2008-ban a kapitalizmus elszenvedte második globális görcsrohamát. A pénzügyi krízis láncreakciót váltott ki, amely Európát lefelé tartó spirálba taszította, s ez ma is tart. Földrészünk jelenlegi helyzete nem pusztán a munkások, kisemmizettek, bankárok, társadalmi osztályok, vagy ami azt illeti, egész nemzetek számára jelent fenyegetést. Nem, a jelenlegi európai helyzet az általunk ismert civilizációt is fenyegeti.1

Amennyiben prognózisom helytálló, és nem újabb ciklikus gazdasági válsággal van dolgunk, amelyen rövidesen felülkerekedünk majd, a radikálisok számára felvetődő kérdés ez: vajon az európai kapitalizmusnak e válságát lehetőségként üdvözöljük-e annak egy jobb rendszerrel való felváltására? Vagy olyannyira aggódnunk kell miatta, hogy jobb, ha belevágunk egy kampányba kontinensünk tőkés rendszerének stabilizálására?

Számomra világos a válasz. Az, hogy földrészünk válsága a kapitalizmus egy nála jobb alternatíváját szüli meg, kevésbé valószínű, mint hogy veszélyesen regresszív erőket ereszt szabadjára, amelyek magukban hordozzák egy „humanitárius vérfürdő” lehetőségét, miközben megfosztják mindenfajta progresszív lépés reményétől a következő nemzedékeket.

Ezért a felfogásomért jó szándékú radikálisok már megvádoltak, hogy „defetista” vagyok, s hogy egy védhetetlen európai társadalmi-gazdasági rendszert próbálok megmenteni. Bevallom, ez a kritika fáj nekem. Éspedig azért fáj, mert sajnos nem csupán szemernyi igazságot tartalmaz.

Egyetértek azzal a nézettel, hogy az Európai Uniót jókora demokratikus deficit jellemzi, amely monetáris uniója hibás konstrukcióját tagadva permanens recesszióba taszította Európa népeit. Fejet hajtok ama bírálat előtt is, amely szerint olyan program mellett kampányoltam, mely azon a feltevésen alapult, hogy a baloldal simán és maradéktalanul vereséget szenved. Bevallom, jóval szívesebben népszerűsítenék egy radikális programot, amelynek raison d’être-je az európai kapitalizmus felváltása.

Célom ezúttal mégis az, hogy betekintést nyújtsak abba, jómagam hogyan vélekedem egy visszatetsző európai kapitalizmusról, amelynek szétrobbanását – legyen bár mégoly sok baj forrása – mindenáron el kell kerülni. Itteni vallomásom célja a radikálisok meggyőzése arról, hogy küldetésünk elemei ellentmondanak egymásnak: azért kell megállítanunk az európai kapitalizmus szabadesését, hogy szert tegyünk az időre, amely alternatívájának megfogalmazásához szükséges.

Miért marxista?

Amikor annak idején, 1982-ben kiválasztottam doktori disszertációm témáját, szándékosan egy kifejezetten matematikai tárgyra összpontosítottam, amelyen belül Marx gondolkodásának nem volt jelentősége. Amikor aztán mainstream közgazdasági tanszékek oktatójaként tudományos pályára léptem, köztem és az illető tanszékek közt, amelyek előadói státust kínáltak nekem, hallgatólagos megállapodás született, mely szerint olyan típusú gazdaságelméletet tanítok majd, amely nem kínál teret Marx számára. A ’80-as évtized végén engem alkalmazott a Sidney-i Egyetem közgazdasági kara, hogy ne baloldali jelöltet kelljen felvennie (jóllehet akkor én erről nem tudtam).

Miután 2000-ben visszatértem Görögországba, sorsomat Georgiosz Papandreu leendő miniszterelnökkel kötöttem össze: abban reménykedtem, segítek megakadályozni az új erőre kapó jobboldal visszatérését a hatalomba, amely mind bel-, mind külpolitikai téren a xenofóbia irányába akarta kényszeríteni Görögországot. Ahogyan mára már ezt az egész világ tudja, Papandreu pártja nemcsak, hogy az idegengyűlöletnek nem vetett gátat, hanem végül a legkártékonyabb neoliberális makrogazdaság-politikát képviselte, amely az eurozóna mentőakcióit megalapozva akaratán kívül előidézte a nácik visszatérését Athén utcáira. 2006 elején lemondtam Papandreu melletti tanácsadói posztomról, és mialatt oly szerencsétlen módon próbált úrrá lenni a 2009 után bekövetkezett görögországi belső robbanáson, kormányának legállhatatosabb bírálója lettem. Akárhányszor hallattam is azonban hangomat a Görögországgal és Európával kapcsolatos vitában, megnyilvánulásaimban árnyalatnyi nyoma sem volt a marxizmusnak.

Mindezek után Önök zavarba ejtőnek találhatják, hogy marxistának nevezem magam. Valójában azonban gyerekkoromtól a mai napig Karl Marx formálta felfogásomat a világról, amelyben élünk. Nem olyasvalami ez, amiről gyakran számolok be önként „jobb társaságban”, mert a hallgatóság fülei az „M-szó” puszta hallatán bezárulnak. Tagadni sem tagadom azonban. Miután néhány éven át olyanok előtt beszéltem, akikkel különböző ideológiai alapokon álltunk, lassacskán szükségét éreztem, hogy beszéljek a hatásról, amelyet Marx tett a gondolkodásomra. El akartam magyarázni, hogy – miközben nem tartozom az apologetikus marxisták közé – fontosnak tartom a legkülönbözőbb megfontolásokból és módokon való szenvedélyes szembeszegülést. Magyarán azt, hogy különcök legyünk marxizmusunkban.

Miért állok azonban elő most a marxizmussal, ha egyszer egész egyetemi pályafutásom során jószerivel tudomást sem vettem róla, jelenlegi politikai javaslataim pedig semmiféleképpen sem nevezhetők marxistáknak? A válasz egyszerű: még nem-marxista közgazdasági gondolkodásomat is egy Marx által befolyásolt szemléletmód irányította.

A társadalomelmélet egy radikális művelője kétféleképpen kérdőjelezheti meg a „fősodor-béli” közgazdaságtant. Egyrészt az immanens kritika eszközeivel: elfogadja annak axiómáit, majd kimutatja belső ellentmondásait. Így valahogy: „Nem kívánom vitatni az Önök feltételezéseit, ám hadd mutassak rá, logikailag miért nem következnek belőlük az Önök konklúziói”. Marx valójában ezzel a módszerrel ásta alá a brit politikai gazdaságtant. Elfogadta Adam Smith és David Ricardo valamennyi axiómáját, demonstrálandó, hogy feltételezéseik fényében a kapitalizmus: ellentmondásos rendszer. A másik út, amelyen a radikális teoretikus elindulhat, természetesen az establishmentéihez képest alternatív elméletek kidolgozása – miközben reméli, hogy ezeket komolyan veszik.

E dilemmát illetően mindig is az volt a véleményem, hogy a mindenkori fennálló hatalmat soha nem zavarják meg az övéitől eltérő feltételezésekből kiinduló elméletek. Az egyetlen dolog, amely képes a fősodor béli, neoklasszikus közgazdászokat megingatni és kihívás elé állítani, ha kimutatjuk saját tulajdonmodelljeik belső inkonzisztenciáit. Ez volt az oka, hogy a kezdet kezdetétől a neoklasszikus elmélet zsigereiben turkálok, s hogy szinte egyáltalán nem vesztegetek energiát a kapitalizmus alternatív, marxista modelljeinek kidolgozására. Okaim, elismerem, igencsak marxisták.

Amikor felkértek, hogy kommentáljam a világot, amelyben élünk, nem volt más lehetőségem, mint visszanyúlni a marxista tradícióhoz, amely azóta formálta gondolkodásomat, hogy apám, aki kohász volt, még gyerekkoromban megérttette velem a technikai innováció hatását a történelem folyására. Azt, hogy például a bronzkorból a vaskorba való átmenet felgyorsította a történelem menetét, hogy az acél felfedezése nagymértékben felpörgette a történeti időt, és hogy a szilíciumalapú informatikai technológiák a lehetséges leggyorsabb társadalmi-gazdasági és történeti szakaszváltásokhoz vezetnek.

Első találkozásaimra Marx írásaival már életem egészen korai szakaszában sor került, eredményeképpen azoknak a furcsa időknek, amelyekben felnőttem – amikor Görögország maga mögött hagyta az 1967-től 1976-ig tartó neofasiszta diktatúra lidércnyomását. Amire felfigyeltem, az Marx varázslatos képessége volt az emberi történelemnek – sőt, az ember elkárhozásának – megírására, ez azonban a történelmet a megváltás lehetőségével és hiteles spiritualitással is feljavította.

Marx olyan narratívát teremtett, amelyet munkások, kapitalisták, hivatalnokok és tudósok népesítettek be: a történelem drámájának szereplői. Igyekeztek kihasználni a rációt és a természettudományt a humánum hatalomra juttatása céljából, miközben szándékaik ellenére démoni erőket szabadítottak el, amelyek az ő saját emberiességükkel és szabadságukkal éltek vissza, illetve forgatták fel azokat.

Ez a dialektikus perspektíva, amelyben minden magában hordozza önnön ellentétét is, és az az éleslátás, amellyel Marx a legváltozatlanabbnak tűnő társadalmi struktúrákban is felfigyelt a változás lehetőségére, hozzájárult, hogy megragadjam a kapitalista kor nagy ellentmondásait. Ez a perspektíva felszámolta egy olyan kor paradoxonját, amely igen figyelemreméltó gazdagságot generált – egyszersmind azonban a legszembeszökőbb szegénységet is. Ma, az európai válsággal, az amerikai válsággal vagy a japán kapitalizmus hosszantartó válságával foglalkozva a kommentátorok többsége képtelen felismerni az orra előtt zajló dialektikus folyamatot. Szemet szúrnak nekik az adóssághegyek és a banki veszteségek, de nem törődnek ugyanannak az éremnek a másik oldalával: az inaktív megtakarítások hegységeivel, amelyeket a félelem „fagyaszt be”, s így nem válhatnak produktív befektetésekké. A bináris ellentmondásokra kihegyezett marxista éberség felnyithatta volna a szemüket.

Annak, hogy az intézményesült gondolkodásmód miért nem tud megbirkózni a kortárs valósággal, egyik fő oka, hogy soha nem volt képes megérteni: az adósságok és többletek, a növekedés és munkanélküliség, a gazdagság és szegénység, sőt a jó és a gonosz „ikertermékek”. Marx művei nyitották fel szemünket e bináris ellentétekre mint a történelem fortélyainak forrásaira.

Attól kezdve, hogy elkezdtem egyáltalán közgazdászként gondolkodni, egészen a mai napig újra és újra felmerül bennem: Marx tett egy felfedezést, amely a kapitalizmus mindenféle használható elemzésének középpontjában kell, hogy maradjon. Felfigyelt egy, az emberi munkában mélyen gyökerező másik bináris ellentmondásra is, arra, hogy a munka rendelkezik két, egymással tökéletes ellentétben lévő jelleggel: egyrészt értékteremtő tevékenység, amely előre soha nem kvantifikálható (és ezért lehetetlen áruvá tenni), másrészt viszont mennyiség (például ledolgozott órák mennyisége), amely eladó, és ára van. Ez különbözteti meg a munkát a termelés más inputjaitól, például az elektromosságtól: kettős, ellentmondásos természete. Kialakult egy megkülönböztetés-és-szembeállítás, amelyet a politikai gazdaságtan művelői Marx előtt elhanyagoltak, s amelyet a mainstream közgazdaságtan ma is állhatatosan elutasít.

Az elektromosság és a munka egyaránt felfogható áruként. Sőt, a munkaadók és a munkások is törekszenek arra, hogy áruvá tegyék a munkát. A munkaadók minden ötletességüket – illetve humánerőforrás-gazdálkodási lakájaik minden leleményességét – latba vetik, hogy számszerűsítsék, mérjék, és homogeneizálják a munkát. Ezenközben a reménybeli munkások keserves erőfeszítéssel, nagy szorongások közepette próbálják áruba bocsátani munkaerejüket, megírják, majd újraírják önéletrajzaikat, hogy számszerűsíthető munkaegységek beszállítóiként fessék le magukat. És itt a bökkenő. Ha a munkásoknak valaha is sikerül maradéktalanul értékesíteniük munkaerejüket, a kapitalizmus belepusztul. Olyan felismerés ez, amely nélkül soha nem érthető meg a kapitalizmusnak az a hajlama, hogy válságokat generáljon, s amelyhez csak annak van hozzáférése, aki valamennyire volt már kitéve Marx szellemi hatásának.

Sci-fiből doku

Az Invasion of the Body Snatchers (’A testrablók inváziója’) című, 1953-ban készült klasszikus filmben a földönkívüli erő nem szemtől-szembe támad meg bennünket, ahogyan például a H. G. Wells-féle Világok harcában. Ehelyett belülről foglalják el az embereket, míg végül semmi sem marad emberi szellemükből és érzelmeikből. Testük, amelynek egykor szabad akarata volt, immár csak héj, végzi a mindennapi „élet” mozdulatait, és „megszabadíttatván” az emberi természet számszerűsíthetetlen lényegétől, emberek utánzataként működik. Ilyesféleképpen ütne ki, ha az emberi munka maradéktalanul visszavezethetővé válna a humán tőkére, ekképpen pedig beilleszthetővé lenne a vulgárökonomusok modelljeibe.

Minden olyan, nem marxista gazdasági elmélet, amely csereszabatosként kezeli az emberi és nem emberi inputokat, feltételezi, hogy az emberi munka dehumanizációja maradéktalan. Amennyiben azonban ezt valaha is sikerül megoldani, az eredmény a kapitalizmus (mint érték előállítására és elosztására képes rendszer) vége lesz. Először is, egy dehumanizált automatákból álló társadalom egy mechanikus órára emlékeztetne, benne fogaskerekekkel és rugókkal, amelyek külön-külön rendelkeznének saját egyedi funkciójukkal, együtt produkálván egyfajta „javat”: a ritmustartást. Mégis, ha ez a társadalom nem tartalmazna mást, mint más automatákat, a ritmus tartását nem lehetne a „javak” közé számítani. Outputnak output volna – de hogy a „javak” bármelyike…? Valódi, az óra működését érzékelő emberek híján nem létezne „jó(szág)”, ahogyan „rossz” sem.

Ha a tőkének – amely állandóan próbálkozik ezzel – valaha sikerül a munka számszerűsítése, következésképpen pedig maradéktalan áruvá tétele, ki fogja facsarni a munkából azt a meghatározatlan, nyakas emberi szabadságot is, amely lehetővé teszi az értékteremtést. Marx ragyogó felismerése a kapitalista krízisek lényegét illetően pontosan ez volt: minél sikeresebben teszi áruvá a kapitalizmus a munkát, annál kisebb lesz a munka által létrehozott output egy-egy egységének értéke, annál alacsonyabb lesz a profitráta, végül pedig annál közelibb lesz a gazdaság mint rendszer következő visszaesése. Az emberi szabadság mint gazdasági kategória ábrázolása Marx egyedi leleménye, amely lehetővé teszi a kapitalizmus arra való hajlamának sajátosan drámai és analitikus értelmezését, hogy a növekedést recesszióba, sőt, válságba fordítsa.

Amikor Marx azt írta, hogy a munka az élő, formateremtő tűz, a dolgok átmenetisége, ideiglenessége, minden valaha élt közgazdásznál többel járult hozzá ahhoz, hogy megértsük az éles, a kapitalizmus DNS-ében rejtőző ellentmondást. Amikor mint olyan erőt ábrázolta a tőkét, amelynek alá kell vetnünk magunkat, és amely kozmopolita, egyetemes energiát termel, amely áttör minden korlátot és elszakít minden köteléket, hogy egyetlen egyetemességként, egyetlen korlátként és egyetlen kötelékként mutassa fel magát, annak valóságát húzta alá, hogy a munkát a likvid tőke (azaz a pénz), annak áru formájában, meg tudja vásárolni, ám a munka mindig magával hordoz majd egy, a kapitalista vásárlóval szemben ellenséges akaratot is. Marx azonban [ezzel] nem egyszerűen pszichológiai, filozófiai vagy politikai kijelentést tett, inkább figyelemreméltó elemzéssel szolgált, miszerint a munka (mint nem számszerűsíthető tevékenység), amint levetkezi ezt az ellenségességet, miért válik meddővé, értékteremtésre képtelenné.

Egy olyan korszakban, amikorra a neoliberálisok elméleti csapdába csalták a többséget és szakadatlanul a munkahatékonyság emelésének ideológiáját szajkózzák – ezzel vélik növelhetőnek a versenyképességet, amitől pedig a gazdasági növekedést remélik, stb. –, Marx elemzése igen hatékony ellenméreggel szolgál. A tőke, anélkül, hogy önmagát is el ne pusztítaná, soha nem győzhet a küzdelemben, amelyet azért folytat, hogy a munkát végtelenül rugalmas, mechanizált inputtá alakítsa. Ez az, amit sem a neoliberálisok, sem a keynesiánusok soha nem lesznek képesek felfogni. „Ha a gépek felszámolnák a bérmunkások teljes osztályát”, írta Marx, „az borzalmas volna a tőke számára, amely bérmunka híján megszűnik tőkének lenni!”

Mit tett értünk Marx?

Szinte valamennyi irányzat, egyes progresszív közgazdászokéit sem kivéve, szívesen tesz úgy, mintha hatalmas figurának tartaná Marxot – akinek eredményei azonban mára már alig-alig bírnak valamiféle jelentőséggel. Esedezem: hadd ne értsek egyet! Marx amellett, hogy megragadta a kapitalista gazdaság dinamikájának alapdrámáját, kezembe adta az eszközöket, melyek segítségével az ember immunissá válik a neoliberalizmus mérgező propagandájára. Az ember például annak az elképzelésnek, hogy a vagyon a magángazdaságban termelődik, majd ezután egy kvázi-illegitim állam sajátítja ki adóztatás útján, könnyen megadhatja magát, ha korábban nem volt kitéve Marx átütő erejű állításának, mely pontosan az ellenkezőjét fogalmazza meg: a vagyon kollektív munkával jön létre, majd magánúton sajátítják ki olyan társadalmi termelési viszonyok és tulajdonjogok alapján, amelyek, már ami újratermelődésüket illeti, szinte kizárólag hamis tudaton alapulnak.

Legújabb, Never Let a Serious Crisis Go to Waste (Soha ne hagyjunk veszendőbe menni egy súlyos válságot) című könyvében Philip Mirowski éles megvilágításba helyezte a neoliberálisokat, akiknek emberek sokaságát sikerült meggyőzniük arról, hogy a piacok nemcsak hasznos eszközei egy célnak, hanem önmagukban is célt jelentenek. E nézet szerint, miközben a kollektív cselekvés és a közintézmények sohasem képesek „rendesen megcsinálni valamit”, a decentralizált magánérdek semmitől sem korlátozott műveletei garantáltan produkálják nemcsak a megfelelő eredményeket, hanem a megfelelő vágyakat, jellemet, sőt erkölcsöt is. A neoliberális tudatlanság e formájának legjobb példája természetesen a vita arról, hogyan kell kezelni a klímaváltozást. A neoliberálisok azonnal azzal kezdtek érvelni, hogy ha egyáltalán kell tenni valamit, annak a „rossz javak” kvázipiaca megteremtésének (például emisszió-átadási rendszernek) kell lennie, hiszen csak a piacok „tudják”, hogyan árazzák megfelelően a javakat és a „rossz javakat”. Annak érdekében, hogy valaki megértse, miért van bukásra ítélve egy ilyen kvázi-piaci megoldás, és ami még fontosabb, hogy honnét ered a motiváció az efféle „megoldásokhoz”, akkor jár el a legjobban, ha megismeri a tőkefelhalmozás Marx által felvázolt logikáját, amelyet Michal Kalecki lengyel közgazdász adaptált egy hálózatot alkotó oligopóliumok által uralt világra.

A 20. században az a két politikai mozgalom, amelyek a marxi tanokban keresték gyökereiket, a kommunista és a szociáldemokrata pártok voltak. Egyéb hibáikon (és ami azt illeti, bűneiken) túl egy döntő tekintetben – és maguknak ártva – sem egyiknek, sem másiknak nem sikerült követnie Marxot: ahelyett, hogy a szabadságot és a racionalitást tűzték volna zászlajukra, illetve tették volna meg szervezőelvnek, az egyenlőség és igazságosság mellett szavaztak, s a szabadság koncepcióját örökül hagyták a neoliberálisoknak. Marx hajthatatlan volt: szerinte a kapitalizmussal nem az a baj, hogy igazságtalan, hanem, hogy irracionális, mivel rutinszerűen ítél egész nemzedékeket nélkülözésre, munkanélküliségre, és még a kapitalistákat is aggodalmak gyötörte automatákká változtatja, akik attól való állandó félelemben töltik életüket, hogy hacsak nem teszik maradéktalanul áruvá – s ez által a tőke akkumulációját még hatékonyabban szolgáló eszközzé – embertársaikat, megszűnnek kapitalistáknak lenni. Tehát ha a kapitalizmus igazságtalannak tűnik, annak az az oka, hogy mindenkiből rabszolgát csinál, emberi és természeti erőforrásokat pocsékol, ugyanaz a gyártósor, amely figyelemreméltó szerkentyűket és kimondhatatlan gazdagságot állít elő, mélységes boldogtalanságot és válságokat is termel.

Mivel a szociáldemokráciának és általában a baloldalnak nem sikerült megfogalmaznia a kapitalizmus kritikáját a szabadság és a racionalitás szempontjából – ahogyan Marx ezt lényegesnek tartotta –, hagyták, hogy a neoliberálisok az igazságosság hamis mezében látványos győzelmet arassanak az ideológiák versenyében.

A neoliberális győzelem talán legfontosabb dimenziója az, ami „demokratikus deficit” néven vált ismertté. A financializáció és globalizáció utóbbi három évtizede során tengernyi krokodilkönnyet ontottak nagy demokráciáink hanyatlása miatt. Marx alighanem szívből kikacagta volna azokat, akik jelét adják, hogy meglepi vagy felháborítja őket a „demokratikus deficit”. Mi volt a nagy cél, amely a 19. századi liberalizmus szeme előtt lebegett? Ez, mint Marx fáradhatatlanul újra és újra rámutatott, a gazdasági szférának a politikai szférától való elválasztása, s a politikának önmagára korlátozása volt – miközben a gazdasági szféra megmarad a tőkének. Aminek most tanúi vagyunk, az a liberalizmus ragyogó sikere e régóta dédelgetett cél elérésében. Vessünk egy pillantást Dél-Afrikára ma, több mint két évtizeddel Nelson Mandela kiszabadulása, illetve az után, hogy a politikai szféra végre-valahára magába fogadta a teljes népességet. Az ANC-nek azért, hogy engedjék uralkodni a politikai szférában, egy kínos kötelességnek kellett eleget tennie: fel kellett adnia uralmát a gazdasági felett. S aki másként gondolja, annak javaslom, hogy vitassa meg a dolgot azzal a több tucatnyi bányásszal, akiket a munkaadóik által fizetett őrök lőttek agyon, miután béremelést merészeltek követelni.

Miért különc?

Miután már kifejtettem, miért nagyrészt Marxnak vagyok lekötelezettje amiatt, amit társadalmainkból és világunkból megértettem, most elmondom, miért vagyok még mindig szörnyen mérges rá. Más szavakkal, vázolni fogom, miért vagyok önként különc, következetlen marxista. Marx két látványos hibát követett el, az egyiket mulasztással, a másik tevőlegesen. Ezek a hibák mind a mai napig rontják a baloldal hatékonyságát, különösképpen Európában.

Marx első hibája az a mulasztás, hogy nem látta át kellőképpen, miféle hatással lesz saját elméletalkotása a világra, amelyről gondolkodott. Teóriája diszkurzív, kivételesen nagy erejű, és Marx jól érzékelte ezt az erőt. Akkor vajon miért nem aggasztotta, hogy követői – olyan valakik, akik jobban értették e nagyhatású eszméket, mint az átlagmunkás – a rájuk ruházott hatalmat, Marx saját eszméit alkalmazva, arra használják fel, hogy ártsanak társaiknak, hogy kiépítsék saját hatalmi bázisukat, s hogy pozíciókra és befolyásra tegyenek szert?

Marx második hibája, az, melyet tevőlegesen követett el, rosszabb volt ennél. Arról a feltételezéséről van szó, hogy a kapitalizmussal kapcsolatos igazság felfedezhető az ő saját modelljeinek matematikájában. Ez volt a lehetséges legrosszabb szolgálat, amelyet tulajdon elméleti rendszerének tehetett. Az az ember, aki megajándékozott bennünket az emberi szabadság, mint elsőrendű gazdasági fogalom eszméjével, a tudós, aki a politikai gazdaságtanban a radikális meghatározhatatlanságot az azt megillető helyre emelte, végül primitív algebrai modellekkel játszadozott, amelyekben a munka egységei természetesen tökéletesen számszerűsítve voltak, ő pedig minden valószínűséggel dacolva azt remélte, hogy ezekből az egyenletekből sikerül kinyernie valamiféle járulékos felismeréseket a kapitalizmussal kapcsolatban. Halála után marxista közgazdászok hosszú karriereket vesztegettek el egy hasonló típusú skolasztikus mechanizmusra. Tökéletesen elmerültek a minden jelentőséget nélkülöző vitákban a „transzformációs problémáról”, meg arról, hogy mit is kezdjenek vele; szinte kihalt állatfajjá váltak, miközben a neoliberális leviatán minden útjába kerülő véleménykülönbséget eltiport.

Hogyan tévedhetett ekkorát Marx? Miért nem ismerte fel, hogy a kapitalizmussal kapcsolatban soha, semmiféle igazság nem pattanhat ki semmilyen matematikai modellből…, ha mégoly ragyogó elme is a modellező? Nem rendelkezett intellektuális eszközökkel annak felismerésére, hogy a kapitalizmus dinamikája az emberi munka nem számszerűsíthető részéből ered – tehát olyan változóból, amelyet matematikailag soha nem lehet kielégítően definiálni? Természetesen rendelkezett, hiszen ezeket az eszközöket ő maga alkotta meg! Nem, hibájának forrása ennél némiképp baljósabb: éppúgy, mint a vulgárökonómusok, akiket olyan éles elméjűen bírált meg (és akik ma is uralják a közgazdasági tanszékeket), áhította a hatalmat, amelyet a matematikai „bizonyíték” nyújtott volna neki.

Miért nem jött rá Marx, hogy a kapitalizmussal kapcsolatban semmilyen matematikai modellből soha, semmilyen igazság nem derülhet ki?

Ha nem tévedek, Marx tudta, mit csinál. Megértette, vagy megvoltak hozzá a képességei, hogy tudja: átfogó értékelmélet nem helyezhető el egy dinamikus kapitalista gazdaság matematikai modelljében. Semmi kétségem afelől, hogy tudatában volt: egy helytálló gazdasági elméletnek tiszteletben kell tartania azt az elvet, hogy ami meghatározatlan, annak a szabályai is azok. Gazdasági értelemben ez annak elismerését jelentette, hogy a kapitalisták piaci hatalma, s ekképpen nyereségessége nem vezethető le szükségképpen azon képességükből, hogy munkát nyerjenek ki alkalmazottaikból, továbbá, hogy egyes kapitalisták többet képesek kinyerni egy adott munkamennyiségből vagy egy adott fogyasztói közösségből olyan okok folytán, amelyek kívül esnek Marx saját elméletének határain.

Sajnos ennek elismerése egyenértékű azzal, hogy elfogadjuk: Marx „törvényei” nem voltak megváltoztathatatlanok. El kellett volna fogadnia a szakszervezeti mozgalomból érkező konkurens megnyilvánulásokat, melyek szerint elmélete nem áll biztos lábakon, és – éppen ezért – azt is, hogy állításai nem lehetnek egységesen és egyértelműen helyesek. Hogy tartósan ideiglenesek. Ez az elszántság olyasvalami, amit én nem tudok megbocsátani Marxnak: azt hogy mindenáron egy kész, lezárt históriát akart, befejezett modellt, kimondott végső szót. Mint bebizonyosodott, erre vezethető vissza rengeteg hiba, s ami ennél is fontosabb: autoritarianizmus. Nagyrészt a hibák és az autoritarianizmus a felelősek azért, hogy a baloldal jelenleg nem képes fellépni a jó képviseletében, sem pedig kordában tartani a rációval és a szabadsággal való visszaéléseket, hiszen mindkettő felett a neoliberális csapat gyakorolja a felügyeletet.

Mrs. Thatcher leckéje

1978 szeptemberében költöztem Angliába, hogy egyetemi tanulmányokat folytassak: mintegy hat hónappal az előtt, hogy Margaret Thatcher győzelme mindörökre megváltoztatta Nagy-Britanniát. Láttam, hogyan hullik szét a munkáspárti kormány saját elfajzott szociáldemokrata programjának súlya alatt, ebből azonban súlyosan téves következtetést vontam le: azt, hogy Thatcher győzelme jó lehet: gyors, kemény sokkterápiában részesítheti Anglia munkás- és középosztályát, s ezáltal új lendületet adhat a progresszív politikának, esélyt nyújthat a baloldalnak, hogy friss, radikális programot alkosson a hatékony, progresszív politika egy új válfajához.

Jóllehet Thatcher radikális, neoliberális intézkedései nyomán a munkanélküliség megduplázódott, majd megháromszorozódott, én még mindig reménykedtem, hogy Leninnek igaza volt: „A dolgoknak rosszabbodniuk kell, mielőtt jobbra fordulnának”. Amikor az élet még komiszabb, még durvább és sokak számára még rövidebb lett, rájöttem, hogy tragikus tévedésben vagyok: a dolgok az örökkévalóságig rosszabbodhatnak, anélkül, hogy valaha is jobbra fordulnának. A remény, hogy a köztulajdon állagromlása, a többség élettartamának rövidülése, az ínségnek az ország minden szegletébe való elhatolása automatikusan a baloldal reneszánszához vezet, nem volt több önmagánál: mindössze remény.

A valóság azonban fájdalmasan más volt. Valahányszor fordult egyet a recesszió csavarja, a baloldal csak még introvertáltabbá vált, még kevésbé lett alkalmas egy meggyőző progresszív program megalkotására, közben pedig a munkásosztály két részre szakadt: egy része kihullott a társadalomból, más része magáévá tette a neoliberális szemléletmódot. Az a reményem, hogy Thatcher elkerülhetetlenül előidéz majd egy új politikai forradalmat, mindenestül tévképzet volt. A thatcherizmusból semmi egyéb nem származott, mint nekivadult financializáció, a bevásárlóközpont győzelme a sarki kisbolt felett, a magánlakás-birtoklás fetisizálása és Tony Blair.

A brit társadalom radikalizálódása helyett a recesszió, amelyet Thatcher kormánya oly gondosan megkonstruált (annak az osztályháborúnak a részeként, amelyet a szakszervezetek, valamint a háború után létrehozott társadalombiztosítás és redisztribúció közösségi intézményei ellen viselt), Nagy-Britanniában egy radikális, progresszív politikának a lehetőségét is tartósan megsemmisítette. Sőt, a puszta gondolatát is lehetetlenné tette olyan értékeknek, melyek túlmentek azon, amit a piac mint „megfelelő” árat határozott meg.

A leckére, amelyet Thatchertől kaptam a hosszantartó recessziónak a progresszív politikát aláásó természetéről, a mostani európai krízis idején is emlékszem. Sőt, ez a legfontosabb tényezője annak, ahogyan a válsághoz viszonyulok. Ezért ismerem el boldogan azt a bűnt, amivel egyes baloldali bírálóim vádolnak: azt tudniillik, hogy úgy döntöttem, nem javaslok radikális politikai programokat, amelyek jó alkalomnak tartják a válságot arra, hogy az európai kapitalizmust, a kartelleket és a csődbement bankárok Európai Unióját megdöntsék, a rémes eurozónát lebontsák.

Igen, örömmel terjesztenék elő egy ilyen radikális programot, de nem, nem óhajtom másodszor is elkövetni ugyanazt a hibát. Mi jót értünk el Angliában az 1980-as évek elején egy olyan szocialista váltás programjának népszerűsítésével, amelyet a brit társadalom rossz szemmel nézett, közben pedig fejest ugrott a Thatcher-féle neoliberális csapdába? Egészen pontosan: semmit. Mi jót eredményezne ma, ha az eurozóna, illetve az egész Európai Unió megszüntetésére hívnánk fel, amikor az európai kapitalizmus magától megtesz minden tőle telhetőt, hogy aláássa az eurozónát, sőt magát az Európai Uniót?

Egy görög, portugál vagy olasz kilépés az eurozónából hamarosan az európai kapitalizmus fragmentálódásához vezetne, létrehozna egy komoly recessziós térséget a Rajnától keletre és az Alpoktól északra, miközben Európa többi része a gonosz stagfláció szorításában vergődne. Önök szerint ki profitálna egy effajta fejleményből? Egy progresszív baloldal, amely főnixként kelne ki Európa közintézményeinek hamvából? Vagy az Arany Hajnal nácijai, a válogatott neofasiszták, az idegengyűlölők és a feketézők? Abszolúte semmi kétségem nincsen afelől, hogy az említettek közül kik járnának jobban az eurozóna dezintegrációjával.

A magam részéről nem szándékozom friss szelet fújni az 1930-as évek e posztmodern változatának vitorláiba. Ha ez azt jelenti, hogy mi, kellőképpen különc marxisták vagyunk azok, akiknek meg kell mentenie az európai kapitalizmust önmagától, hát legyen. Nem az európai kapitalizmus, az eurozóna, Brüsszel vagy az Európai Központi Bank iránti szerelemből, hanem egyszerűen azért, mert minimalizálni akarjuk a válság felesleges emberáldozatainak számát.

Mit tegyenek a marxisták?

Európa elitjei ma úgy viselkednek, mintha sem annak a válságnak a természetét nem értenék, amelyben kormányoznak, sem pedig következményeit az európai civilizáció jövőjére nézvést. Atavisztikus módon a gyengék és nincstelenek fogyatkozó készleteinek fosztogatását választják, hogy betömjék a pénzügyi szektor tátongó réseit, és nem hajlandók belenyugodni a cél fenntarthatatlanságába.

Mégis, miközben Európa elitjei zavarodottan, kézzel-lábbal tiltakoznak az ellen, hogy szembenézzenek a helyzettel, a baloldal el kell, hogy ismerje: egyáltalán nem állunk készen, hogy egy működő szocialista rendszerrel töltsük ki az űrt, amely az európai kapitalizmus összeomlása nyomán támadna. Ezért kettős célt kell magunk elé tűznünk. Először is, elő kell állnunk a mostani helyzet olyan elemzésével, amelyet a nem marxista, jó szándékú európaiak, akiket mindeddig a neoliberalizmus szirénhangjai csábítgattak, informatívnak és megfontolásra érdemesnek ítélnek. Másodszor, ez után a józan analízis után javaslatokat kell tennünk Európa stabilizálására – a lefelé tartó spirál megszűntetésére, amelyből végső soron csak a bigottak húznak hasznot.

Hadd fejezzem be két vallomással. Először is: miközben igazi radikális létemre örömmel védelmezem egy olyan rendszer stabilizálásának szerény programját, amelyet egyébként bírálok, nem teszek úgy, mintha lelkesednék érte. Ez lehet, amit a jelenlegi körülmények közt tennünk kell, ám szomorú vagyok, mert valószínűleg már nem érem meg, hogy tanúja lehessek egy radikálisabb program elfogadásának.

Európa elitjei úgy tesznek, mintha sem a válság természetét nem értenék, sem azt, milyen következményekkel lehet a válság a jövőre nézvést.

Záró vallomásom mélységesen személyes természetű. Tudom, hogy titkon annak a szomorúságnak az enyhülését kockáztatom, amelyet az szül, hogy feladunk mindenféle reményt a kapitalizmusnak az én életemben való felváltására, csak azért, hogy úgy érezzük, elfogadhatóakká lettünk a kultúremberek számára. Az önelégültség érzése, amelyet az okoz, ha az embert hatalmasságok ünneplik, egyszer-kétszer már csakugyan megkísértett. És ha tudnák, mennyire nem-radikális, rút, züllesztő, demoralizáló érzés volt…

Személyes mélypontomra egy repülőtéren jutottam. Valami pénzes szervezet meghívott, hogy tartsak vitaindító előadást az európai válságról, ki is pengették első osztályú jegyem árát, egy nevetséges összeget. A hazaúton, fáradtan és már több átszállás után, végigmentem a turistaosztály utasainak hosszú sora mellett, a saját beszállókapumhoz. Hirtelen elborzadva vettem észre, milyen könnyen megfertőzte lelkemet az érzés, hogy jogom van elkerülni a hoi polloi-t, a plebszet. Ráébredtem, milyen könnyen el tudnám felejteni, amit baloldali lelkem mindig is tudott: hogy semmi sem reprodukálódik olyan könnyen, mint az hamis érzés, hogy az embernek kijár valami. Ha reakciós erőkkel lépünk szövetségre – márpedig úgy gondolom, hogy Európa stabilizálása érdekében ma ezt kell tennünk –, ki leszünk téve a kockázatnak, hogy bevesznek maguk közé, és hogy levetjük radikalizmusunkat, amikor átjár bennünket a jóleső forróság amiatt, hogy „megérkeztünk” a hatalom folyosóira.

Az olyan radikális vallomások, mint amilyennel itt én próbálkoztam, talán az egyetlen programszerűen ható ellenmérget jelentik az ideológiai megcsúszás ellen, amely azzal fenyeget bennünket, hogy a gépezet fogaskerekeivé válunk. Ha szövetségeket készülünk létrehozni politikai ellenfeleinkkel, el kell kerülnünk, hogy olyanokká váljunk, mint azok a szocialisták, akiknek nem sikerült megváltoztatniuk a világot, sikerült viszont javítaniuk privát körülményeiken. A dolog forsza, hogy őrizkednünk kell a forradalmi maximalizmustól, amely végső soron a neoliberálisokat segíti abban, hogy megkerüljék az önvédelmi taktikáikkal szembeni ellenállást, illetve hogy szem előtt kell tartanunk a kapitalizmus inherens hibáit – miközben stratégiai célokból meg akarjuk menteni önmagától.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

JEGYZETEK

1. A cikk egy előadás átdolgozott változata; élőszóban 2013-ban, a 6. Zágrábi Szubverzív Fesztiválon hangzott el.