A PROFESSZOR ÉS A KAPITÁNY AZ 1930-AS ÉVEK DEREKÁN, AVAGY ADALÉKOK A FASIZMUS ANATÓMIÁJÁHOZ

A legionárius mozgalom, másképpen a Vasgárda sikerének titka abban is rejlett, hogy a mozgalomhoz tekintélyes értelmiségiek is csatlakoztak, több hullámban is. Az első hullám: az Axa-fészek tagjaiból állt, és azokból, akik az Axa című folyóiratban publikáltak. A ’30-as évek derekán második hullámban a 27-es nemzedék jelent meg a színen, szellemi vezérei: Mircea Eliade és Emil Cioran. Ezek ketten alkotják az első vonalat, de a második vonal is tehetséges tollforgatókból állt. A román fasizmus egyik eredeti vonása éppen abban rejlik, hogy egyik kelet-európai fasiszta mozgalomnak sem volt ilyen kiváló fiatal szellemi elitje. Kérdés: mi vonzotta az értelmiségieket a Vasgárdához? Az anyagi és társadalmi háttér kétségtelen: értelmiségi túltermelés, hirtelen felduzzadt diáklétszám és diáknyomor, aztán munkanélküliség. Ezt maguk a volt legionáriusok is hangsúlyozzák, de rögtön hozzáteszik, hogy mozgalmuk szellemi mozgalom volt. Cioran annyiban lóg ki a sorból, hogy ő később őrült szektaként jellemezte a Mozgalmat, amelyet a maga módján megtagadott. És ez is félrevezető. Ezért célszerűbb, ha hagyjuk, hogy a Mozgalom és tábora meséljen önmagáról. Fő forrásunk a sajtó és az emlékezet. Olyan jellegzetes egységes profilú lapot már nem tudtak indítani, mint az Axa, viszont több folyóiratot és lapot is ki tudtak adni. Igaz, miután Nichifor Crainic, a népszerű teológus megtagadta a mozgalmat, és átállt a cuzistákhoz, elvesztettek egy rutinos szerkesztőt. A legnépszerűbb (botrány)lapot, a Curentult, Pamfil ªeicaru szerkesztette, és ez a kisebbségellenes nacionalista légkör felfűtésével segédkezett – akarata ellenére – a legionárius mozgalomnak. A Mozgalom főideológusa most már egyértelműen a filozófus lett, Nae Ionescu, a Professzor. A radikális parasztpárti N. Lupu ismételgette is „elméletét”: „három tehetséges, de romlott, nagy, tróger cigány… akar minket arra tanítani, hogy románul érezzünk”.1 Ezt a cigány eredetet a nyilvánosság előtt akkor nem igazán firtatták. A Professzor egyik tisztelője egyenesen „román típusnak” tartotta őt, „őshonos varázzsal” – és mefisztofeleszi csontozattal.2 Crainic cigánysága is legfeljebb később Adrian Marinót, korunk nagy européerjét izgatta, aki az ’50-es években a börtönben elszörnyülködve szemlélte Crainic hatalmas hímtagját mint cigányságának bizonyítékát.3 Cigányosnak tartották, hogy Nae Ionescu publicisztikájában az irodalmi român helyett a népies és archaikus rumân szóval élt. De nemcsak ő, hanem Vasile Marin és Ion Moþa is. (Az előbbi a román fasizmus egyik teoretikusa, az utóbbi Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, a Kapitány jobbkeze, az 1922 decemberében kirobbant antiszemita diákmozgalmak egyik főszereplője. Moþa és Marin a spanyol polgárháborúban vesztették életüket, és a legionárius mozgalomban valóságos szentkultusz tárgyai lettek.) A rumân szó használatának jelentése és üzenete volt, mert a român latinos forma, tudós szóalkotás, a római eredet kifejezésére hivatott, és egyben arra, hogy a nemzeten belüli emberi egyenlőség eszméjét érzékeltesse, a nyugati civilizációhoz való tartozást jelezte, a rumân pedig az autochtonitást szimbolizálhatta, és még valamit, azt, hogy a románokat fel kell szabadítani, mert a rumân egyben Havaselvén a szabad emberből bojári függőségbe lesüllyesztett, földhöz kötött – olykor majdnem rabszolga állapotban tartott – parasztot, sőt olykor még a cigány rabszolgát is jelentette. A 18. század dereka felé az egyik fanarióta fejedelem eltörölte az intézményt, de még a 19. század elején is akadt bojár, aki úgy nyilatkozott, ha tudná, hogy egy csepp rumân vér van az ereiben, öngyilkos lenne.4 Nem véletlen, hogy Nae Ionescu egyik híve számára, aki később szerzetes lett, a cél: „a gondolatban és tettben felemelt Szent Rumânie”.5

A teológus Crainic a túlélésben utazott, ezért mindig a felszínen maradt, a publicista ªeicaru a pénzcsinálásban, ami nem mindig ment, a filozófus Ionescu a politikában. A közös nevező az volt, amit Ionescu „etnicista nacionalizmusnak” nevezett.6

Nem véletlen, hogy Ionescu megtiltotta előadásainak lejegyzését, és hívei csak a ’20-as évek végén és a ’30-as évek elején, majd derekán tartott lopva leírt előadásait adták ki halála után a ’40-es években. Erre a tiltásra minden oka megvolt, mert akkor és utólag is jó néhány előadásának forrását sikerült azonosítani, és ma is, hol a plágium vádjával illetik, hol az alól próbálják tisztázni.7 (Mentségére legyen mondva, maga is hangsúlyozta, hogy nem is tudja, melyek az ő eszméi.8 Különben is – vallotta – annyi filozófia, ahány ember.9) És bár lapját, a Cuvântult 1934 elején betiltották, és csak 1938-ben jelenhetett meg újra, könyvet továbbra sem írt, kultusza viszont kiteljesedett. Minden előadása a gárdisták számára már-már pszeudoistentisztelet volt. Valamiféle „orális doktrínát” alakítottak ki, amelyet igazán csak a beavatottak élveztek.10 Az odaadáshoz kellett a látvány. Ionescu értett a színészkedéshez. Amikor Carmen Sylván felkereste a legionárius tábort – bibliai gesztust mímelve – állítólag Codreanu lábaihoz ült, mondván: „Itt az én helyem, Kapitány!”11 Ennek a kis zsebkönyvét, „A fészekfőnök könyvecskéjét” Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataihoz hasonlította,12 ha igaz. Eliade szerint magánál hordta Codreanu fényképét.13 Az is szájhagyomány, hogy amikor a „Professzor” a Kapitánytól azt akarta megtudni, hogy miképpen érte el ezt az eredményt, akkor a válasz: „Így jött nekem”, és erre a Professzor előadásain állítólag a szentek között helyezte el a legionárius mozgalom vezérét,14 és aztán figyelmeztetett: „Azt hinni, hogy Corneliu Codreanu eltűnésével összeomlik a műve, [mármint a Vasgárda] azt jelentené, hogy nem jól mértük fel ennek a műnek a mélységét. Az általa tett csoda oly nagy, hogy még őt is meghaladja.”15 Ennek a kijelentésnek a mélyén már az is ott rejlik, hogy ekkor már sokan Codreanu halálára spekuláltak. Talán Nae is, de azért kioktatta néhány hívét – a fő gárdista pap, Ion Dumitrescu-Borºa meglepetésére: „A Kapitány második Isten, aki eljött a román nép megváltására. […] ő legyen számotokra a bálvány, a második Krisztus, mindenben vessétek magatok neki alá.”16 Mindez annyira hiteles, mint amennyire az, amit ugyancsak a Professzor éppen Nicolae Petrescu-Comnennek, majdani külügyminiszternek és vatikáni követnek (1938–40) mondott Codreanuról: „…a mozgalom vezetői közötti megbeszélésekbe a Kapitány kimérten és kioktató módon szólt bele. Dialektikája gyenge volt, nem találta a szavakat, mondatfűzése nehézkes volt. Ha nem tudott egy társa érveire válaszolni, akkor energikus gesztussal szavát szegte, aztán révedező tekintettel így nyilatkozott: »Igen…, de nekem mondta? Az Arkangyal?« Sokan hittek neki.”17 A hívek körében persze másképpen nyilatkozott a Professzor. Egyik legionárius emlékei szerint Nae Ionescu és Vasile Marin éppen valami filozófiai kérdést vitattak, amikor Codreanu odalépett hozzájuk, kikérte véleményüket, majd lehajtotta fejét, elgondolkodott és a professzornak keményen a szemébe nézve közölte, hogy bár mindkét véleményt nagyra értékeli, neki más a véleménye, el is mondta röviden, majd nagy léptekkel távozott. A Professzor is elgondolkodott, majd nagyot bólintva közölte: „Ezért ő a Kapitány”.18

Nae Ionescu lett a Kapitány prófétája. Egész magatartásával azt is sokakkal elhitette, mint a baloldali Pandreával, hogy a háttérből ő irányította „a Vasgárda csatáit”.19 ő, a király egykori kegyence, most, hogy kiesett a kegyekből, bosszút akart állni. Meg akarta buktatni a királyt is, és – mint Cioran emlékezett – a diákságot, „minket is magával sodort a személyes kalandjába”.20 Viszont továbbra sem lépett be a Vasgárdába és annak fedőszervezetébe a „Mindent a Hazáért” pártba sem. A legionárius hagyomány szerint olyasmit mondott, ő maga nem méltó, hogy belépjen a szentek közösségébe.21 Ez a következőképpen nézett ki szerinte: „A legionarizmus mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember megszabadul önmagától és az őt meghaladó valóság szolgálatába áll; elfelejti, hogy mi volt; főleg azt felejti el, hogy ki volt; nem kell megölje magában a személyt, amely Istentől való, mert csak a személyek tudnak hatékonyan és hasznosan szolgálni, de meg kell ölni az egyéniséget, ami maga az ördög.”22 (Ezzel helyre tette azt a korábbi glosszát, amely szerint a Kapitány nem paranccsal fegyelmez, és nem kell lemondani az egyéniségről.23) Az egyéniségről való lemondás a polgári individualizmus (emberi jogok és egyéni szabadság) elvetését jelentette, az egyén beolvasztását a kollektivista hierarchiába, amelynek élén az elit áll (kommunista vagy fasiszta párt, jelen esetben a Vasgárda), és alatta a tömegek, amelyeket foglalkozások szerint tagolnak. Például Nae Ionescu esetében ő elfelejtheti, hogy csak docens maradt, viszont a Kapitány lábainál osztja a tanácsokat, méghozzá teológiai tanácsokat. A Bibliát kellett időnként magyaráznia és Isten akaratát tolmácsolnia, hogy a Kapitány lehessen ama bizonyos „második megváltó”. Nae Ionescu azt is tudta, ha belép a Vasgárdába, akkor köti a fegyelem. Codreanu túljárt az eszén, 1935-ben bánsági parancsnoknak nevezte ki.24 Később pedig arra kérte fel Ionescut, hogy a szenátorválasztáson induljon a párt listáján, de ez neki kevés volt, meg is sértődött, hiszen a Gárda lelkének és eszének képzelte magát, és nem is vállalta.25 Csak szabadkozott a sok unszolásra,26 és nem mondta meg, hogy derogál neki Manoilescuval, a korporatizmus teoretikusával együtt indulni. (Moruzi tábornokot szintén felkérték, de ő meg is írta, hogy nem kíván olyan alakkal, mint Manoilescu egy listán szerepelni, mert ez csempészte be az országba Lupescut, a király szeretőjét, aki zsidó származása miatt az antiszemitizmus egyik célpontja lett.27)

Codreanu korántsem volt olyan gügye, ahogy azt Nae éppen Petrescu-Comnennek, mondta. A Kapitány egyszer összehívta bizalmasait, és akkor révetegen, de pontosan válaszolt arra a kérdésre, hogy honnan lehet tudni, jó úton jár-e Vasgárda?

– „Ejha! Mit mondasz kamerád? Ha például úgy érzed, hogy lelked és lelkiismereted valamit diktál, amit meg kellene tenned, megtennéd?

– Igen, meg!

– Rossz!

– De ha ez a dolog, ami a Te szempontodból tökéletes, és megbékíti a legionárius öntudatodat, és nagyon is tökéletes, ami a Légiót, tehát a nemzetet illeti, megteszed?

– Igen, meg!

– Nagyon rossz. Képzeljétek el, hogy olyasmit visztek végbe, ami kielégít mint személyt, használ a Légiónak is, de keresztény szempontból elítélendő! Isten ellen való. Ki hihetné közületek, hogy jó cselekedetet, legionárius cselekedetet hajtott végre?”

Majd miután senki sem merészelt megszólalni, így folytatta: „Nem önmagunkért élünk. A nemzetért és a nemzet által élünk. És a nemzetnek Isten felé kell törekednie.” A tettnek a legmagasabb öntudatnak, a nemzet dicsőségének és Isten tetszésének kell megfelelnie. „Csak e három kérdésnek megfelelve, e háromsággal összhangban lehet a legionárius büszke és elégedett, hogy nem hibázott! Ezen az úton járjatok! Ez az út, amelyen járnia kell a román nemzetnek a nagyság és a dicsőség felé!”28 Így emlékezett Vasile Posteucã, aki Mircea Eliade egyik barátja volt és maradt. Ha nem is szó szerint így hangzott el minden, de kétségtelen, karizmatikus vezérhez méltó módon beszélt a Kapitány – és talán éppen Naétól sajátította el a szókratikus manírt. Más alkalommal csak kinyilatkoztatott. Például, amikor egyik Kereszttestvériség diákja kérdezte meg tőle, hogy mi a Legionárius Mozgalom lényege. A válasz: „Ha valami jó a Légiónak, de nem jó az országnak, akkor azt ne tedd; ha jó a Légiónak és jó az országnak, de nem tetszik Istennek, akkor ne tedd.”29 Ugyanakkor lehet, hogy ez már csak utólagos folklór, és azzal a céllal született, hogy a Légiót bűnei miatt tisztára mossák. Olykor azonban már komor Krisztus-paródiát produkált Codreanu. Jézus ugyanis megmondta tanítványainak, „ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vetessék”. (Máté 5:30) Codreanu, amikor elkeseredett a legionárius kereskedelemben tapasztalt visszaélések miatt, kijelentette, hogy ha hatalomra kerül, azt a hivatalnokot, akit kinevezett, ha a kincstárból akár csak egy lejt ellop, lelövi, és megfogva Vasile Coman karját így szólt: „ha azt mondom, Coman, lődd le a te társadat, Dimát, mert lopott, és ha Comannak nem lesz lelki ereje, hogy lelője Dimát, akkor összeomlik az egész legionárius doktrína, és hogy ne kerüljetek ilyen helyzetbe, szívből kérlek, hagyjátok el a legionárius mozgalmat, amíg nem késő […]. Ez az én figyelmeztetésem.”30 (Ezt a Comant 1948-ban letartoztatták, majd a Securitate beszervezte, és azzal a megbízással engedte ki nyugatra, hogy öljön meg négy legionárius vezetőt. Nem tette, inkább rejtőzködött.31 És szerencsére megírta emlékeit.)

Codreanu nem lévén a szellem embere, általában kerülte a közhelyet, mely szerint a legionarizmus spirituális mozgalom, ez a marginalizált értelmiségi érdekérvényesítő formulája. Mintha ez túl komplikált értelmiségi konstrukció volna a számára, viszont ő tudja, mit akar, ekkor más ismeri a politika arcanumait, és hallgatása többet mondott, mint az okoskodó értelmiségiek okfejtései. Viszont, ha szüksége volt rá, élt a spirituális jelzővel. 1938-ban éppen azt magyarázta el Julius Evolának, az ezoterikus fasizmus egyik klasszikusának, hogy az ő mozgalma az olasz fasizmustól és a német nácizmustól eltérően a szellemből indul ki.32 És tette ezt talán azért is, mert tudta, Evola mit akar hallani. (Nem véletlen, hogy Evolát Mircea Eliade vitte el Codreanuhoz.) Másrészt a politikai helyzet is óvatosságot diktált. A királlyal való végső konfliktus már csak napok kérdése volt, és célszerű volt azt is hangsúlyozni, hogy a Vasgárda lemondott korábbi módszereiről.33 Az viszont inkább legendának tűnik, hogy 1937 nyarán Codreanu gondterhelten fejtette ki Nae Ionescunak: 24 óra alatt „fegyveres forradalommal” megszerezhetné a hatalmat, de azt kéri, keressen neki a Bibliában olyan részt, amely feloldaná a keresztény tanítás alól, hiszen ilyesmire „Isten akarata nélkül nem lehet” vállalkozni. Egy hónap múlva a Professzor jelezte, hogy nem talált ilyen helyet a Bibliában, és nem is hiszi, hogy van. Mire a Kapitány derűsen és szinte megvilágosodottan kijelentette: „Vállainkra nehezedik a feladat, amelyet Isten előtt az Ikonnál vállaltam, megvédeni és elősegíteni a román nép létét. Be kell bizonyítsuk a világnak, hogy a román népnek, a többi nép között, Istentől való küldetést kell teljesítenie. Mi spirituális forradalmat indítottunk el, amelyet be kell teljesíteni. Meggyőződéseink útján kell járnunk, de erőszak nélkül.”34

A metafizika-éhség nem ismert határokat. „A történelem misztikus megismerés” – írta Dan Botta, akit aztán a kommunisták is átvettek.35 Ennek a metafizikának és misztikának lett a klasszikusa Nae Ionescu.

Túlzás Nichifor Crainic 1934 őszén Codreanuhoz intézett figyelmeztetése: „Nae Ionescu ördögi szelleme, amelyet nem ismersz, visz a pusztulásba.”36Codreanu a Professzor tanítása nélkül is ment a maga útján. A Professzor is. 1935 februárjában a Királyi Alapítványnál kellett volna előadást tartania a nemzeti szolidaritásról, de a belügyminisztérium betiltotta, mire az előadóteremből kiparancsolt diákok úgy összeverekedtek a katonákkal, hogy a három órát tartó harcban mindkét részen féltucatnyian megsebesültek.37 Naet pedig a hívei vállukra emelték, és onnan beszélt. „Szép ez a Nae” – mondta Mircea Eliade felesége. A tömeg tombolt, a sajtó hallgatott.38 A Professzor pedig jobban fújt a királyra, mint bármikor, lelkesen járta a vidéket, vasárnaponként egy-egy előadást tartott.39 Beleélte magát abba, hogy Erdélyben már a Vasgárda a legerősebb párt. És arról pletykált, hogy „a Vasgárda fog megmenteni minket a tolvajoktól és hülyéktől és az egész csőcseléktől, amely a királlyal és körülötte kifosztja az országot.”40 Ugyanakkor olyasmit is fecsegett – 1936 végén – hogy a király – Codreanu megkerülésével – rajta keresztül akart modus vivendit kialakítani a Vasgárdával, és az ő tanácsára hagyták a munkatáborokat működni. És azzal is kérkedett, hogy a németek vele üzentek a királynak: ha Románia nem enged át területén szovjet csapatokat, akkor nagy befektetéseket eszközölnek.41 1936 márciusában pedig írásban fejtette ki a királynak, hogy a németek és a szovjetek olyan tárgyalásokat folytatnak, amelyek eredménnyel járnak, míg Titulescu politikája elszigeteli az országot „a holnapi Európa valóban aktív erőitől”.42

Ha nem is kell Nae Ionescunak mindent elhinni, nem túlzás Eugène Ionesco 1945 szeptemberi híres és lépten-nyomon idézett levelének diagnózisa: Nae Ionescu a főbűnös, amiatt, hogy oly sok fiatal fasiszta lett. Mircea Eliade „a második bűnös, pedig adott pillanatban balra hajolhatott volna”, „mindkettejükre szörnyen hallgattak”.43 És mindkettejüket összekötötte még Moþa kultusza. Hogy miként, arra éppen az is példa lehet, ahogy Eliade egyik regényének hőse a Professzor előadására megy, és közben Moþa maximáján rágódik: „Aki meg tud halni, az sohasem lesz rab.” Maga Moþa is ott volt egyszer az előadóteremben, nagy szemeiből „szokatlan tisztaság” áradt, és „gyermeki boldogság, hogy ennyi fiatallal találkozhat”. Nae Ionescu a kollektívumok logikájáról beszélt, és hogy mit, azt nem tudja meg az olvasó, de azt igen, hogy már „az első mondatok után közte és a terem között létrejött a lelki közösség”, és aztán már csak a Professzor gesztikulálásáról olvashatunk, kezeinek játékáról, az őt emésztő belső nyugtalanságról.44 A Professzor egyébként nem ácsorgott és nem mászkált a katedrán, hanem ülve elmélkedett, és így kezeinek játéka is jobban érvényesült. Az, amikor már csak a kezek játéka az érdekes, nem más, mint kollektív transz. Valamiféle hipnotikus állapot. Ekkor már a mondat nem érdekes, csak egy-egy hívószó. „Nae Ionescu jelenléte – vallotta Mircea Eliade – olyan meghatározó volt és most is az, hogy a neve ismert a mítosz által színeváltozott vagy a gyűlölet mérgétől véres országban.” A Professzor „szókratizmusa” pedig „csodálatosan integrálódik az 1922–1930-as szellemi epizódba”. És mindaz, amiről „»a fiatal nemzedék«” vitatkozott – »tapasztalat«, »kaland«, »ortodoxia«, »autenticitás«, »átélés« – annak gyökerei a professzor eszméibe nyúlnak.”45 És most a ’30-as évek derekán jött el az aratás ideje.

Nae Ionescu egyetemi tanításából és publicisztikájából sok minden immár szó szerint beépült a Vasgárda doktrínájába.46 De a legionárius mozgalom közhelyeiből is bekerült egy és más a Professzor filozofálásába. Számára a feladat változatlanul az maradt, hogy a Mozgalom ideológusa legyen, és egyben a mozgalom és annak ideológiai tája fölé próbáljon emelkedni, és ebből a pozícióból hathasson a királyra. A tanteremben hallgatóira kellett hatni. A hatás technikájához tartozott az, ahogy elméleti, absztrakt vagy annak tűnő fejtegetéseket hirtelen egy-egy triviális példával szakított meg. Immár konkrét választ kellett adnia arra, hogy mi is a sokat emlegetett megváltás. Igaz, 1925-ös vallásfilozófiai előadásaiban megmondta: az ember és a kozmosz megbékélése, mert „a kozmosz léte nem békít meg az én létemmel, vagy az én létem nem békül meg a kozmosszal”. A filozófiai megoldás: a szellemnek megfelelően élni, megtalálni a szellemi egyensúlyt, viszont „…a megváltás problémájának vallásos megoldása az emberi személyiség megbékülése a léttel Isten segítségével”.47 Mircea Eliade így adta tovább, amit Nae Ionescu mondott: „Élek, tehát szenvedek; szenvedek, tehát reménykedem a megváltásban, az égi nyugalomban. Az ember drámájának egyetlen értelme: a megváltás.”48 A ’30-as évek derekán az egyéni megváltás igénye a kollektív politikai megváltás mozgalmával fonódott össze. A Professzor nyilatkoztatta ki ennek a megváltásnak a filozófiáját.

Ionescu szerint minden terepen más a logika, mert más a logika anyaga, ez „helyről helyre, időről időre, csoportról csoportra változik”.49 És erre egy példa. Mindenki egyetért abban, hogy az óra az idő mérésére szolgál. De Bukarestben az órák nem járnak egyszerre, 17 ezer óra másképpen mutat 17 ezer órát. „Ebből kifolyólag a román ember nem jön el pontosan a találkozóra, mert nálunk nem létezik az idő fogalma.” Egyszer még a háború előtt együtt utazott egy német hölggyel, aki nyugtalankodva figyelte, hogy a vonat nem tartja magát a menetrendhez, de ő megmondta neki, hogy „mi itt Keleten az örökkévalóságban élünk. Nem tudjuk, mi az óra. A nyugatiaknak pontos időérzéke van, de mi az örökkévalóságban élünk.”50 Így a tudomány relatív, de objektív igazságokkal dolgozik, míg a filozófia abszolút igazságokhoz vezet, ám ezek szubjektívek. A logika empirikus tudomány. ő pedig először alkot olyan logikát, amely nem elvekből, hanem az emberi gondolkodás valóságából indul ki.51 Viszont az objektív valóság tőlünk függetlenül létezik, ez határozza meg az általunk kibocsátott ítéleteket. „Ezeket nem mi csináljuk, hanem kibocsátjuk. Regisztráljuk őket, tehát nem csináljuk.” Nyugat magatartása dinamikus, alkotó, és ez hozta meg a racionalizmus révén a protestantizmust és a demokráciát. Kelet viszont szemlélődő, és ez a szemlélődés hódít teret. „Az ítéletek kérdésében dől el a háború sorsa Kelet és Nyugat között.”52 A fogalom- és az ítéletalkotásról, a szillogizmusokról is szóló logika-kurzus az exkurzusok kurzusa volt, az exkurzusoké a világpolitika terére. Hiszen – fejtegette a Professzor – most, az átalakulás korában mindenki képesnek érzi magát, hogy az emberiség megújítására készítsen tervet. „Már régóta figyelem ezeket az embereket. Ez a mesterségem: lesben állok. Mi az, ami katasztrofális az elméleti-politikai tevékenységben a román országban? A szerves egység hiánya. Egyik azt mondja: felfedeztem az irányított gazdaságot. Tökéletes. És természetesen a parlamentarizmust. Hogyan: a parlamentarizmust? Én úgy tudtam, hogy a parlamentarizmus a bankár kapitalizmushoz kapcsolódik. Nem. ő irányított gazdaságot és parlamentarizmust akar egyszerre. Van egy macskája, és azt hiszi, hogy a macskának szamárlába is lehet. A macskának macskalába van. És most ez jellemzi egész kultúránkat. Egész kultúránk nélkülözi a szerves egységet, a szükséges korrelációkat. A román ember nem érti ezt a kapcsolatot, amelyen nem lehet túl lépni, hiszen minden kulturális forma totális forma.”53 És hogy mi ez a kapcsolat, azután fejtette ki, miután kinyilatkoztatta azt a hitét, hogy „megoldottam a logika összes alapvető problémáját”.54 Új logikát adott elő, a kollektívumok logikáját. Halmazelméleti okfejtései annak kifejtéséhez vezettek, hogy mi lehet a kollektívum akarata, milyen a kollektívum által meghatározott egyén mozgásszabadsága, milyen határokat szabnak a kollektívum törvényei ennek a mozgásszabadságnak. A kollektívum a nemzet, szerves egység. De „ahhoz, hogy valakinek joga legyen a nemzet nevében dönteni, át kell élnie ennek a totalitásnak, ennek a spirituális természetű kollektívumnak az öntudatát”.55 Így „nem csinálhatnak politikát csak azok az egyének, akik számára a nemzet, a maga egészében, konkrétum”.56 Ezeknek viszont tudniuk kell, hogy mi a dolgok lényege. Csakhogy előtte azt is fejtegette, hogy logikával nem ismerhető meg a dolgok lényege, ehhez metafizika kell.57 A kollektívumok logikája már metafizikára is épült – de milyenre?

A ’30-as évek derekán Nae Ionescu már sokkal személyesebb jelleget adott metafizikájának, mint korábban. Úgy nyilatkozott, mint aki a lét végső határáig ment el, és így a metafizika olyan, mint a „halottaiból föltámadt ember tanúságtétele”.58 Olyan emberek foglalatossága, akik elvétették a megváltást, és megpróbálják a maguk egyensúlyát a létben, a conditio humanában megvalósítani”.59 De ezt a conditiót az ember nem tudja meghaladni. „Valamiféle állatok vagyunk, akiknek állandóan segítségre van szükségünk a problémák megoldásához”. Ehhez kellenek olyan eszközök, mint amilyen a metafizika. „Az egyetlen probléma, amelyet az embernek tudományos, metafizikai, filozófiai, művészeti léte során meg kell oldania, az az, hogy ez a lét tragédiától mentes legyen, ne legyen számunkra katasztrófa.”60 A lét felveti a szabadság problémáját, a szabadság választás a lehetőségek között. Csakhogy az ember nem teheti, amit akar, akkor szabad, ha nem lép ki az emberi természetből. A cenzúra nem sérti a szabadságot, ha tiltja, hogy az emberi társadalom reális szükségletei ellen írjanak. A szabadság pedig azt jelenti, hogy azt írja az ember, ami normális, és a normalitás jelzi a szabadság határait. „Én sohasem értettem, hogy egy kollektivizált, normális társadalom miként jelenthet merényletet az egyén szabadsága ellen. Csak akkor lehet merénylet, ha ezt az Ént nagybetűvel írjuk, és ezt az Ént behelyettesítjük azzal a társadalommal, amelynek részét alkotjuk”. A normális társadalom nem lehet sohasem merénylet az egyéni szabadság ellen, mert „a normális társadalom az egyetlen természetes törvény a benne foglalt egyén számára”, viszont „normális társadalomban akkor keletkezik konfliktus, amikor az egyén természetes határain túl terjeszkedik és az anarchia elemévé válik, a társadalom egyensúlyát megzavaró elemmé”. Tehát a választás a normalitás és az anormalitás közötti választás lehetősége.61 Ebben a normalitásban a nemzet örökké él, amíg a történelem tart. „Olyan állandó lét, amelynek az ember átadhatja magát, támaszkodhat rá, amelyben megtalálhatja egyensúlyát, amellyel szemben állandó extázis állapotában lehet. Látják, ismét egy érdekes tény, amelyet jól meg kell jegyezni a megváltásnak ebben a folyamatában. […] Azokban a pillanatokban, amikor az ember átadja magát, állandó kegyelmi állapotban él. Az ember már nem szenved. Szenved a közösség, amelyet az ember átél, de nem érez szomjúságot, éhséget, bajt, halált – nincs alternatíva. Ezek meghaladott dolgok, már nem érdeklik az embert, de akkor igen, és hatalmas mértékben, amikor a közösség az egyensúlytalanság állapotába kerül. Ez nem elmélet, ez tény. Eddig ebben az állapotban éltünk néhány évszázadon át. Ez az isteniesülés – amelyet az emberiség ma is átél – örök megoldás. Ez a metafizikai megoldás, ami abban áll, hogy az ember magát transzcendens közösségnek adja át, állandóan létezik, egész a világ végéig. Uraim, én magamra vállalok minden kockázatot. Lehet, hogy jön valami tisztes úr, és az mondja, hogy én politizálok. Ez metafizikai megoldás, amelyet az új doktrínák közösségének nevezünk, totalitarizmusnak – metafizikai nézőpontból. Ez nem politika. Történelmi tény, amelyet véletlenül ma mi is átélünk, de amelyet átéltek máskor is.”62 A középkorban…

A megváltás felé a szereteten mint egyéni aktuson át vezet az út. A rosszat azonban nem lehet elhárítani, de lehet értékesíteni, a szenvedést eszközzé alakítani. Ezt tette a kereszténység. A metafizika lehetővé teszi, hogy a szenvedés a lét harmonikus összetevőjeként jelenjen meg. A misztikus extázis a conditio humana – azaz tér és idő – fölé emeli az embert. Álomszerű és rövid. Ezzel szemben a kegyelmi állapot az élet és a valóság színeváltozásának az állapota. „Ez a kegyelmi állapot, mint önök tudják saját tapasztalatukból, lehetséges az emberek közötti szeretetben”.63 De „nekünk ki kell önmagunkból lépni, szeretvén vagy gyűlölve a halált. Nem kívánja a halált csak az, aki a harctéren átalakult, amikor ezek a harcok mindent elpusztítottak. Az ember önmaga által valamiféle nyugalmi állapotba kerül, mintha megszűnne a harcok feszültsége. De a halál a győzelem akadálya lehet, mint ahogy a győzelem eleme is, és akkor a harcos kívánja a halált – nemde? – mint valami megoldást. A fény embere az, aki bizonyító mozzanatként kívánja a halált.”64 Ez egyértelmű utalás Moþára aki mielőtt Spanyolországba indult volna, végrendeletét és – Codreanu kifejezésével – „szent leveleit” Ionescunak adta át.65Ionescu pedig Marin írásainak előszavában ki is mondta: „Moþa elment meghalni. Mélyen élt benne a hit, hogy népünk megváltásához szükség van fizikai léte patetikus feláldozására; transzfigurált elhatározás vezette; nem az, hogy harcoljon; nem az, hogy harcával győzzön; hanem az, hogy halálával a mi halálunkat megelőzze. Ha Moþa sértetlenül tért volna vissza a háborúból, akkor a mi emberi örömünk az ő kételyéhez társult volna, aki azt gondolta volna, hogy valakinek a bűnei miatt Isten visszautasította az ő áldozatát. Emberileg bármennyire is szörnyű ez a gondolat, én ma hiszem, hogy Istennek népünk megváltása miatt el kellett fogadnia Moþa áldozatát, miként az ember megváltása miatt fogadta el a bárány áldozatát.”66 Moþa tehát olyan, mint Jézus Krisztus, Isten báránya. Az élő és az írott szó közötti távolság jelzi azt, ahogy Nae Ionescu a szónok-professzor a teremben vissza tudta magát fogni. De valószínű, hogy a célzások hatékonyabbak lehettek a teremben, mint a közvetlen utalás. Azt viszont nem lehetett közvetlenebbül kimondani, hogy szerinte a magyarok nem is beszélnek „hülyeséget”, amikor a magyarok Istenéről szólnak, mert nincsen valóban csak az, és a románok Istene. Isten ugyan van önmagában, de akinek áldoz, akiben közösséget alkot, az az ő közösségének Istene. „Közösségben élni annyi, mint Istenben élni; Istenben élni annyi, mint közösségben élni.”67 Ez „a reális egység”. És így „Istenhez az út a valóságon keresztül vezet”.68

1937-ben Mircea Eliade mestere nézeteinek változását annak hangsúlyozásával foglalta össze, hogy 12 éven keresztül a lét problémáiról beszélt, majd aztán csak az utóbbi időben tért át a román lét problémájára. „Nem tudunk beszélni arról, amik még nem vagyunk. Nem tárgyalhatjuk a román realitásokat, amíg nem találkozunk a realitással. Az út a reálishoz – ez volt Nae Ionescu professzor valamennyi kurzusának a célja.”69 Ez anélkül, hogy kimondta volna Eliade, a hagyományos realizmus, amely azt vallotta, hogy a dolgoknak van lényegi ősformája, ami reális, ami a tapasztalati valóságban megjelenik, ennek az emanációja. Ezzel szemben a nominalisták azt a nézetet képviselték, hogy nincs őslényeg, ez csak absztrakció, a valóság végtelen dologból áll, amelyeknek mi adunk nevet. Az őslényeg természetesen Isten, akit csak a szereteten keresztül ismerhetünk meg: „az azonosulás Istennel a szeretet segítségével Isten megismerése”.70 Az ortodoxia – írta Nae Ionescu egyik 1937-es cikkében – pedig nem más, mint az, hogy az egyház szeretetközössége és a nemzeté strukturálisan és térben fedik egymást.71 Más szóval: teljességgel azonosak. Ezzel Istentől sikerült eljutni ahhoz, amit valóságnak nevezünk.

Kevesen mertek ezzel az állásponttal vitázni. De Radu Dragnea ezt tette, amikor először Nichifor Crainic ellen fordult, és fejére olvasta, hogy eltávolodott a Petru Movilã (kijevi érsek) által 261 kérdésbe és válaszba foglalt 1641-es ortodox hitvallástól (amelyet 1643-ban Amsterdamban latinul is kiadtak). A nemzethez tartozás adottság, beleszületünk – hangoztatta Dragnea, és hozzátette: „Nacionalistának lenni súlyos bűnbeesés, amelyből reményünk szerint az ortodoxiában következik be a megváltásunk”. Az ortodoxia és a nacionalizmus nem azonosak és nem azonosíthatók. Hogy pedig az ellenvéleményt eleve elhárítsa, a divatos antiszemitizmus és a legionárius mozgalom eredetiségének kiemelése érdekében leszögezte: „Csak a nácik és zsidók – a nacionalizmusban tetszelegve – nem vetik fel a megváltás problémáját, nem tudnak kilépni a nacionalizmusból, mert nem törekednek arra, hogy magasabb elvvé transzcendálják.”72 Más szóval a nemzet az ortodoxián keresztül válik egyetemessé, az ortodoxiát nem lehet átpolitizálni, az ortodoxia viszont a nacionalizmusban és politikában rejlő bűnöket ellensúlyozza. Crainicnak szemére is vetette Dragnea, hogy az ortodoxia átpolitizálásával megbontotta a nemzedéket. Nae Ionescuval szemben megismételte: „A nacionalizmus bűne nem helyi fejlemény, hanem mindenhol érzékelhető, ahol széttörte az ökumenikus szellemet, mielőtt ez kiteljesedett volna.”73

A metafizika tárgya a transzcendencia. Aztán ez volt a kollektívumok logikájának is a tárgya, de olyanformán, hogy ez is a politikához vezessen, méghozzá a legkeményebb napi politikához. Játékos dialektikával fejtegette a kérdést: Ki tudja a nemzetet transzcendálni? És hamar odajutott: egyedül Isten teheti ezt. Ha pedig így van, akkor megbízottja kell legyen. Ez az uralkodó, aki nem is maga uralkodik, hanem Isten nevében. „Nincs elmélete a demokratikus vagy liberális királyságnak.” Csak isteni jogon lehet uralom. Az uralom kegyelmi állapot. Viszont, „nagyon helyesen kérdezik, hogyan lehetett annyi átkozott uralkodó, amennyi volt?” A válasz: „Kiestek a kegyelemből. […] Ki lehet esni a kegyelmi állapotból is.” Így irányít Isten kívülről. De előfordulhat, hogy Isten belülről, a nép által csinál történelmet. És ez más, mint amikor egy cézár, egy führer, egy duce irányít. Amikor az uralom hiányzik, akkor a népen belül előjön a cãpetenie = főnök, parancsnok, kapitány. Nae Ionescu nem a cãpitan szóval élt, ez túl közvetlen utalás lett volna Codreanura, a Kapitányra (cãpitan). Közvetetten viszont utalt rá, mert jelezte, hogy a cãpeteniet nem választják, önmagát választja, „totalitárius folyamat” révén, ahogy azt maga Codreanu is mindig hangoztatta. A nép – fejtegette a Professzor – organizmus, amelynek van feje, karja, és a fej nem önmagát választja. A cãpetenie nem vezető, mert a vezető kívülről vezet, a cãpetenie viszont a nemzet akaratának kifejezése.74 Ez a fejtegetés Nae Ionescu szervesség-kultuszának a csúcsa. Ezzel delegetimálta a képviseleti demokráciát, legitimálta annak tagadását, és ami a legfontosabb: egyben megfenyegette a királyt. A sajtóban is napvilágot látott a cãpetenie-elmélet, és értették, hogy ki ellen irányul.75 És ezt komolyan kellett venni, mert a vasgárdisták által megölt Duca emléktábláját meggyalázó diákokat perbe fogták, akkor azt fejtegette Nae Ionescu, hogy a gyilkosság bűn, de csak az inamicust, a személyes ellenséget megölni bűn, a háborúban az ellenséget, a hostist megölni már nem bűn. Hogy Duca inamicus volt vagy hostis, azt csak Isten tudja.76 De hogy ő mit gondolt, kiderült már egyik korábbi cikkéből: „Elementáris igazság: az ellenséget nem kell megnyerni, hanem szétzúzni, és az az intézmény, szervezet vagy mozgalom, amely megbocsát szubsztanciálisan rohadt és pusztulásra van ítélve.”77 Aztán „Az Arkangyal jegyében” című vallomásában még egyértelműbben nyilatkoztatott ki: hála a legionárius mozgalomnak, „egyedüli pillanat” következett be, amelyben „a történelem struktúrája oly mértékben egybeesik fajunk géniuszával, hogy elég, ha valaki igazán román, ahhoz, hogy gesztusa császári perspektívákat nyisson”. Mert: „eddig ez a mozgalom egyszer sem hibázott”. Azok a fiatalok, akik „csujogatva mennek a harcba és a halálba, azokat semmi sem téríti el útjukból, sem az erőszak, sem az árulás, sem a hízelgés, sem a korrupció, sem az ámítás, sem az üldözés. Mert nem a saját útjukat járják, hanem a nemzet útját, ez pedig a megváltás útja, mert Isten vigyázza ezt az utat.” Ezek után „a legionárius győzelem a sors szükségszerűségével megy előre, aki ellenszegül, az a történelemmel dacol”.78 ő maga, Nae Ionescu a Führerprinzip román változatát pontosította: „A totalitárius nacionalizmus teoretikusai közül senki sem alkot doktrínát. A doktrína a Légió mindennapi cselekvése, annak a döntései nyomán, akit Isten helyezett arra a helyre, ahonnan parancsol.”79 Ez pedig Codreanu.

Kérdés, hogy miként viszonyult Nae Ionescu a Vasgárda antiszemitizmusához. A ’20-as években is a romániai zsidókat önálló entitásnak tekintette, empátiával nyilatkozott a judaizmusról, és egyenesen megbélyegezte a „keresztény diákok” nagyváradi zsidóellenes vandalizmusát. Ugyanakkor a bolygó zsidó mítoszát komolyan vette, mintha ebben a fikcióban nem érzékelte volna az antijudaista töltést, és ezért tragikusan látta a judaizmus helyzetét: vagy örök szenvedés, vagy halál.80 Ezt a rideg, tárgyszerűnek tűnő formulát aztán antiszemita tartalommal töltötte meg, anélkül hogy kora antiszemitizmusával teljességgel azonosult volna. 1933 decemberében, miután szembefordult a királlyal, úgy cikkezett a zsidókról, hogy az egyértelműen Lupescu ellen irányult. És éppen az egyik kiemelkedő román zsidó személyiségnek, Zissunak mint „barátjának” írt válaszában szögezte le azt, amit tézisének nevezett, és ez a következő: „a zsidóknak nincs joga és minősége ahhoz, hogy az ország közéletére befolyást gyakoroljanak”. Az agresszív antiszemitizmus a maga kezdetleges módszereivel hatástalan. Márpedig a megoldás egyszerű, és gyorsan kivitelezhető lenne, ha reá, a románra és Zissura, a zsidó nacionalistára bíznák. Véget kell vetni a filoszemitizmusnak, ami antiszemitizmust provokál, másrészt: „a mózeshitű románok helyettesítése román állampolgár zsidókkal”.81 A zsidóknak nincs érzéke a térhez, a transzcendenciához is csak a tiszta szellem terén, és nem az életben. A kultúra terén alkotnak, de a politikához nem értenek, az élet plasztikus formáihoz térérzékre van szükség.82 A Professzor ezt a térérzék-halandzsát a náci Németországban szedhette fel, ott nagy divatját járta. És ennek a filozofikusabb tudásnak a birtokában akart utat mutatni.

Nae Ionescu másképpen volt antiszemita, mint az utcai antiszemiták, de ezeket már nem tagadta meg. 1934-ben ő is ünnepelte azt, hogy a „keresztény” diákok 1922. december 10-én Bukarestben 10 pontba foglalták antiszemita követeléseiket, mindenekelőtt a numerus clausust. Ekkor „megtaláltatott a szó” – írta a Professzor, aki szerint „december 10-e hitvallás.” Ezután „ami létezik, az valójában nem te vagy, hanem a hitvallás és a közösség, amely a hitvallást adta.” Most „már olyan valami szolgálatában állsz, ami téged transzcendentál”. Tehát az ilyen lemond magáról, és aki ezt teszi, kész a halálra, és csak tette által létezik, és ha ezek után becsületesen számot vet magával, elmegy a végsőkig.83 Jellemző, hogy ebben az eszmefuttatásban a zsidó szó elő sem fordul. Ez már olyan fasiszta program, amelyben az antiszemitizmus csak hajtóerő lehet, de nem cél. Járulékos elem, eszköz, ami természetesen szedi az áldozatokat, és azt szentesíti a nagy cél, a fasiszta utópia.

Nae Ionescu, akkor kerített sort leghátborzongatóbb antiszemita megnyilatkozására, amikor erre valósággal felhívták. És tette ezt Mihail Sebastian, aki önnön zsidóságát elemző regényen dolgozott, és még 1931-ben Nae Ionescut kérte fel arra, hogy regényéhez előszót írjon. 1934-ben elkészült a regény, és az előszó is, méghozzá gyorsan, mert kéziratában alig egy-két javítás fordul elő.84 A könyv ezzel az előszóval lett botránykő. Sebastian ki is kötötte, hogy ezzel az előszóval többet nem jelenhet meg a műve. A professzor ítélete: a zsidók örök szenvedésre vannak ítélve: „Juda szenved, mert nemzette Krisztust, látta és nem hitt benne. És ez nem is lett volna olyan súlyos. De látták mások – mi. Juda szenved – azért, mert Juda.”85 Számára nincs megváltás. „A zsidók választott nép”, és kiválasztottságuk, fölényük tudata elszigeteli őket a többi néptől, főleg miután a Tórát felcserélték a Talmuddal. „A talmudistától az aranyat méricskélő pénzváltóig és hitelezőig nincs csak egy lépés: egyek és azonosak.” (Ez az egyenlet a kommunista = bankár egyenletre emlékeztet, bár annál némileg szubtilisebb.) Az viszont vallomásjellegű, ahogy az udvari zsidó pénzembereket jellemezte: „nincs nagyobb szerencsétlenség, mint a nagyokat fizetség nélkül szolgálni”86 – hiszen ő, az egykori királycsináló is kegyvesztett lett.

Most ebben az előszóban Sebastiannal megtörtént az, ami a regényben: a főhős (Sebastian alteregója), amikor ki akarják zárni zsidósága miatt az előadásokról, a Professzor (Nae Ionescu alteregója) védelmét kéri, mire ez csak annyit vetett oda neki: „Mit akarsz, mit csináljak?” És szó nélkül távozott.87Most pedig az előszóban a valóságos professzor a regénybeli hősnek, akinek egyébként a szerző nem adott nevet, de akit Nae Ionescu Hechterként szólít meg, tehát Sebastian eredeti nevén, így nyilatkozik, méghozzá eszmefutatása legvégén: „Iosef Hechter, te beteg vagy. Alkatilag vagy beteg, mert csak szenvedhetsz, és mert a te szenvedésed akut. Az egész világ szenved, Iosef Hechter. Szenvedünk mi is, keresztények. De számunkra van kiút, mert mi üdvözülhetünk. Tudom, te reménykedsz, reméled, hogy egyszer csak eljön a várt Messiás, fehér lovon, és akkor uralod a földet. Reménykedjél, Iosef Hechter. Az egyetlen dolog, amit tehetsz. // Én azonban semmit sem tehetek érted. Mert én tudom, hogy az a Messiás nem jön el soha. Eljött a Messiás – és te nem ismerted fel. Isten valamennyi jóságáért csak annyi kérettetett cserébe, hogy virrasszál. És te nem virrasztottál. Vagy nem láttál – mert a gőg hályoggal vonta be a szemed. // … Iosef Hechter, nem érzed, hogy hatalmába kerít a hideg és a sötétség?”88 Sebastian ezért úgy érezte, végképpen kitaszították, halálra ítélték. Sebastiannak az érvelés hidegsége és érzéketlensége esett a legrosszabbul. George Cãlinescu, a román irodalomtörténész-zseni viszont mindkettejüket kinevette és kivégezte a tollával. Sebastiant azért, mert az korábban Nae Ionescu lapjában nemcsak megcsipkedte őt, de még arra is felszólította, hogy tanuljon meg románul.89 Nae Ionescut azért, mert olyan volt, amilyen. Mivel Naénál – hangsúlyozza Cãlinescu – a nemzetiség organikus jelenség, nincs politikai megoldás, a két tábor közül az egyiknek el kell tűnnie. „Alapjában véve ezt állítja a regényíró is. Nae Ionescu humorista, a teológiába menekül, azt juttatja kifejezésre, hogy ha nem semmisítik meg a zsidó népet, akkor ez örök életre van ítélve.” (Ez a bolygó zsidó mítosza, a zsidóé, aki a Golgotára tartó és tőle segítséget kérő Krisztust megütötte, mire ez örök életre ítélte.) Sebastian pedig – Cãlinescu szerint – nem értette meg Nae Ionescu szofisztikáját, azt, hogy nála a következetlenség az átélés része.90 Nem véletlen, hogy Sebastian ezt tekintette az ellene írt legkeményebb írásnak, naplója tanúsága szerint az fájt neki, hogy írói tehetségét vonták kétségbe, Naéhoz való viszonyának beállítására nem reflektált, hiszen alig egy nappal azelőtt, hogy olvasta volna Cãlinescu művét, volt professzorával álmodott, együtt mentek szülővárosukba előadást tartani.91 Aztán úgy érezte, megfáradt, nem kívánt Cãlinescunak válaszolni.92 Egyébként Cãlinescu nemcsak Sebastian értetlenségéről írt, hanem a Nae-tanítványokéról általában. „Hogy tanítványai nem értették meg doktrínája szubtilitását, az onnan is látszik, hogy a zsidók, akiket – a cionista otthonban is előadást tartó – mesterük judaisztikai tanulmányai és régi libertárius politikája vonzott, meglepődtek az ellentmondáson, míg az ortodox nacionalisták magukénak vallják. A filozófus ártatlan fesztelenséggel képviselte a legellentétesebb álláspontokat, egyszer azt vallva, hogy az állam technikai eszköz, amely a nemzet fogalma fölött áll, máskor az ortodox nemzeti államot hirdette. Egy Zsidó [=Sebastian] könyvet ír fajának problémájáról és a tanító botrányos előszót ír. A zsidók antiszemitának tartják, egyes ortodoxok attól félnek, hogy főnöküket csapdába csalják. A valóságban az előszó szibillai jellegű, mindkét tábor tragikus minőségét ismeri el.”93 Vajon ezt Sebastian is elfogadta? Igazán soha nem tudott megharagudni professzorára, el-eljárt előadásaira, olykor hosszabb időre is találkoztak, és élvezték egymás társaságát. Sebastian olykor ki-kinevette atyai barátját, olykor elborzadt tőle. Egyszer, amikor röviden jellemezni kellett, megtalálta a találó kifejezést: ördög. Kétségtelen, Nae Ionescu éppen az ő regényének előszavában metafizikai térbe emelte (vagy süllyesztette) az antiszemitizmust. És innen már csak lejjebb vezetett az út. Ezen aztán – a Kapitány útmutatása alapján is – olyan filozófus, mint Vasile Bãncilã még tovább ment: „Az asszimilációnizmus és a cionizmus elsősorban a zsidó harc két eszköze volt, mint ma a kommunizmus.”94 Erre a szintre azért Nae Ionescu nem süllyedt. Inkább azt hirdette, hogy Isten szabad akaratot is adott az embernek; ő akarja, hogy „bizonyos dolgok az emberek akarata szerint történjenek”, Judás saját akaratából vétkezett és kárhozott el örökre.95 Ahhoz már az átlagosnál is nagyobb újságírói hülyeség kellett, hogy az egyik stréber alak Istent fasisztának nevezze96 – az önmegsemmisítő fasiszta romantika ékes példáját szolgáltatva. Nae Ionescu megmaradt a maga reaktív progresszívizmusánál. „Milyen programja van a búzaszemnek, amely csírának indul, milyen programja van a hulló esőnek?” – írta ezt 1938. február elején, amikor Codreanunak már kételyei támadtak a legionárius győzelmet illetően.97

Az öreg Zizi Cantacuzino, a Vasgárda fedőpártjának elnöke a maga káromkodásaival mulatságosabb volt, mint a Professzor a furmányos szofizmáival, és igaza lehetett, amikor a közmondást idézte: „inkább egy élő szamár, mint egy hülye filozófus”.98 Nae Ionescu persze egyáltalán nem volt hülye, csak korának gyermeke. A kornak persze sok arca van, de sokan szeretik leegyszerűsíteni, mert az a kor a nagy leegyszerűsítők kora is volt, a totalitarista prófétáké. Egyébként, ha multikulturális szelek fújtak volna, jól belekaphattak volna hajójának vitorláiba.

1933-ban Jaspers megkérdezte Heideggert, hogy miként is kormányozhatná Németországot egy olyan műveletlen ember, mint Hitler, mire a válasz: „A műveltség teljesen közömbös […], nézze csak meg alaposan milyen csodás a keze!”99 Nae Ionescu kezeinek is megvolt a kultusza. Ha mást nem, akkor kezeit dicsérték. Eliade említett regényének hőse is ezt tette. Eliade szerint Nae Ionescunak „sikerült felépíteni az első eredeti román filozófiát”.100 Eliade egyik életírója, I. P. Culianu úgy vélte, hogy Nae Ionescu művét immár 50–60 év távlatából visszatekintve nem más jellemzi, mint „fantasztikus szegénység”.101 Tény, fantasztikusan hatott. És ettől megszédült. Királycsinálónak és trónfosztónak is képzelte magát, Mihalache, parasztpárti politikusnak olyanokat mondott, hogy a király tudott Duca meggyilkolásának tervéről és megakadályozhatta volna, erről szóló dokumentumait majd egyszer publikálni fogja.102 Ezzel ugyancsak kihívta maga ellen a sorsot, ha voltak ilyen dokumentumai: azért, ha nem, akkor meg azért. Persze azt is mondhatta, ha szaván fogják, hogy ilyet nem mondott, vagy ha mondott, csak provokált. A pletykálás eufóriájában mindent lehet mondani, mint a metafizikában.

Ionescunak egyik magát meg nem nevező tanítványa – aki az Eliadét és Ciorant követő korosztályhoz tartozott, amelyről már úgy beszélhetett, hogy „a Kapitány volt politikai és szellemi életünk központja” – úgy emlékezett, hogy a Professzor ekkor már lehiggadt. Metafizikai és a kollektívumok logikájáról szóló kurzusainak szemináriumán Arisztotelészt, Platónt, Aquinói Szent Tamást, Szent Ágostont és Cusanust olvastak és magyaráztak, majd ezután mind gnoszeológiát és tudományelméletet hallgattak, végül már kevésbé voltak lelkesek, mint azok, akik már előttük jártak. Más szóval, nem voltak olyan felkészültek, mint azok, viszont „a Professzorunk volt olyan intelligens, hogy felismerte, az intelligencia szinte semmire sem képes”. Ezért „számunkra minden akciókra redukálódott. Ezek voltak abszolút érvényűek. Akciók az élet szolgálatában. Más igazságokat nem ismertünk.”103

Ionescu metafizikai hókuszpókusza a fedezete a legionárius bizonyosságnak: „Aki belépett a Légióba, ezzel az egyszerű tettel megoldja létének valamennyi végső kérdését.”104 Az ifjú akcionistáknak már gondolkodniuk sem kellett. A régi tanítványok viszont szkeptikusan fogadták a Mester tanítását. Mihail Sebastian ugyan egyszerűen csak azt jegyezte meg 1937. február19-i előadásáról, hogy a térről való nézeteit foglalta össze,105 Jeni Acterian, akinek fivérei gyakorló legionáriusok voltak, egyszerűen siralmasnak tartotta az előadást.106 Pedig ennek valamiféle politikai töltete is lehetett, mert egyik előadás után Nae Ionescu valakivel még értekezett egy kicsit valami újabb teóriákról, majd ragyogva közölte Sebastiannal: „Látod, ezért van igaza Hitlernek.”107 Viszont később Mircea Eliade is keserűen megjegyezte, hogy ahányszor Nae Ionescu a kollektívumokról beszél, abban van valami hamis.108 Ugyanakkor Eliade állította össze a Professzor első román könyvét, egy válogatást 1927–1933-as cikkeiből.109

Paradox módon Eliade és Cioran – aki egyszerűen „nagyon gyengén felkészültnek” tartotta a Professzort –,110 a ’20-as évek végén és a ’30-as évek elején a még nem fasiszta Ionescu előadásait hallgatták, a fasiszta Ionescu filozófiáját már nem becsülték sokra, viszont felül akarták múlni a fasiszta extázisban. És kétségtelen, Ionescu öntött beléjük önbizalmat, hogy erre vállalkozzanak. Már 1927-ben megjósolta, és igaza lett: „Azt hiszem, hogy az új nemzedék jobb, mint mi. Többet fognak produkálni, mint mi.”111

A Ionescu–Moþa–Eliade-hármas a légionárius mozgalom egy-egy ideológiai rétegét fémjelzi, és azok egységét is. Az alapréteg Moþa antiszemitizmusa. A numerus clausus még mindig mágikus jelentéssel bír. Átheroizálja a diákhuliganizmust. „A szenvedés és a vér múltja, és – vallja Moþa – ezek kötnek ezekhez a szavakhoz”.112 Ez a ’22-es nemzedék programja, és ennek némileg tragikus színezetet adott Moþa és Marin spanyolországi halála. Így 1937-ben már Moþa lett a múlt, Nae Ionescu a jelen, Mircea Eliade a jövő, és mellette Constantin Noica, akit egyébként a Professzor nem szeretett, ha bizalmasabb szemináriumot akart tartani, megkérte, ne jöjjön el,113 és ha nem is ment el, nem hagyta magát, mestere hagyatékát ápolta és éltette, és büszkén vallotta: Nae Ionescu „adta nekünk a feloldozást”114 – a bűnre…

JEGYZETEK

1. Ioan Hudiþã: Jurnal politic. 1 ianuarie – 15 septembrie 1938. Szerk. Dan Berindei. Bucureºti, 2002. 167.

2. Mircea Vulcãnescu: De la Nae Ionescu la «Criterion». Buc. 2003. 28.

3. Adrian Marino: Viaþa unui om singur. Iaºi, 2010. 75.

4. Neagu Djuvara: Le pays roumain entre Orient et Occident. Paris, 1989. 228.

5. Sandu Tudor: Sfânta Rumânie. Floarea de foc, 1936. jan. 1. 1. sz.

6. Nae Ionescu: Naþionalismul de „import”. Cuvântul, 1938. márc. 25. 3183.

7. Marta Petreu: Filosofii paralele. Cluj-Napoca, 2005.; Liviu Bordaº: Apaºul metafizic ºi paznicii filozofiei. Bucureºti, 2010.

8. Nae Ionescu: Curs de metafizicã. Bucureºti, 1991. 78.

9. Nae Ionescu: Curs de logicã. Bucureºti, 1993. 34.

10. Petre Pandrea: Garda de fier. Bucureºti, 2001. 70.

11. Leon Volovici: Ideologia naþionalistã ºi «problema evreiascã» în România anilor ’30. Bucureºti, 1995. 93.

12. Constantin Papanace: Evocãri. Madrid, 1965. 83.

13. Mircea Vulcãnescu: Nae Ionescu. Aºa cum l-am cunoscut. Bucureºti, 1992. 92.

14. Pandrea: Garda de fier, 70.

15. Constantin Papanace: Cuvânt introductiv. Nae Ionescu: Fenomenul legionar. Bucureºti, 1993. 11.

16. Dumitrescu-Borºa: Cal troian, 212.

17. Nicolae Petrescu-Comnen: Amintiri despre Garda de fier. 1942. 9. Arhiva istoricã, (ezt az anyagot akkor láttam, amikor még a bukaresti Akadémiai Könyvtár őrizte) Fond XVII. 3526.

18. Nae Tudoricã: Mãrturisiri. I. Bacãu, 1993. 165.

19. Pandrea: Garda de fier, 295.

20. Gabriel Liiceanu: Itinéraires d’une vie: E. M. Cioran. Paris, 1995. 101.

21. Georges Danesco szíves közlése.

22. Nae Ionescu: Rãscumpãrare. Buna Vestire, 1937. okt. 14. 189. sz.

23. Cãpitanul. Buna Vestire, 1937. júl. 8. 108. sz.

24. Ideologie ºi formaþiuni de dreaptã în România. 1931– 1934. IV. Szerk. Ioan Scurtu, Corneliu Beldiman, Natalia Tampa, Cristian Troncotã, Puiu Dumitru Bordeiu, Tiberiu Tãnase. Bucureºti, 2003. 148.; Dragoº Zamfirescu: Legiunea Arhangelul Mihail. Bucureºti, 1997. 211.

25. Constantin Argetoianu: Însemnãri zilnice. III. Bucureºti, 2001. 249.

26. Dora Mezdrea: Nae Ionescu. IV. Brãila, 2005. 179.

27. Argetoianu: Însemnãri zilnice. III. 249.

28. Vasile Posteucã: Destinul imperial al românilor. Codreanu ºi epoca sa. Szerk. Gabriel Stãnescu. Norcross, 2001. 239.

29. Þara, Legiunea, Cãpitanul. Miºcarea legionarã în documente de istorie oralã. Szerkesztette, az interjúkat készítette Mariana Conovici, Silvia Iliescu, Octavian Silivestru. A bevezetést írta Mihai Chioveanu. Bucureºti, 2008. 69.

30. Vasile Coman: Amintiri legionare. 22. vol. 28. Arhivele Naþionale, Cluj-Napoca.

31. Antoniu-Ioan Berar: Serviciile de informaþii din România ºi problema legionarã în localitatea Luduº (1929–1990) 33. www.bjmures.ro/bd/B/001/07/ B00107.pdf (2014-06-10)

32. Martin Schwarz: Corneliu Codreanu and the New European Empire According to Julius Evola. http:// www.juliusevola.it/risorse/template.asp?cod=368&cat =ART&page=6 (2013-04-02)

33. Julius Evola: The Tragedy of the Romanian ’Iron Guard’: Codreanu. http://thompkins_cariou.tripod. com/id15.html (2013-04-02)

34. Mãrturie I.V. Georgescu – o discutie între Nae Ionescu si Corneliu Zelea Codreanu. http://www.miscarea. net/1-nae-info-bis.htm (2013-04-03)

35. Ideologie, IV. 187.

36. Nichifor Crainic: Zile albe – zile negre. Bucureºti, 1991. 301.

37. Consiliul Naþional pentru Studierea Arhivelor Securitãþii, Penal 11784/ 66.

38. Mihail Sebastian: Jurnal 1935–1944. Bucureºti, 1996. 19.; Constantin Argetoianu: Însemnãri zilnice. I. Bucureºti, 1998. 17.

39. Argetoianu: Însemnãri zilnice, I., 21.

40. Argetoianu: Însemnãri zilnice, I., 148.

41. Argetoianu: Însemnãri zilnice, VII., 312

42. Mezdrea: Nae Ionescu. IV. 154.

43. Scrisori cãtre Tudor Vianu. II. Szerk. Maria Alexandrescu Vianu. Bucureºti, 1994. 274.

44. Mircea Eliade: Viaþa nouã. Bucureºti, 1999. 116–118.

45. Mircea Eliade: … ºi un cuvânt al editorului. Nae Ionescu: Roza vînturilor. Bucureºti, ¹ 1990. 421., 431.

46. Pandrea: Garda de fier, 295.

47. Nae Ionescu: Prelegeri de filosofia religiei. Cluj, 1994. 108., 125–126.

48. Eliade: … ºi un cuvânt al editorului, 435.

49. Nae Ionescu: Opere. IV. Szerk. Marin Diaconu, Dora Mezdrea. Brãila, 2011. 165.

50. Ionescu: Opere. IV. 166.

51. Ionescu: Opere. IV. 172.

52. Ionescu: Opere. IV. 245.

53. Ionescu: Opere. IV. 249.

54. Ionescu: Opere. IV. 328

55. Ionescu: Opere. IV. 338.

56. Ionescu: Opere. IV. 339.

57. Ionescu: Opere. IV. 207.

58. Nae Ionescu: Tratat de metafizicã. Buc. 1999. 12. http://ro.scribd.com/doc/29245714/Nae-Ionescu-Tratat-de-Metafizica-Inedit; https://docs.google.com/ file/d/0B5GGb9o2INs5MzA0OTM3ODItMWRmNS00MTQ4LWE5MTItNjZlMzc1YWFmNjcz/edit?pli =1 (2014-06-24)

59. Ionescu: Tratat de metafizicã, 12–13.

60. Ionescu: Tratat de metafizicã, 48.

61. Ionescu: Tratat de metafizicã, 77.

62. Ionescu: Tratat de metafizicã, 94.

63. Ionescu: Tratat de metafizicã, 103.

64. Ionescu: Tratat de metafizicã, 111.

65. Mezdrea: Nae Ionescu. IV. 177.

66. Vasile Marin: Crez de generaþie. Buc. 1937. XII.

67. Ionescu: Tratat de metafizicã, 114.

68. Ionescu: Tratat de metafizicã, 115.

69. Eliade: … ºi un cuvânt al editorului, 432.

70. Nae Ionescu: Iubirea act de cunoaºtere. Predania, 1937. nov. 1–15. 12–13. sz. 3.

71. Ideologie, IV. 329.

72. Radu Dragnea: Ortodoxie ºi naþionalism. Buna Vestire, 1937. máj. 20. 77. sz.

73. Z. Ornea: Anii treizeci. Bucureºti, 1995. 360.

74. Ionescu: Tratat de metafizicã, 341–343.

75. Pandrea: Garda de fier, 294.

76. Nae Ionescu: Marele proces de la Braºov. Libertatea, 1936. máj. 31. 8. sz.

77. Nae Ionescu: Primejdia celor „de pe urmã”. Omul nou, 1936. márc. 8. 3. sz.

78. Nae Ionescu: Sub semnul Arhangelului. Buna Vestire, 1937. jún. 27. 100. sz.

79. Ionescu: Prefaþã. Marin: Crez, XI.

80. Leon Volovici: Ideologia naþionalistã ºi „problema evreiascã” în România anilor ’30. Bucureºti, 1995. 118.

81. Nae Ionescu: „Între agresivitatea antisemitã ºi pasivitatea filosemitã”. Rãspuns d-lui A. L. Zissu. Cuvântul, 1933. nov. 26. 3085. sz.

82. Nae Ionescu: „Transcendentalism ºi politicã”. Al doilea rãspuns d-lui A. L. Zissu. Cuvântul, 1933. nov. 28. 3088. sz.

83. Nae Ionescu: Cuvinte pentru 10 Decembrie. Cuvântul studenþesc, 1934. dec. 10. 2. sz.

84. Muzeul Literaturii Române, Bucureºti, Ms. 6939.

85. Nae Ionescu: Prefaþã. Mihail Sebastian: De douã mii de ani…Cum am devenit huligan. Bucureºti, 1990. 22.

86. Ionescu: Prefaþã, 19.

87. Sebastian: De douã mii, 45.

88. Nae Ionescu: Prefaþã. Sebastian: De douã mii, 25.

89. Marta Petreu: Diavolul ºi ucenicul sãu: Nae Ionescu – Mihail Sebastian. Iaºi, 2009. 219.

90. George Cãlinescu: Istoria literaturii române de la origini pânã în prezent. Bucureºti, 1941. 877.

91. Sebastian: Jurnal, 358.

92. Sebastian: Jurnal, 373.

93. Cãlinescu: Istoria, 867.

94. Vasile Bãncilã: Anchetã de varã. Omul nou, 1937. 26. sz.

95. Constantin Mihai: Biserica ºi elitele intelectuale interbelice. Iaºi, 2010. 133.

96. Radu Ioanid: The Sword of the Archangel. Boulder, 1990. 140.

97. Nae Ionescu: Unde e programul? Cuvântul, 1938. febr. 10. 3140. sz.

98. Zamfirescu: Legiunea, 222.

99. Rüdiger Safranski: Egy némethoni mester. Heidegger és kora. Bp. 2000. 334.

100. Eliade: …ºi un cuvânt al editorului, 441.

101. Ioan Petru Culianu: Pãcatul împotriva spiritului. Bucureºti, 1999. 48.

102. Armand Cãlinescu: Însemnãri politice. Bucureºti, 1990. 285.

103. A: Cea mai tânãrã echipã de intelectuali ardeleni. Înãlþarea, 1941. febr. 2. 24. sz.

104. Victor ªoimu: Spiritul legionar ºi Legiunea. Bucureºti, 1938. 73.

105. Sebastian: Jurnal, 113.

106. Jeni Acterian: Jurnalul unei fiinþe greu de mulþumit. Bucureºti, 1991. 159.

107. Sebastian: Jurnal, 113.

108. Acterian: Jurnalul, 160.

109. Nae Ionescu: Roza vînturilor. Bucureºti, ¹ 1990.

110. Marta Petreu: Cioran sau un trecut deochiat. Iaºi, 2011. 389.

111. Nae Ionescu: Între generaþii. Cuvântul, 1928. okt. 11. 1247. sz.

112. Ion I. Moþa: Numerus clausus. Cuvântul studenþesc, 1935. márc. 20. 4–5. sz.

113. Gabriel Liiceanu: Itinéraires d’une vie: E. M. Cioran. Paris, 1995. 103.

114. Constantin Noica: Nae Ionescu. Buna Vestire, 1940. szept. 21. 12. sz.