VÁLASZOK A 2000 KÖRKÉRDÉSEIRE 5.

Nyári számunkban kezdtük el közölni kedves hazai és külföldi szerzőinknek a Közép-Európával foglalkozó körkérdésünkre adott válaszait. Rengeteg érdekes, megfontolandó írás született, nagyon köszönjük őket. A teljes felkérő levelet megtalálják előző számainkban, most már csak a kérdéseket tesszük újra közzé. Szerkesztőségünk ezennel befejezi a válaszok közlését.

Kérdéseink

1. Van-e, lehet-e értelme a regionális diskurzusnak a poszt-kommunista világban? Ha volt értelme valaha, vajon van-e még mindig? Léteznek-e még a hajdani (hajdan hitt) közös vonások, esetleg keletkeztek-e újak az elmúlt negyedszázadban?

2. Segít-e a regionalista gondolati hagyomány a térség országait kínzó identitás-zavarok (-válságok) megértésében és leküzdésében?

3. Amennyiben e hagyomány (legalább részben) ápolandónak tűnik, vajon teljesíti-e ezt a feladatot a térség értelmisége, kivált annak ifjabb nemzedékei? Melyek a közös gondolkodás mai színterei a régióban?

Losoncz Alpár

Velük elkezdődhetne

A múlt évben, a horvátországi Zadarban egy, a posztjugoszláv értelmiség szerepköreinek szentelt konferencián osztrák radikális baloldaliak (ausztriai szlovének egyébként) kemény bírálatban részesítették Ausztria Balkán-politikáját. Közben kitértek Közép-Európa kritikai jellemzésére és a posztkolonializmus többé-kevésbé ismert szótárával éltek. Aztán ismerősöm (horvátországi szerb, hogy tovább folytassam az etnikai felsorolást), aki a Közép-európai Egyetemen is tanított (Szerbek és horvátok című írását annak idején lefordítottam a Hiányban), vitatta a kritikát: ugyan a Közép-Európára hivatkozó meggondolások vesztenek erejükből, ha megkísérlik kanonizálni őket, de e régió továbbra is a transzkulturális élmények meta-keretének bizonyul. Akármilyen is a kohéziós hatása, magyarázó ereje tagadhatatlan. Nem papírmasé. A közép-európai történelem folytonos és interkulturális értelmezése elengedhetetlen a regionális stratégiák szempontjából, nézzük csak meg a horvát/magyar viszonyokat, amelyek paradigmatikusnak bizonyulnak. Nincs nemzetteremtés, modernizációs ívelés közép-európai tudástranszfer nélkül. Nyilván nem valami rózsaszínű idill képét kell felrajzolnunk, amely a melegség és a biztonság vagy a naiv kedélyesség érzetét kelti. De ez nem jelent lemondást Közép-Európáról. Összegezve: Közép-Európa továbbra is vezérkép.

Nekem mindeközben sok dolog járt az eszemben: például, hogy a horvát Miroslav Krleža, akit nem utolsósorban transzkulturális beágyazottsága okán par excellence közép-európai írónak szoktak elkönyvelni, kategorikusan elvetette, hogy bármi köze is lenne a közép-európai ügyekhez. őt ilyesmiről ne kérdezzék, ez egy fantazmagória. És kilóg a lóláb: bizonyos személyek a politikai vagy éppenséggel a sikerre hajtó opportunizmus okán az időközben unalmassá vált, minden újítóképességet nélkülöző Bécs mítoszának lángját kívánják életben tartani. A sor persze folytatható, de az értelmezések itt felvillantott divergenciája, változékonysága elegendőnek bizonyul.

Nem hiszem, hogy Közép-Európa kérdését leegyszerűsíthetjük az „igenlés” és a „tagadás” egyszerű ellentétére. Mindenekelőtt hadd említsem, hogy Közép-Európához és a vonatkozó tünetkomplexushoz való viszonyomat nemcsak az elmúlt század nyolcvanas éveinek végén felpezsdült értelmiségi viták (Kundera, Konrád stb.), hanem a posztjugoszláv tapasztalathalmaz is befolyásolta. Egyfelől ott volt azon szerb álláspont, amely megoldhatatlan ellentmondást, meg nem szűnő feszültséget látott a szerb nemzeti beteljesedés és kiforrás, valamint Közép-Európa történelmi létezése között. Szerb történészek hatalmas hévvel magyarázták a tényt, hogy a történelmi determinációkat nem lehet felfüggeszteni, hovatovább a kilencvenes évek háborúit is az imént említett antinómia fényében tolmácsolták. Ott van a Közép-Európa-paradigmában a legyűrő erő szorgalmazása: nem a sokat emlegetett heterogenitás, a sokféleség szintézise, a kulturális tarkaság, a polgári rend tisztelete a lényeg, hanem a regionális gyarmatosító politika, a paternalista relációk képzete. Másfelől ott voltak a horvát és szlovén álláspontok, amelyek a történelem fordulatát a nyolcvanas évek végén ezen „autochton” nemzetek odüsszeiája alapján értelmezték. Egy régi metaforát ideologizáltak, nevezetesen az út metaforáját. Azaz, e nemzetek a hosszú bolyongás, és különösképpen a Balkánnal való kényszerű elegyedés okán hazatértek, és végre elfoglalhatták méltó helyüket az európai nemzetek „családjában” (tudjuk, a „család”, az „európai család” mint biopolitikai egység gyakorta szerepel az európai elitek retorikájában is). Számukra is a jugoszláv háborúk feltáró erővel bírtak, felszínre hozták az elnyomott azonosságot, amit ismét lehet ápolni és birtokba venni. Igaz, Horvátország esetében még sokáig kísértett az időközben újonnan felfedezett „Nyugat-Balkán” rossz szelleme: a horvátok kapcsán ugyanis lényegesnek bizonyult, hogy az Európai Unió adminisztratív nyelvezetének szerves részét képezte a „Nyugat-Balkán” jelzete, és nagy előszeretettel alkalmazta e megnevezést az osztrák adminisztráció is. Ami csak újabb példa a megnevezés erejében rejlő hatalomra. Valójában az EU-val megejtett társulás vette le a nyugat-balkániság bélyegét a horvátokról. Mindenesetre, Közép-Európa itt egyszerre képviselt civilizációs és ideológiai határt. Civilizációs értelemben vett demarkációs vonalat jelentett a meghatározatlan „barbár” tartományokkal szemben és ideológiai választóvonalat testesített meg a jugoszláv szocializmus ellenében is. Merthogy a jugoszláv önigazgató szocializmus modernizációs kísérletei, vagy ama törekvése, hogy szocialista formákba öntse a multinacionalitás tartalmait (Titót némely nyugat-európai történész afféle poszt-Habsburg szereplőnek tartotta, sőt, mi több, a hangzatos állítás szerint ő volt az utolsó Habsburg, ami csak azt jelenthette, hogy birodalmában keveredtek a balkáni és a közép-európai vonások), továbbá egész regionális stratégiája elhajítandónak bizonyult. Úgy értékelték e tartalmakat, mint a kisiklott történelem jeleit, vagyis, mint az inputált azonosság megvalósulását. A közép-európaiság volt a természet, e hangok a természetből szólították meg a horvát és a szlovén nemzet tagjait, a jugoszláv múlt pedig egy mesterséges állapothoz való ragaszkodást idézett.

Összegezve: szerb szempontból Közép-Európát reduktív módon azonosították a regionális imperializmussal: az idevágó nemzeti archeológia ugyancsak kiszűrte a néhai Jugoszláviában és Szerbiában (gondoljunk a Vajdaságra) is létező közép-európai vonatkozásokat. Viszont az azonosságban mindig ott találtatik a befogadás és a kizárás együttes játéka: kétségtelen, hogy az említett szlovén és horvát szerzők a posztszocialista átmenet forgatagában a kizárás effektusát, valamint a civilizációs felsőbbrendűség gondolatát részesítették előnyben. ők azt mondták, hogy az 1945 utáni történelem sodrában kirojtosodtak a demarkációs vonalak, újra kell őket erősíteni a civilizációs progresszió és regresszió logikája alapján. De ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy a határok rögzítésére irányuló törekvések Közép-Európában eltüntethették a bizonytalanságot: minden újabb határdemarkáció újfajta bizonytalanságokat szül, mert tovább bonyolítja a kívül és a belül, az internalitás és az externalitás feszültségét.

Mindenesetre, nem véletlen, hogy az érzékeny megfigyelők a Közép-Európa/Balkán viszonylatban felfedezték az orientalizmus, és a belső gyarmatosítás nyomait, melyeket a közép-európaiság hiposztazált fogalma hitelesít: mondjuk, a hírneves szlovén, igencsak kritikai érzékenységű, szociológus, Rastko Moènik élenjár az effajta bírálat gyakorlásában (lásd a cikkeit: az Eurozine oldalain). A Balkán ugyan piaci célterület, az áruk mozgásának rendeltetési pontja, de a civilizációs fokozatok hierarchiájában a grádics alacsonyabb fokán található. És jeleznünk kell, hogy a balkániság mint kifejezés nem csupán szitokszó, amely megvetéssel sújt. Több ez, mint puszta szóhasználat: „szóakció”, amely szerkezeti meghatározottságokra vet fényt. Az itt szóban forgó metaforika ugyanis bevezet bennünket a posztszocialista hatalmi konfigurációba. Hiszen a közép-európaiság az elmondott vonatkozásokban valóban az elkülönülés vágyát hordozta: senki sem akar a balkániság szerepében tetszelegni. Balkániság, a Balkán: köszönöm, de az nem én vagyok, az valaki más: a Másik, a túlnan levő (még Ernst Blochot is hatalmába kerítette a korabeli szóhasználat, amikor bírálatra vállalkozott: „balkánivá vált itt minden, a kapitalizmus Balkánja” – mindez Mesterházy Miklós fordításában: ráadásul ezzel Bloch csak előlegezni látszik a jelenkori szóhasználatot, miszerint a balkáni kapitalizmust egy nem-emberarcú, vad, nyers, piszkos, zűrzavaros és korrupcióteli társadalmi formáció fémjelzi). A túlnan levő: ugyanis Közép-Európa azonosságáról aligha értekezhetünk Kelet-Európa amorf konstellációja nélkül. Hol is találhatóak Kelet határai? Tudniillik, Kelet-Európa határai mindig is bizonytalanok voltak. Ahogy Maria Todorova leírja egyhelyütt: 1997-ben az amerikai adminisztráció parancsba adta diplomatáinak, hogy, ha csak lehet, kerüljék a Kelet-Európára utaló kifejezéseket a már betagolódott vagy betagolódásra váró országok kapcsán, mert az effajta kifejezések mélyen sértik az említett országokat. De amennyiben Kelet-Európát ily bizonytalan határok övezik, akkor egyáltalán hol terül el Kelet-Európa? Hogy definiálható ez az ismeretlen terület?

Mindezzel beléptünk nemcsak a határteremtés posztszocialista dinamikájába, hanem a mimetikus versengés területére is. Hiszen mindezen országok az Antemurale Christianitatis jegyében kívánták újra birtokba venni elorzott azonosságukat: mindegyik előőrsként értelmezte önmagát, amely a kereszténység oltárán áldozta fel lakosainak és energiáinak legjavát. Hadd tegyem hozzá, hogy még Slobodan Miloševiæ is ugyanezt a metaforát alkalmazta egyik hírhedt beszédében, amikor a szerbek történelmi lehetőségeit ecsetelgette, felcsillantván a háború lehetőségét is: arra utalt, hogy a szerbek az Európát veszélyeztető muzulmán hódításokkal szemben mutattak páratlan önfeláldozó-készséget (a motívum aztán sokféleképpen variálódott később is, és mindig hordozott valamilyen muzulmán-ellenes vonást, minthogy az Európa versus iszlám ellentétpárját forgatta). Azaz, mindenki Európát védte, és az európai határokért harcolt, valójában részt vett a határok kijelöléséért vívott áldozati versenyben. A történelmiség és a hegemónia jelentései sűrítődnek a határokba (ez tényleg vérbő közép-keleti kérdéskör: a határ mint hegemonikus intézmény), amelyek ugyanakkor a nemzeti képzelet szárnyalását segítik elő.

Bárhogy legyen is, kevés az olyan önkritikai attitűd, mint Jan Patoèkáé, aki arról értekezett, hogy a „kis cseh történelem kisszerű eszközökkel törekedett a nagyságra”: vagyis a cseh filozófus, aki, tudjuk, sokat várt Közép-Európa újrafelfedezésétől, önkritikus volt a Közép-Európát befogó eszmekörrel szemben.

Aztán Közép-Európa pályáit és posztszocialista felfogását meghatározta az EU-egységesítés menete, és egyáltalán az európai színtér szerkezeti dinamikája. Logikailag Közép-Európát beemelhetjük a sokféleség tartományába és máris ott vagyunk a nagy filozófiák kérdésénél, amely problémaként kezeli a sokféleséget. E filozófiák nagyszabású kísérletet tettek, hogy egységbe foglalják a sokféleség diffúz világait: de a megoldások számtalan kérdőjelet hagytak maguk után. Ám az egység/sokféleség logikai-filozófiai problémája nem feledtetheti el a tényt, hogy az európai tér hierarchikusan tagolt, és a Napnyugat hegemóniájának logikáját követi: világosan kell, hogy lássuk, ki fogalmazza meg az egységesülés mércéit, kinek a panoptikus tekintete szabja meg a kritériumokat, a mozgásrendet (ha, mondjuk, érteni óhajtunk olyan jelenségeket, mint Lengyelország ügyködését Ukrajna körül, akkor aligha hagyhatjuk figyelmen kívül az iménti állítást). Mindig kérdés volt, hogy a közép-európai elkülönülésre irányuló konstrukciók milyen mértékben önvonatkozóak. Amúgy a régi értelmiségi elképzelésekben tetten is érhetünk különbségeket a Nyugathoz való viszonyban: talán Kundera kulturalizált perspektívájában, az ő pro domo védőbeszédében vesszük észre a legerőteljesebben az áldozattá vált Közép-Európa nyugatosításának igényét, Konrád György onirikus-imaginatív Közép-Európa képe inkább belső-immanens forrásokat hoz szóba, és azok kibontakozását helyezi kilátásba.

Közép-Európa, valamint keleti határainak problémáját nem tudjuk függetleníteni attól a kérdéstől sem, hogy miért ismétlődnek meg a történelmi determinációk változatai az öreg kontinensen: miért van szüksége Európának ismételten a periféria, a központ/periféria-viszony újrateremtődésére, az uralt különbségek és kiegyenlítődések logikájára? Miért reprodukálódnak a posztkoloniális viszonyok? Néhány évvel ezelőtt Étienne Balibar jelezte volt, hogy a Kelet és Nyugat közötti valamikori kontraszt áttevődött az Észak/ Dél tengelyre, amivel az történt, hogy a Kelet a Dél helyére került, azaz, reperiferializálódott.

A kilencvenes évek kapcsán sokszor hallottuk a panaszt, miszerint a homo nationalis jutott diadalra, és a fékevesztett, valamint zárványokat gyártó nacionalizmus diktálja a gondolkodást. Ezen diagnózis ugyan érthető, de nem biztos, hogy mindent megragad a lényegből. Ráadásul, azt feltételezték, hogy a közép-európai keretek meggyengülése kapcsolatban állt a nacionalizmus lendületével. Nos, ha Közép-Európát mint identifikációs lehetőséget kívánjuk vizsgálni, akkor látjuk, hogy a kulturális kötődésformák mellett ott vannak a kapitalista világrendszer kényszermechanizmusai: Közép-Európát és a vele kapcsolatos azonosságmódozatokat nem tudjuk még megérinteni sem, amennyiben mellőzzük a kapitalizmus jelentéseit tout court, strukturális determinációival, tér- és időtapasztalataival, személytelen uralmi logikájával egyetemben. A kérdés úgy vetődik fel, hogy Közép-Európa vonatkozásrendszere mennyire teszi lehetővé a menekülési utat a posztszocialista világkonformizmus elől. Nem is annyira mellékesen, engem mindig elgondolkodtatott, hogy a kapitalizmus közép-európaiak témája volt (Schumpeter, Sombart, tudom, hogy esetükben bonyolult a nemzeti identifikáció), hovatovább az is figyelemreméltó, hogy a mai nagy neokonzervatív-neoliberális amerikai think thank-ek, amikor arról szónokolnak, hogy a kapitalizmus eszméje (és egyáltalán, az eszme) fontosabb, mint bármikor, akkor Tøešt’ szülöttét, Joseph Schumpetert, vagy a bécsi Hayeket hozzák szóba.

Hogy fölöttébb szükségesnek tartom hangsúlyozni a szerkezeti meghatározottságokat, az abból ered, hogy Közép-Európára utaló megannyi szerző nem vétlen a kilencvenes évek óta egyébként is virágzó kulturalizmus gyakorlásában. Közben a néhai Szűcs Jenő történelmi fenomenológiája, regionális leírása leegyszerűsödik, azaz reflektálatlan kulturális determinizmusba torkollik. Azt mondják, hogy a megváltozhatatlan természet jellemez bennünket: a kultúrtörténeti fátum okán mi ilyenek vagyunk, csak ilyenek lehetünk, ez a mi rendeltetésünk. Univerzalizmus meg sehol. Minden afféle invariáns spengleri „kultúrkertre” hasad szét, de a hierarchia pecsétjével, meg a historicizmus relativizmusával ellátva. Pedig Schorskét, a bécsi operettet vagy a szecessziót nem érthetjük a strukturális determinációk nélkül. Ráadásul, a gazdasági meghatározottságok az utóbbi évtizedekben erősen egybefonódtak a kultúrával, vagyis a kultúrában sokszor a nem elemzett szerkezeti vonatkozások és történelmi hajtóerők bukkannak elő.

Catherine Horel nemrégiben vaskos könyvet (Cette Europe qu`on dit Centrale) írt a régióról, s arra a megállapításra jutott, hogy Közép-Európa az emlékezés politikájához tartozhat. Ha elindulunk ezen az úton, akkor persze ott vannak a kérlelhetetlen faktumok, amelyek a kohézió anyagát érintik: a modernitás üzemét felpörgető zsidók eltűntek, a barokkos, univerzalista Habsburg-bürokráciának se híre, se hamva, az autonómiájára büszke polgár képe elhalványult a kapitalizmus túlereje okán, az áhított multikulturalizmus szubsztrátuma elapadófélben van, például a kisebbségek csökkenő száma miatt.

Közép-Európa: mozgó történelmi konstelláció, amelyben sokféle erő sűrűsödik. Nem a kulturális logika helye. Ám ott vannak a munkamegosztás mechanizmusai, a lakosság mozgásformái, a kereszteződő kulturális kötődések, valamint a szolidaritás és az emancipáció sajátos dialektikája. Velük kezdődhetne az elemzés.

Tomasz Kizwalter1

„Az elrabolt Nyugat…”

„Vajon a »Közép-« vagy »Közép-Kelet-Európa« meghatározás pusztán konvencionális vagy hordoz valamilyen lényeges tartalmat?” A nyilvánvaló konvencionalitás szerintem lényeges tartalommal jár együtt.

Már az is az egyezményes jellegre utal, hogy Európa e részének változóak a határai. Érdemes felhozni erre azt a példát, hogy mennyire más elképzeléseket vázoltak az A History of East Central Europe (University of Washington Press) című sorozat szerkesztői, mint amilyet bemutatott e sorozat egyik szerzője, aki az egykori lengyel-litván nemesi köztársaság területének XIX. századi történetét dolgozta fel. A Piotr Wandycz könyvéhez írt előszóban Peter F. Sugar és Donald W. Treadgold rámutatott arra, hogy az általuk szerkesztett kiadványok a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a magyarok, a románok, a jugoszlávok, az albánok, a bolgárok és a görögök történetéről szólnak, kisebb terjedelemben foglalkoztak még a finnekkel, az észtekkel, a lettekkel, a litvánokkal, a fehéroroszokkal és az ukránokkal is.2 Piotr Wandycz mint a The Lands of Partitioned Poland szerzője nem kommentálta ezeket az előfeltevéseket, de mikor dolgozni kezdett a Közép-Kelet-Európáról írott könyvén, másként rajzolta fel a vizsgált térség határait. Úgy gondolta, hogy a kontinens tág értelemben vett közép-keleti részének „belterületét” Lengyelország, Csehország (Csehszlovákia) és Magyarország történetileg változó határai veszik körül. Pontosan ezekről az országokról szól következő könyve.3

2002-ben előszót írt a második lengyel kiadáshoz, ebben még inkább kidolgozta a döntés mellett szóló érveit. „Az elmúlt néhány év eseményei mintha alátámasztanák azt a tézist, hogy egységként kezelhetjük Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot, emellett pedig nemcsak e régió történetében találhatunk érveket, hanem a jelenben is. A posztkommunista időszakról készült minden munkában egyértelműen hangsúlyozzák, hogy ez a régió mind a stabilitás és a gazdasági fejlődés, mind a demokratizálás, a szabadság és az egyéni jogok, mind pedig az állampolgári szabadságjogok területén előrébb tart, mint a Balkán és a sensu stricto Kelet-Európa.”4

Nagyon jól megfigyelhetők Wandycz könyveiben a Közép-Kelet-Európa iránti érdeklődés sajátosságai. Wandycz sok más szerzőhöz hasonlóan felhívja a figyelmet arra, hogy a fogalom földrajzilag konvencionális, eszmeileg viszont használható. Mert nem is annyira a földrajz dönti el, hol található Közép-Kelet-Európa, mint inkább a civilizációs-politikai elképzelések. Európa e részét a legáltalánosabb értelemben véve azzal a kijelentéssel lehetne elhelyezni, hogy a régió „Kelet” és „Nyugat” között terül el. E meghatározásnak vannak földrajzi vonatkozásai, de mindenekelőtt sztereotip civilizációs besorolásként értendő. És csak így lehet értelmesen elhelyezni Közép-Kelet-Európát: mint sztereotip képzetet, melyet más hasonló képzetek formálnak. Másként fogalmazva, Közép-Kelet-Európa a Nyugat és a Kelet szembeállításából születik. Ha tisztán földrajzilag konkretizáljuk azt, amit „közép-kelet-európainak” kell tekintenünk, minden próbálkozás önkényesnek bizonyul.

A szabadság árához írott előszó imént idézett részletében a szerző egyértelműen rámutat a számára elfogadható területi elképzelés jelenlegi feltételrendszerére. Értékelése szerint a XXI. század elején Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország is jobban boldogul a nyugati civilizációs minták elfogadásával, mint a „Balkán” vagy a „sensu stricto Kelet-Európa”. Tehát a Közép-Kelet-Európa számára meghatározó jelentőségű elhelyezkedés, a Kelet és a Nyugat közti pozíció nem feltételezi e két véglettől való egyenlő távolságtartást, és ez valóban nem is volt jellemző, amióta terjedni kezdett a „közép-kelet-európai” eszme. Azt írja Wandycz: „Csehország (később Csehszlovákia), Magyarország és Lengyelország lényegében mindig a nyugati civilizációhoz tartozott”.5 Ugyanakkor rögtön megmagyarázza, hogy odatartoznak ugyan, de nem teljesen. A katonai-politikai események menetével magyarázható, hogy a XX. század közepén elszakították ezt a területet a Nyugattól. De, ami fontosabb, Közép-Kelet-Európa tájai civilizációs szintjüket tekintve a kora középkori kezdetektől fogva elmaradtak a gyorsabban fejlődő európai centrumtól. Idővel ez térben elmozdult, de akárhogy is nézzük, továbbra is Csehországtól, Magyarországtól és Lengyelországtól nyugatra helyezkedett el, ezek az országok pedig, amelyek az általánosságok szintjén fogalmazva egyfajta átmeneti övezethez tartoztak az élenjáró országok és a civilizációs stagnálásba süllyedt zóna között (Wandycz itt a „centrum – félperemvidék – peremvidék” modelljét használja, népszerűbb terminológiával ez a „centrum – félperiféria – periféria” felosztásnak felel meg).6

Idézzünk emlékezetünkbe bizonyos, számtalanszor elemzett és leírt dolgokat: ahogy az európaiak megismerték a gazdasági növekedés értékeit, egyre fontosabb lett számukra az összehasonlítás, Európán belül és kívül is. A későbbi Közép-Kelet-Európát alkotó területek minden jobb nevelést kapott lakosa számára igen aggasztó kérdések voltak ezek. Hisz a szellemi elitek nyugat-európai igényei itt a gazdasági-társadalmi lemaradással ütköztek. De igazán fájdalmas impulzust csak az jelentett, hogy a Szovjetunió uralma alá került a régió, mert a politikai szuverenitás elvesztése ekkor azzal a veszéllyel járt együtt, hogy a térség kulturálisan leválik a Nyugatról. Pontosan ekkor kezdődik a „Közép-Kelet-Európa-fogalom” karrierje.

A közép-kelet-európai diskurzus alapja Oskar Halecki műveitől kezdve az a tézis volt, hogy azok a területek, amelyek Londonból vagy Párizsból nézve Kelet-Európa nyugati részét képezhették, valójában Közép-Európa keleti részét alkották. A „keleti” birodalom politikai gyámkodása alá került országok behódolást nem ismerő szószólói arról győzködtek mindenkit, hogy ezek az országok nem tartoznak a „Kelethez”. A múlt század nyolcvanas éveiben a „létező szocializmusokat” és a szovjet birodalmi rendszert sújtó válság mélyülésével a vizsgált régió „nyugatiságát” hirdető eszme egyre erőteljesebb és népszerűbb lett. „Közép-Kelet-Európa” ekkor gyakran egyszerűen csak „Közép-Európaként”, vagyis olyan régióként szerepelt, amely egyre határozottabban különül el mindattól, ami „keleti”. Milan Kundera „elrabolt Nyugatról” írt abban az esszéjében, amely világméretekben alighanem a legnagyobb hatással volt az olvasókra: e műve szerint a szovjet hódítások azzal a következménnyel jártak, hogy elszakítottak Nyugat-Európától szervesen hozzá tartozó területeket.7

Igazából ehhez a problematikához kapcsolódik a „Közép-Kelet-Európa-fogalom” lényegi tartalma. A népszerűsége ugyanis a szellemi identitásformálás igen jellemző tünete az olyan európai országok elitjében, amelyek szovjet uralom alá kerültek a II. világháború után. A lehető legtömörebben fogalmazva: Közép-Kelet-Európa (vagy a Kundera által vázolt változatban Közép-Európa) víziója az önmeghatározási folyamat fontos összetevője volt sok olyan ember számára, aki nem akarta elfogadni azt a tézist, hogy a „Kelethez” tartozik. Mivel azonban – tekintettel a politikai helyzetre és annak különböző civilizációs konzekvenciáira – nehezen deklarálhatták volna magukat egyszerűen „nyugati” embereknek, szívesen elfogadták a keleti színezetű regionális identitást, amely egyértelműen a nyugati centrum felé húz. 1989 után ezt az olyan országok arculatát alkotó egyik elemnek lehetett tekinteni, amelyek hasonló körülmények között mentek át a liberális-demokratikus és szabadpiaci átalakuláson. Manapság „Közép-Kelet-Európa (Közép-Európa)” elég gyakran jelenik meg a helyi politikai-publicisztikai diskurzusokban olyan kifejezésként, amely az egykori keleti blokk bizonyos részét jelöli. Az ide tartozó országok már kezdenek beépülni a nyugati rendszer struktúráiba. A nyugati országokban, különösen köznyelvi szinten, rendszerint nagy kiterjedésű és kevéssé differenciált „Kelet-Európáról” beszélnek, de a „közép-európai” terminológia is szerzett bizonyos népszerűséget, mert egyrészt politikailag hasznos, másrészt pedig vonzó az olyan értelmiségiek számára, akik keresik a lehetőséget arra, hogy gazdagítsák a hagyományos nyugati kulturális kánont.

Visszatérve az alapkérdéshez: véleményem szerint kétség nem férhet ahhoz, hogy a II. világháború kirobbanásával kezdődő időszakra vonatkozóan „Közép-Kelet-Európa” fogalma használható a kutatásokban. Joggal hívták fel a figyelmet arra, hogy itt „konnotatívan ingatag”7elnevezéssel van dolgunk, de ezt az ingatagságot egyáltalán nem kell fogyatékosságnak tekintenünk. Ellenkezőleg, e szemantikailag cseppfolyós állapot érdekes tanulmányokra ad lehetőséget, melyek feltárhatják, milyen identitásképzeteik vannak „a Németország és Oroszország között” elhelyezkedő országok elitjeinek. „Közép-Kelet-Európa (Közép-Európa) kitalálása” olyan téma, melynek feldolgozása sokat mondhatna nekünk Lengyelország és a szomszédok történetének elmúlt néhány évtizedéről. De ne felejtsük el, hogy itt egy „elképzelt régió” történetéről van szó, amely inkább gondolatokban, nem pedig földrajzi és társadalmi-gazdasági reáliákban létezik. Ezek a mentális alapok egyébként részben régió felettiek, és távol állnak attól, amit alpárinak szoktak nevezni. Az amerikai és a nyugat-európai egyetemeken Közép-Kelet-Európa olyan formát ölthet, amely összhangban áll a késő modern humán tudományok nagy hatású, az egész világra kiterjedő tendenciáival. Ilyen értelemben jelenik meg „a multikulturális »harmadik Európa«” eszméje, amely „ütközőzóna lehet a hegemóniára törő országok között, ugyanakkor a helyi etnocentrizmusokra is választ adhat”. E „harmadik Európa” területén ütközik „a Kelet a Nyugattal, a centrum a perifériákkal, a globális a lokálissal”.8

Azt lehetne erre mondani rosszmájúan, hogy most akkor már tudjuk, mitől olyan népszerű a tárgyalt fogalom: javította (és javítja) a közérzetét azoknak, akik nem akartak a Kelethez tartozni, a nyugati értelmiségnek pedig lehetőséget kínált arra, hogy örömét lelje egy olyan multikulturális régióról alkotott utópista elképzelésben, melynek identitása annyira folyékony, hogy talán az identitás hiányáról is beszélhetnénk. De nem vagyok ilyen rosszindulatú, s mindenekelőtt nem gondolom azt, hogy el lehetne intézni az ügyet egy trivializáló poénnal. Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem az olyan szövegek értékét, melyek szerzői – Kunderától és Czes³aw Mi³osztól Claudio Magrisig – a különbözőképpen felfogott közép-európaiságra hivatkoztak. De a régiónak, mellyel e nagy esszéisták foglalkoztak, lehettek rögzítetlen határai, a leírása pedig nem feltétlen alapult bármiféle „kemény” kritériumokon. A közép-európai esszéisztikában a tapasztalatok közösségéről, sajátos szellemi klímáról, hasonló (de történeti szempontból megítélve önkényesen választott) hagyományokról beszélnek. Az ilyen szövegek olvasása mély esztétikai és szellemi élményt adhat, de nehéz lenne esetünkben kutatási eredményekről beszélni (legalábbis akkor, ha úgy gondoljuk, hogy a történelem tudomány akar lenni, ezt a meggyőződésüket pedig minden jel szerint még nem adták fel a történészek).

Annak a régiónak a történelmi sajátosságairól beszélünk, amelyet megteremtett a képzelet – az elit képzelete – a XX. század közepén. Korábban valójában nem láthatóak efféle sajátosságok. Elég, ha arra emlékeztetek – figyelmen kívül hagyva azt a kérdést, hogy mekkora eltérések vannak Közép-Kelet-Európa területi kiterjedésében –, hogy a premodern korszak utolsó néhány századában a kontinens e részéhez sorolt területek főként a Habsburg Birodalomhoz és a lengyel-litván nemesi köztársasághoz, e két, sok szempontból nagyon különböző államhoz tartoztak. Be kell vallanom, nem világos számomra, hogy ilyen különbségek mellett – melyek nemcsak a rendszert, hanem a társadalmi struktúrákat és a kultúra formálódását is érintik –, miért nem merülnek fel komoly kétségek a „közép-kelet-európai” eszme történeti alapjait illetőleg.

A történetírók idősebb nemzedékei ideológiai-politikai érvrendszerrel próbálták megoldani a közép-kelet-európai sajátosságok meghatározásával kapcsolatos problémákat: a régió identitása a Nyugat és a Kelet sajátos szembeállításából, valamint a nagyhatalmak közti geopolitikai pozícióból következik. Kényelmesebb helyzetben vannak azok a fiatalabb kutatók, akik kiűzték az esszencializmus ördögét, és azt feltételezték, hogy az ő Közép-Kelet-Európájuknak nem kell pontosan kijelölt határok közé záródnia, nem kell hagyományosan felfogott „kemény” jellemvonásokkal rendelkeznie. Ahelyett, hogy a regionalitás objektív mutatóit keresnék, a kulturális függőségek hálózatai iránt érdeklődnek. Az ilyen szellemben folytatott tanulmányok rendszerint nagyon értékesek, de lényegében feladják a kutatás hasznos eszközeként felfogott „régió” elvét. Marad az elnevezés – „Közép-Európa” vagy „Közép-Kelet-Európa” –, amely azonban csak azt jelzi, hogy nagyjából melyik földrajzi térségről lesz szó: a kutatási terület változó, a tárgy pedig próteuszinak bizonyul.

Ebben a pillanatban jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy használható-e maga a regionális felosztás. Itt hajlamos vagyok az elasztikus és eklektikus megoldások keresésére. Tetszik nekem a narrativizmussal rokon megközelítés, amely nem keres szubsztanciát, kerüli az ezzel kapcsolatos nehézségeket. De nem szeretném föladni az olyan régió koncepcióját, amely mind földrajzi, mind társadalmi-gazdasági kategóriákkal leírható. Nem hiszem, hogy Közép-Kelet-Európa ekképp felfogott régió lenne, de ez nem jelenti azt, hogy szerintem Lengyelország nem osztható régiókra az objektivitás igényével. 2004-ben Anna Sosnowska közölt egy tanulmányt, melyben kritikusan mutatta be a kontinens keleti részének felosztásáról folytatott lengyel, európai és az egész világra kiterjedő vitákat. Nagyrészt egyetértek a szerző végkövetkeztetéseivel, aki nagy jelentőséget tulajdonít a regionális elkülönülés társadalmi-gazdasági kritériumainak, és felhívja a figyelmet az olyan fogalmak használhatóságára, mint „Kelet-Európa” vagy „a jobbágyság Európája”. Pár évszázadon át fennmaradt a mezőgazdaságban a kényszermunka rendszere, ezt a régió arculatát formáló tényezőt pedig nehéz lenne túlbecsülni. De ez a név nem hangzik jól, nem használható fel a hivatalos retorikában és a „történelempolitika” más formáiban, így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy nem lett népszerű.

A lengyel történelem e „keleti” és „jobbágyi” dimenziója természetesen nem az egyetlen dimenzió. Úgy gondolom, csak akkor kapunk értelmes képet történelmünkről, ha kellőképpen figyelembe vesszük a „keletiségét” és a „nyugatiságát” is. Itt hasznosak a regionális felosztások, de emlékeztetnünk kell arra, hogy különböző szinteken készíthetünk ilyeneket, és különböző eredményeket kapunk. Röviden fogalmazva (mert tömör válaszokat vár a szerkesztőség), és természetesen leegyszerűsítve – a lengyel lét anyagi alapjai olyan kritériumnak tekinthetők, mely szerint Kelet-Európához kell sorolnunk magunkat, a modern elitek aspirációi viszont Közép-Kelet-Európába helyeznek minket (amely „elrabolt Nyugattá” vált kisebb-nagyobb mértékben).

Vagyis inkább az európai perifériák történetét kellene írni, Írországtól Ukrajnáig, Közép- vagy Közép-Kelet-Európa története helyett? Kétségkívül érdemes foglalkozni a perifériák történetével, a periférikus helyzet kérdése egyébként is igen fontos szerepet játszik az olyan régiókra jellemző történelmi sajátosságok meghatározására tett kísérletekben, mint Közép-Kelet-Európa (ezt Wandycz művében is láthattuk). Ehhez még hozzátehetjük, hogy szerkesztőség egyik kérdésére utalva, hogy a centrum-periféria felosztás nyilvánvalóan nem pengeéles, a régió ez is, az is különböző mértékben (hogy milyen haszonnal jár az olyan átmeneti kategóriák használata, mint a „félperiféria”, az már más kérdés). Bár nagy híve vagyok a perifériák összeurópai szintű, sőt akár az egész világra kiterjedő kutatásának, úgy gondolom, ezt feltétlen ki kell egészíteni olyan tanulmányokkal, melyekben ügyesen használják az Európán belüli regionális felosztások elvét. Ügyesen, vagyis arra az előfeltevésre építve, hogy a „régió” fogalma változó, függ az általunk elfogadott kutatási perspektívától. Tehát Lengyelország esetében hivatkozhatunk mind „Közép-Kelet-Európára”, mind „Közép-Európára”, mind pedig a „jobbágy Európa” koncepciójára. Mindegyik minősítésnek megvannak a maga előnyei és hátrányai, mindegyik beszél valamiről, amiről a másik kettő hallgat.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Henryk Samsonowicz

Közép-Kelet-Európa és a rokon fogalmak

Válaszomban túllépek a Kelet-, Észak- és Közép-Európa igen nagy kiterjedésű térségeit alkotó területek történetén és jelentőségén, hogy definiáljam a szóban forgó történeti kutatások tárgyát: a „hol”-t és a „mikor”-t. Milyen területet vehetünk figyelembe, ha a történelemben végbemenő átalakulásokat elemezzük, milyen térbeli egységek lehetnek a megfigyelés alá eső területek? Nehéz elképzelni egy falu, város, ország, felekezeti vagy nemzeti közösség történetét anélkül, hogy tágabb következtetéseket rajzoljunk mögé. A történeti általánosításra tett minden kísérletnek idő- és térbeli mutatókon kell alapulnia. Ezek nagymértékben függnek az elfogadott feltevésektől és definícióktól. Meghatározhatók földrajzilag („európai kontinens”), történetileg („Római Birodalom”), az államok, nemzetek egységeinek nevével, a gyakorolt vallás elterjedtségével, a művészet hatásával. Magától értetődő, hogy a vizsgált területek időben és térben változtak, de az elért eredmények nyomai, különösen a jelentősebbek, néha azt is lehetővé teszik, hogy jobban értsük a jelent. Mi több, az ősök néha mitologizált múltjának emlékezete gyakran mai államok, társadalmi csoportok, nemzeti közösségek névjegye. De itt nemcsak a napjainkban létező politikai egységek lakosainak, a mai ideológiai csoportok tagjainak emlékezetéről és eredményeiről vagy a gazdaság, netán a vallás mai globális köreiről van szó. Úgy gondolom, át kell tekinteni különböző zónákat vagy régiókat, melyek határai nem mindig és nem mindenhol estek egybe a politikai vagy földrajzi tagolódásokkal.

Nem hiszem, hogy a Közép-Európáról folytatott vita mérhetetlenül beszűkült volna a téma iránti „rövid ideig tartó lelkes érdeklődés” elmúltával. A hasonló jelenségeket, különböző kultúrköröket, gazdaságokat, rendszereket elválasztó különbségeket kereső múltkutatók már az ókori idők óta próbálták rendszerezni a kontinensünk különböző területeiről szerzett tudást, az egész glóbuszon keresve hasonló jellemzőket és különbségeket. A választott terület néha egészen kicsi volt, egy falu, családi birtok vagy akár egy terület apró darabkája is tartozhatott ide (hadd hivatkozzam legalább Stanis³aw Herbert 1949-ben készült Marsza³kowska utca című tanulmányára). Néha pedig nagy területi – etnikai, állami, vallási, kulturális – közösségek történetét vizsgálták. A történészek a bolygónk egyes térségeit összekötő közös nevezőt is gyakran próbálták megtalálni, igyekeztek kimutatni azt, hogy vannak kölcsönös függőségek, amelyek nélkül nem lehet megmagyarázni nagyobb vagy kisebb területi egységek fejlődési trendjeit. A homo sapiens nyilván a történelem kezdete óta teremtett hasonló életmintákat, függetlenül a konfliktusoktól és a harcoktól, idővel pedig ezek a kölcsönös függőségek kezdték néha távoli országok lakosait is összekötni, és ma is fontos szerepet játszanak a „globális falu” megteremtésében.

Ami a társadalmak alakulását illeti, későbbi korokban is kétségkívül fontos szakaszt képeznek az antikvitás korában teremtett életnormák. Nemcsak Európára, hanem a görög, római, egyiptomi, perzsa etnosz nem túl távoli területeire is hatottak. Jól látható és jelentős volt az a kulturális áramlás, amelyet Róma tett lehetővé, s melynek határai három kontinens területeit tartották össze, az elismert életminták pedig még sok eljövendő nemzedék életét befolyásolták. Helyet kaptak ebben a keresztény etika előírásai, a görög filozófia, irodalom és művészet értékei, a római jog normái. Ezekhez járultak a császárság területére áramló germán, szláv és török népek törzsi szokásai és hagyományai. De ebből a helyzetből még nem következett az, hogy kulturálisan egységes terület jött létre, közös értékeket, azonos típusú gazdaságot teremtettek. Ha viszont a mai Európa közös nevezőjét keressük, akkor figyelembe kell vennünk azokat az értékeket, azokat az életmódokat, amelyekkel különböző alkotóelemei gazdagították.

Ez a probléma az egyetemes történelem problematikájához kapcsolódik. Függetlenül ugyanis a mai világban uralkodó viszonyoktól, az USA dominanciájától és az arab országok, Kína, India, valamint a latin-amerikai államok egyre nagyobb jelentőségétől, az európai civilizációs örökség és az új földeket kereső lakóinak aktivitása is hozzájárult a tudomány, a kultúra, sőt a politika megteremtéséhez, és talán valóban kulcsszerepe volt kezdetben a „globális falu” létrejöttében, a közös nyelv keresésére tett, részben sikeres kísérletekben. E folyamat kezdetei (ha nem számítjuk a vikingeket), ha nem is a középkorra, de legkésőbb a XV. század legelejére tehetők. Itt biztos érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mennyiben tették lehetővé Európa fejlődését, terjeszkedését azok a térségek, amelyek az első évezred végéig kívül voltak az egykori vagy felújított Római Birodalom határain. Azok a térségek, amelyek másfélszer akkorák voltak, mint az európai civilizáció belterületét alkotó térségek, a jelentőségük pedig a történelem folyamán egyre nőtt és különböző átalakulásokon ment át. Kezdetben nyilván a „régi” Európát alkotó belső kultúrközpontok perifériái voltak. Vajon fejlődhetett volna gazdaságilag a perifériái nélkül, meghódíthatott volna-e más kontinenseket, gazdagíthatta volna-e új értékekkel az egész emberiség eredményeit? Azt hiszem, ezek a kérdések továbbra is aktuálisak, fontosak maradnak az egyetemes történelem kutatói számára.

A történész megismerő tevékenységeit irányító szabályok tartalmaznak bizonyos kötelező előírásokat arra nézve, hogy miként definiáljuk a vizsgált térséget, hogyan határozzuk meg az időben változó körülményeket. E tájak megnevezése mindig nehézségekkel járt (mint ahogy ma is nehézségekkel jár, lásd az alább megadott műveket). Ezek a nehézségek abból a sajátosságból adódtak, hogy ebben a térségben más körülmények között működött a gazdaság, mint a fejlett országokban, változtak az államhatárok, mélyreható politikai átalakulások mentek végbe Kelet-Európában (tatárjárás, a keleti császárság bukása). Ezért különbözőképpen nevezték ezt a térséget: „új Európa”, „második” (sőt néha „harmadik”) Európa, „Közép-Európa”, „Kelet-Európa”, „Jagelló-Európa”, „a határvidék Európája”, „Közép-Kelet-Európa”.

Az utóbbi terminust, melynek a „harmadik Európához” hasonlóan azt kell kifejeznie, hogy a régió a Kelettől és a Nyugattól is különbözik, eltér a német történetírásban használt „Közép-Európa” („Mitteleuropa”) meghatározástól, rendszerint akkor használják a téma irodalmában, ha a középkori Nyugat-Római Császárság és a kulturálisan a bizánci, keleti császársághoz kötődő Rusz területe közt lévő térség történetét tárgyalják. Nem fogadják komolyabb kételyekkel azt, hogy joggal határozzák meg így a vizsgált területeket, ami persze nem jelenti azt, hogy nem kell elgondolkodnunk a következő problémán: vajon megalapozottan használják-e a napjainkban készülő politikai vagy ideológiai értekezésekben e felosztásokat? Arra is gyakran tesznek kísérletet, hogy eltérjenek a hagyományosabb területi felosztásoktól, és tágabb kapcsolatokat keressenek különböző embercsoportok között. Alkalmazzák hát a „körök”, „közösségek”, „övezetek”, „régiók” fogalmát, használják a „kívülről” származó meghatározásokat vagy azokat, melyeket az adott területeken élő lakosok hoztak létre. Ennek komoly jelentősége lehet a megismerés szempontjából, lehetővé teszi, hogy jobban megértsük különböző embercsoportok öntudatát, lássuk a különbségeket és a hasonlóságokat, összehozzunk ezekből a töredékekből egy tágabb értelemben vett történelemképet.

A szakirodalomban gyakran ajánlott és leírt „övezet” terminus azt fejezi ki, hogy az egyes földrajzi-történeti régiók gazdaságilag, politikailag és a rendszerüket tekintve is különböznek. Mint minden fogalom, melyet a múlt leírására alkalmaznak, ezek is ki vannak téve az időben és térben végbemenő változásoknak. A „közép-kelet-európai” övezet meghatározás nyilván használható a IX.-től a XV. századig tartó korszakra és talán a modern korra vonatkoztatva is. Úgy tűnik, legalább három olyan korszakot különböztethetünk meg, amikor ez a régió létezett és játszott is bizonyos szerepet az egyetemes történelemben. Létezésének első időszakában, a XII. század végéig és a XIII. század elejéig olyan térséget jelöl, melyre a kezdeti időszakban jellemző: a) gazdaságilag – a hasonlóan primitív típusú és kevéssé hatékony földművelés; nem voltak nagyvárosok vagy csak igen kevés épült ki; erről a viszonylag ritkán lakott területről szállítottak rabszolgákat a földközi-tengeri országokba; b) a rendszerét tekintve – kialakul az a politikai rendszer, eleinte nyilván a „vezéri” rendszer valamilyen formájáról lehetett szó, amellyel megkezdődött az állammá válás szakasza; c) kulturálisan – a kereszténység nyugati, római vagy keleti, bizánci változatának felvétele (akkoriban az utóbbi volt fejlettebb), csatlakozás az egységes európai civilizációhoz, valamint – a Nyugathoz képest nagy késéssel – a saját írásbeliség megteremtése. Megvitatandó az a kérdés, hogy e régióhoz tartoznak-e a skandináv országok, melyek gazdasági és katonai tevékenysége már a VIII. századtól hatott az egész kontinens számos országára, sőt még Ázsia partvidékére is. A második korszak Európa e részének történetében a XIII. század elejétől a XIV. század közepéig tart, ekkor a római (latin) vagy a bizánci (görög) kultúra perifériájaként létezett a régió, átvette a rendszerbeli, gazdasági, kulturális és vallási mintákat a fejlettebb, főként nyugati országoktól – a németektől, az olaszoktól, valamivel később pedig a flamandoktól és a vallonoktól. Ebben a fontos időszakban szilárdultak meg az etnikai közösségek, a társadalmi struktúrák és a társadalmi rendszer formái, amelyek – leegyszerűsítve a folyamatot – a rendi állam struktúráihoz vezettek. Ugyanakkor szintén ebben a korban alakultak ki a területi önkormányzatok kezdeti változatai, ekkor honosították a Nyugat- vagy Dél-Európából átvett mintákat. Jelentős változások történtek ebben az időszakban, hanyatlott Bizánc, tatárok dúlták a kijevi Ruszt, a német lovagrend és polgárság pedig a Baltikumban terjeszkedett. Ez az időszak változást hozott a kontinens e részének geopolitikai helyzetében: határterület s ugyanakkor az ázsiai Kelet országaiba vezető egyik (másodrangú) kapu lett.

A XIV. század közepétől a XVII. század elejéig tartó harmadik időszakban egyértelműen növekedett Európa e részének jelentősége, a régióba tartozó országok politikailag is előreléptek, először Csehország, amely a Német Birodalom egyik legfontosabb tartománya lett, aztán Magyarország az Anjouk uralma alatt, végül a Jagelló Monarchia is fölemelkedett Lengyelország és Litvánia unióját követően, miután a dinasztia átmenetileg a prágai és a budai koronát is megszerezte. A gazdaság területén részt vettek az egész kontinensen végbemenő, igen jelentős változásokban, melyek már megelőlegezték a világgazdaság kialakulásának újkori folyamatát. Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon a fekete halál következményei sem bizonyultak olyan súlyosaknak, mint Nyugaton, talán azért sem, mert ezek ritkábban lakott területek voltak, itt csak kisebb városi agglomerációk épültek ki. A bevándorlás és a tőkebehozatal hatására a vizsgált országok részvétele jelentősebb volt a modern európai gazdaság megteremtésében. A közép-kelet-európai országok rendelkeztek a modern gazdaság számára nélkülözhetetlen nyersanyagokkal (bedolgozórendszer, manufaktúrák, korai bankok). A nyugattal folytatott kereskedelem mérlege pozitív volt a Kelet számára. Ugyanakkor a déli export (ez főként az Oszmán Birodalomba irányult) mérlege negatív lett a közép-kelet-európai térség számára. A Két Nemzet Köztársasága mint politikai organizmus részt vett e tevékenységekben.

A vizsgált térségben végbemenő változások következő szakasza a XVII. század közepén kezdődött, amikor válságba jutott a Két Nemzet Köztársasága és, bár több katonai sikert is elért, nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is marginalizálódott. A következő évszázad az államrend hanyatlásának, az ország felosztásának kora volt, ekkor kezdett eltűnni Közép-Kelet-Európa mint jól megkülönböztethető régió. Alárendelték a szomszédos államoknak, és részben beillesztették abba a kontinentális régióba, amely részben a „német Közép-Európához”, részben az osztrák császárság soknemzetiségű képződményéhez, részben pedig Oroszországhoz tartozott. Elvesztette létjogosultságát a „Közép-Kelet-Európa” kifejezés, valóban fontosabb lett már más kapcsolatrendszerbe („entangled history”) helyezve kutatni e területek történetét. De továbbra is célszerűnek tűnik vizsgálni a régi Lengyelország tájain létezett kultúra történetét (a történetírással együtt), beleértve a kisugárzását is, amely nemcsak a szomszéd országok (Poroszország, Litvánia, Magyarország, Livónia) közeli területeit érte el, hanem még Európán kívül is mérhető volt. De e korszakok mindegyikében hatott Európa e része a legközelebbi szomszédságában lévő országokon kívül néha még olyanokra is, amelyek más kontinenseken voltak. Nem lehet vizsgálni az iszlám országok történetét anélkül, hogy ne vennénk figyelembe a szláv területekről importált embereket, mint ahogy az egyházi, vallási közösség története sem nélkülözheti „az új kereszténység területein” végbement fejlődés leírását.

Válaszolva az alapkérdésre, én óvatosan fogadnám a „problémasémákra” épülő tervezeteket. Időtől és tértől elszakítva ezek időnként nehezen összehasonlítható történelmi folyamatokra vonatkozhatnak. Ami „az európai perifériák történetét” illeti, az ilyen vállalkozásokat is óvatosabban értékelném, és erre több okom is van. Mint Charles Verlinden mondta annak idején, „perifériák mindenütt vannak, köztünk is”. Ez azt jelenti, hogy a perifériák „szigeteket” képeznek a kultúra térképein, melyek hatásain belül elhelyezkednek, és néha nagyobb kiterjedésűek, mint a „centrumok”. Ha nem vesszük figyelembe e központok különbözőségét, nehezen tudjuk megírni szintetikus történetüket (bár lehet, hogy kultúrantropológiai szempontból érdekes lenne). E téma felvetése azt feltételezné, hogy mindig is voltak, lesznek „centrumok”, és ezek mindenütt ugyanolyanok. Tehát előbb le kellene írni a jellemzőiket, és be kellene mutatni a történetüket. Hisz mindig a „központi” országok alakították a kultúra legfontosabb, néha eltérő formáit, melyek figyelembe vétele nélkül nehéz lenne kizárólag a perifériákról írni. Ezen kívül annak sem látom az okát, hogy a periféria problémáit kutatva kizárólag az eurocentrikus optikára kellene korlátoznunk magunkat. A muszlim Spanyolország periférikus ország volt az iszlám központi országaihoz mérve, a Balkán északi része pedig az Isztambul környéki központi területekhez képest. Ha szintetikusan próbáljuk megragadni a periféria problémáját, az afrikai országokat is figyelembe kellene vennünk (például Egyiptomot mint Szudánra ható centrumot), akárcsak az ázsiaiakat. Itt még több kérdőjel lenne. Szibéria vajon Oroszország, a muszlim országok vagy a Távol-Kelet perifériája volt? Tehát mint kiderül a fentebb javasolt kronológiai felosztásokból, legalább három (vagy talán négy) korszakot figyelhetünk meg azon közép-európai területek történetében, amelyek az e helyt olvasható fejtegetések legfőbb tárgyai. Az első a X. századig, vagyis addig az időszakig tart, ameddig léteztek az állam és a kereszténység előtti struktúrák. A térség ekkor kívül állt az európai civilizáció körén, ami nem jelenti azt, hogy nem állt kapcsolatban a világ más tájaival (nem csak Európával). Pénz áramlott ide a muszlim országokból és Európa nyugati államaiból, ez nyilván élénk kereskedelem eredménye volt: rabszolgákat, érceket, talán szőrmét és erdei növényeket vittek a fejlett országokba. Vajon ezek a Közép-Kelet-Európából szállított javak nem siettették az arab kalifátusok fejlődését?

A második korszak a XIV. század közepéig tart, az említett területek ekkor az Európa nyugati és keleti részén lévő fejlett országok perifériái voltak, nemcsak a kereszténységet vették át tőlük, hanem a rendszerük mintáit is, emellett a főként német vidékekről induló demográfiai és politikai expanzió is ide irányult. A kontinens belterületén lévő országok fejlődése szempontjából igen nagy jelentőségük volt ezeknek a keleti tájaknak, nemcsak mint az új helyi hatalmat teremtő hódító jövevények letelepedési helyének, hanem mint olyan térségnek is, ahol kialakulnak a római egyház új egységei. A Nyugat perifériája számára az úgynevezett „német jogú kolonizációnak” ezen felül legalább az élet két területén volt meghatározó jelentősége. Lényegi változást hozott a gazdaságban az európai kontinens közép-keleti részén, elterjesztette a pénzt a mezőgazdaságban, a termelésben, a lakosoknak járó juttatásokban, a távoli kereskedelemben és részben a helyi árucserében is. Ezen felül – és ennek messzemenő következményei voltak a rendszerre nézve – bevezette a „civil társadalom” első szervezeti formáit azzal, hogy megalakította a városi és közösségi önkormányzatokat. Végül – ami szintén lényeges oka volt a változásoknak – Lengyelország, Csehország és Magyarország mindenekelőtt réz-, ezüst-, arany-, ólom- és – már akkor – gabonaexportőri szerepet kezdett játszani a nyugati gazdaságban. Tehát az egyetemes történelem szempontjából megint elengedhetetlennek tűnik a tárgyalt térség kutatása. Harmadszor, különösen nagy figyelmet kell fordítani arra az időszakra, amikor létrejöttek Közép-Kelet-Európa területén a különböző felekezetek, nyelvek és jogrendek együttélésének sajátos formái. Nagy Kázmér uralkodása óta Lengyelország tájain (korábban már a Kárpátoktól délre lévő országokban is) különböző etnikai és vallási társadalmak éltek a szimbiózis előrehaladott formájában. Lengyelek és németek, ruthénusok (ukránok), zsidók, vlachok, a városokban voltak örmény, olasz, flamand és vallon kolóniák. Mindegyik csoport a saját törvényei szerint élt, más-más nyelven beszélt, s amit külön ki kell emelnünk, különböző vallási közösségekhez tartoztak: a többség a katolikus egyházhoz, Rusz és a Havasalföld lakói az ortodoxhoz, a városokban népes örmény közösségek voltak, saját vallási rítussal, a XIII. századtól pedig egyre nagyobb számban vándorolt be zsidó népesség, megszervezte a hitközségeit; emellett Lengyelország és Moldova lakói között, valamint az egykori balti törzsek területein még éltek animista csoportok is. Az ilyen állapotok miatt különösen a XVI. században voltak nagyon mások Közép-Kelet-Európa tájai, mint azok az államok, ahol vallásháborúk folytak. A vizsgált régió újabb megkülönböztető jegyévé vált a Két Nemzet Köztársaságában működő politikai rendszer. Ellentétben a Nyugat-, Kelet- és Dél-Európában kialakuló abszolutizmussal, bár degradálta a polgárságot, olyan elveket alkalmazott a politikai rendszerben, amelyek idővel részeivé váltak a ma is hirdetett emberi jogoknak. A „nihil novi” kiváltsága vagy a „quod omnes tangit abomnibus approbare debet” elve jól összevethető a mai demokratikus programokkal.

„Közép-Kelet-Európa” történetének újabb szakasza a hanyatló államiság ideje. Magyarországon a XVI. század közepén, Csehországban a fehérhegyi csata, Lengyelországban pedig az északi háború után kezdődött ez az időszak, ugyanakkor mégis fontos volt az „útszéli fogadó” kora, amikor európai nagyhatalmak vetélkedtek az országért. A változatlan állapotok fenntartása még Lengyelország bukása után, a XIX. században is az ország felosztásában részt vevő három állam szövetségét meghatározó fontos tényező volt. Ettől függetlenül lényeges szerepet játszott a lengyel, a litván, a magyar, a cseh és az ukrán kultúra a nemzeti tudat megőrzésében vagy kialakításában, emellett hatással volt a társadalmi és politikai gondolkodás irányzataira egész Európa számos országában.

Közép-Kelet-Európa történetében külön fejezet szól arról, hogy milyen helyet töltött be a világméretű átalakulásban a II. világháború után. A szovjet érdekszférában található országokban játszódó események nemcsak az Elba, a Bug, a Rodope és a Baltikum közti területeket érintették, hanem más államok tudatára is hatottak. Elég, ha a magyar ’56-ot, a cseh ’68-at s mindenekelőtt a lengyel Szolidaritás jelenségét említem: nehéz lenne úgy kutatni a világtörténet legújabb szakaszát, hogy nem vesszük figyelembe a közép-kelet-európai országokban végbement eseményeket. Tekinthetjük-e ezeket az országokat a „kommunista centrum” politikai és kulturális „perifériájának”, napjainkban pedig az Európai Unió perifériái-e, s ha igen, milyen mértékben? Az egyetemes történelem megértése szempontjából fontos, hogy választ adjunk ezekre a kérdésekre.

Igen gazdag szakirodalma van Közép-Európának és annak a kísérletnek, hogy elkülönítve kezeljék a történeti kutatásokon belül, így a szakértők számos nevet adtak a vizsgált térségnek. Már maguk az alább megadott kiadványok címei is mutatják, milyen sokféleképpen határozták meg a hajdani karoling limestől keletre lévő területeket, s arról is tanúskodnak, hogy a definíciós nehézségek ellenére is szükséges a megkülönböztetésük és a jellemzőik összegyűjtése. Lásd többek között M. Ma³owist, Wschód a Zachód Europy w XIII–XVI wieku. Konfrontacja struktur spo³eczno-gospodarczych w Europie w pó¾nym œredniowieczu [in:] Europa i jej ekspansja XIV–XVII w., szerk. H. Zaremska, Warszawa, 1993.

A leírt területek kultúrák határvidékeként betöltött szerepéről lásd D. Power, N. Standen, Frontiers in Question. European Borderlands 700–1700, London 1999, a legutóbbi időkben, 2012-ben pedig tanulmányok jelentek meg a Questiones Medii Aevi Novae 16. kötetében Frontiers and Borderlands címmel. Wojciech Iwañczak is hasonlóan emeli ki a Róma és Bizánc közti határvidék jelentőségét, Uő, Rola i znaczenie dwóch krêgów cywilizacyjnych – „Slavia Occidentalis” i „Slavia Orientalis” w dziejach Europy Œrodkowo-wschodniej (okcydentalizacja i bizantynizacja regionu) [in:] Europa Œrodkowowschodnia od X do XVIII wieku – jednoœæ czy ró¿norodnoœæ, szerk. K. Baczkowski, J. Smo³ucha, Kraków, 2005, 95.

A Közép-Kelet-Európára vonatkozó meghatározásokat alkalmazzák többek között a következő kötetekben: Historia Europy Œrodkowo-Wschodniej, szerk. J. K³oczowski, Warszawa 2000 (a francia kiadás: Histoire de l’Europe du Centre-Est, Paris 2004); East-Central Europe in European History, szerk. J. K³oczowski, H. £aszkiewicz, Lublin, 2009. Bővebben a témáról lásd O. Halecki: The Limits and Divisions of European History, Notre Dame, Ind. 1962; L. Duroselle, L’idée de l’Europe dans l’histoire, Paris, 1965.

A szláv Európa mint Kelet-Európa fogalmáról lásd Europa Slavica – Europa Orientalis. Festchrift für Herbert Ludat zum 70. Geburtstag, szerk. K.-D. Grothusen, K. Zernack, Berlin, 1980; néha „harmadik Európának” nevezik (Kelet- és Nyugat-Európa mellett): Szűcs J., Vázlat Európa három történeti régiójáról, Budapest, 1983.

A tárgyalt régiót gyakran nem névvel, hanem a földrajzi elhelyezkedésével jelölik: Miêdzy Zachodem a Wschodem. Studia z dziejów Rzeczypospolitej w epoce nowoÿytnej, szerk. J. Staszewski, K. Mikulski, J. Dumanowski, Toruñ, 2002; Polska i jej s¹siedzi w póÿnym

A tárgyalt régiót gyakran nem névvel, hanem a földrajzi elhelyezkedésével jelölik: Miêdzy Zachodem a Wschodem. Studia z dziejów Rzeczypospolitej w epoce nowoÿytnej, szerk. J. Staszewski, K. Mikulski, J. Dumanowski, Toruñ, 2002; Polska i jej s¹siedzi w póÿnymœredniowieczu, szerk. K. Oÿóg, S. Szczur, Kraków, 2000; hasonlóan Ch. Dawson, The Making of Europe. An Introduction to the History of European Unity, London, 1932.

Az “Európa-fogalmak” sokaságáról és a kontinens sokféleségéről lásd Die Vielfalt Europas, Identitäten und Räume, szerk. W. Eberhard, Ch. Lübke, Leipzig, 2009; G. Barraclough, Die Einheit Europas im Mittelalter, Die Welt als Geschichte 11, 1951; H. Gollwitzer, Zur Wortgeshcichte und Sinndeutung von Europa, Saeculum 2 1956; K. Modzelewski, Barbarzyñska Europa, Warszawa, 1994.

Az “új kereszténység” régióit tárgyalja Jerzy K³oczowski, Nowe chrzeœcijañstwo œwiata zachodniego [in:] Historia chrzeœcijañstwa, szerk. Uő, Warszawa, 1999.; Aleksander Gieysztor is hasonlóan ír az “új Európáról”: L’Europe nouvelle autour de l’an mil. La papauté, l’empire et les “nouveux venus”, Rome, 1997.

Használják a “balti Európa” meghatározást is: Baltic Europe in the Perspective of Global Change, szerk. A. Kukliñski, Warszawa, 1995; a balti övezet fogalmára utal Marian Ma³owist mellett Antoni M¹czak és Henryk Samsonowicz is: Z zagadnieñ genezy rynku europejskiego. Strefa ba³tycka, PH 55, 1964, 2.

Lengyelország mint különleges rendszerű ország helyét mutatja be Andrzej Wyczyñski, Polska Rzecz¹ Pospolit¹ szlacheck¹, Warszawa, 1976.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Larry Wolff

Kelet-Európa eszméje

Ahogy a hidegháború egy amerikai gyermeke látja

Gyermekkoromban, az 1960-as, illetve diákéveim alatt, az 1970-es években az amerikaiak úgy vélték, világos elképzeléseik vannak arról, hogy mi is az a “Kelet-Európa”. Egy állam abban az esetben tartozott Kelet-Európához, ha kommunista kormány irányította, összefoglalóan pedig Zbigniev Brzezinski 1960-as években írt, közismert politológiai munkájának címével “a szovjet blokk”-ként (The Soviet Bloc) hivatkoztak ezekre az országokra. Egy 1966-os gyermekkönyv – Paul Underwood: Getting to Know Eastern Europe (Ismerjük meg Kelet-Európát) című munkája – ennél jóval egyszerűbben, minden bíbelődés nélkül határozza meg a régiót. Oly módon, hogy egy ifjú cserkész vagy úttörő egy hatalmas térképre mutat, amelyen szürke szín jelöli Kelet-Európa országait, azaz Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Romániát, Jugoszláviát, Albániát és Bulgáriát. A könyv megjegyzése szerint: “A kelet-európai országokban a kommunisták kezdik felismerni, hogy ez a rendszer nem működik jól.”

Az utolsó oldalon a szerző közvetlenül szólít meg minket, amerikai gyerekeket, és arra biztat, hogy legyünk tisztában a kelet-európai gyerekek sorsával: “Most, hogy ezt a könyvet elolvastad, ismereteket szereztél róluk. Az újságok és a tévé segítenek abban, hogy kapcsolatban maradj velük. Figyelj oda a kelet-európai tudósításokra. Így majd amikor Istvánnak, Máriának, Évának és Erzsébetnek meg az övékéhez hasonló családoknak szükségük lesz arra, hogy az amerikaiak segítsenek nekik, és megértsék őket, tudni fogod, miről van szó. Meglehet, ez az idő már nincs is olyan meszsze.” Az utolsó ábrán két gyermek látható, talán István és Erzsébet, talpig népviseletben, amint boldogan áttáncolnak a nem kommunista jövőbe, egyfajta népi jövőbe, amely egyben a nem kommunista múlt is. Mosolyogva integetnek, üdvözlik a könyvet olvasó amerikai gyerekeket – vagy talán búcsúznak tőlük. A kelet-európai gyermekeket a népviseletnek köszönhetően szeretetre méltó egzotikum lengi körül, de talán még inkább úgy tűnnek fel, mint akik védtelenek, ezért együttérzésünkre és segítségünkre szorulnak.

A hidegháború idején nem sok kétség merült fel azzal kapcsolatban, hogy hol van Kelet-Európa, illetve hogy mi a régió politikai definíciója, és az amerikaiak meglehetősen magabiztosan tettek olyan általános kijelentéseket, amelyeket az egész “közép-európai régióra” vonatkoztattak. 1945 és 1989 között Kelet-Európát jól megragadható definícióval úgy lehetett leírni, mint azon országok összességét, ahol a kormányzat és a gazdaság kommunista, noha ezek a kormányok és gazdaságok – és persze a hozzájuk tartozó kultúrák és társadalmak – országonként nagyban különböztek egymástól. Amerikai szempontból a Szovjetunió általában nem volt része Kelet-Európának, mivel ez a térség, a “szovjet blokk” Amerika szerint jellemzően a Szovjetunió illegitim befolyása alá tartozott.

A hidegháború és a “vasfüggöny” korában úgy tűnt, a Kelet- és Nyugat-Európa közötti különbségek jelentősek, vaskeménységűek, objektíve pedig a kor geopolitikájában gyökereznek. Az, hogy e különbségek ennyire szilárdnak érződtek, azzal a következménnyel járt, hogy az európai történelem korábbi korszakaiban érvényesülő megosztottságok képlékenysége, változékonysága és szubjektivitása zavaróvá vált. Abban a hitben, hogy a hidegháború kelet-európai tartománya tényleges és valódi (mint ahogy mi ezt Amerikában véltük), hajlamosak voltunk azt gondolni, hogy Európa “természetes” megosztottsága évszázadokkal korábbra nyúlik vissza. Noha a történészek igyekeztek a tényleges történelmi teljesítményekben találni bizonyítékot erre a megosztottságra – ilyen volt a jobbágyság foka, az abszolutizmus mértéke és a birodalmak szerepe –, ezek a kísérletek gyakran tautologikus vállalkozások voltak, amelyek kiindulási pontnak tekintették Kelet és Nyugat különbségét, majd ezt a különbséget érték tetten a történeti dokumentumokban.

Kelet-Európa azonban soha nem volt országok és népek objektív módon autentikus csoportosulása, míg a második világháború után egységesen rájuk nem kényszerítették a kommunista kormányzást és gazdasági berendezkedést. A saját kutatásom alapján – mely 1994-ben Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment címmel jelent meg – arra jutottam, hogy Kelet-Európa valami olyasmi, amit fel kellett találni, ugyanis nyilvánvalóan megragadható az a pillanat, amikor ez a fogalom még nem létezett. A reneszánsz idején még az ókori Róma Európa-szemlélete érvényesült, mely szerint Európa megosztottsága alapvetően észak-déli irányú, ezen belül pedig a kulturálisan és gazdaságilag is fejlettebb Dél-Európa (elsősorban Itália) szolgál kulturális modellként, erős hatást gyakorolva az északi, azaz az Alpoktól északra elterülő országokra. Tehát mondjuk Lengyelország földrajzilag nem keleti, hanem leginkább északi országként jelent meg Itália felől nézve (ahogyan Anglia, Franciaország, Hollandia, a német országok és Oroszország is).

Észak, dél, kelet, nyugat – mind csupán földrajzi jellemzők voltak (miként ma is azok), és a helymeghatározásban csak relatív és nem objektív vonást írnak le: a legtöbb hely egyidejűleg van északra, délre, keletre és nyugatra valamely más helyektől. Európa elvi tagolása történetileg értelmes (nem úgy, mint földrajzi értelemben), amenynyiben a kontinens egyik részét egy másikhoz viszonyítva kulturális ismérvek magasabbrendűségét vagy fejlettebb voltát fejezi ki, például a reneszánsz idején az itáliai kultúra meggyőző fölényét, illetve az Alpoktól északra fekvő területekre gyakorolt hatását. Európa megosztásának különösen hatásos elképzelése volt ez, mivel az északi és déli részt ténylegesen, objektív módon, földrajzilag is elválasztja egymástól az Alpok vonulata, a legjelentősebb földrajzi határ az európai kontinensen belül. Az észak-déli megosztottság bizonyos értelemben “természetesnek” tekinthető, vagyis a kontinens természetes topográfiai szerkezetén alapul.

A felvilágosodás idején aztán minden megváltozott. Megszűnt az Itália fölényét elismerő európai konszenzus, és új kulturális és gazdasági központok – Párizs, London, Amszterdam (vagyis immár nem Róma, Velence és Firenze) – új perspektívát kínáltak, amely Európát egyetlen egésznek tekintette. Ebből az új nézőpontból másféleképpen vált megoszthatóvá a kontinens: eszerint a Nyugat a Kelettel – azaz Kelet-Európával – szemben magasabb rendűnek tekintette magát. Európa új típusú elvi felosztását egy újonnan fontossá vált eszme betonozta be. Ez az eszme – amelyet a “civilisation” angol és francia neologizmusa fejezett ki – a felsőbbrendűség általános elve, amelyből a “nyugati civilizáció” irányzatos modern fogalma kialakult.

A tizennyolcadik századi utazók beszámolói jól mutatják Kelet-Európa feltalálásának teljes mértékben szubjektív természetét. 1784-ben a francia Louis-Philippe de Ségur gróf Párizsból Szentpétervárra utazott, hogy Nagy Katalin udvarában elfoglalja a francia követ posztját. Odafelé menet, amint Berlinből Varsóba tartott, a lengyel– litván nemzetközösség területére lépve úgy érezte, rendkívül jelentős határon lépett át. Ez a határ az általa ismert Európát egy olyan területtől választotta el, amely benyomása szerint egyáltalán nem volt Európa-szerű.

A porosz király területeinek keleti részén áthaladtomban az volt az érzésem, hogy elhagytam azt a térséget, ahol a természetet a művészet törekvései és a tökéletesített civilizáció ékesíti. Itt a szemnek már a száraz homok és a hatalmas erdők látványa is szomorú. Lengyelország területére lépve aztán az az érzése támad az utazónak, hogy teljesen elhagyta Európát, a tekintetet pedig új látvány ragadja meg: egy óriási ország csaknem egész területét örökzöld, ám örökké szomorú fenyőerdő borítja, melyet csak ritkán tör meg, mint magányos szigetek az óceánt, egy-egy megművelt földterület; a szegény lakosság szolgasorban tengődik; a falvak piszkosak; a házak alig különböznek a vadak kunyhóitól; minden arra utal, hogy tíz századot visszaléptünk az időben, és hogy hunok, szkíták, vendek, szlávok és szarmaták hordái között bolyongunk.

Ségurnek az a meggyőződése, hogy Lengyelország területére érve elhagyta Európát, földrajzi tekintetben teljességgel értelmetlen, hiszen igen távol volt mindentől, amit bárki – így ő maga – is, Európa földrajzi határának tekinthetett volna.

Az a paradoxon, hogy a szerző Európában van, de nem érzi úgy, mintha Európában volna, azt az újonnan kialakuló elképzelést volt hivatott kifejezni, mely szerint Kelet-Európa valami távoli és idegenszerű, sőt “szomorú” – Ségur szerint legalábbis, aki saját belső érzelmi állapotát vetíti ki a lengyel tájra. De bármilyen sajátos elképzelés is, hogy Ségur teljesen elhagyta Európát, még különösebb az a gondolat, hogy időben visszautazott, és Lengyelországba érve tíz évszázaddal lépett vissza, továbbá olyan népek veszik őt körül, amelyeket Ségur Tacitus és Hérodotosz barbárjaihoz, az ókori hordákhoz tart hasonlatosnak. Itt bizarr módon az időutazás jelenségét hívja segítségül a vadonatúj, tizennyolcadik századi fogalom bevezetéséhez, amely Kelet-Európa eszméjének magyarázatához elengedhetetlenné válik majd: ez az elmaradottság fogalma, amely a “civilizáció” bizonyos feltételezett normái alapján mérhető. Amikor az 1960-as években megjelent, Kelet-Európáról szóló gyermekkönyvben Istvánt és Erzsébetet népviseletbe öltöztették, annak hátterében az elmaradottságnak ugyanez a felfogása állt.

Kelet-Európa feltalálásának fiktív természete talán az általánosításnak azon a fokán érhető leginkább tetten, amely az elmaradottság ürügyén egymástól nagyon különböző országokat és népeket helyezett egy platformra. Részben a felvilágosodás ökumenikus volta tette lehetővé, hogy a vallási különbségeket figyelmen kívül hagyva egységesen kezdjék szemlélni többek között az ortodoxok, a római és görög katolikusok, valamint a zsidók lakta területet – Kelet-Európában ugyanis mindezen vallások képviselői jelen vannak. A különféle vallásokon, kultúrákon és politikai berendezkedéseken átívelő általánosítások mindig kétségesek. A tizennyolcadik században az effajta általánosítások többnyire a régió ismeretének hiányából adódtak, mint Diderot és d’Alambert Enciklopédiája esetében az az állítás, hogy “Magyarország nyelve a szláv egy dialektusa” (tehát hasonló a kelet-európai szomszédok nyelvéhez).

Jean-Baptiste Chappe d’Auteroche, francia utazó szibériai útjáról szóló, 1768-ban megjelentett beszámolójában a következő címmel közölt lenyűgöző illusztrációt, Jean-Baptiste Le Prince metszetét: Carte générale: la France et l’Empire, la Pologne et la Russie (Általános térkép: Franciaország és a Birodalom, Lengyelország és Oroszország). A metszet Európa allegorikus térképét ábrázolta, amelyen Franciaországot és a Német-Római Császárságot (a német területeket) klasszikus istennők jelenítették meg, kezükben a kormányzás eszközeivel – a jogarral és a vesszőnyalábbal – a “térkép” bal vagy nyugati oldalán, míg a jobb vagy keleti oldalon két nyomorult vadember látható, kezükben a primitív háború eszközeivel, íjjal és baltával: ők jelenítik meg Lengyelországot és Oroszországot. A lényeg, hogy Franciaország és Németország, mint a nyugat-európai civilizáció országai alig megkülönböztethetők, ahogy Lengyelország és Oroszország is, mint a kelet-európai elmaradottság és barbarizmus országai, a megtévesztésig hasonlók egymáshoz. Aki persze ismeri Lengyelország és Oroszország összehasonlító történelmét, az pontosan tudja, milyen problematikus a két ország erős hasonlóságára vonatkozó kijelentés, nemcsak a tizennyolcadik, hanem bármely más évszázad tekintetében is. Az a késztetés, hogy a régió országairól és népeiről általánosítások fogalmazódjanak meg, nyilvánvalóan leleplezi az egész Kelet-Európa-fogalom hamis, konstruált és kitalált természetét.

Jóllehet a hidegháború valóban mintha kézzelfogható módon megerősítette volna a régióban jelen lévő hasonlóságokat, az 1989 után következő időszak és a kommunizmus összeomlása szinte azonnal Európa átalakulásához és a Kelet- és Nyugat-Európa közötti vasfüggöny-határok lebontásához vezetett. Európa különálló geopolitikai blokkokra – szovjet- és nyugati NATO-blokkra – osztását forradalmasította, amikor 1999-ben Lengyelországgal, Magyarországgal és a Cseh Köztársasággal, 2004-ben Romániával, Bulgáriával, Szlovákiával és Szlovéniával, majd 2009-ben Albániával és Horvátországgal bővült a NATO. Európa különálló politikai és gazdasági szférákra osztását hasonlóképpen forradalmasította az Európai Unió bővítése: 2004-ben többek között Lengyelországgal, Magyarországgal, a Cseh Köztársasággal, Szlovákiával, Szlovéniával, majd 2007- ben Bulgáriával és Romániával.

Az 1966-os amerikai gyermekkönyv, a Getting to Know Eastern Europe immár történeti dokumentum csupán, a gyermek pedig, aki a térképen Kelet-Európát mutatja, olyan régiót jelöl meg, amely már nem értelmezhető régióként. Kétségtelen, hogy az Európa két felének relatív jelentőségére vonatkozó előítéletek napjainkban is jelen vannak a társadalmi és a közéletben. 2003-ban Jacques Chirac francia elnök fellengzősen azt mondta kelet-európai politikai vezetőknek, hogy ők nem “bien élevé”, azaz nem jól neveltek, ezért jobb lenne, ha hallgatnának, semhogy támogatnák az Irak elleni angol-amerikai háborút. 2005-ben a francia közvélemény hajlott arra, hogy az uniós alkotmány ellen szavazzon, mivel tartottak a “plombier polonais”-től, a lengyel vízvezeték-szerelőtől, aki majd nyugatra költözik, és elfoglalja a franciaországi munkahelyeket. 2010-ben Gordon Brown brit miniszterelnökön számon kérte a hírhedt “bigott asszony” egy választási gyűlésen, hogy vajon a bevándorlók, “ezek a kelet-európaiak honnan özönlöttek” az országba. Az ilyen esetek arra engednek következtetni, hogy Európa korábbi, a hidegháború éveiben kialakított felosztása egyesek fejében mint félelem, előítélet és sovinizmus él tovább.

Kelet-Európa, amely a tizennyolcadik században kulturális konstrukcióként született meg, majd a hidegháború éveiben egyfajta geopolitikai valósággá vált, napjainkban fokozatosan megszűnni látszik abban a formájában, ahogyan ismertük. Ha van tényleges társadalmi és politikai jelentése a jelen történeti pillanatban, posztkommunista örökségként lehetne meghatározni, amelyen 1989-et követően osztoznak az országok. Az idő múlásával azonban ez az örökség egyre kevésbé érdekes és értelmes. New York-i kollégáim ma olyan diákokat tanítanak, akiknek már nincsenek személyes emlékeik a hidegháborúról, ahogy a lengyelországi professzorok is olyan egyetemi hallgatókat oktatnak, akiknek nincsenek személyes emlékeik a kommunizmusról. 2010- ben az Inculto nevű litván rockegyüttes egy “Get Up and Dance to our Eastern European Kind of Funk” című számmal nevezett be az Eurovíziós Dalversenyre. Talán már önmagában is figyelemre méltó, ahogy a fogalmat a popzenei műfaj keretein belül trivializálták: az éneklő és táncoló csoport tagjai egy ponton letolták a nadrágjukat, és csillogó shortban folytatták az előadást – meglehetősen másként mutattak, mint a népviseletbe öltöztetett kelet-európaiak a gyerekkönyvemben. Egy olyan dalnak, amely a közös kelet-európai identitást célozza meg, elvileg az Eurovíziós verseny széles közönségének tetszését kellett volna elnyernie. Az “Eastern European Funk” azonban nem jutott el a döntőig. A huszonegyedik századi fiatalok számára valószínűleg nem különösebben vonzó lehetőség, hogy felkeljenek, és Kelet-Európa égisze alatt táncra perdüljenek.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

JEGYZETEK

1. Körkérdésünkkel párhuzamosan a lengyel Kwartalnik Historyczny folyóirat is közreadott egy tematikus számot a kortárs Közép-Európa-értelmezésekről. Miután az ott megjelent hozzászólások nagyon sok ponton rezonálnak az általunk felvetett problémákra, válogatásunkban megjelentet(t)ünk néhányat közülük (nyári számunkban és most). A következő hozzászólások a lengyel folyóirat 2013/4. számában jelentek meg eredetileg. Itt mondunk köszönetet a lap főszerkesztő- helyettesének és régi szerzőnknek, Maciej Janowskinak, aki felhívta figyelmünket a lengyel körkérdésre.

2. P. S. Wandycz, The Lands of Partitioned Poland, 1795– 1918, Seattle–London, 1993 (1. kiad. 1974), A history of East Central Europe, 7. IX–X.

3. Uő, A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig, ford. Bojtár Péter, Budapest, 2004.

4. Uő, Cena wolnoœci. Historia Europy Œrodkowowschodniej od œredniowiecza do wspó³czesnoœci, Kraków, 2003 (az angol eredeti 1992), 5–6.

5. M. Kundera, Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája, Paris, 1984. 1983-ban, a Le Débat-ban jelent meg a francia változat, angolul pedig a New York Review of Booksban olvasható.

6. H. Or³owski, Spory o Sonderweg, o niemieck¹ “drogê odrêbn¹” [in:] Sonderweg. Spory o niemieck¹ “drogê odrêbn¹”, Poznañ, 2008. 37.

7. M. Cornis-Pope, Miêdzykulturowe opowieœci w hybrydowych ramach. O pisaniu historii literatury Europy Œrodkowo-Wschodniej, Teksty Drugie, 2011, 6. 115.