Lefekvéshez készülődtem. Pontosabban, hogy imádkozzak, mikor egyszer csak megcsörrent a telefon. Hátrahőköltem, s azonnal lüktetni kezdett bennem a vér a berregő hang miatt. Gyorsan fölkaptam a kagylót, hogy megszűnjön a falakról visszaverődő zörej.

Recsegett a vonal. Hallottam, hogy valaki motoz a túloldalon. Bele is szólt, de egyetlen szót sem értettem vagy fél percen át, aztán hirtelen megszűnt a recsegés, kitisztult a vonal, és a túloldalról csak annyi hallatszódott, hogy: Ott vagy?

Itt vagyok, mondtam, de úgy éreztem, téves hívás, s mivel aztán nem szólt bele a túloldalon senki, letettem. Épp leültem, hogy újra nekikezdjek az imádságnak, mikor ismét megszólalt a telefon. Valamennyire fel lehettem készülve rá, mert nem érintett olyan erősen a hangja, mint előbb. Néztem a régi típusú készüléket, ahogy megmozdul a csörrenések közben, majd fölálltam, odaléptem az éjjeliszekrényhez és fölvettem a kagylót.

– Halló, tessék, Böszörményi Antal – szóltam bele határozottan.

– Halló, te vagy?

– Attól függ, hogy ki. De egyébként én vagyok, igen. Te ki vagy? – kérdeztem vissza, és közben mosolyogtam azon, amit mondtam. Megint csönd volt, s csak azt hallottam, hogy úgy szuszog az a valaki a túloldalon, mintha légszomja lenne. Ismerősnek tűnt, de sehogy sem tudtam időben és térben elhelyezni az érzést, amit a lüktetése okozott.

– Anti, te vagy az? Ott vagy? – szólalt meg ismét, és ahogy kimondta a nevem, azonnal tudtam, hogy apám az. Dühös lettem, ami határozottan zavart.

– Igen, én vagyok. Szia, apa – válaszoltam. Fölnevetett a túloldalon, majd a nevetése hamar durva köhögéssé alakult, mely szinte szétszakította a műanyag kagylót a kezemben.

– Jól vagy? – kérdeztem, közben pedig csöndesedett a rohama.

– Ühm, igen, csak kissé… Figyelj csak, beszélnünk kéne, rendben?

– Most? – kérdeztem vissza hirtelen.

– Igen, most – válaszolt.

Meglepett a kérdése. Elsőként úgy éreztem; semmi kedvem találkozni vele. Késő is volt, tudtam, hogy korán kell kelnem, és eluralkodott rajtam az az érzés, hogy ha már ilyen rég nem láttam apámat, nem tartozom felelősséggel érte, ami persze marhaság. Az órámra néztem. Háromnegyed kilenc volt.

– Elég késő van, és reggel még van egy kis dolgom, mielőtt továbbutazom. De pár nap múlva visszajövök. Lehetne akkor? – kérdeztem. Nem akartam megemlíteni neki, hogy reggel anyámhoz is megyek. Őt ki akartam hagyni ebből az egészből.

– Nézd, tudom, hogy elfoglalt vagy, de most volna jó. Beszélnünk kéne, érted? Nagyon fontos volna – mondta, közben pedig köhögött, s úgy tűnt, a tüdeje ki akar szakadni a mellkasából.

Megint az órámra néztem. Persze a mutatók alig mozdultak. Figyeltem magam, hogy a szervezetem miként reagál, s az mennyire van összhangban azzal, ami belül lecsapódott, mint valami pára, miután fölvettem a kagylót. Egy ideig csönd volt.

– Jó – mondtam. – Néhány perc és összeszedem magam. Merre vagy most? Hol találkozzunk?

Elmondta, hová szokott járni. Ismerem a helyet még abból az időből, mikor elég sűrűn igyekeztük legyőzni az éjszakát – ahogy egy barátom mondta mindig. Letettem a kagylót. Visszavettem a vászonnadrágom, egy szürke garbót és egy hosszú, vízhatlan kabátot, aminek kapucnia is van. Leoltottam a villanyt, bezártam az ajtót és elindultam.

Végigmentem a gangon, s közben a lépteim zajába belejátszottak az eleinte erősödő, majd halkuló nyögések, melyek egy vékony ajtó mögül szüremlettek ki. A gang túloldalán egy férfi dohányzott. Mikor elhaladtam mellette, észrevettem, hogy a kezével követi a nyögések ütemét a korláton, és két slukk között rám is vigyorgott, mintha arra várna, hogy együtt örüljünk az ajtó mögül kiszüremlő gyönyörnek.

Kint szerencsére csak szemerkélt az eső. Ahogy haladtam a bérházak között, kerülgettem a kisebb-nagyobb tócsákat.

Néhány perc és kiértem a körútra. Hatalmas tömeg volt az utcákon. Mindenki az eget kémlelte, ahol az Orion helyén egy kusza folt világított, mint egy óriási macska szeme. Két napja tartott már ez az őrület. Frankfurtban, ahol a repülőre várakoztam, annyira lekötötte az embereket a látvány, hogy még a gépem is késett. Fel-le futottak a helynevek, és az időpontok az egyes terminál hatalmas kivetítőjén. Amikor beléptem a tágas térbe, akkor történt a robbanás. Vagy legalábbis, hozzánk akkor ért el. Erős fény hatolt be az acél tartószerkezet éles vonalai közt, és a tetraéderek, melyek a plafont borítják, vastag fényárban úsztak, s úgy tűnt: minden pillanatban becsapódhatnak, mint valami villám.

Miközben haladtam az utcán, az egyik stewardess járt a fejemben. A vékonyodó szoknyája, ami a térde fölött vágta keresztbe formás lábait, majd a kemény, nagy galléros egyening, mely szabad utat biztosított a szemeknek. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de csak nem ment; figyelni az embereket, ahogy a telefonjukat babrálva, vagy egyszerűen csak az eget bámulva állnak szétszórtan, mint a magok, amiket talán nem is véletlenszerűen szórt szét a szél. Az is eszembe jutott, vajon milyen kiesés lehet ez a gazdaságnak, hogy egy ilyen látványos paca terjed szét az égen.

Szerencsére elég laza volt ez a szövet, hogy átfurakodjak rajta. Egy melírozott hajú, idős nő a telefonját a magasban tartva haladt egy kis, fiatalokból álló csoport közepén. Ide-oda himbálódzott és a tömeg hullámzó mozgása közben tisztán hallható volt, hogy néha fölnevet, s talán annak örül, hogy látja a képet, amit a készülékkel önmagáról készített. Figyeltem, mennyire élvezi a dolgot.

Aztán egy kis utcán levágtam pár száz métert, és néhány perccel később odaértem a helyhez, ahová apámmal megbeszéltük a találkozót. Nem mentem be, inkább nekitámaszkodtam az egyik közeli ház oldalának, és onnan figyeltem, hogy egyesek kijönnek, mások meg bemennek a szemben lévő kocsma ajtaján. Nevettek, láthatóan jól érezték magukat. A fejemre húztam a kapucnit, hogy a fölöttem lévő erkély pereméről legalább ne közvetlenül a fejemre hulljanak az alázúduló cseppek. Szerettem volna végignézni, ahogy apám megérkezik. Meg akartam vizsgálni az arcát, még mielőtt szóba elegyedünk. Látni, milyenek a mozdulatai, hogyan nyit ajtót, ilyesmik. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, szükségem van rá, hogy felkészüljek belőle – legalább annyiban, amennyire a mozdulatai árulkodóak.

Néhány perc elteltével aztán meg is jelent a túloldalon. Föltűnt, hogy lassan mozog. Ismerős volt a járása, s hogy a bal oldala kicsit mindig lejjebb van, mint a jobb. Sapka volt rajta, így abból a távolságból nem tudtam tisztán kivenni az arcvonásait, de látszott: az elmúlt évek komoly nyomást gyakoroltak rá. Megöregedett.

Egyre közelebb volt már, s önkéntelenül tettem pár lépést felé. Mikor elém ért, fölemelte a fejét, rám nézett kissé rémült tekintettel, mint aki nem tudja, ki állja el az útját és miért. Mosoly kúszott az arcára. Úgy láttam, őszintén örül nekem és ez megnyugtatott. Alapjában véve jó, hogy látjuk egymást, gondoltam.

– Szia, apa – mondtam. Nem válaszolt azonnal. Pár másodpercig csak nézett, s ahogy jött, a mosoly olyan gyorsan le is vonult az arcáról, és a szája körül meg a homlokán a ráncok egészen más alakba rendeződtek át. Végignéztem rajta. A sapkája szakadt volt. A kabátja lógott rajta, s vagy két számmal nagyobb lehetett, mint a rá illő méret. A nadrágja át volt ázva és a szürkés színe éles kontrasztot alkotott bézs cipőjével. Úgy nézett ki, mint egy jobb állapotban lévő hajléktalan.

– Szia, Anti. Jó, hogy eljöttél, örülök neked. Menjünk beljebb, mert egy kicsit fázom – mondta. Hátrébb léptem, aztán kinyitottam előtte az ajtót.

Beléptünk a helyre. Volt egy kis előtérszerű, sötét helyiség, majd a függönyt félretolva feltárult a bárrész, ahol a bal oldalon hosszú pult húzódott, a jobb oldalon pedig kis beülők voltak, egyenként négy embernek elegendő hellyel.

Beljebb mentünk. Fél perc elteltével hosszú combú, magas nő lépett elénk. Megkérdezte, hogy vacsorázni is szeretnénk-e vagy csak inni, mert amennyiben csupán italt fogyasztanánk, akkor a bárnál tud nekünk helyet biztosítani. Apámra néztem, aki igencsak elárvultnak tűnt, ahogy álldogált mellettem és a színes izzókat meg a hosszú pult belsejében sorakozó üvegeket és poharakat nézte. Úgy láttam: jobb, ha beülünk egy sötét sarokba, talán ott ő is jobban érezné magát. Megmondtam a lánynak, hogy ennénk is. Erre ő a terem hátsó részébe vezetett, majd a helyünkre mutatott, ami semmiben sem különbözött az összes többitől.

Miután levettük mindketten a kabátunkat és leültünk, alacsony, de nagyon formás kis nő jelent meg, hogy fölvegye az italrendelést. Nagy mellei voltak, nem volt nehéz észrevenni. Ahogy azt sem, hogy apám – hiába próbálja ide-oda forgatni a szemeit – nem képes másra nézni. Folyamatosan a nő melleit bámulta.

– Mit kérsz, apa? – kérdeztem tőle. Hirtelen rám nézett, és az arcán az tükröződött vissza, mintha egy éber álomból bukkant volna föl, merthogy megráztam a szavaimmal.

– Ja, hogy inni? Hm… Nézzük csak. Egy Portoricót kérek, meg… egy deci fehérbort. Valami jó szárazat. Ugye van Portorico? – kérdezte a nőtől, s most először nézett a szemébe. Van, igen, válaszolta, majd rám nézett, én meg kértem egy pohár sört. Felírta a rendelést, aztán eltűnt a terem feketén gomolygó, hátsó részében.

Már az utcán elterveztem, hogy nem siettetem a dolgot, nem rohanom le semmivel apámat, de mégis kicsúszott belőlem két kérdés: – Mi az, ami ilyen sürgős? Miről akarsz beszélni?

Nem válaszolt, csak furcsa grimaszt vágott, mintha még mindig a kis formás csaj idomai járnának a fejében. Elvett egy becsomagolt fogpiszkálót az asztalról, kibontotta, majd forgatni kezdte az ujjai között. A viszonylagos sötét ellenére is egyértelmű volt, hogy remeg a keze, s hogy határozott mozdulatokkal próbálja leplezni zavarát és az idegességét.

– Kifújom magam kicsit, jó? Várjuk meg a piát, kortyolok egyet. Utána elmondom. Nem lesz könnyű, de megpróbálom – válaszolt. Elég sejtelmesen mondta. Bizonyára belejátszott ebbe a piros, gyenge fénnyel keveredő sötét, meg a latin zene is, mely a háttérből szivárgott.

Zsebkendőt vett elő az egyik zsebéből meg néhány apróbb tárgyat is. Cigarettatárcát, csomagolt dohányt, egy félig evett szendvics maradékát, s miután ezeket kipakolta az asztalra, az ezüst zsebóráját is, amit csak egy pillanatra láttam, mert azonnal visszacsúsztatta valahová mélyre.

Apám egész életében a legkülönfélébb tárgyakkal kereskedett. Jól emlékszem a gyerekkoromban azokra a pillanatokra, mikor olyan dolgokkal szembesültem, melyekről még ma sem merném biztosan kijelenteni, micsodák is valójában. Elképesztő érzéke volt ahhoz, hogy potom pénzért megszerezzen bármit, amire – úgy érezte – szüksége van, ami kell neki, és ahhoz is nagyon értett, hogy a leglehetetlenebb dolgoktól szabaduljon meg úgy, hogy neki nagyon is megérje. Tizenhat éves koromra leginkább egy raktárhelyiséghez hasonlított a lakás, ahol a szó szoros értelmében különböző szinteken, polcrendszerek sokaságán, szisztematikusan volt kialakítva egyfajta rend, amiben csak ő létezett, meg persze maguk a tárgyak. Anyámmal csak figyeltük, ahogy alakul, bővül, növekszik ez a tárgy-erdő, mely minket egyre inkább perifériára szorított, nemcsak térbeli, de érzelmi és szellemi értelemben egyaránt.

Lehajtott fejjel ült velem szemben és még mindig a fogpiszkálóval babrált, s közben ismét felszakadt belőle a krákogó, ziháló köhögés.

– Apa – mondtam. Nem nézett föl, csak a szája előtt tartotta a kezét. – Apa, kérlek, nézz rám – mondtam ismét. Fölemelte a fejét. – Elég csúnyán köhögsz. Kérsz egy pohár vizet? – kérdeztem. Bágyadt, kissé vizenyős szemmel nézett rám. Éreztem, hogy ez a köhögés nemcsak a tüdejét, de az egész testét megrázza ilyenkor.

– Igen, köszi. Az nagyon jólesne most – válaszolt halkan. Alig értettem a közben egyre hangosabbá váló zene mellett.

Fölálltam, s a bárhoz léptem, ahol egy fiatal srác épp törölgette a poharakat. Néha egyet-egyet fölemelt, és úgy nézte meg, hogy foltos-e a vékony üveg. Kértem egy pohár vizet, aztán visszaléptem az asztalhoz és apám elé tettem a teli poharat. Kezébe vette, majd inni kezdett, és közben cuppogó hangot adott a szája, mintha napok óta nem ivott volna semmit.

– Huh… ez fasza volt, kösz. Nem vagyok egy vízpárti, de ez most teljesen átjár. Klassz – mondta, miután letette a poharat. Furcsálltam, hogy ilyen szavakat használ.

Közben megjött a kis kerekded lány, elénk rakta a rumot, a bort meg a sörömet, s csupán annyit mondott, hogy mindjárt jön a pincér, aki felveszi a rendelés többi részét – s hogy addig az étlapról tudunk választani. Az asztal belső része felé mutatott, és a sötétben tényleg ott lapult néhány szürkés színű mappa. Apám kezébe vette az egyiket és nézegetni kezdte kerek szemmel, érdeklődően.

Azt éreztem, hogy sehogy sem akar nekikezdeni a dolognak. Még az italához sem nyúlt. Zavarban voltam. Ott ültünk ketten a piákkal, és bárkinek úgy tűnhetett, hogy esetleg barátok, vagy netán apa és fia vagyunk, ami igaz is, csak hát, akkor már több mint két éve nem beszéltünk egymással. Eltelt nagyjából egy perc, mire elhatároztam, hogy megpróbálom beindítani a beszélőkéjét. Ám mielőtt megszólalhattam volna, fölnézett. Szelíd volt az arca, de egyben határozott is.

– Szóval, pap lettél. Hát, ez tényleg szép. Félre ne értsd, nem csak úgy mondom. Ha valami, akkor ez tényleg szép dolog – mondta bizarr mosollyal az arcán.

– Ami azt illeti, még nem vagyok pap. Az még legalább egy év. És akkor sem olyan pap leszek, mint azok, akikre az emberek általában gondolnak. Elsősorban utazni és kutatni fogok ezentúl – feleltem.

– Aha, értem. Merrefelé? – kérdezte. Úgy tűnt, csak zavarában érdeklődik. Valamiért nem voltam képes elhinni neki, hogy tényleg érdekli, mit is csinálok. És hiába bosszantott, akkor is így éreztem. De – gondoltam –, ez a játék része, s hogy nem szabad erőltetnem semmit.

– Például a Vatikánban meg Rómában, de holnap Németországba megyek egy tanulmány kapcsán – mondtam, s közben a kezembe vettem az étlapot, mert a szemem sarkából láttam, hogy a pincér már ott lebzsel körülöttünk. Láthatóan a megfelelő alkalomra várt, hogy megkérdezze, mit szeretnénk enni. Cseppet sem voltam éhes. Végignéztem a levesek közt, aztán kiválasztottam a ház specialitását. Semmi egyéb nem volt melléírva.

– Sikerült választaniuk? – kérdezte egy távolinak tűnő hang.

– Apa, tudod már, hogy mit eszel?

– Aha, igen… hm, lássuk csak. Erőlevest kérek tojással. Meg oldalast. Igen. És uborkasalátát – válaszolt. Közben a magas srác felé kacsintott. Megint úgy tűnt, hogy kényszeresen cselekszik. Végül én is megmondtam, mit kérek, a pincér pedig bólintott, majd elvitte az étlapokat.

– Koccintasz velem? – kérdezte apám. Ismét azt a szelídséget láttam az arcán, mint pár perccel korábban. Fölemelte buzdítólag a kis feles poharat, közben mosolygott, a szeme pedig tele volt aggodalommal.

– Persze – mondtam, majd megemeltem én is a poharam, hogy összeérhessenek a levegőben.

Jólesett a sör. Kellemesen hideg volt és enyhén bizsergett a számban és a nyelőcsövemben. Apám lehúzta a rumot, aztán köhintett párat és megveregette a mellkasát, mintha attól gyorsabban múlna bármi is. Néhány másodpercig hallgatott, csak utána szólalt meg:

– Tudom, hogy elég kicsi voltál még akkor, de biztos emlékszel, mikor az új lakásba költöztünk. Emlékszel, nem? – kezdte el, és közben nem rám nézett, hanem a bár felé, mintha elkalandozna megint a színes izzókon.

– Nyolc vagy kilenc éves voltam. Emlékszem, persze – feleltem, majd ittam megint a sörből.

– Igen, hát hogyne. Az időérzékem sosem volt valami szuper – tette hozzá, és ő is ivott a borból, aztán folytatta: – Anyád akkor már a biztosítónál dolgozott. És elég keményen, meg kell hagyni. Neki nagyobb szerepe volt abban, hogy olyan rendezetten éltünk, és hogy neked mindened megvolt abban az időben. Milyen szép volt akkoriban…

– Most is szép – vágtam közbe.

– Nem úgy értettem… mindegy. Igazad van – mondta. Körbejáratta a szemét a termen. Követtem; alig voltak rajtunk kívül néhányan. A bárnál egyetlen pár ült, akik néha súgtak valamit egymás fülébe. Közben iszogatták az italukat, ami valami long drink lehetett, a sötét miatt azonban nem láttam pontosan, mi is az. Apám megint elhallgatott.

Figyeltem az arcát és egyszer csak azt láttam, hogy könny szökik a szemébe, majd vékony csíkban az arcán is lefut egy kevés. Sosem volt az a sírós fajta, és nem is tudtam felidézni egyetlenegy hasonló alkalmat sem korábbról, ahogy ott ültünk egymással szemben.

– Nem gondoltam volna, hogy a negédes amerikai filmeken kívül létezik olyan, hogy az új lakókhoz átjön a szembe-szomszéd, és hoz valami finomságot, ezzel is megkönnyítve a beilleszkedést… vagy mit. De Anikó átjött. Talán rá is emlékszel. Hiszen ott laktak velünk szemben… még a kezdeti időkben – mondta, és kivárt, hátha reagálok valamit. De bennem elindult egy képsorozat az akkori szobámról, s ahogy a lépcsőházban műanyag szánkóval csúszok le a műmárvány lépcsőn, meg hogy lesodródom az egyik fordulóban a kék csúszkáról és nekicsapódom a korlát kiálló részének. Anyám visított, mikor beléptem az ajtón. Ömlött a vér a fejemből, de olyan intenzíven, hogy elborította a szemem; tulajdonképpen a fél arcomat. Ha belegondolok, iszonyatos lehetett ez neki. Az volt az egészben a legmeghökkentőbb, hogy egyáltalán nem fájt. Csorgott le a sűrű, vörös nedv, elszínezte a ruhámat, és ahogy az arcomhoz nyúltam, a kezem is tiszta vér lett. Hat öltéssel varrták össze a szemem fölötti részt. Szerencsére azóta megvastagodott a szemöldököm, és a kopott csíkot a bőrömön csak az látja, akit kellően közel engedek magamhoz. Közben apám folytatta:

– Szóval, bekopogott a szomszéd nő. Előtte már láttam egyszer, mikor hordtuk fel a bútorokat a lakásba. Elosont mellettünk, és szemet szúrt, hogy milyen… Nem is találom a jó szót… Milyen egyben van… Tudod, milyen érzés az, mikor meglátsz valakit és a kisugárzása, a lénye valahogy passzol azokhoz az érzésekhez, amik pont akkor, abban a percben kavarognak benned. Meglátod, és azt érzed, hogy bárhogy is, de adomány volt, hogy láthattad, és súlyos hiányt, szomorúságot és valami… agyoncsapott vágyat érzel, mikor eltűnik a szemed elől – mondta, aztán ismét hallgatott, és kortyolt a borból.

Sejtettem, milyen irányt vesz majd a történet, és nem kívántam túlságosan, hogy bebizonyosodjon a bennem lassan formálódó gyanú. Mégis, úgy voltam vele, hogy ha eljöttem, és itt ülünk most ketten, akkor végighallgatom, bármi is lesz a vége.

– Mi volt az a vágy, amit éreztél? – kérdeztem. Meglephette a határozottságom, mert felkapta a fejét, és csak nézett, kétségbeesett arccal.

– Már hogy mit éreztem… Mire vágytam, mikor megláttam azt a nőt? – kérdezett vissza, pedig nyilvánvalóan értette, mire vonatkozik a kérdésem.

– Igen – mondtam szikáran.

– Hogy mit éreztem pontosan? – kérdezett megint, mintha hülyére akarna venni, de aztán a szeme mozgásából meg hogy ismét a fogpiszkálóval babrál, rájöttem, hogy egyszerűen csak ideges. Mintha nem tudná, hogy megmondhatja-e az igazat vagy sem.

– Őszintén? Hát… – kivárt, de nem szóltam közbe. – Szerintem azt, hogy meg akarom kefélni. De nem, mert ezt csak most gondolom, akkor ez nem így volt bennem… vagy… lehet, hogy pont akkor volt így és… Szóval valami olyasmit, hogy megkívántam, hogy… – nem fejezte be a mondatot. Kiitta a maradék bort a poharából, aztán megint elnézett a bár felé. Ütemet váltott a zene a háttérben; öblösebb lett, mintha egy barlang mélyén ülnénk.

– Kérek még egy kört – mondtam. – Innál még egy bort a vacsora előtt?

– Igen, az jó volna – válaszolt félszegen. Intettem az éppen arra haladó pincérnek, és jeleztem, hogy kérnénk még egy kört. Bólintott. Rövid ideig csak a zene hallatszott, meg ahogy néhányan elmennek mellettünk, hogy leüljenek vacsorázni a számukra kijelölt helyre. Apám aztán folytatta a beszédet olyan természetességgel, ami két év csönd után némileg dühítő volt.

– Jó régóta el akarom ezt mondani valakinek, de évekig csak rettentő félelem volt bennem. Biztos ismerős neked is, hogy elkezdenéd, de elakad a szó a torkodban és gombóccá alakul, amitől majd’ megfulladsz. Pár hónapja meg azt érzem, hogy már nem bírom. El kell mondanom valakinek, és… te mégiscsak pap vagy. És nem mellesleg a fiam.

Nem először hangsúlyozta akkor már, hogy mi vagy ki mellett köteleztem el magam. És az volt az érzésem, hogy ez nagyon is lényegi eleme annak a dolognak, amiről beszél. Bár nem tudtam még összerakni a teljes képet, hisz homályban lappangott a mondókájának lényegi része. Mélyen azonban ott bujkált bennem, hogy mindazt, amit tanulással, elhatározással, munkával és lemondással sikerült elérnem pár év alatt, valahogy ellenem fordítja majd, mire a végére ér. Nem szóltam semmit. Vártam, hogy folytassa. Közben krákogott ismét párat, majd kifújta az orrát az egyik, asztalról elvett szalvétába. A szemét és az arcát is megtörölte, s így az enyhe csillogás eltűnt az arcáról, mintha visszahúzódott volna valahová a homályba.

– Verőfényes délután volt, emlékszem, hogy tűzött be a nap és délelőtt föltettem a sötétítőfüggönyt, hogy ne vakítson a fény annyira. Aztán egyszer csak hallottam a kopogást. Behívtam a nőt. Már hogy az Anikót, mert volt nála egy torta is, amit nekünk hozott. Mindhármunk nevét, az anyádét, az enyémet, de még a tiédet is ráírta valami mázzal. Épp rendezgettem a kisszobában a dolgaimat. A bélyegeket, különféle képeket meg a könyvsorozatokat raktam össze. Mondtam is neki, hogy nem nagyon érek rá. Persze nem akartam elküldeni. Akkor még inkább az illendőség miatt. Megkérdeztem, kér-e valamit inni. Azt mondta, gondolt rá, hogy iszik egy kávét, de otthon épp elfogyott, viszont a torta elkészült és azt hitte, hogy mindannyian itthon leszünk már, ezért is hozta át. Ez talán olyan négy óra körül lehetett, de… Nem tudom már pontosan. Kimentem a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Amíg vártam, hogy lefőjön, néha benéztem a szobába és figyeltem, ahogy a képeket nézegeti a falon, amiket pár nappal korábban tettem föl, hogy kinézzen valahogy a nappali, míg véglegesen ki nem alakítjuk a dolgokat. Vékony, fehér blúz volt rajta. Itt van most is előttem, és olyan… testhez álló, feszes, középhosszú szoknya, ami… hát… elég jól kihangsúlyozta, milyen csinos. Ne haragudj, hogy így… hogy is mondjam, részletezem a dolgot, de szeretném, ha értenéd, mit is indított el bennem – tette még hozzá, aztán elhallgatott. Úgy éreztem, valamiféle jelzésre, jóváhagyásra vár, hogy folytathassa; bólintottam néhányat és igyekeztem megértő arccal nézni rá, holott a gégémben már erősen mozgolódott egy csomó. Aztán beszélt tovább:

– Értsd meg, szerettem anyádat. Akkor legalábbis még biztosan, és alapjában véve nem az járt a fejemben, hogy milyen más nőkre vágyom, meg effélék. Ez a nő csak úgy besétált, és hagyta, hogy jártassam rajta a szememet. Érted, hogy mire gondolok, nem?

– Csak azt? – kérdeztem, de szerencsére amint kimondtam, a pincér meghozta a második kört, és az első fogást is, ami apámnak valóban az első volt, nekem pedig az egyetlen. Láttam, hogy zavarba jön attól, hogy valaki odalép az asztalunkhoz. Becsukta a szemét, mintha egy rossz érzést vagy álmot akarna átvészelni valahogy. Néztem az arcát, ahogy az összeszorított szeme mellett barázdákba rendeződnek a ráncok, és az orrát, amiből vékony kis szőrök bújtak elő, akárcsak a füléből. Mikor kinyitotta a szemét, megint egészen más látszódott az arcán, mint korábban. Enyhe mosoly kúszott rá. Majd elemelt egy kanalat a kis különálló tányéron elhelyezett evőeszközök közül és kavargatni kezdte a levest, amiből vastagon emelkedett fölfelé a gőz, mely ködbe burkolta az egész arcát ráncostul, mindenestül. A levesemben ezernyiféle zöldség úszkált. Fölé hajoltam; kellemes illat csapott meg. A mellkasomban a szívem vadul pumpálta a vért; éreztem a csuklómon, de a nyaki ereimen még inkább. Megkóstoltam a levest; savanykás íze volt. Másra számítottam, de ez abban a pillanatban nagyon is másodlagosnak tűnt. Apámra néztem, aki fújkálta a kanalában lappangó forróságot, aztán szürcsölve fölszívta a szájába. A következő merítéssel kiemelte a tojást, amit azonnal széthasított a kanál éles pereme. A sárga folt elterült a mélyedésben, egy része pedig visszacsorgott a fölfelé áramló gőz között a tányérba.

– Persze… Talán részleteznem se kéne, hogyan is történtek ezután a dolgok. De közben meg úgy érzem, ha elhallgatok valamit, akkor az olyan lesz, mintha mindent elhallgattam volna – mondta, s közben hirtelen mozdulattal letette a kanalat, olyan képet vágva, mintha túl forró volna az étel.

– Bevittem a kávét. Még mindig a rézkarcokat meg azokat a szecessziós kis vázlatokat nézegette, amiket akkor feltettem a falra dísznek. Megkínáltam valami száraz süteménnyel, amit a konyhában találtam, és megköszöntem neki mindannyiunk nevében a figyelmességet, hogy olyan csodálatos tortát sütött nekünk, akikről azt sem tudja, kik is vagyunk valójában. Mosolygott és azt mondta, hogy ebben a házban történnek érdekes dolgok, s hogy majd bizonyára én is észre fogom venni, úgyhogy ez a kis semmiség igazán nem nagy szám. Aztán egy picit hallgattunk. Izzadni kezdtem, zavarban voltam, mert hát… ott ült egy vadidegen nő, akit egyrészt akkor már másodszor kívántam meg, de akiről azért tudtam már, hogy férje van és fogalmam se volt, hogy miért olyan közlékeny velem. Szerintem más is zavarba jött volna. Nagyon dobogott a szívem. Emlékszem, arra gondoltam, hogy talán hallható. Persze ez badarság, akkor is tudtam. Aztán kérdezgetni kezdett a képekről, hogy miket csinálok, mit pakoltam épp, hogy elégedett vagyok-e a lakással, meg efféléket. Azonnal feltűnt, hogy a tortát ugyan nekünk címezte, de a kérdései már kizárólag rám vonatkoznak, és mindig úgy kanyarította a szavakat, hogy azoknak a középpontjában én álljak. Összevissza beszéltem, és tulajdonképpen egyik kérdésére se válaszoltam. Most, így visszagondolva… lehet, hogy a bizonytalanságom, meg hogy zavarban voltam, szintén szimpatikus volt neki. A fene tudja. Meséltem rólad is, hogy zenélsz. És hogy egészen ügyes vagy, meg hogy szeretsz sportolni és nyitogatod a szárnyaidat: hogy sok minden érdekel egyszerre, de hogy közben meg visszahúzódó típus vagy, ami talán az egykeségednek köszönhető. Ilyesmiket… mondom, összevissza.

Láttam apámon, hogy erősen koncentrál, s hogy közben pedig legalább annyira zavarban van, mint azon a délutánon. Érződött rajta, hogy nagyon összeszedett, pontos akar lenni; nehogy kihagyjon fontos részleteket vagy akár egyetlen érzésnek a leírását, amiből – szerinte – tisztábban érthető lesz, hogyan és legfőképp, miért is csalta meg anyámat. Hallgatott egy darabig, ivott a borból, s közben a pult felől ránk omló fényben látszott, hogy a pohár falán vékony réteget hagy maga után a folyadék. Vett néhány nagyobb levegőt, majd beszélt tovább:

– Aztán megmutattam neki a dolgaimat. Nagyon érdeklődő volt. Emlékszem, leemelt egy-két könyvet a polcról. Volt, amelyikbe bele is lapozott. Nem tudnám megmondani, miért vezettem körbe a lakásban. Talán csak jólesett megmutatni, milyen az életem, ami persze, tudom… nemcsak az én életem volt, de abban a percben vagy órában ez egészen másként működött. Az egyik könyv a Scilly-szigetekről szólt, képekkel tarkítva. Elmesélte, hogy járt ott egyszer, még gyerekkorában. És hogy ez az első olyan emlék, amire tisztán emlékszik. És az első olyan utazás, amit végig tud pörgetni bármikor a fejében. Amit újra és újra átél, és bizony elég gyakran emlékszik vissza rá, így mondta valahogy. Mondtam neki, hogy én is jártam ott. Azt hiszem, beszéltem is neki az ottani növényvilágról meg hogy a Golf-áramlat tulajdonképpen ott éri el Európát. És azért is olyan buja az egész szigetcsoport. Párszor fölnevetett, miközben meséltem. Láttam, hogy élvezi. Mutattam még pár apróságot, nem emlékszem már pontosan, miket. Remegett a térdem, és rettenetesen izzadtam. Párszor végignéztem rajta, mikor nem rám figyelt, hanem épp valamilyen tárgyat tartott a kezében. Jesszusom, Anti, nem is tudod elképzelni, milyen érzés ez… Őrjítő, tényleg őrjítő! Szétfeszíti az embert.

– Talán jobb is, ha nem tudom elképzelni – mondtam. Lenéztem a levesre, mely előttem gőzölgött, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyek belőle. Úgy éreztem, azonnal visszaokádnám az egészet. Az azonban meglepett, hogy apám se nagyon evett a sajátjából. Megint elnézett összeszorított szájjal, aztán vissza rám.

– Kérdeztem, hogy kér-e még valamit. És esküszöm, de tényleg esküszöm, hogy azt kívántam: mondjon nemet! De hát, megcsörrent a telefon és akkor már nemcsak a térdem, de a szám is remegett. Mondtam neki, hogy csak egy perc. Ő meg mosolygott, emlékszem, és mondta, hogy beszéljek nyugodtan, megvár. Félelmetes volt – mondta, majd hirtelen köhögni kezdett, és megint úgy tűnt, hogy szakad ki belőle valami. Talán az, amit éppen mond, amiről beszél. Fájt neki. Látszott az arcán, a ráncai mozgásán, de még azon is, ahogy fölemelte a kezét, hogy a szája elé tartsa. Vagy fél perc is eltelt, mire abbamaradt a krákogó, öklendező roham. Elvett egy szalvétát az asztalról és nagy adag csomós, sűrű anyagot köpött bele. Fölemelte a fejét, aztán tovább beszélt.

– Felvettem a kagylót. Anyád szólalt meg a túloldalon. Sietve beszélt, így nyilván nem hallhatta, hogy úgy szuszogok, mint valami mormota. Annyit mondott csupán, hogy tovább kell bent maradnia. Meg hogy utána elmegy érted a különórára. És azt is, hogy valószínűleg elég későn lesz aznap vacsora. Mondtam neki, hogy rendben, semmi gond. Csinálja csak nyugodtan a dolgát. Megkérdeztem, hogy elmenjek-e érted, segítek-e azzal, és közben reménykedtem, hogy azt mondja: nem kell. És aztán úgy lett.

Kényszeres nevetés hagyta el a száját.

– Miután letettem a telefont, visszamentem a kisszobába. Anikó az ablaknál állt és kifelé nézett. Lassan mentem felé, óvatosan, és fogalmam se volt, hogy mi fog történni. De… bevallom, nagyon kívántam már akkor. Lüktetett bennem a közelsége. Hogy egy idegen, addig fel nem fedezett test van ott, egyetlen karnyújtásnyira tőlem. Odaálltam mögé. Nem lehetett öt centinél több köztünk, és éreztem a testének a melegét és a hajának az illatát. Őszintén szólva, lenyűgöző volt. Rabul ejtett, és azt se bántam volna, ha csak állunk ott jó pár órán át, és még az is eszembe jutott, hogy megjöttök, beléptek a szobába és mi még mindig ott állunk, mint két szobor… vagy mi. De nem jöttetek. A hátára tettem a kezem. Simogatni kezdtem. Egyre lejjebb kúsztam, aztán az egyik kezemmel felhúztam a blúzát, kibújt belőle és…

– Kérlek… – mondtam. Izzott az arcom és nagyjából olyan vörös lehettem, mintha szét akarna durranni a fejem. Nézett rám egy kicsit, aztán fölemelte a feles poharat, lehúzta a rumot, majd a borospohárból is a benne lévő maradékot.

– Azért hívtál ide, hogy ezt elmondd? Ezt meg is írhattad volna, vagy nem is tudom – mondtam, de közben már bántam a mondataimat, mert éreztem, hogy egyrészt nincs mit kommentálni ezen, másrészt, ilyet nem ír meg az ember. Meglepetésemre aztán folytatta:

– Igen, ezért. És ami azt illeti, más miatt is még, mert nem ilyen egyszerű. Szóval, ennél sokkalta nehezebb az ügy – tette hozzá. Ismét vizenyős, áttetsző lett a szeme. Néhány pislogás után szétszóródott benne a fény, mintha összetört volna a nedves gömb felületén.

– Hallgatlak – mondtam.

– Nem tartott sokáig ez a dolog, elhiheted. Talán egy hónapig, vagy addig se. De nekem egyetlen hosszú napnak tűnik az egész, éjszakákkal, álmatlan éjszakákkal teletűzdelve. Egyik este azért nem aludtam, mert azon járt az agyam, hogyan fogok másnap a szemetekbe nézni. A másik nap meg fel voltam tüzelve, hogy mi és hogyan lesz másnap. De aztán hamar rájöttünk, hogy ez az egész egy marhaság. Vagy, hogy nem is marhaság, csak nem helyénvaló, meg nem is kivitelezhető, hogy ilyen közel egymáshoz, és hogy neki férje, nekem meg családom van. Viszont sokat beszélgettünk. És mivel ő is, én is otthon voltunk ezekben az időkben, pontosan tudtuk, mennyi időnk van egymásra. És nemcsak a szexről szólt, elhiheted nekem – mondta, és közben olyan arcot vágott, mintha azt várná, hogy bólogassak. Hogy igazoljam azt, amiről beszél.

– Értem, persze. De ettől nem érzem jobban magam, ezt meg te hidd el – válaszoltam.

– Persze, persze, ne haragudj – felelte aztán.

Addig a percig észre sem vettem, hogy egy talán húsz négyzetméteres kis tánctér húzódik a pult hátsó része mögött. Csak mikor a pár, mely odáig a pultnál ült, fölállt és táncolni kezdett. Lassan ringott a két csípő. Finoman, csak épphogy értek egymáshoz. A lány néha nevetett. Lehajtotta a fejét és a lábait nézte – úgy tűnt, kissé zavarban van. Néztem őket vagy egy percen át, ahogy körbejárják a kis teret, és azon töprengtem, hogy a szűkössége milyen hihetetlenül jelentéktelen lehet számukra. Apám enni kezdett. Bekanalazta a levest, s közben a pincér meghozta az oldalast meg a salátát. Mozgolódott a gyomrom. Anyám jutott eszembe, s hogy reggel megyek hozzá, és mennyire szörnyű és milyen gyönyörű is lesz látni őt ez után az este után. Vágytam a közelségére. Az egyetlen nőnek az érintésére, aki valamilyen módon legalább képes megérteni.

Félretolta a levesestányért, aztán maga elé húzta a forró húst a krumplival. A villájával kiemelt egy jó nagy adag uborkát, bekapta, és közben ecetes lé meg egy vékony tejfölcsík indult el lefelé a szája egyik szegletéből. Erősen szuszogott. Hallottam a hörgőiből feltörő, recsegő hangot, amitől néhány másodpercenként az jutott eszembe, hogy mindjárt rátör megint a köhögőroham.

– Anya tud erről? – kérdeztem. Bekapott még egy darab húst, aztán letette a villát meg a kést, és megtörölte a száját.

– Nem – mondta és várt. Éreztem, hogy nyitva hagyott egy rést, amiből még rettenetes dolgok fognak kiszabadulni. – Hát igen… ahogy mondtam, Anikóval elég sokat beszélgettünk. És azt is megbeszéltük, hogy befejezzük, amikor mind a ketten, külön-külön tulajdonképpen megéreztük, hogy ezt nem szabad. Hogy nem jó, egyáltalán nem helyes. Egyik délután átjött. Furcsa, mert ugyanott, a kisszobában, az ablakhoz közel, ahol először szeretkeztünk, mondta el, hogy miért is nincsen gyerekük. Hogy nem lehet, és hogy… legalábbis akkor még úgy volt, nem jöttek rá az orvosok, miért nem… hogy miért nem lehet. Régen is volt ez, és akkor még… akkor olyan bizonytalan volt minden. És hogy a kapcsolatukat ez… hogy is mondta… megmérgezte, ellehetetlenítette, hideggé tette. Valahogy így mondta. A fene egye meg, Anti, tényleg le akartam zárni a dolgot. Ott ültünk a szobában és én akkor arra gondoltam, hogy szeretlek benneteket, érted? Anikó. Őt is szerettem. De mégis, a hozzá fűződő érzéseim csak egy olyan vágyból fakadtak, aminek nem tudtam ellenállni egy darabig. A lényeg: megbeszéltük, hogy nem érintkezünk, egyáltalán – hirtelen elnémult, és láttam, hogy nagyon koncentrál.

– Ő nem volt képes ezt betartani. Folyton átjött, nap mint nap és eleinte, persze, még beengedtem, beszélgettünk, volt, hogy jó hosszan. És hozzám bújt. Meg azt is mondta, hogy kíván és folytassuk, merthogy szükségünk van egymásra. De én akkor már úgy éreztem, hogy csak neki van szüksége rám. Idegesíteni kezdett. Kiabáltam vele, sőt elküldtem. Talán meg is aláztam, mert hirtelen valahogy meg akartam szabadulni tőle. És pont annyira zavart már akkor, mint amennyire kívántam, mikor először ott álltunk az ablaknál.

Azóta sem tudom elképzelni, milyen arcot vágtam – hogy hogy is nézhettem rá. De talán nem véletlen, hogy az ember az életének legnagyobb részében nem képes látni önmagát, semmilyen formában. Talán védekező mechanizmus ez. Önvédelem, mely a legfontosabb bizonyítéka annak, hogy milyen súlyos folyamat, ahogy eljut az ember odáig, hogy bántsa magát. Talán az önismeret hiánya ez, és az a tény, hogy milyen gyorsan és könnyedén vagyunk képesek megbocsátani magunknak a legundorítóbb gaztetteket is. Tovább beszélt:

– Egyik délután kint voltam a kertben. Szereltem valamit. Nem is emlékszem már pontosan. Nem is fontos. Valaki a nevemet mondta a hátam mögött. És akkor, ahogy ellepett a félelem a nevem hallatára, érezni kezdtem, hogy ez az egész nem zárult le még. Hogy nekem ezzel el kell számolnom. Megfordultam. A férje állt ott. Falfehér, beesett volt az arca. Mintha nem aludt volna vagy egy héten át. Kérdezte, hogy tudnánk-e négyszemközt beszélni. Nem emelte fel a hangját, csöndes volt. Ijesztően nyugodt. Remegni kezdett a kezem, de mondtam neki, hogy persze, beszéljünk. Megkérdeztem, hol szeretné. Mondta, hogy igyunk valamit. Olyan helyen, ahol nyugodtan le tudunk ülni. Ne nálunk, és ne náluk. Mondtam, hogy jó. Beültünk a kocsijába, elindultunk. Nem volt az egy hosszú út, csak pár saroknyira mentünk, de óráknak tűnt. Bementünk egy helyre. Semmit sem tudok felidézni az egészből, csak a férfi arcát, ahogy szemben ül velem. A fickó… basszus… hogy is hívták? Hihetetlen, de nem jut eszembe a neve… Gergő vagy talán Gábor… Nem tudom. Ült ott velem szemben, és láttam, hogy egy lehetetlen erő nyomul fel benne, mintha a feszültség a szemét is ki akarná durrantani a helyéről. Eleredt a könnye. Szipogott kicsit és vagy háromszor-négyszer elnézést kért, pedig nem kellett volna. Nekem kellett volna! De hát… hogyan, milyen módon, Anti? Mit kellett volna mondanom? Hogy sajnálom, hogy lefeküdtem a nejével? Hogy amíg ő és az én feleségem is dolgozott, addig mi keféltünk, és jókat nevettünk meg történeteket meséltünk egymásnak a múltból, olyan dolgokat, amiket vele, meg anyáddal éltünk át? Bazdmeg, bassza meg! A kurva életbe – mondta és közben megint furcsán, talán kínjában nevetett.

– Tudod, mi a legviccesebb? – kérdezte aztán.

– Nem, fogalmam sincs – feleltem.

– Hogy még mindig nem mondtam tulajdonképpen semmit, az. Bassza meg!

Az asztalra csapott és az edények csörrenése összeadódott, ahogy nagyjából egyszerre kissé elemelkedtek, majd visszahulltak a kemény felületre.

– Mindketten tudtuk, miről van szó. Eszemben sem volt megjátszani a hülyét. Mintha nem tudnám, hogy tudja a nyilvánvaló igazságot. És ez volt az egyetlen jó döntés, amit ebben a dologban hoztam. Megkérdezte, hogy szeretem-e Anikót. Mondtam, hogy igen, de csak mint barátot… szóval, hogy annak, ami történt, vége. És hogy nem akarok tőle már semmit. Kíváncsi lettem, miből jött rá a dologra. És csak ez után… miután kimondtam, döbbentem rá, hogy mi lesz, ha ezt ti is megtudjátok…

– Korábban eszedbe sem jutott? – vágtam közbe.

– Persze… eszembe jutott korábban is, de így, hogy a fickó tudta, valóságossá vált a veszély. – Köhögött néhány apróbbat, s utána kivárt pár másodpercig.

– Aztán elmondta, hogy több mint öt éve szeretnének már gyereket. Azóta próbálkoznak eredménytelenül. És hogy számos vizsgálaton átestek, ő is, Anikó is. Aztán megint elindult az a bugyborékolás a szemében. Esküszöm, hogy láttam a fájdalmat. Mintha formája lett volna, mintha… Félelmetes volt. Aztán csak annyit mondott, hogy Anikó terhes. Mondom, semmit sem tudok felidézni a helyből. Azt sem, hogy mit ittunk, vagy hogy milyen színű volt a berendezés. De azt tudom, hogy fázni kezdtem. Remegtem és legszívesebben elfutottam volna, és abban a percben úgy éreztem, hogy soha többet nem akarok találkozni senkivel. Hogy ezt nem tudom vállalni. Hogy nem vagyok képes anyád elé állni, vagy eléd. És azt képzeltem, hogy ha nem futok el, akkor az a férfi ott kicsinál… vagy nem is tudom. Ilyesmi dolgok kavarogtak bennem. Falfehér volt az arca. Elmondta, hogy neki nem lehet gyereke. A vizsgálatok folyamán kiderült. Egyáltalán nem. És ez biztos. És hogy csak azért nem mondta el Anikónak, mert félt, hogy ez tönkretesz mindent. Félt, hogy elveszíti. Aztán könyörögni kezdett, nekem meg zúgott a fülem, meg se bírtam szólalni, izzadtam. Szörnyű volt. Megint megkérdezte, hogy szeretem-e a feleségét, én meg csak ingattam a fejem vagy mi… és mondta, hogy nem mondja el a feleségemnek, nem fogja megtudni, csak hogy hagyjam, hagyjam őket, merthogy ő örül. Szóval, hogy örül. És hogy meg fogják tartani a gyereket. Hogy mindent megbeszéltek már, és persze nem lesz könnyű. El is költöznek. Pár hét, ő már intézkedett.

Hosszan hallgatott és lefelé bámult. Láthatóan nem akart a szemembe nézni. Körbenéztem a teremben. Jóval többen voltak már, a bárnál is szinte minden széken ültek. Az órámra néztem: negyed tizenkettő volt. A levesem teljesen kihűlt, kavartam rajta kettőt, de eszemben sem volt enni belőle. Apámra néztem, aki közben a kezébe vette a villát, elemelt egy darab húst a tányérjáról, majd a szájába vette. Vizenyős volt megint a szeme. Figyeltem, miközben rágó mozdulatokat tesz, és nem is remegett, hanem himbálódzott a keze, mint a kisebb ágak a szélben.

Aztán köhögni kezdett. Rátört megint a rohamszerű nyomor, ami úgy tűnt, hasítja szét a mellkasát, majd öklendezni kezdett és mindent, amit az este folyamán, és talán előtte evett, visszaokádott a tányérba. Nagy, vörös gömb lett a feje. Az erek megduzzadtak a halántékán és a homlokán. Lihegett. Nem bírtam megmozdulni. Nagy nehezen fölállt, s anélkül, hogy rám nézett volna, elindult a mosdó felé. Utána néztem és a bal válla akkor is lejjebb volt, mint a jobb. Aztán beleolvadt a terem hátsó, sötétebb részébe.

Mikor egyedül maradtam, úgy éreztem; fogalmam sincs, mit keresek ott. Elviselhetetlenné vált a zene, a fények, a bárnál ülő arcok, minden. Nem bírtam maradni. Izzott a fejem; valami képtelen, idegen érzés borította el az agyamat, de nem csak az agyamat, az egész testemet. Odaszóltam az egyik pincérlánynak, hogy fizetnék. Meg se vártam, hogy visszajöjjön. Kitettem egy halom pénzt az asztalra. Majd magamra borítottam a kabátom, eltoltam a függönyt, feltéptem az ajtót és beleüvöltöttem valakinek az arcába, aki épp a nedves, csillogó járdán haladt el.

Megnyomtam a gombot. Fülledt volt a levegő. A felhők bent tartották a városban a szmogot. Eltelt vagy egy perc, mire lépések zaja szűrődött ki bentről. Aztán kulcszörgést hallottam, végül kinyílt az ajtó. Szokás szerint homály lappangott az előszobában. Nem láttam tisztán anyám arcát. Csak hogy még nem öltözött föl, vagy legalábbis olyan ruhát visel, amiben nem hagyná el a lakást. Köszöntem. Motyogott valamit, aztán beljebb mentem; jobbra a konyhába, hogy lepakoljam azt a pár apróságot, amit még előző nap kért, hogy vigyek.

Kinyitottam a hűtőt. Beraktam a sajtot meg a tejet. Visszazártam a fehér dobozt, megfordultam. Ő már ott ült az asztalnál, épp cigarettára gyújtott. Fáradt volt az arca. Hosszan néztem, ahogy a fehér falra mered és nem mozdul közben. Csak a keze emelkedett föl-le, ütemesen, ahogy a szájához emelte a cigit, amiről annyiszor próbáltam lebeszélni, eredménytelenül. A jobb szemének fölső része közben aprókat rándult, mintha a testén végigfutna egy rázkódás, mely ott vezetődik le. Látszott, hogy nehéz éjszakája lehetett, akárcsak nekem.

A konyhaablakhoz léptem, majd elhúztam a kis csipkés függönyt, hogy kilássak a gangra. Valaki mozgolódott a túloldalon. Közepes méretű szőnyeget terített rá egy ötven körüli nő a korlátra; a nagyobb része lefelé, az udvar felé lógott, úgy, hogy ne legyen akkor a súlya, ami lehúzza az egészet, hogy aztán a sárgás színű kövekkel kirakott téglalapon landoljon. Néztem, hogy a porolóval néhány másodpercenként ráver egyet-egyet a szőnyegre. Minden becsapódáskor erősen összeszorította a szemét, hogy a szétáramló por ne lepje el.

– Elutazol? – szólalt meg anyám. Könnyed volt a hangja, már-már lebegő.

– Igen – feleltem. – Fél tizenkettőkor megy a gép. De pár nap múlva már jövök is vissza.

Csönd volt egy darabig és közben néztem, hogy a gangon a nő tüsszent néhányat, aztán folytatja a porolást. Anyám egyszer csak fölállt és odaállt mellém. Nem fordultam felé, csak megérintettem a kezét. Száraz volt a bőre, s a legfelső perceknél hegyesen álltak ki a csontok a kézfejéből. Végighúztam rajtuk néhányszor a kezem. Közben jó volt azt érezni, hogy néz, és mindketten a másikra gondolunk úgy, hogy nem nézünk egymás szemébe.

– Kérsz kávét? – kérdezte. – Pár perce főtt le. És így, hogy hoztál, még egy kis tejet is bele tudok tenni – mondta még. Elfordítottam a fejem, bólintottam. Hallottam, ahogy matat a tűzhelyen, s hogy közben a folyadék bugyog a háttérben. Sávokban tört be a fény a ház belső terébe. Hol erősebbek, hol tompábbak lettek a színek, míg bámultam kifelé az ablakon. Lerakta a csészét a radiátorra, majd visszaült az asztalhoz és újabb cigire gyújtott. Kortyoltam párat a kávéból.

– Láttam tegnap ezt a micsodát az égen. Tényleg gyönyörű. Mindenki erről beszél most. Te láttad? – kérdezte, miközben hangosan szívta be, majd fújta ki a füstöt.

– Láttam, igen. Tényleg szép – mondtam.

– Azon gondolkodtam, hogy vajon jót jelent-e… – tette még hozzá.

– Volna bármilyen jelentősége?

– Igazából nem tudom. Nem tudom eldönteni. De valami miatt úgy érzem, hogy talán mégis van. Hogy van ránk hatása.

– Lehet – mondtam még, és közben azt figyeltem, ahogy a nő szemközt fölemeli a szőnyeg addig lefelé lógó részét, és rácsap pár erőset a porolóval. Sűrű porfelhő emelkedett föl, majd egy kisebb szellő az egészet betolta abba a sávba, ahol a szűrődő napfény hófehérré és égetővé színezte a levegőt.

– Apád itt járt tegnap – mondta hirtelen. Ránéztem. Egyenletesen slukkolt, és hosszan fújta ki a füstöt, mintha minden pillanatot ki akarna élvezni.

– Mikor? – kérdeztem. Közben dupla erővel és sebességgel kezdett verni a szívem.

– Késő délután. Hét óra felé, azt hiszem. Akkortájt értem haza. Az udvaron várhatott rám. Amikor becsöngetett, nem kérdeztem tőle, behívtam, mert esett az eső. Nem akartam, hogy tovább ázzon.

Kivárt, majd szívott még a cigiből, aztán a hamutartó szélére helyezte. Lassan emelkedett föl a végéről a füst és megcsavarodott a levegőben, mintha össze akarna csomósodni.

– És mit akart? – kérdeztem szigorúbban. Anyámnak akkor már könnyes volt a szeme. Ideges lettem. Ökölbe szorult a kezem, s az egész alkaromon erősen húzódott a bőr. Éreztem, ahogy ráfeszül az izmaimra.

– Azért jött, hogy elmondjon valamit. Anti, ne izgulj, nem veszekedtünk…

Nem bírtam türtőztetni magam. Közbevágtam.

– Idejött, és képes volt ezt a mocskot neked, pont neked elmondani?

– Hogy? – kérdezett vissza.

– Este találkoztunk. Fölhívott. Biztos azután, hogy innen eljött. Beültünk egy helyre, és elmondta az egészet. Anikót, meg a férjét, meg… Pedig direkt meg is kérdeztem tőle, hogy tudsz-e róla, és azt hazudta, hogy nem. Képes volt hazudni, néhány órával utána, hogy elmondta neked…

– Miről beszélsz? – vágott közbe elfúló hangon, s közben a cigiért nyúlt és jó nagyot szívott belőle. Én meg gondolkodás nélkül folytattam:

– Hát azt, hogy viszonya volt azzal a nővel, meg hogy teherbe is ejtette.

Már a mondat kiejtése közben éreztem, hogy egyrészt nem lenne szabad, hogy ezek a szavak elhagyják a számat, másrészt: nem is biztos, hogy ugyanarról beszélünk anyámmal. Elhallgattam. Láttam, hogy kiesik a cigi a kezéből, majd halk, nyüszítő hangok törtek elő belőle. Becsuktam a szemem. Hallottam, hogy zokogva kimegy a konyhából, s hogy közben valamit lever az asztalról, ami összetörik a konyha műkövén. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld és zuhanok le, valami forró helyre, ahol nagyon lassan fogok elégni és rettentő fájdalommal.

Kinyitottam a szemem. A padlón hatalmas kávéfolt terjedt szét, mint egy sötét verem fölső nyílása. Átléptem fölötte, s közben az járt a fejemben, hogy bárcsak tényleg elnyelne, kiégetve belőlem a bűntudatot.

Beléptem a nappaliba. Anyám nem volt ott. Eszembe jutottak apám szavai arról a napról, mikor ott álltak az ablaknál Anikóval és simogatta a hátát. Utána pedig, hogy van valahol egy testvérem, s hogy fogalmam sincs, mit éreznék, ha a szemébe néznék.

Benyitottam a másik szobába. Anyám ott állt az ablaknál, ahol egykor apámék is. Nem volt ebben semmi különös: rálátni egy hatalmas parkra onnan. Odaálltam mögé. Az ablakon keresztül láttam, hogy felszakadóban van a felhőzet, s hogy szürke és fehér foltok váltják egymást az égen, mintha egy rosszul felrajzolt sakktábla lapja lenne. Valahol a távolban még becsapódott pár villám, de csak erőtlen matatás volt az a horizont alján.

– Ne haragudj – mondtam anyámnak. Nem mozdult, csak állt tovább és nézett kifelé az ablakon.

– Azért jött tegnap, hogy bocsánatot kérjen mindenért, amit tett. Vagyis azokért, amiket elmulasztott megtenni, azt hiszem, így mondta valahogy. Beteg, és az orvosok szerint már nincs sok neki hátra – szólt, és közben visszhangzott a fejemben apám köhögése. Az a zúgás, hörgés, mely annyiszor előtört a belsejéből előző este, míg együtt ültünk.

– Tudod, az, hogy valakivel nem vagy képes együtt élni, még nem jelenti azt, hogy ne szeretnéd nagyon – mondta még.

Nem szóltam semmit. Nem is tudtam volna mit. Álltunk még egy darabig és néztük a felhőket, ahogy eltolódnak az égen, s hogy egyre tisztább lesz az ég, egyre fehérebb.