Az elmúlt kétszázharminc évben számos mítosz született a Krímről. Mindenekelőtt Kherszonészosz ókori uralkodóiról, a keresztény Rusz bölcsőjéről, a birodalom elvarázsolt perifériáiról és a Romanovok nyári rezidenciáiról. A mítoszok is mutatják, mekkora rangja és jelentősége van. Oroszország számára fontos a félsziget – de miért?1
1787. május 19-én, kora reggel arannyal és atlaszselyemmel díszített hintók karavánja indult Herszonból a Krím felé. Az utasok – II. Katalin cárnő és II. József császár, Európa e részének leghatalmasabb uralkodói – a kopár sztyeppén indultak a Perekopi-földszoros felé. Végtelen síkságon utaztak néhány kozák lovasszázad és egy vad kalmükökből álló alakulat kíséretében. Alig hagyták el Perekopot, amikor „lódobogást hallottak, és ezerkétszáz tatár lovas bukkant elő a porfelhőből, aztán körülvették a királyi menetet. A vad harcosok drágakövekkel kirakott pisztolyokkal, gravírozott tőrökkel, íjjal és nyílvesszőkkel voltak fölfegyverkezve” – írta Simon Sebag Montefiore Potemkin című könyvében. Ilyen hivatalos fogadtatásban részesítette a cárnőt új fekete-tengeri tartományában a tatár murzák Grigorij Patyomkin herceg parancsnoksága alatt álló gárdája. A herceg személyesen kísérte át Katalint a földszoroson a Krímbe, aztán még tovább, a kánok bahcsiszeráji palotája felé.
Oroszországnak kell egy édenkert
Katalin és Patyomkin viszonyában kivételes módon kapcsolódtak a szerelemhez politikai ambíciók. Közös életművük – a déli sztyeppék meghódítása és gazdasági hasznosítása – csak azzal a feltétellel valósulhatott meg, hogy eltávolítják a Krímből a tatár kánokat és a harcias bégeket. Katalin az 1783. április 19-i rendeletével csatolta a félszigetet Oroszországhoz, abban a tudatban, hogy a birodalom ezzel végleg lehorgonyzott a Fekete-tenger partjainál.
A Krím volt a hódítók koronagyémántja. Ezt írta egyik levelében Patyomkin Katalinnak: „Képzeld el, hogy a Tiéd a Krím. Ezzel örök dicsőséget szerzel, de olyat, amilyet orosz uralkodó még nem ért el. És ez a dicsőség még nagyobb érdemek előtt nyitja meg az utat: kiterjesztheted uralmadat a Fekete-tengerre.”
Patyomkin tudta, hogy még a legnagyobb hódítások mítoszát is meg kell teremteni, a vezéreknek is szükségük van saját mesére, amelyet újra meg újra elmondanak a jövő nemzedékei. Az ő szemében a Krím lesz majd Oroszország kertje. „Oroszországnak kell egy édenkert” – írta Patyomkin.
A félsziget a mitikus tauroszok államát juttatta eszébe. Az antik tauroszi Kherszonészosz az agorájával, az akropolisz fehér oszlopaival, az amfiteátrum romjaival az antik hősök és az olyan uralkodók emlékezetét idézte, mint Mithridatész Eupatór.
A Krím azért volt kivételes, mert összekötötte szimbolikusan az antik örökséget a keresztény Rusz kezdeteivel. Pontosan itt, Kherszonészoszban keresztelkedett meg 988-ban (vagy 989-ben), a Szent Vazul-templomban Vlagyimir kijevi nagyfejedelem, antik romok között, háttérben a Fekete-tenger kékjével. Patyomkin, aki a tauroszi herceg címével is hangsúlyozta, mennyire kötődik a Krímhez, emlékeztette a cárnőt a félsziget különös jelentőségére: „Olyan földeket egyesítettél Oroszország jogara alatt, melyekre nagy figyelemmel tekintett Sándor és Pompeius, ez a kereszténységünk, s ezzel együtt a humanizmusunk forrása, a tauroszi Kherszonészosz pedig már a lánya kezébe került.”
Ha Oroszországnak szüksége volt „édenkertre”, akkor Patyomkin és a követői mindent meg is tettek annak érdekében, hogy a Krím legyen az orosz paradicsom. „Ez a félsziget még káprázatosabb lesz, ha megszabadulunk a tatároktól. Isten a tanúm rá, nem érdemlik meg ezt a földet” – tervezgetett Patyomkin az egyik levelében. 1783-ban II. Katalin szétosztotta a kegyencei között a tatároktól elkobzott hatalmas birtokokat, ők aztán parasztokat hoztak az orosz kormányzóságokból, feledésre ítélve ezzel a kánság sok évszázados történetét. Edward Daniel Clarke angol tudós, a Cambridge-i Egyetem professzora szemtanúja volt annak, milyen változásokat hozott a Krímbe a cári közigazgatás. A következőket írta 1812-ben kiadott Travels in Various Countries of Europe, Asia and Africa című könyvében: „Ha azt kérdeznék tőlem, mit műveltek az oroszok a Krímben, miután meghódították (…), csak néhány szóval felelnék: letarolták az országot, kivágták a fákat, lerombolták a házakat, a szentélyeket és a középületeket, tönkretették a csatornákat, koldusbotra juttatták a tatárokat, meggyalázták a szentségeiket, kiásták az őseik holttestét, szétszórták a hamvaikat (…). Pusztítani, rabolni és mészárolni – ezt nevezték a hatalom kiépítésének; sivataggá változtatni a tájat – ezt nevezték béketeremtésnek.”
Csak a XVIII. század végén kezdődött a Krím mint az orosz identitás számára szimbolikus hely „karrierje”. Korábban nem volt az oroszok rögeszméje ez a soknemzetiségű félsziget. De Patyomkin, II. Katalin és az utódok erőfeszítéseinek köszönhetően az oroszok mindmáig kizárólagos jogot formálnak Taurosz antik hagyományaira és Kherszonészosz keresztény örökségére. A következő évszázadban Puskin romantikus strófái és Ivan Ajvazovszkij képei segítettek abban, hogy állandó helyet találjon magának a Krím az orosz képzeletben.
Puskin orientális „börtöne”
1820 áprilisában, amikor Sándor cár már rég föladta liberális terveit, feljelentés érkezett a pétervári belügyi kollégiumhoz. Arról értesítette a hatóságokat a névtelen informátor, hogy veszedelmes felforgató gondolatok találhatók az Óda a szabadsághoz című versben, mindezért pedig egy bizonyos Alekszandr Puskint terheli a felelősség. A cár a Fehér-tenger szigetére, a szolovkai kolostorba akarta száműzni a költőt, de az irodalmárok meglágyították a szívét, és megváltoztatta az ítéletet. A fekete-tengeri sztyeppék váltották fel a barátságtalan északot. Miután elhagyta Pétervárt, Puskin megkezdte alkotói pályájának „déli” szakaszát, így örökre bekerült az orosz irodalom romantikus legendájába a Krím és a Fekete-tenger.
Az antikvitás elveszett szépsége utáni vágy, amely oly jellemző a romantikára, különösen erős volt Oroszországban, hisz a klasszikus világ egyik részéhez sem kapcsolódott. Egyikhez sem, kivéve a Krímet. Az orosz romantika nem találhatott más kiutat, „fel kellett fedeznie” ezt az egzotikus szépséggel megajándékozott félszigetet, az elfelejtett görög kolóniákkal, Agamemnón száműzött lányának emlékezetével és Mithridatész öngyilkosságával együtt. Puskin „az Orosz Birodalom elvarázsolt perifériájának” nevezte a Krímet, amely a XIX. században mindvégig vonzotta az arisztokrata vándorok, írók és költők légióit, mindazokat, akik a Keletet keresték.
A kisinyovi, majd odesszai száműzetés rendkívül termékeny időszaka volt Puskinnak, ekkor készült a „déli poémák” ciklusa (Cigányok, A rablótestvérek, A kaukázusi fogoly). Amikor beleunt az odesszai kulturális életbe, krími útra indult Nyikolaj Rajevszkij tábornok társaságában. Megnézték Bahcsiszerájban a kánok romokban heverő régi palotáját, hallották a fogságba került Dilara Bikecz történetét, akit Krím Girej kán háremébe hurcoltak. A legenda szerint a kánt lenyűgözte a rabnő szépsége, feleségül vette, és – ha hihetünk a legendáknak – vele töltötte élete legboldogabb éveit. Mégis tragikus volt a vég, megmérgezte Dilarát egy háremhölgy, a vetélytársa. Krím Girej nem talált enyhülést a fájdalmára, szökőkutat készíttetett egyetlen darab márványból a palotakomplexum területén. A Könnyek Szökőkútjának nevezte, ez jelképezte a szeretett nő elvesztése miatt érzett fájdalmát. Puskin az egzotikus történet hatására írta A bahcsiszeráji szökőkút című költeményét, melyben Maria Potocka lengyel nemesasszonnyal azonosította Dilarát. Igen híres lett az 1823-ban kiadott mű. A tragikus szerelemről szóló romantikus strófák az egész birodalomból kezdték Bahcsiszerájba vonzani a romantikusokat. Akkoriban a Krím lett Oroszország számára a Kelet, a parázna szerájok és a kegyetlen szultánok világának védjegye.
Feodoszija legnagyobb művésze
Ivan Ajvazovszkij, a festő mesterien örökítette meg a képein azokat az érzelmeket, melyeket Puskin szavakban próbált visszaadni. Ez a krími születésű művész nyugtalanító romantikus képet adott a Fekete-tengerről, Oroszországról és a világról, származása pedig a Krím soknemzetiségű örökségéről tanúskodott.
De kezdjük a nevével. 1817-ben született Feodoszijában, örmény-lengyel családban Hovannesz Gajvazjan. Akkor lett belőle Ajvazovszkij, amikor Pétervárra utazott tanulni. Nyolcvanhárom évet élt, hosszú élete során mindvégig a tenger és a hajók izgatták. A több mint ötezer festmény majd’ mindegyikén látható tengeri jelenetek szorosan kötődnek a krími tájhoz, melyet gyerekkora óta figyelt a művész. A legtöbb kép vad vihart és csatát ábrázol. Ajvazovszkij hatalmas méretekben festett – ezt vehetjük szó szerint –, némelyik képe több mint öt méter széles.
Bár utazgatott Európában, szülővárosában, Feodoszijában, a sziklás krími partvidéken telepedett le. A Fekete-tenger nyughatatlan vizei, amint a feodoszijai öböl szirtjeinek csapódnak – ez került a művészete központjába. A természet megzabolázhatatlan szépségének hódolt Ajvazovszkij, azzal szerezte hírnevét, hogy divatba hozta orosz földön a tengeri festészetet. Kétségkívül lenyűgözték a hatalmas tengerjáró hajók. Ezért vett részt a fekete-tengeri hadiflotta gyakorlatain, ezért barátkozott össze a flotta vezérkari főnökével, Vlagyimir Kornyilov tengernaggyal, állítólag ezért látogatott a krími háború idején az angol és francia csapatok által ostromolt Szevasztopolba. A háború hatására Ajvazovszkijt is magával ragadta a nacionalista hangulat. Így született az Oroszország tengeri győzelmeit bemutató sorozat (például A szinopei csata). De nem vetette el az örmény tematikát, tanúskodik erről többek között Az Ararát avagy Az örmény nemzet megkeresztelése című képe. Ma is működő rajziskolát és művészeti galériát alapított a szülővárosában, Feodoszijában. ő finanszírozta Sztarij Krimben az örmény templom építését. 1900-ban halt meg, a feodoszijai örmény temetőben nyugszik.
Golicin herceg szőlői
Ha „Oroszország édenkertjévé” kell válnia a Krímnek, mint Patyomkin írta, akkor szüksége van napfényre, tengerre és… borra. Napfényben sosem volt hiány a Fekete-tenger partján. De a tatár kánok uralma alatt réges-rég elfelejtették a szőlészkedés művészetét, pedig az ókori kherszonészoszi állam idején a félsziget egész déli partvidékén szőlőskertek zöldelltek. Csak a XIX. század elején élesztették újjá a borászat hagyományait a helyi görögök és az örmények. Lev Golicin herceg hozott fordulatot, aki arról álmodott, hogy szőlőskerteket alakítanak ki a Krím sziklás lejtőin, ahol majd megterem a tokaji, a portói és a madeira helyi megfelelője.
Golicin excentrikus arisztokrata volt, tudós hajlamokkal. 1878-ban érkezett a Krímbe, vett pár száz hektár földet Novij Szvet környékén azzal a céllal, hogy igazi „krími” bort termel. De a feladat azt is megkövetelte, hogy saját szőlőfajtát nemesítsenek ki. A herceg a neofiták buzgalmával látott munkához. Champagne-ból és a Rajna-vidékről hívott szakértőket, ők viselték gondját a frissen telepített szőlőknek, külföldi oltványokkal kísérletezett, vízvezetékeket épített. A nagy álom nagy befektetéseket követelt. Sokszintes alagutakat vájtak a hegyoldalakba, ahol megfelelő hőmérsékleten érlelődhetett a palackokban a gyöngyöző ital. Végül eredménnyel járt a kísérletek és tévedések két évtizede: 1900-ban a Krimszkoje igrisztoje nyerte a fődíjat a párizsi világkiállításon. Hamarosan a Romanovok is követték Golicin példáját. A Livagyija és Masszandra környéki cári szőlőskertekben is hasonló szintet értek el a szőlőművelésben, mint az excentrikus herceg. A modern Oroszország története során először büszkélkedhetett saját „édenkerttel”.
De nem szegődött a herceg mellé a szerencse. Mivel könnyen rászánta magát a pénzügyi szempontból nyaktörő kutatásokra, és kedvét lelte a költséges extravaganciákban, csőd fenyegette a birtokát. II. Miklós cár kifizette az adósságait, cserébe átvette a tulajdonát. Azon a birtokon kellett végnapjait töltenie a hercegnek, amely már nem volt az övé. Bár szomorú véget ért Golicin borászati birodalma, a Krimszkoje igrisztoje túlélte a monarchia bukását, a kommunista hatalomátvételt, a polgárháborút, a kuláktalanítást, a kényszerű kollektivizálást, a megszállást és a véres sztálini rekonkvisztát. Bár több mint száz év telt el azóta, a krími pezsgő – melyet az új világban már Szovjetszkoje igrosztojének neveztek – még mindig a régi cári időkre emlékeztet, megőrizve a romantikus Kelet megfoghatatlan csáberejét.
A birodalom gyógyüdülője
A XIX–XX. század fordulóján vonzotta a krími riviéra napsütötte partvidéke az életbe belefáradt írókat, az ihletet kereső festőket és a hideg pétervári klímába beleunt arisztokratákat. A masszandrai palota tűben folytatódó csúcsos tornyai vagy a livagyijai rezidencia hófehér falai menedéket adtak nyáron az uralkodó családjának, a Romanovoknak. Gaszprában, Panyina hercegnő dácsájában gyógyította beteg tüdejét Lev Tolsztoj. De csak Anton Csehov maradt itt örökre. A tüdőbeteg író egészségügyi okokból utazott a Krímbe, 1898-ban telepedett le Jaltában, a Fehér Villának nevezett házban. Itt születtek a legfontosabb drámái (például a Cseresnyéskert). Itt találkozott és vitatkozott olyan írókkal, mint Ivan Bunyin és Makszim Gorkij. Tolsztoj csak egyszer utazott a félszigetre, és akkor őszinteségi rohamában megmondta Csehovnak, hogy ki nem állhatja a darabjait. A Fehér Villa szalonjában lévő pianínón szokott játszani Szergej Rahmanyinov zeneszerző és Fjodor Saljapin énekes. Csehov 1904 tavaszán hagyta el örökre a Krímet: „Búcsúzzunk el. Megyek meghalni” – írta egy ismerősének. És valóban így is történt: egy német üdülőhelyre, Badenweilerbe indult, útközben halt meg.
Olyan Oroszország, amilyen nem volt
Az elmúlt két évszázadban a Krím volt már a birodalom koronagyémántja, édenkertje és Oroszország romantikus bölcsője, de az 1970-es évek végéig kellett várni a félsziget legizgalmasabb irodalmi megjelenítésére, amikor Vaszilij Akszjonov ott helyezte el a Krím szigete című regényének cselekményét.
Akszjonov Krímje a visszájára fordított Szovjetunió. Demokratikus Oroszország kommunista főtitkárok, népi demokrácia és központi tervezés nélkül. A „fehérek” feltartóztatták a Vörös Hadsereget a Perekopi-földszoros határán, így berendezhették államukat a Krímben, és megőrizhették benne mindazt, ami elveszett a kommunista Szovjetunióban. Tehát a félsziget lett az arisztokraták menedéke, a kapitalista paradicsom, drága áruházakkal, független médiával, a Beatles zenéjével és Coca-Colával. Ugyanakkor veszélyt jelent a szigetre a „sorsközösség” eszméje, melyet a szomszédos szovjet birodalom hirdet, az értelmiség egy részét is magával ragadva. Petíciót küldenek Moszkvába azok, akik szeretnék, ha a Krím egyesülne Oroszországgal, eztán pedig már gyorsan követik egymást az események. Megkezdődik az invázió. Egy reggel a Krím lakói „rengeteg motor zúgására” ébrednek, „deszanthajók közelednek mindenfelől” – írja Vaszilij Akszjonov Krím szigete című könyvében. A moszkvai tévé bemondója monoton hangon olvassa fel a közleményt, melyben arról tájékoztatják a lakosságot, hogy „megszületett a döntés, teljesítik a társadalom széles tömegeinek kérését”, így ez az „örök időktől fogva orosz terület” is csatlakozhat a „nagy szocialista közösséghez”, az egyesülést pedig azzal pecsételik meg, hogy reggel „megkezdték a honvédelem és a sport Tavasznak nevezett ünnepét”, melyen részt vesznek „a szárazföldi csapatok, a légierő és a haditengerészet egységei”.
Akszjonov a Tavasz fedőnevet adta a hadgyakorlatnak, nem láthatta előre, hogy a nem túl távoli jövőben, 2014 kora tavaszán Vlagyimir Putyin postscriptumot ír a történetéhez. Megint beigazolódott, hogy az irodalom Oroszországban közeli kapcsolatban marad a birodalommal.
FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS
JEGYZETEK
1. Megjelent a Nowa Europa Wschodnia 2014. 5. számában.