N. N. RAJEVSZKIJNEK

Ainsi triste et captif, ma lyre toutefois
S’éveillait…1

Amíg a megdöbbent világ
Byron porát szemléli éppen,
S míg árnya líránk gyászdalát
Hallgatja Dante közelében,

Egy másik árny bólint felém,
Ki dal s könny nélkül ment halálba:
A vérpadról szállt sírhomályba
A szenvedések idején.

Szív, tölgyes, béke dalnokának
Sírjára bokrétát teszek:
Egy ifjú, új lant hangja támad.
ő is, te is figyeljetek.

A fáradt pallos lassan újra lendül,
A végzet új prédát kínál.
A dalnok készen áll: bús lantja csendül,
A végső dal merengve száll2.

Holnap kivégzés. Új tor kell a népnek.
S mit zeng a líra dalnoka?
A nép szabadságáról szól az ének,
Mely nem volt s nem lesz más soha.

„Köszöntelek, sugárzó égi fényem!
Dicsőítettem lényedet,
S mint tiszta szikrát néztelek,
Midőn vihar bőgött az éjben.
Magasztaltam szent morajod,
Amint a büszke trón hatalmát elsöpörte,
S nyomán a zsarnok ősi gőgje
Porrá s szégyenné változott.
Még láttam fiaid, amint harcolni mentek,
Hallottam fogadalmukat,
Az esküt, mit lobogva tettek3,
S az önkénynek adott vitéz válaszukat.
Láttam árját hullámaiknak,
Mely minden gátat elsöpört,

S a lelkes szónokot, amint hevülve hírt ad,
Hogy újjászületik a Föld.
Géniuszod fényét mutatja,
Hogy Panteonunk arra vár,
A sok-sok üldözött szent árnyát befogadja4
S a balga tévhitek tucatja
A rozzant trónt nem védi már.
Lehullt a lánc, s míg életünk
Szabad törvényt szabott egyenlőségre várva,
Áldott gyönyör! – szóltunk kiáltva.
Ó, részeg álom! Jaj nekünk!
Hol a szabadság? Hol a törvény?
A sújtó bárd csupán az úr.
Ledöntöttük a trónt, de helyette az önkény
Új zsarnokot s bakót küldött gyalázatul5.
De te, szentséges szép szabadság,
Te tiszta égi lény, nem vétettél sosem,
Amíg a hordák esztelen
Győzelmüket vívták-aratták,
Elfedted képedet; a gyógyító edényt
Véres lepel takarja, zárja,
De eljössz majd megint, dicső bosszút kiáltva,
És győztesen hozod a fényt.
A nép, mely itta már szentelt nektárod árját
Rá vágyik olthatatlanul,
Mint akit Bacchus láza jár át,
Bolyong szótlan, hazátlanul.
De majdan rád talál. Egyenlőség palástja
Borul védőn fölé. Óvod szünetlenül,
S a zord vihar lecsendesül.
E boldog, büszke kort lelkem hiába várja:
Sorsom vérpadra szánt. Végóráim lesem,
Egy nap még, s meghalok. A hóhér kézbekapja,
Hajammal fogja át lehullt véres fejem,
S a halk tömegnek felmutatja.
Bocsánat, cimborák, hogy árva hamvaim
Nem ott pihennek el, hol annyi boldog évet
Szenteltünk tudomány és vígság kellemének,
S hol sírunk helye várt a kert virányain.
De majd, ha emlékezve rám
A szívetek szeretve dobban,
Utolsó vágyamat még tartsátok titokban:
Hol nem lát senki sem, jobb sírni is talán,
Hát fel ne tűnjetek patakzó könnyetekkel,
Hiszen tudott dolog, gyanús a könnyes ember,
Manapság már rokont sem sajnálhat rokon.
S még egyet kérek én: ti mind, kik egykoron
Követtétek szívem reményét, kósza vágyát,
Versekbe öltözött képzelmeim világát,
Az ifjúság szelíd, vidám emlékeit,
Kik láttátok korom szerelmes lapjait,
Miket múzsám adott, s nekem mindent megérnek,
Ábeltől, Fannitól6 szedjétek össze, kérlek,
A lelketlen világ, a fondor pletykaár
E féltett kincseket ne ismerhesse már.
Fejem hamar lehull. Éretlen, ifjú hévvel
Többé nem alkotok, magasztos szenvedéllyel
Se hajtok végre már nagy hősi tetteket.
De ti, barátaim, kik úgy szerettetek,
A kézirataim vegyétek magatokhoz!
Ha majd lázas korunk megint békés napot hoz,
Hallgatva verseim, mondjátok el: ez ő!
Én meg felébredek, a hamvaim fedő
Síromból feljövök, s közétek telepedve
Patakzó könnyetek csak nézem, nézem egyre,
S derűs, boldog leszek; Rab lányom7 is talán
Sápadtan, szomorún majd emlékszik reám,
S hallgatja versemet búsan merengve, sírva…”
Itt álmodó dalát egy percre megszakítva
Az ifjú dalnok ím lehajtja most fejét;
Derűs tavasznapok szerelmes idejét
Idézi vissza mind. Ábrándos lányszemekre
Gondol, boldog, szilaj dalokra, éjjelekre;
Most mind életre kelt, s a szíve messze szállt.
S így zengte még tovább bús, áradó dalát:
„Haragvó géniusz, hová csaltál te engem,
Ki békés harcra és szerelmekre születtem,
Mért hagytam el a halk, a csöndes életet,
Barátimat s szabad, nyugalmas létemet?
A sors kényeztetett, derűs volt minden álmom,
Öröm töltötte el aranyló ifjúságom,
Derék múzsám időm osztotta meg velem,
S hozott hű társakat zajos víg esteken.
S kacaj töltötte meg, szilaj vers, boldog ének
A házi istenek őrizte menedéket.
Amint a bacchusi vad mámor véget ért,
S szívemben új remény gyújtotta fel a vért,
Reggel felé a szép kedveshez vitt a lábam,
Akit zavartan és haragvóan találtam.
Korholt kegyetlenül, szorongón, könnyesen,
Átkozta borba fúlt, elherdált életem,
Kérlelt, fenyegetett, szidott – és elbocsátott
Így éltem ezt a szép, derűs, boldog világot!
Mért nem becsültem én nyugodt, víg életem,
Miért bánt sorsom oly kegyetlenül velem,
S űzött a vész felé, hol őrült szenvedélyek,
Alantas gyűlölet s gonosz becsvágyak élnek!
Reményeim, hová vonzottátok szívem!
Mit is kerestem én, a csönd, a szerelem,
A versek híveként az aljas háborúban,
Hol gyűlölt gyilkosok s napfénytelen ború van!
Hogy zabolázzak én vad harci méneket!
S utánam mi marad? Irigység, megvetett
Féltékeny bosszú és hívság kegyetlen árja.
Hangom, halj el tehát, s hazugság szellemárnya,
Te szó, te puszta zaj…
De nem!
Te csüggedt mormogás, csitulj el!
Költő, örülj győzelmeden;
A büszkeséged nem bukott el,
Nem hódoltál be percre sem;
Gaz zsarnokunkat megvetetted,
Szövétnekeddel célba vetted,
Leleplezted a dicstelen,
Gyalázatos kormánytanácsot,
S korbácsod bűnös, nemtelen
Hóhéraid képébe vágott;
Versed dübörgött, szent harag,
Megtorló bosszúvágy zengett belőle;
Marat-nak s főpapjainak
A tőrt s Erünniszt jövendölte8.
Midőn a szent öreg a koronás fejet
Remegve, dermedőn a vérpadról lehozta,
Te bátran nyújtottál nekik kezet,
S előttetek már reszketett
A bírák bűnös, zord csoportja.
Most, dalnok, ünnepelj; s te bősz, istentelen
Vadállat, játékként fejem
Karmod markolja bár, nem lelsz nyugtodra többé:
Átkom s gúnykacajom követni fog, ne félj!
Idd vérünket, pusztítva élj;
Rút gnóm maradsz örökké,
Nincs messze már a perc… Feltámadunk;
Remegj! Dühünknek harsogása
Felhangzik végre már. Hazánknak zokogása
Felkelti csüggedt századunk.
Megyek már… Itt a perc… Kövess hát, lépj nyomomba
Megvárlak.”

Lelkesen a költő így dalolt.
És minden elcsitult, a fénylő égi bolt
Az árnyat bűvkörébe vonta,
S a hajnal fénye ím a rácson áthatolt.
A költő szeme könnybe lábad…
Zaj kél. ők, ők azok! Minden hiába volt!
Kulcsok csikorgó hangja támad.
Hívják… Ne még, ne még! Csak egyetlen napot:
S nem lesz kivégzés, szép szabadság
Vár mindenütt, s a hőst legott
A nagy nép hősévé avatják.
Nem hallják. Szótlanok. Bakó, munkába fogj!
De a halál útját barátság koronázza9,
S ő a vérpadra lép dicsőséget kiáltva10…
Múzsám, zokogj!

FORDÍTOTTA GALGÓCZY ÁRPÁD

JEGYZETEK

1. Puskin a mottót André Chénier: Jeune captive (A fogoly lány, más fordításban: A rab lány) című verséből kölcsönözte: „S búsultam bár fogolyként, a lantom, lám életre kelt…” Chénier ezt a versét már a börtönben, kivégzésére várva írta. Ihletője egy arisztokrata hölgy (M-elle de Coigny) volt, akibe a költő szerelmes lett, és aki egy szomszédos börtönben hasonlóképpen kivégzésére várt.

2. Utalás André Chénier utolsó verssoraira: Comme un dernier rayon, comme un dernier zéphyre / Anime le soir d’un beau jour, / Au pied de l’échafaud j’essaie encore ma lyre. (Nyersfordításban: Miként utolsó fénysugár, utolsó szélfuvallat / Életet lehel egy szép nap alkonyába, / A vérpad lábánál a lantom úgy zendítem meg én.)

3. A Nemzetgyűlés képviselőinek híres labdaházi esküjéről van szó.

4. Utalás Rousseau és Voltaire hamvainak újratemetésére a forradalom által a nemzet nagyjainak temetkezési és emlékhelyéül emelt Pantheonban.

5. Mármint Robespierre-t és a Konventet.

6. Ábeltől, Fannitól – Chénier bizalmasai: Ábel legodaadóbb ifjúkori barátja, Fanni pedig nagy szerelmeink egyike volt, akihez több ódát is írt.

7. Utalás Chénier: La jeune captive (A fogoly lány, A rab lány) című versére (Puskinnál: I uznyica moja), melyből a vers mottója is származik. (Lásd 1. jegyzetünket.)

8. Utalás Chénier: Charlotte Corday című ódájára, melyben Marat – 1793 július 18-án guillotin alá küldött – merénylőjét mint zsarnokölő hőst, a jogos bosszú istennőjét, a gonosztevők ellen tőrt ragadó Erény rettenhetetlen harcosát dicsőíti: Mais la France à la hache abandonne ta tête. / C’est au monstre égorgé qu’on prépare une fête / Parmi ses compagnons, tous dignes de son sort. / Oh! quel noble dédain fit sourire ta bouche, / Quand un brigand, vengeur de ce brigand farouche, / Crut te faire pâlir, aux menaces de mort! Puskinra rendkívüli hatással volt ez az óda, amiről kisinyovi száműzetésében írt verse, a Kinzsal (A tőr) tanúskodik.

9. André Chénier a kordén, amely a vesztőhelyre vitte, együtt zötykölődött egyik költő-barátjával, Rouchet- val. Utolsó perceikben is a költészetről beszélgettek, mert a barátság után ezt tekintették az élet legszentebb ajándékának. Elragadtatott beszélgetésük tárgya Racine volt, akinek Andromaché című tragédiája első jelenetét felváltva szavalták, míg a vesztőhelyre nem értek.

10. A vesztőhelyen Chénier állítólag a homlokára ütött és ezt mondta: „pourtant j’avais quelque chose là”. („Azért valami mégiscsak volt itt.”)