„A nagy francia forradalom jogosan végezte ki André Chénier-t.
És ezt kell tennie minden harcos demokráciának ma is.”

Lukács György: Irodalom és demokrácia. Szikra Kiadás, 1948. 166.

André Chénier-t (1762–1794), jóllehet a francia forradalom – sokak szerint az egész 18. századi francia költészet – legjelentősebb lírikusa volt, rövidre szabott életében költőként alig ismerte valaki. Maga Puskin André Chénier című ódájához fűzött kommentárjában meg is jegyzi: „André Chénier a francia forradalom áldozataként halt meg életének 31. évében. Költői dicsőségét Chateaubriand néhány elejtett dicsérő szaván kívül sokáig csak pár töredékes vers őrizte és az általános sajnálkozás azon, hogy a többinek nyoma veszett. De végre is műveit sikerült felkutatni és 1819-ben megjelentetni – lehetetlen nem hangot adni vele kapcsolatban a gyász fájdalmas érzésének…” (In: A. Sz. Puskin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij v gyevjatyi tomah. II. kötet, Academia, 1935. 495.) Lev Puskin visszaemlékezésében azt írja testvére Chénier iránti rajongásáról, hogy „André Chénier-t, aki csak nevére, de nem irányzatára nézve volt francia, valósággal bálványozta a költészetben. Oroszországban, de talán egész Európában ő volt az első, aki felismerte Chénier költészetének jelentőségét.” (In: Puskin v voszpominanyijah szovremennyikov. Moszkva, 1974. I. kötet, 64.)

1

A Chénier-elégia, amely a vers piszkozatos változatában még az André Chénier a tömlöcben (André Chénier v tyemnyice) címet viselte, Puskin egyik legfontosabb önéletrajzi vonatkozású verse, amelyben saját sorsát – a cári önkényuralom áldozatává vált költő sorsát – André Chénier – a jakobinus terror áldozata – sorsával állítja párhuzamba. A versnek Chénier La jeune captive (’A fogoly lány’) című ódájából vett mottója annak a füzetnek a fedőlapján is szerepelt, amelybe Puskin kisinyovi száműzetése alatt jegyezte verseit. Puskint Volnoszty (’Szabadság’) című verséért sújtotta száműzetéssel I. Sándor cár, akit a költő zsarnoki uralmáért gyűlölt és megvetett. Az André Chénier-ben a „…te bősz, istentelen / Vadállat, játékként fejem / Karmod markolja bár, nem lelsz nyugtodra többé: / Átkom s gúnykacajom követni fog, ne félj! / Idd vérünket, pusztítva élj; / Rút gnóm maradsz örökké…” sorok valójában I. Sándornak voltak címezve. 1825 július 13-án a költő ezt írta barátjának, Vjazemszijnek: „Olvastad-é már az én A. Chénier-met? Ha véleményt alkotsz róla, tégy úgy, mint a jezsuiták – csak arra figyelj, akit célba vesz…” I. Sándor halála után, 1825. december 4–6-i keltezésű levelében pedig szinte ujjongva ezt írja barátjának, Pletnyovnak: „Lelkem! Próféta vagyok én, istenemre mondom, próféta! André Chénier-met most óegyházi szláv betűkkel fogom majd kinyomattatni az atya és a fiú stb. nevében”. Még ennél is árulkodóbb a Képzelt beszélgetés I. Sándorral című kis groteszk képzeletjátéka, amelyben azzal a gondolattal játszik el, hogy ha ő lenne a cár, mit mondana Puskinnak:

„Ha én lennék a cár, magamhoz hívatnám Puskint és azt mondanám neki: „Alekszandr Szergejevics, ön egészen kiváló verseket ír.” Erre Alekszandr Puskin elfogódottsággal elegy zavarral arcán meghajolna előttem, én pedig így folytatnám: „Olvastam az ön Szabadság [Volnoszty] című ódáját. Nos, kissé kuszának, és némiképp végiggondolatlannak találtam”, mire én: – De azért van benne három nagyon jó strófa, felség… „Arra lettem figyelmes, hogy ön ostoba pletykák terjesztésével akar engem lejáratni a nép előtt. Úgy vélem, hogy az ön állításai nélkülöznek minden alapot, ön nem tiszteli a személy igazságát és becsületét még a cárban sem.” – „Jaj, felséges uram, minek fölemlegetni ezt az iskolás ódát? Inkább a Ruszlán és Ludmilla 3. és 6. énekét olvassa el, vagy A kaukázusi fogoly első részét, a Bahcsiszeráji szökőkutat. Az Anyegin is nyomdában van már, megtiszteltetésnek venném, ha elküldhetnék belőle két példányt őfelsége könyvtára számára Iv. Andr. Krilovnak [udvari könyvtárosnak] és ha felséged időt szakítana rá, hogy… „Már engedelmet, Alekszandr Szergejevics, de az ön verseinek olvasása számunkra mindig módfelett kellemes időtöltés. A mi cári életelvünk: „Semmit ne tégy csak úgy, de ha tenni kell, ne aludj!” De árulja el, csakugyan nem akar felhagyni a rólam szóló gúnyiratok írásával? Nem jól van ez így. Pedig nincs miért panaszkodnia rám. Még ha a megfelelő alkalmat várva, egyelőre nem adtam is önnek kitüntetést, akkor sem lehet oka a panaszra. Ismerje be, kérem, hogy nagyrabecsült kollégáim, a hispán király vagy az osztrák imperátor bizony különbül bántak volna el önnel. Összes rosszalkodása ellenére melegebb éghajlatra [Értsd: délre, Moldáviába, Kisinyovba.] költözhetett; hát talán olyan rossz dolga volt Inzovnál és Voroncovnál?” – Felséges uram, Inzov annyira odáig volt értem, hogy a moldovánokkal való minden csetepatémért azonnal házi őrizetre ítélt, és hogy halálra unjam magam, gondoskodott róla, hogy mindennap megkapjam a frankfurti újságot [Frankfurter Oberpostamts Zeitung]. Voroncov gróf őfensége ellenben nem helyeztetett házi őrizetbe, és újságokat sem küldött, de az orosz irodalom ismerőjeként, úgy bánt velem, mint Wellington hercege… [A kéziratban a kurzívval szedett rész áthúzva. Helyette a következő szöveg szerepel:] „Mondja, hogyan tudott kijönni Inzovval, ha nem tudott kijönni Voroncovval?” – őfelsége kérem, Inzov tábornok jóindulatú és tiszteletreméltó, orosz lelkületű ember; nem esik hasra az első jöttment angol előtt és nem helyezi őt magasabbra összes ismert és ismeretlen honfitársánál; aztán nem teszi már a szépet senkinek sem, benne van a korban: a szenvedélyek, ha valaha is voltak benne ilyenek, rég kihunytak. ő hisz a nemes érzések erejében, mert ezek benne magában is megvannak, nem fél a gúnyolódásoktól, mivel felettük áll, és nincs kitéve jogos szurkálódásoknak sem, lévén mindenkivel igen tapintatos. Nem ítél elhamarkodottan, nem hisz szedett-vedett gúnyiratoknak. Nem mulaszthatom el, hogy őfelsége emlékezetébe idézzem: ott tartunk, hogy most már minden szabad megszólalást, minden törvényellenes irományt nekem tulajdonítanak, ahogyan minden szellemes kiszólást Ciciánov hercegnek [Cicianov Dmitrij Jevszejevics herceg (1747–1835) – a korabeli társasági élet kifogyhatatlan szellemességeiről elhíresült alakja]. Vállalom én a rossz versek szerzőségét is nevem jó csengésében bízva, de a jó versekről, meg kell vallanom, képtelen is lennék lemondani, ami természetesen megengedhetetlen gyöngeség. „Na de ön a tetejében még athéista [sic!] is! Hát szabad ezt?!” – őfelsége, kérem, hogy lehet megítélni egy embert egyetlen levélkéből, amit a barátjának írt, hogy lehet egy gyerekes csínyt bűncselekményszámba venni, és két semmitmondó mondatot úgy pertraktálni, mintha valamilyen össznépi nyilvánosság előtt mondott tüzes szónoklat lett volna? Én mindig is úgy tiszteltem és tisztelem önt, mint aki a legjobb a jelenlegi uralkodók között (bár azért várjuk meg, mi lesz X. Károlyból), de az ön legutóbbi eljárása velem szemben – és itt az ön tulajdon szívére kell apelláljak – ellentmond az ön által követett elveknek és a felvilágosult gondolkodásmódnak is. „Vallja be, csakugyan mindig az én nagylelkűségemben bízott?” őfelsége megsértésének legkisebb szándéka nélkül mondom, de hisz ez ki is derült közben: ha így tettem volna, hibát követek el. Ámde ezen a ponton Alekszandr Puskin indulatba jönne és sok felesleges (bár részben jogos) dolgot vágna a fejemhez, mire én annyira megharagudnék rá, hogy száműzném őt Szibériába, ahol is ő megírná Jermak és Kocsum című poémáit, versbe és rímekbe szedve…¹.

2

Az André Chénier Puskin életében csak jelentős kihagyással jelenhetett meg. A cenzúra által kifogásolt és törölt – a „Köszöntelek, sugárzó égi fényem!” és a „S a zord vihar lecsendesül” közötti – részre a vers első megjelenésekor négy kipontozott sor utalt. Az 1825-ös dekabrista felkelés után a versnek ez a részlete önálló életre kelt: a szerző tudta és jóváhagyása nélkül December 14-re címen kezdték másolni és terjeszteni, olyan benyomást keltve, mintha Puskin ezt a verset kifejezetten a Szenátus téri dekabrista megmozdulás alkalmából írta volna, holott a fél évvel korábban született André Chénier részlete volt. A kézirat hamarosan a megtorlásra összpontosító hatalom figyelmét is felkeltette. Voltak, akik letartóztatással és száműzetéssel fizették azért, hogy házkutatáskor a kéziratot megtalálták náluk vagy kiderült, hogy terjesztették. Maga Puskin ellen is eljárás indult a cár legmagasabb jóváhagyásával. 1827 folyamán négy alkalommal kellett Moszkvában és Szentpéterváron hivatalosan, írásos formában magyarázatot adnia az André Chénier-hez című versből kiemelt részlet eredetéről és az egyes verssorok jelentéséről. 1827. január 27-i kihallgatásakor Puskin így magyarázta az inkriminált versrészletet: „Ezek a sorok nyilvánvalóan a francia forradalomra vonatkoznak, melynek maga A. Chénier is áldozatául esett.” A „Magasztaltam szent morajod” sorokról ezt írja vallomásában: „Ez a Bastille elfoglalása, amelyet André Chénier megénekelt.” A „Hallottam fogadalmukat, / Az esküt, mit lobogva tettek”-ről pedig ezt: „Ez a jeu du pomme-ban [Labdateremben] tett eskü” [Mármint a harmadik rendből képződött Nemzetgyűlés tagjai által tett ünnepélyes fogadalom, miszerint mindaddig nem távoznak a teremből, illetve újból összegyűlnek, amíg nem alkotják meg és fogadják el az új alkotmányt. 1789. június 23-án, amikor a király képviseletében megjelent az udvari ceremóniamester és sürgette távozásukat, Mirabeau ezt az elhíresült választ adta a Nemzetgyűlés nevében: „Menjen és mondja meg urának, hogy mi a nép akaratából tartózkodunk itt, és csak szuronyokkal lehet távozásra bírni minket.”].

3

Chénier az 1789-es francia forradalom mérsékelt szárnyához tartozott, akik – angol módra – az abszolút uralkodó korlátlan hatalmát, a király zsarnoki hatalmát nem a többség zsarnokságával, a nép vagy egy magát népnek kinevező kisebbség terrorisztikus önkényével kívánták felváltani, hanem liberális alkotmányossággal, végső soron alkotmányos monarchiával. Szenvedélyesen szabadságpárti volt, de a polgári és emberi szabadságot nem a nyaktiló működéséből eredeztette, hanem a hatalom alkotmányos korlátozásából és a csak törvényeknek engedelmeskedő, szabad és egyenlő polgárok öntudatából és önkéntes politikai egyesüléséből. Puskin, aki maga is egyszerre utasította el a korlátlan cári hatalomban (szamogyerzsavije) rejlő zsarnokságot és a vele szemben kirobbanó népfelkelések véres káoszát, újra meg újra „esztelennek és kíméletlennek” (beszszmiszlennij i beszposcsadnij) nevezve az „orosz zendülést” (russzkij bunt), minden bizonnyal nemcsak a poétai, de az ettől elválaszthatatlan morális és politikai rokonság okán is közel érezhette magához Chénier-t.

Chénier, akit ma talán konzervatív liberálisnak neveznénk, 1787-től 1791 elejéig a londoni francia követ magántitkára volt, így közvetlen közelből láthatta és tanulmányozhatta, hogyan működik a liberális alkotmányosság fékeivel és ellensúlyaival korlátozott királyi hatalom. Hazájába visszatérve addig tudott csak lépést tartani a forradalommal, amíg ez nem ment sokkal tovább az alkotmányos monarchiánál. Ne feledjük: a forradalom kezdetén maga a nemzetgyűlés ruházta fel XVI. Lajost „a szabadság helyreállítójának” címével. Chénier – ahogyan az a Journal de Paris publicistájaként írt cikkeiből kitűnik – szíve szerint ezen a ponton – az alkotmányos monarchia pontján – fagyasztotta volna meg a forradalmat, amely azonban – az ismert menetrend szerint – rohant tovább és meg sem állt a jakobinus diktatúráig. 1792 augusztusában a párizsi nép megdöntötte a trónt és vérfürdőt rendezett Párizsban. Két nap múlva felfüggesztették a Journal de Paris működési engedélyét is, aznap este pedig már égették az „ellenforradalmi” lapot az utcán. Chénier, amíg tehette következetesen a girondisták mellett foglalt állást, Robespierre-t és a jakobinusokat támadta, XVI. Lajos pere során pedig a király védelmében is közreműködött. Állítólag egyike volt azoknak, akik segítették a királyt védőirata elkészítésében és annak a levélnek a megfogalmazásában, amelyben a Konventhez fordult, hogy joga legyen a perében hozott halálos ítélettel szemben a néphez fellebbezni.

Chénier elkerülhette volna a letartóztatást és a kivégzést, ha nem mozdul ki abból a Versailles melletti kis házból, ahová az öccse – a jakobinussá lett Marie-Joseph Chénier, a maga korában ismert drámaíró – menekítette őt a Párizsban tomboló terror elől. Ebben a kis házban, az akkorra már lefejezett király nevezetes palotájának és parkjának tőszomszédságában azonban Chénier nemcsak bukolikus költeményeket és szíve hölgyének, Fannynak címzett szerelmes verseit írta, hanem azt a vadul rendszerellenes ódáját, melyben a jakobinus terror fanatikusának, Marat-nak a gyilkosát, Charlotte Corday-t ünnepelte. (Puskinra rendkívüli hatással volt ez a Corday halálára írt poéma, amint azt kisinyovi száműzetésében írt Kinzsal [A tőr] című verse is mutatja.) Chénier nem tudta lelkiismeretével összeegyeztetni, hogy miközben másokat kiállásra buzdító, zsarnokságellenes verseket ír, ő maga biztonságban lapuljon valahol. 1793 őszén, a jakobinus terror tetőpontján visszatért Párizsba. 1794 márciusában tartóztatták le egyik ismerőse házában mint „gyanús elemet”. Májusban az állambiztonsági bizottság – arra hivatkozva, hogy „a forradalom kezdete óta hazafiatlan magatartást” tanúsított írásaiban – meghosszabbította fogva tartását.

„Kihallgatásának jegyzőkönyve fennmaradt – írja A lefejezett költő című nemrégiben felfedezett esszéjében Vas István. – Sokat faggatták, miből él, kitől kap pénzt és mennyit, miért kapott Angliából levelet, miért nem volt katona. Amikor betegségére hivatkozott, azzal torkolták le, hogy még a púposok és sánták is elmentek megvédeni a hazát. Társasága iránt érdeklődtek, de egyetlen nevet sem mondott meg. A börtönben különben nem érezhette magát nagyon rosszul. Az arisztokrácia nagyjában véve üldöztetésében is megtartotta ragyogó modorát, szépen és finoman tudott meghalni, nem rajongásból, hanem pusztán jó nevelésből, s a guillotine előtt, a börtön szűkös viszonyai között folytatta előbbi életmódját, mely többnyire sem jámbor, sem erkölcsös nem volt. Chénier-t a Saint-Lazare börtönben olyan kellemes és előkelő emberek vették körül, mint Montalembert, Montmorency, Noailles-Rohan herceg, Broglie herceg, De Vergennes, Ginguené, Madame de Saint-Aignan, Fleury hercegné s a Trudaine fivérek, akiket egy nappal Chénier után végeztek ki. (…) Apja hónapról hónapra halasztatta pörét, és sikerült is aktáit mindig legalulra tétetni. Csak két nappal maradt le a célról: ötvenkét órával fia kivégeztetése után megbukott a terror, és Robespierre-t kivégezték. Utoljára Barère-hez, a végrehajtó bizottság egyik legbefolyásosabb tagjához fordult. De rossz helyen kopogtatott, Barère Chénier-nek leggyűlölködőbb ellensége volt. Jelleme és élete is végzetesen ellentétes volt az övével. Ügyvéd volt, és Chénier-vel együtt alapító tagja Az alkotmány barátai társaságának, amelynek alapelveihez Chénier végig hű maradt. Barère azonban a Hegypárt előretörésével átpártolt a jakobinusokhoz, a legádázabb terrorista lett, a lefejezést olyan ékesszólóan tudta ajánlani, hogy »a guillotine Anakreonjá«-nak nevezték. Hogy, hogy nem, a döntő pillanatban megint áruló tudott lenni, az első volt, aki Robespierre halálára szavazott, és a direktóriumban is megőrizte befolyását. Túlélte Napóleont, a restaurációt, és tekintélyes öregségben halt meg 1846-ban, ötvennégy évvel Chénier után. Amikor az apa a költő életéért könyörgött, azt felelte: »Polgártárs, nyugodjék meg, a fia három nap múlva el fogja hagyni a börtönt.« Csakugyan elhagyta, három nap múlva vitték kivégzésre egy Roucher nevű még fiatalabb költővel együtt. A sorfalat álló nép szidalmai, a nők rikácsolása s a rájuk hulló kavics és szemét közepette a két költő a szégyenkordén nevetgélt, tréfált, versekről vitatkozott, majd felváltva Racine-t szavalták a vesztőhelyig.” (Vas István: A lefejezett költő, Vas István hagyatékából, OSZK). (http://www.holmi.org/2010/09/vas-istvan-a-lefejezett-kolto-andre-chenier).

Chénier-t a monarchia visszaállítása érdekében a börtönben szervezett összeesküvés koholt vádjával (a vád szerint társaival ki akart törni a Saint-Lazare börtönből, hogy megöljék a nép képviselőit és kivált a Comité de Salut Public és a közbiztonsági bizottság tagjait) halálra ítélték, és az új jakobinus időszámítás szerinti III. év termidor 7-én (1794. július 26-án), két nappal Robespierre diktatúrájának bukása előtt kivégezték. Ezen a két napon múlott élete. A vérpadra lépve állítólag ezt mormolta, mintegy maga elé: „Meghalni, de hát ilyen fiatalon…” Aztán hetykén a fejére ütött és így szólt: „Azért valami mégiscsak volt itt…” Harminckét éves volt, amikor a nyaktiló alá hajtotta fejét.

Egy párizsi polgár, aki szinte mindig ott volt a guillotin véres látványosságaira éhes bámészkodók tömegében, nagy idők kis tanújaként, buzgón lemásolta az aznapi kivégzési listákat, sőt, rajzokat is készített a kivégzésekről, Chénier halálát is feljegyezte. Tőle tudható, hogy 38 név szerepelt az aznapi listán, köztük „a híres Baron de Trenck”-é, és egy Roucher nevű költővel kezdődött a névsor. Mivel Chénier neve költőként akkoriban szinte ismeretlen volt a városban (ellentétben testvére, Marie-Joseph Chénier nevével, akivel gyakran összekeverték), másnap, amikor híre ment, hogy egy költőt is kivégeztek, mindenki Roucher-ra, s nem Chénier-re gondolt. A derék párizsi kispolgár feljegyzéséből tudható, hogy kivégzése napján árnyékban 23 fok volt, továbbá: „Délnyugati szél. Szép idő.”

Chénier, akit Puskin a „libertariánusság vértanújának” nevezett, élete végéig az orosz költő láthatatlan szellemi kísérőtársa maradt: minden elragadtatással töltötte el a „fenséges gallban”, de különösen szabadságszeretetében és zsarnokgyűlöletében osztozott. A zsarnokság, vagyis a saját határain túlmenő, nem a törvényen, hanem az önkényen alapuló hatalomba azonban Puskin is, Chénier is beleértették a nép önkényuralmát, a törvényszünetként is értelmezhető forradalmi terror zsarnokságát, a tömeg törvénytipró önkényét, vagy – kortársuk, Tocqueville szép szavával szólva – a „többség zsarnokságát” is.

A szabadság polgári állapota – és ezt értékelte oly nagyra Chénier költészetében és politikai magatartásában Puskin – feltételezi a joguralmat, a központi hatalom, a Szuverén – monarcha vagy nép, mindegy – hatalmának alkotmányos korlátozását (a liberális alkotmányosságot) és feltételezi a szellemi gyerekkorból kilábalt autonóm személyiséget, aki a szabadságot az élettel azonosítja, a szolgaságot viszont a halállal, melyet megvet és gyűlöl. A halálmegvető szabadságszeretet nem más, mint az életigenlés és életszeretet legmagasabb foka: szabadság nélkül élni annyi, mint a halál állapotában lenni – servitus morti adsimilatur olvasható már a Digesztákban is –, annyi, mint nyomorult árnyékként árnyékvilágban tengődni. Így is lehet persze élni, csak minek?