traumák, beteg és gondozandó rokonok, családi drámák, lakhatási nehézségek és a nélkülözés egyaránt szerepelnek.

A kérelmezők többféle érvvel próbálják meggyőzni a bizottságokat a segélyek kiutalásáról, jóllehet nincsenek mindig tudatában azoknak az elvárásoknak, amelyekkel szembesülnek – az alávettek konformitásától a jó viselkedési normájáig. A segélyezők egy vélt logikához próbálnak alkalmazkodni, s ehhez mérten felépíteni maguknak egy virtuális identitást. Ilyenkor az adaptációs mechanizmusoknak és a tárgyalások folyamatának olyan játéktere jön létre, amelyben nehéz különválasztani az elszenvedett normalizálást és a – szerző szavaival élve – taktikai csúsztatásokat. Az is biztos, hogy a sokszor ismétlődő, segítségre szoruló önbemutatás, illetve maga a tudat, hogy valaki gondoskodás alatt áll, egyfajta „gondozott identitást” konstruál(hat),8 amely persze korszakonként mást és mást jelent.

A kérelmező egyén ambivalens helyzetbe kerül: egyszerre kell alávetnie magát valamilyen vélt vagy valós elvárásnak, ugyanakkor autonóm egyénként is helyt állni, s olyan identitással és élettörténettel előrukkolni, mely kiemeli a kérelmezők tömegéből. Egyfelől tehát szubjektivációról van szó – esetének egyedi voltában, s hogy kérését igazolja, a kérelmező az állammal szemben alanyként hozza létre magát –, másfelől alávetettségről is: olyan alanyként igyekszik létrehozni magát, amelyhez az állam jóindulatúan viszonyul. Emiatt a folyamat paradox, mert a kérelmezők nem a jogaikra, hanem az érdemeikre és az érzéseikre hivatkozva, kegyelemért könyörögnek. E ponton, a szenvedés elemén keresztül jelenik meg a biolegitimitás a biohatalomhoz kapcsolódva: a szenvedés újfajta legitimitást ad.

A virtuális identitás megkonstruálása, és a segélyezők vélt logikájához történő alkalmazkodás tökéletesen tetten érhető a kérelmek retorikájában. Mivel az igazmondás a hitelesség terepe, kiemelkedő szerepe van a csatolt dokumentumoknak és a jó megfogalmazásnak. A legfontosabb a stílus, az igazolás logikája és az érvelés módja. Ehhez csatlakoznak olyan további retorikai jellemzők, mint a megfogalmazás hossza, az udvariassági formák, a nyelvi megformáltság, a központozás, melyeknek szintén nem elhanyagolható szerepük van az én bemutatása és az intézményhez való viszony szempontjából.

Fassin megállapítása szerint két elem uralja a retorikai mezőt: a szükség és a szánalom. Az igazolásnak négy módja jelenik meg.

1. A szükséghelyzetre hivatkozás távolságtartó, tárgyilagos stílusban, számviteli logikával történik, azaz annak számlákkal alátámasztott matematikai igazolására épül, hogy lehetetlenség a jövedelemből a kiadásokat kifizetni (s mindez a legtöbbször adósságokkal súlyosbodik). Ebben az esetben a szükségletek elégtelen kielégíthetősége alapvető: a test nélkülözéséről és ínségéről különböző szimptómák – éhezés, betegség, fázás – tanúskodnak. A legszélsőségesebb esetben az élet fennmaradása a tét: a menedékkérők visszatoloncolása akár a halálukhoz is vezethet.

2. A szánalomra hivatkozást az egyértelműen a könyörületre apelláló könyörgő stílus, a szimpátia kiváltását célzó regiszter és a sorozatos csapások elmesélése jellemzi, melyekben gyakran jelennek meg az ártatlanul szenvedő gyerekek. A kérelmező konkrét és közvetlen viszonyt próbál meg kialakítani a döntéshozóval.

3. Az érdem legitimációs elvére építők méltóságteljes, önérzetes stílust használnak, számos pozitív tulajdonságot jelenítenek meg, hogy a „kilábaláshoz” segítséget kérjenek. Ez a társadalmi visszailleszkedést érvként használó csoport elsősorban a munkavállalási tervekre hivatkozik, ennek többé-kevésbé konkrét bemutatásával. Az ilyen típusú kérelmekben gyakori az érdemesek elhatárolódása az érdemtelenektől, a társadalom segítségére méltatlanoktól.

4. Az igazság(osság) alapelvét a tiltakozás stílusa, a bosszús vagy sértett hangnem jellemzi, olyan igazságtalan – vagy annak vélt – bánásmód kapcsán, amikor a csapás jogorvoslatért kiált.9  Ezek lehetnek a kérelmezők kárára elkövetett olyan egyedi igazságtalanságok, mint a ki nem fizetett járandóság, de a francia forradalom országában olyan érvek is megjelennek, mint amilyen a társadalmi szolidaritás hiánya vagy a szegénység jogi üldözése („hol van igazság ebben az országban?”). Ez a hivatkozási mód fordul elő a legritkábban.10

Fassin a kérelmek elbírálását vizsgálva azt találta, hogy a leghatásosabb – ha úgy tetszik legsikeresebb – érv az éhezés és a nélkülözés, mivel az ezekre hivatkozó kérelmeket bírálták el a leginkább pozitívan. Ennek oka szerinte abban rejlik, hogy napjaink (francia) társadalma nem viseli el annak tudatát, hogy valaki éhezik, fázik vagy folyamatosan szenved a nélkülözéstől. Emiatt a gondoskodás politikája tulajdonképpen a szenvedések leküzdésének kísérleteként írható le.

A szerző szerint a szenvedés társadalmi megítélésében a közelmúltban újabb fordulat következett be. A szenvedés kezelésének a modern humanizmusból születő politikái ma egyrészt egyre nagyobb jelentőségre tettek szert, másrészt globalizálódó értékrendről van szó, amely már nem csak az európai demokráciák eljárási módjait jellemzi. A történelem során az emberek persze mindig szenvedtek, de a társadalmi szenvedés mint politikai konstrukció modern találmány.11 A társadalmi kérdésnek ez – a könyörület modern politikájának is nevezhető – felfogása nem az egyenlőtlenségek absztrakt elvonatkozásából indul ki, hanem a nyomor konkrét realitásából és a nyomorultak szenvedéseiből. Fassin úgy véli, hogy a kirekesztés kortárs reprezentációi és a segélyezésnek a – fenti példában is látható – közpolitikai intézkedései két morális imperatívuszon alapulnak. Egyfelől, a könyörület politikája a szükséghelyzet sürgősségével jár el – lásd az éhség esetét. Másfelől, a könyörület politikája szükségszerűvé teszi az együttérzés, azaz „a másokkal való szenvedés képességének” kiterjesztését, egyfajta közelség létrehozását a szenvedőkkel. A könyörülethez az együttérzés vezet el, ennek emocionális hatalmánál fogva. A szükséghelyzet és az együttérzés képezi tehát a könyörület modern politikájának két lényegi morális összevetőjét. Nem véletlen, hogy a mai kérelmezők is erre apellálnak.12

Betegség és szenvedés a bevándorlás kontextusában

Minderre másik jó példa a franciaországi bevándorlás kérdésének alakulása. A bevándorlást az 1970-es évektől kezdték problémaként tárgyalni – a Francia Kommunista Párt és a Front National tevékenységének köszönhetően. Az ő – nem egybemosandó, de egy irányba mutató – perspektívájukból a bevándorlás egyszerre volt a munkanélküliség, a bizonytalanság és az AIDS forrása. Ettől kezdve a politikai menedékjog fokozatosan elveszítette legitimitását: míg 1980-ban a politikai menedékjogot kérők 80%-át menekültként ismerték el, az 1990-es évekre ez az arány hatodára esett vissza, ami évente csak 2000 főt jelent (a gyermekeket nem számítva). Ez egyfelől persze az illegális bevándorlás, másfelől új stratégiák alkalmazása felé terelte a menedékkérőket. Az új stratégiák legfontosabbika a humanitárius jogra hivatkozás, mely a világháború után új jogként jelenik meg.

Egy 1945-ben kelt, majd 1998-ban megerősített francia jogszabály lehetővé teszi, hogy „amennyiben jelenléte nem fenyegeti a közrendet, tartózkodási engedély adható annak a Franciaországban tartózkodó külföldi személynek, akinek az egészségi állapota olyan egészségügyi ellátást tesz szükségessé, melynek elmaradása az érintett személy számára kivételesen súlyos következményekkel járna, annak feltételével, hogy a származási országban valóban nem juthat hozzá a megfelelő kezeléshez”.13 Más szabályozási ajtók bezáródásával, 1990 óta egyre többen hivatkoznak erre a humanitárius jogra: 2000-től a kiadott engedélyek száma meghétszereződött, s ez az évi 2000 fő gyorsan legális státuszt is kap.

A szenvedés társadalmi megítélésében mindez azért különösen jelzésértékű, mivel több évtizeden keresztül a betegség – a maiakkal éppen ellentétesen – a bevándorlás tiltó tényezője volt. A „csodálatos harminc évben” (1945–1973) a bevándorló teste anatómiai-politikai értelemben is gépnek számított, egyszerű munkaerőforrásnak, s hasznossága a képességeitől, használhatóságától függött. A beteg bevándorló rendszerszerűen került kívülre, ezért a munkavállalók minden erővel küzdöttek a betegségek ellen, esetenként titkolták megbetegedéseiket, hiszen betegként elvesztették munkájukat, visszafordították őket kibocsájtó hazájukba. Az 1980-as években azonban megjelent az AIDS, és ezzel fordult a helyzet. Az az elképzelés ugyanis, hogy az AIDS-betegeket eredeti lakóhelyükön gyógyítsák, nyilvánvalóan nem működött, az ehhez szükséges kezeléseket csak a gazdag államok tudták/tudják biztosítani. Mivel a visszafordítás akár az egyén halálával is végződhet, egyik francia kormány sem mert hozzányúlni a törvényhez, 14 hiszen a média azon nyomban lecsapott, és árgus szemekkel követték a szerencsétlen eseteket.

Így azután, miközben a politikai menedékjog lehetősége egyre szűkült, és a családegyesítési kérelmeket is egyre nagyobb arányban utasították el, érdemesebb volt betegként menedékjogot kérni Franciaországban. Több prefektúrán például visszautasították, hogy a súlyosan betegek kérelmet adjanak be menedékjog vagy tartózkodási engedély megszerzéséhez, ehelyett beadványaikat „beteg” címszó alatt külön kezelték. A betegeknek kiállított tartózkodási engedély ugyan kevesebb lehetőséget adott, mint a politikai menedékjog, ugyanakkor nekik jóval nagyobb esélyük volt a letelepedési engedélyre.15 Egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyes külföldiek inkább a testi szenvedésüket használták végső érvül, ami drámai eseményekhez – éhségsztrájkhoz, öncsonkításhoz, szándékos önfertőzéshez – is vezetett,16 hiszen sokak számára a visszafordítás felért a halálos ítélettel.

A szerző megjegyzi, hogy a politikai menedék legitimitásának hanyatlása és a szenvedő test legitimitásának növekvő ereje az „élők politikájának” két definiálási módja. Ezek egymással párhuzamosan, kölcsönhatásban léteznek, s emiatt állt elő a kérelmezők egy része valamiféle patológiával, gyakran az ügyvédeik, a segítő szervezetek vagy egyenesen a prefektúrák alkalmazottainak bátorítására. Giorgo Agamben híres megkülönböztetésével élve: a biosról (politikai élet) a zoéra (biológiai élet) helyeződött a figyelem, hiszen a puszta élet (zoé) logikája felülírja a bevándorlás-ellenes politikát és az egészségügyi költségvetést is. Paradigmatikus váltásról van szó, nemcsak a bevándorlók megítélésében, hanem a francia társadalompolitikában is. A kortárs francia társadalom kevésbé érzékeny a diktatórikus rendszerek vagy a háborús fenyegetettség áldozatainak, mint a betegek szenvedésére.17 A bevándorlók esetében például a munkaerejük elismerése, használata jelentette legitimáció helyett ennek fordítottja is érvényessé vált: az egészséges test lett illegitim, a szenvedő test legitim. A betegség és a szenvedés válik az elismerés és az integráció forrásává, a kérelmező az együttérzés miatt lehet része a társadalomnak (és részesedhet a kollektív javakból).

Napjaink morális ökonómiája, azaz erkölcsi berendezkedésünk18 a politikai ökonómia ellentételezéseként is felfogható. A kettő közötti feszültség a mindennapi döntéshozatalban is megjelenik. A fent leírt két konkrét esetcsoport (menedékesek, átmeneti segélyt igénylők) vizsgálatakor Fassin a kérelmeket elbíráló hivatalnokokkal is interjút készített. Ezekből kiderült, hogy a közpolitika individualizálódásának nevében az állam minden megbízottját kötelezi, hogy minden egyedi eset minden egyedi elemét figyelembe vegye. Az elbírálónak „a mások szenvedésével történő közvetlen konfrontálódás”, az „élet és halál tétjei” és a források szűkösségének kontextusában kell döntenie. Mivel a perszonalizált eljárásra nincsenek világos normák kidolgozva, a döntnökök személyes interpretációk alapján „lelkiismereti döntéseket” hoznak.

A tartózkodási engedélyért folyamodók különösen extrém körülmények közül érkezhetnek, kérelmeikben a legdrámaibb eseményekről, belső sérülésekről, titkolt betegségekről, kimondhatatlan fájdalmakról, elfojtott erőszaktételekről, lelki traumákról és pszichikai szenvedésről számolnak be – sokszor kiragadva ezeket a kontextusukból. Az elbírálók interjúiból kiderült, hogy a rengeteg szenvedéstörténet olvasása az érzelmek eróziójához vezet, amiről az is tanúskodik, hogy az idő elteltével egyre kevesebb kérelmet bírálnak el pozitívan. A szimpátia és az együttérzés egyre kevésbé jelenik meg a kérelmek olvasásakor, a kételkedés és a gyanú ellenben egyre gyakoribb. A döntéseket emiatt nagymértékben az esetlegesség, sőt az önkényesség jellemzi. A „szenvedés banalizációját” mutatja, hogy a különféle testi és lelki szenvedések szerepeltetése végül semmilyen statisztikailag kimutatható hatással nem bír. Mint fentebb megjegyeztük, úgy a menedékkérők, mint az átmeneti segélyt igénylők különböző típusú dokumentumot nyújtanak be: egyrészt a kötelezően csatolandó kereseti igazolásokat, számlákat, tartozások kivonatait, orvosi leleteket stb., másrészt pedig a kérelem indokát fél oldalban összegzik. A döntések vizsgálatakor az derült ki, hogy a kérelmek elbírálása teljes mértékben az első, „objektív” dokumentáció alapján dől el. Kérdés, hogy mi szükség van a „szubjektív” levelekre, ha az igazolások tartalmazzák az összes bizonyítékot és a kérelem ez alapján dől el? Mi szükség van a traumatikus események feltárására és elbeszélésére?

A szerző válasza az „(el)kötelezettség politikájának” felismerése: „a kérelmező a feltárulkozással, a közszemlére tétellel bizonyítja jó szándékát, szükségszerű elkötelezettségét az Állam és alávetettjei között végbemenő szolgáltatások cseréjéhez”19. A szenvedések és traumák elbeszélése „kötelező diskurzus, a kötelezettek diskurzusa”.20 A kérelmezők tehát nem jogaikra, hanem szenvedéseikre hivatkoznak, tulajdonképpen kegyelemért könyörögnek.21 Mindez az igazságosság politikájának és a könyörület politikájának átrendeződéséhez, a kettő határainak eltolódásához vezet. Míg az előbbi az érdem normája alapján bírál el, utóbbi az érzelmeket mozgósítja: mindenkit kizárólag a sorscsapása jellegétől függően minősít. A döntéshozatalban keveredik az igazság és a szánalom eleme. A biolegitimitás megalapozásával a szenvedés újfajta legitimitást ad: a másokat ért sorscsapás alapeszméje a könyörületet helyezi az igazság politikájának középpontjába. Ugyanakkor a döntési politika szingularizált, perszonalizált eljárása a könyörület bánásmódját az együttérzés felé, azaz a szenvedés feletti absztrakt érzelmeket a szenvedő lény iránti konkrét érzés felé fordítja.

Ennek két következményét szeretném vázolni.

A humanitárius érv nyomában

Egyfelől a szerző szerint az a paradoxon, miszerint az érdemre feljogosító szenvedés megjelenítése a szenvedés banalizációjához vezet, ami éppen az érdemre kijelölő együttérzést tompítja el, a konkrét gyakorlat megkérdőjelezéséhez vezet el. Vannak, akik úgy vélik, hogy a szenvedés dimenziójának politikába bevezetése ellehetetleníti a politikai vitát és eltorzítja a szolidaritás ideálját. Ugyanis a könyörület politikája összekapcsolódik a neheztelés érzésével, és azzal a kockázattal jár, hogy a plurális vitára rászakad a „nyomorultakra irányuló jóindulatú figyelem, amikor is az egyik vitapartner a szenvedést lobogtathatja önmagában való jogként, elismerésként”.22 Szerintük ezért a könyörület logikájának vitába való beemelése megakadályozza az elnyomottakkal való érdekközösség kialakítását. Ugyanakkor a könyörület dühre és egységes fellépésre képtelenekké teszi a rászorulókat, szabadságukban pedig a(z egyéni) boldogság útkeresésére kötelezi őket.

Másfelől Fassin nemzetközi, ha úgy tetszik, globális szinten is végiggondolja a következményeket. Legutóbbi munkáiban23 a humanitárius érvet mint új és sajátos kormányzási formát járja körül.24 A humanitárius érv – a jelenkor morális története c. könyvének25 első mondatában leszögezi: „a morális érzések a kortárs politika lényegi elemeivé váltak”. Azaz a politika már nem az érdek vagy az igazság terminusaival él, hanem a szenvedés és együttérzés fogalmaival. A humanitárius érv a kormányzás rendjévé válik, katonai beavatkozások legitimáló erejévé. A veszély abban (is) rejlik, hogy a humanitárius érvek alapján történő – bármilyen – beavatkozás a katasztrófák átpolitizálásával megy végbe.26 Agamben is beszél arról a hatásról, amikor „a kivételesség állapota szabállyá válik”, nemcsak abban az értelemben, hogy minden mindig kivételes megítélés alá esik, hanem hogy a jogalkotásban paradigmatikus építőelemként jelenik meg.27 Didier Fassin és Mariella Pandolfi megfogalmazásában a humanitárius logika esetén „a kormányzat […] a biztonság és a védelem logikáján nyugszik, egy olyan jogon, mely egyszerre külsődleges és felsőbbrendű a joghoz képest, az élet védelmének szentelt cselekvések logikájában gyökeredzik”.28

A humanitárius érv új kormányzási formája az emberi egyenlőség doktrínáján látszik alapulni. Ugyanakkor a humanitárius elv feltételezi a morális érzelmeknek a politikaiban történő megjelenését, a jog és az igazságosság politikájának a szánalom és az együttérzés politikájával történő felváltását. Ennek ellenére – vagy éppen ezen etika miatt – a humanitarianizmus elkerülhetetlenül az egyenlőtlenségek intézményesítéséhez vezet, és erőszakosan tételez értékesebbnek egyes életeket, mint másokat. Az áldozat átveszi a kizsákmányolt és a megalázott helyét, a sorscsapás az uralomét, a szenvedés az igazságtalanságét, a traumatizmus az erőszakét.29 Ennek következtében a humanitárius érv áldozatai gyakran redukálódnak puszta, biológiai életükre, míg szubjektivitásuk, történeteik, azaz emberi mivoltuk ignorálódik a túlélésük mikéntjét firtató kérdések nyomán. Szenvedőkké és nem jogkövetelőkké válnak, így a konkrét élet kikerüli a mindennapok normalizációját is.

A szerző azt kívánja tehát egyfelől láttatni, hogyan hatoltak be a morális érzések a politikába az elmúlt évtizedekben.30 Másfelől, felmerül a kérdés: mi történik, ha az együttérzés felülkerekedik az igazságon, s ha a szenvedés fogalmát használjuk az egyenlőtlenség, a traumatizmust az erőszak helyett? Mely tettek vál(hat)nak legitimmé, csak mert humanitáriusként deklarálják azokat?31 Fassin okfejtésében a humanitárius érv leegyszerűsíti, sőt elrejti a szenvedés és igazságtalanság komplex realitását, amelyet jobb volna megérteni és a politikai ökonómia regisztere felé terelni. A humanitárius érvnek így nemcsak az emberi tragédiákra kell megpróbálnia reagálni, hanem azokra az egyenlőtlenségekre is, amelyeket ezek feltárnak. A mindenféle szenvedés egyenlőségének elvére épülő humanitárius érv ugyanis mélységes ambivalenciákat szül: a biológiai létre (zoé), és kevéssé a megélt létre (bios) fókuszálva az egyéneket éppen humanitásuk lényeges részétől fosztja meg.

IRODALOM

Agamben, Giorgio (2003): Etat d’exception. Homo Sacer, II,1, Paris, Editions du Seuil.

Arendt, Hannah (1991): A forradalom, Budapest, Európa.

Boltanski, Luc – Daré, Yann – Scheltz, Marie-Ange (1984): La dénonciation. Actes de la recherche en sciences sociales, 51, 3–40. Magyarul: Boltanski, Luc (1987): Leleplezés és igazságérzet, Szociológiai Füzetek 43, Budapest, ELTE Szociológiai Intézet.

Chayanov, A. V. [1925] 1966: The Theory of Peasant Economy, (ed.: D. Thorner, B. Kerblay, R. E. F. Smith.) Illinois, Homewood.

Daston, Lorraine (1995): The moral economy of science, Osiris, 10, 2–24.

Dessewffy Tibor (1996): Az ellenállás diszkrét bája, Replika, 23–24, 71–80. http://www.c3.hu/scripta/scripta0/ replika/2324/dess.htm. Letöltés ideje: 2014. május 10.

Fassin, Didier (1996): Exclusion, underclass, marginalidad. Figures contemporaines de la pauvreté urbaine en France, aux États-Unis et en Amérique latine, Revue française de Sociologie, 37, 1, 37–75.

Fassin, Didier (2001): Charité bien ordonnée. Principes de justice et pratiques de jugement dans les aides d’urgence, Revue française de sociologie, 42, 3, 437–475.

Fassin, Didier – Memmi, Dominique (2004a): Le gouvernement des corps, Paris, EHESS.

Fassin, Didier – Memmi, Dominique (2004b): Le gouvernement de la vie, mode d’emloi, in: Le gouvernement des corps. Paris, EHESS, 9–34.

Fassin, Didier – Pandolfi, Mariella (2013): Contemporary States of Emergency. The Politics of Military and Humanitarian Interventions, Zone Books, 2013.

Fassin, Didier (2000a): La supplique. Stratégies rhétoriques et constructions identitaires dans les demandes d’aide d’urgence, Annales Histoire, Sciences sociales, 55, 5, 955–981.

Fassin, Didier (2000b): Politiques de la vie et politiques du vivant. Pour une anthropologie de la santé, Anthropologie et Sociétés, numéro spécial „Terrains d’avenir”, 24, 1, 95–116.

Fassin, Didier (2000c): Les Enjeux politiques de la santé, Paris, Karthala.

Fassin, Didier (2002): La souffrance du monde. Considérations anthropologiques sur les politiques contemporaines de la compassion, L’évolution psychiatrique, 67, 4, 676–689.

Fassin, Didier (2004): Le corps exposé. Essai d’économie morale de l’illégitimité, in: Fassin – Memmi (2004), 237–266. Magyarul: A kiállított test. Esszé a törvénytelenség morális ökonómiájáról. (Ford. Szabó László, megjelenés előtt).

Fassin, Didier (2005a): Bio-pouvoir ou bio-légitimité? Splendeurs et misères de la santé publique, in: Penser avec Michel Foucault. Théorie critique et pratiques politiques, Marie-Christine Granjon (ed.), Paris, Karthala, 160–181.

Fassin, Didier (2005b): Les constructions de l’intolérable: Études d’anthropologie et d’histoire sur les frontières de l’espace moral (avec Patrice Bourdelais), Paris, La Découverte.

Fassin, Didier (2005c): Compassion and repression: The moral economy of immigration policies in France, Cultural Anthropology, 20, 3, 362–387.

Fassin, Didier (2006): Souffrir par le social, gouverner par l’écoute. Une configuration sémantique de l’action publique, Politix, numéro spécial „Expérience et critique du monde psy”, 19, 73, 137–158.

Fassin, Didier (2007): La biopolitique n’est pas la politique de la vie. Sociologie et sociétés, numero spécial „Michel Foucault, sociologue?”, 38, 2.

Fassin, Didier (2009): Les économies morales revisitées, Annales HSS, 6, 1237–1266.

Fassin, Didier (2010): La raison humanitaire. Un histoire morale du temps présent, Paris, Éditions de l’EHESS –Le Seuil/Gallimard).

Fassin, Didier (2012): Humanitarian reason. A moral history of the present, Berkeley and Los Angeles, University of California Press.

Fassin, Didier – Eideliman Jean-Sébastien (dir.) (2012): Economies morales contemporaines, Paris, La Découverte.

Fassin, Didier – Rechtman, Richard (2007): L’Empire du traumatisme: enquête sur la condition de victime, Paris, Flammarion.

Feldman, A. – Ticktin, M. (2010): In the name of humanity: the government of threat and care, Durham, NC, Duke University Press.

Humanitarian Studies Unit (ed.) (2001): Reflections on humanitarian action: principles, ethics and contradictions, London, Pluto Press.

Memmi, Dominique (2012): Egy érzékeny terület igazgatása. Ésszerű magatartás és test általi felügyelet a születés és halál kapcsán. Replika, 79, 77–90.

Messu, Michel (1991): Les assistés sociaux. Analyse identitaire d’un groupe social, Toulouse, Privat.

Olivier de Sardan, Jean-Pierre (1999): A moral economy of corruption in Africa? The journal of Modern African Studies, 37, 1, 25–52.

Orlove, Benjamin S. (1997): Meat and strenght: the moral economy of a Chilean food riot, Cultural Anthropology, 12, 2, 234–268.

Périlleux, Thomas – Cultiaux, John (2009): Des saisies politiques de la souffrance, in: Destins politiques de la souffrance. Intervention sociale, justice, travail, Toulouse, Édition Érès.

Pozsgai Péter (2006): Családok és háztartások. Torna megye társadalma a 19. század közepén, doktori dolgozat.

Scott, James C. (1976): The moral economy of the peasant: Rebellion and subsistence in Southeast Asia, New Haven, Yale University Press.

Soulet, Marc-Henry (2005): La vulnérabilité comme catégorie paradoxale de l’action publique. Contribution à l’ouvrage La vulnérabilité sociale, Pensée plurielle, 2, 10. http://mijsgd.ds.iscte.pt/textos/politicas%20sociais/ Soulet%20La%20vulnerabilite%20paradoxale.pdf Letöltés ideje: 2014. március 10.

Takács Erzsébet (2012): „Individuumszociológiák”. Modernitás-megközelítések a francia szociológiában, Replika, 79, 7–22.

Takács Erzsébet (2014): Beteg és egészséges testek. A biolegitimitás két új francia koncepciója, in: Kopogtatás nélkül (szerk. Csoba Judit), Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 313–322.

Thompson, E. P. (1971): The moral economy of the English crowd in the eighteenth century, Past & Present, 50, 76–136.

Thompson, E. P. (2007): Az angol munkásosztály születése, Budapest, Osiris.

Thompson, E. P. (1991): The moral economy reviewed. Customs in common, London, The Merlin Press, 259– 351.

  1. Jelen írás Az erőszak reprezentációi című interdiszciplináris workshopon (2014. február 7, Debreceni Egyetem) elhangzott előadás bővített verziója. Az előadás elkészítéséhez szükséges kutatást az 105076. számú OTKA támogatás tette lehetővé. A workshop anyaga várhatóan még az idén kötetben is megjelenik.
  2. Didier Fassin a princetoni Institute for Advanced Study School of Social Science és a párizsi IRIS– EHESS, Paris (Institut de recherche interdisciplinaire sur les enjeux sociaux – Sciences sociales, Politique, Santé) oktatója, a Társadalomtudományi Interdiszciplináris Kutatóközpont megalapítója, 2007–2010 között irányítója.
  3. A biopolitika és a kormányozhatóság Foucault életművében többször megjelenő tematika (Foucault 1994, 214; 1998, 1999, 2001). Foucault A szexualitás története első kötetében ír a kormányzás elveinek és értékeinek 18. századi változásáról: míg korábban a szuverén hatalmát az alattvalók feletti „halál joga” jelentette, a 18. századtól kezdve ezt felváltotta a „az élet feletti hatalom”. Ez a biohatalom egyfelől a test fegyelmezése feletti jogot jelentette, melyet az állam számos intézményen keresztül gyakorol (iskola, hadsereg, kórház, börtön). Másfelől a népesség ellenőrzését, melyet demográfiai eszközökkel, a születés és a migráció szabályozásával, a modern egészségügy megteremtésével és kézbentartásával alakít, bizonyos tudományok – statisztika, demográfia, szociológia, pszichológia – hathatós segítségével.
  4. A kérelmek és beadványok vizsgálata a francia szociológiai szakirodalomban több évtizedes múltra tekint vissza. Most csak egy, klasszikussá vált munkára hivatkozok: Luc Boltanskinak és munkatársainak Leleplezés és igazságérzet c. munkájára (Boltanski et al. 1987.)
  5. Fassin 2004: 240; 2014. E két kutatást a szerző egy kiváló – s rövidesen magyarul is olvasható – tanulmányban összegzi (Fassin 2004, 2014, ld. még Takács 2014).
  6. RMI (revue minimum d’insertion): minimális beilleszkedési jövedelem, magyar megfelelője az álláskeresési járadék.
  7. Erre a célra például 1998-ban 1 milliárd frankot különítettek el; elvileg személyenként 1000–3000 frank segély kiutalására volt lehetőség. A gyakorlatban azonban gyorsan kialakult a maximális 1000 frankos limit, jóllehet erre nem vonatkozott semmilyen előírás. Sokak szerint ez a – Bourdieu szavaival élve – „állami könyörület” nem szól másról, mint az elégedetlenségüket az utcán is egyre erőteljesebben demonstráló munkanélküliek és a bizonytalan státuszú prekár rétegek pacifikálásáról.
  8. Messu 1991, 22; idézi Fassin 2001, 956.
  9. A kérelmeknek ez a típusa nagy hasonlóságot mutat Boltanski, Daré és Scheltz munkájában vizsgált levelekkel (Boltanski et al.1987). ők az 1980-as évek végén, azokat a Le Monde-nak írott olvasói leveleket elemezték, amelyeket valamilyen igazságtalanság leleplezéséért, valamilyen „ügy” konstruálására írtak. A szerzők meglátása szerint ezekben az esetekben a leleplező hitelessége azon áll vagy bukik, hogy mennyire sikeresen tudja összehangolni az egyedi esetet és a kollektív érdeket (Boltanski et al. 1987, 12). Ahhoz, hogy a levélírók leleplező szándékát komolyan vegyék, a szerzőnek ún. normalitási kritériumoknak kell megfelelnie. Nem lehet magányos hős, „egy senki”, hanem kollektív erőket kell tudnia mozgósítani, különben erőltetettnek ható önfelnagyító erőfeszítése nemcsak hiteltelenné teszi mondanivalóját, de magának a levélíró egyénnek a normalitását és autenticitását kérdőjelezi meg (Boltanski et al. 1987, 40–44).
  10. Természetesen ideáltipikus csoportokról van szó, a gyakorlatban ezek az elemek keverednek.
  11. A humanitárius érv a 18. században született meg a filantróp társaságokban, akik a rabszolgaság eltörléséért harcoltak, de csak mintegy negyven éve meghatározó. Hannah Arendt (Arendt 1991, 75–148) a társadalmi kérdésről írt tanulmányában a „könyörület politikájáról” beszél, azaz a „szegények”, az „elnyomottak”, a „nép” szenvedései kiváltotta nyilvános cselekedetek morális igazolásáról. Arendt a könyörület politikájának megszületését a francia forradalom eseményéhez köti, mert a radikális forradalmárok – pl. Rousseau legnevezetesebb követői, Saint-Just és Robespierre – a „szenvedők” nyomorára hivatkozva cselekedtek. Arendt szerint a szegénység revelációja volt a forradalmárok újfajta radikalizmusának az alapja. „A történelem tanúsága szerint korántsem magától értetődő, hogy a nyomorúság látványa szánalmat keltsen az emberekben; az együttérzés még azokban az évszázadokban is a politikai szférán és a gyakran bevett egyházi hierarchián kívül működött, amelyekben a nyugati civilizáció erkölcsi normáit a keresztény vallás könyörületessége határozta meg. Itt azonban a tizennyolcadik századdal foglakozunk, amikor ez az ősi közöny eltűnőben volt, s az európai társadalom bizonyos rétegeiben, épp azok körében, akik a francia forradalmat csinálták, kezdett általánossá válni egyfajta – Rousseau szavaival élve – az emberrel »veleszületett idegenkedés, amelyet embertársai szenvedése láttán érez«” (Arendt 1991, 91–92.).
  12. Fassin 2000, 974. sk.
  13. Fassin 2004, 245. A törvény 1997-ben munkavállalási joggal is kiegészült.
  14. A helyzeten nem változtatott a bevándorlási törvények szigorodása és az ún. gyógykezelési bevándorlás, az egészségügyi okokból az országban tartózkodók ellen forduló közhangulat sem. Az aktuális kormányzatok a „zárt, de nagylelkű” politika hívószavát alkalmazzák.
  15. A beteg külföldiekre vonatkozó törvény kettős nyomás alatt született: egyrészt a társadalomban egyre többen váltak gyógyíthatatlan AIDS-beteggé, másfelől a jogvédő szervezetek nyomására.
  16. 2007-ben több defenesztráció is történt Franciaországban, némelyikük halállal végződött.
  17. Ez ma már a nemzetközi humanitárius akciók és a menekültügy kezelésében is látszik (Agier 2002 és lásd a későbbiekben: Fassin 2012). A szerző A. Pinochet és M. Papon ügyeire is hivatkozik: a védőügyvédek tömegek halálának okozásával vádolt diktátorok esetében is humanitárius okokra – szegény öreg, beteg emberek – hivatkozva védekeztek a vád alá helyezés ellen.
  18. A „morális ökonómia” fogalma E. P. Thompson 1971-es híres tanulmánya (Thompson 1971) nyomán vált híressé. (A terminusról magyarul lásd Dessewffy Tibor összefoglaló írását: Dessewffy 1996.) Thompson először Az angol munkásosztály születése c. munkájában írt az értékek és gyakorlatok olyan politikai és artikulálatlan „politika alatti”, közösségi kulturális együtteséről, melyek a közösségek érdekeinek védelmére irányultak, akár gazdasági síkon is (Thompson 2007, 70.). Thompson azokat a gazdasági adatokkal dolgozó történészeket támadta, akik a 18. századi angol tömegmozgalmakat a munkanélküliségi adatokból és az élelmiszerárakból közvetlenül magyarázhatónak vélték. ő ezzel ellentétben azt próbálta igazolni, hogy a tömegmegmozdulásokra akkor kerül sor, amikor az „igazságosságnak” és a „legitimitásnak” valamilyen általánosan létező, gyakran öntudatlanul is érzékelt mércéje sérül, amikor a kialakult konszenzusokat a „felül levők” megsértik. Didier Fassin a szegénység, a bevándorlás és az erőszak problematikáinak vonatkozásában is alkalmazza a morális ökonómia koncepcióját, már más szerzők meglátásaival továbbgondolt formájában (Fassin 2004, 2005c, Fassin – Eideliman 2012, Fassin – Pandolfi 2013).
  19. Fassin 2004, 258.
  20. Vö. Dominique Memmi diszkurzív felügyelet koncepciójával (Memmi 2012, Takács 2012).
  21. A sebezhetőség politikai kategóriává válásáról lásd Marc-Henry Soulet érdekes cikkét (Soulet 2005).
  22. Périlleux – Cultiaux 2009, 15.
  23. Fassin 2005c, 2010, 2012; Fassin – Rechtman 2007, Fassin – Pandolfi 2013.
  24. A humanitárius beavatkozás szakirodalmából két kötetre külön felhívnám a figyelmet (Humanitarian Studies Unit 2001; Feldman – Ticktin 2010).
  25. Fassin 2010, 2012.
  26. A katasztrófahelyzet kiváltotta sürgős kormányzati, illetve a humanitárius okokra hivatkozó katonai beavatkozásokról lásd az említett kötetet: (Fassin – Pandolfi 2013).
  27. Agamben 2003.
  28. Fassin – Pandolfi 2013, 15–16.
  29. Fassin – Rechtman 2011, 403–417.
  30. Fassin 2010, 13.
  31. Csak utalásszerűen: a humanitárius érvekre támaszkodó beavatkozások mögött gazdasági és politikai érdekek is meghúzódhatnak, mely tényezőket Fassin nem tárgyalja különösképpen.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.