LEZAMA LIMA NYOMÁN
A galamb nyakának változékony szürke, zöld vagy ibolyakék színe az antik szkeptikusok számára azon feloldhatatlan érzékcsalódások alapképe volt, melyeknek ki vagyunk téve. Ahogy a galambnyak, úgy változnak az idők is, mindenek előtt a jelen, amely körülvesz bennünket.
1957-ben José Lezama Lima kubai költő megjelentet egy esszéket tartalmazó könyvet – La expresión americana1 – a latin-amerikai mitológiáról, irodalomról, zenéről és építészetről. Amerika, írja Lezama Lima, kulturálisan nyitva állt az európai gyarmatosítás előtt és kezdettől fogva saját kifejezésévé alakította át. A barokk kíváncsiságról szóló esszéjében Hegellel, aki érdektelennek találja Amerikát, szembeállítja az amerikai urat, aki élvezi országának gyümölcseit. (Latin-) Amerika egy „bekebelezőcentrum”. Itt a képzés nem munka révén (Hegel) áll elő, hanem élvezet és emésztés során. Az amerikai Señor nem hagyja magát az európai barokk által elidegeníteni és legyűrni, hanem az európai hódítással szembeni ellenállásként, mint contraconquista – ellen-hódítás – alakítja sajátjává.
A barokk kíváncsiságról szóló esszéje elején Lezama Lima két művészettörténeti munkáról tesz említést. Az egyik Werner Weisbach: Der Barock als Kunst der Gegenreformation (1921). Az amerikai barokk Lezama Lima szerint nem az ellenreformáció szelleméből, hanem az ellen-hódításból ered. A contrareforma helyett contraconquista az eredete. A Lezama Lima által nagyra becsült és gyakorolt gongórai agudeza, Luis de Gongora konceptikus költészetének éleselméjűsége és bőséges utalásai a reconquistát, Spanyolország iszlám alól való visszahódítását és a katolikus világ reformációját egybelátja és összevonja, a katolikus ellenreformációt felülmúlja a contraconquista fogalmának kitalálásával – ami az öntudatos kulturális ellenállás kifejezése; a barokk uraság forró csokoládéja mellett ül. Lezama Lima nem Európa ellen-hódítására hív fel, a contraconquista mégis hatékonnyá vált: visszatekintve az európai átalakulás megvilágító kulcsfogalma.
A Lezama Lima által említett másik művészettörténeti könyvet Wilhelm Worringer írta: Formprobleme der Gotik (1911).2 Ebben csak kevés megállapítás vonatkozik a barokkra. Számára a barokk „titkos gótika”, gótikus beszivárgás a klasszikus formába (nem feltétlenül hanyatlás, miként Lezama Lima feltételezi). Ezáltal válik duzzadttá. Jacob Burckhardt a barokkot a reneszánsz elvadult dialektusának nevezte. Nem a formák vadulnak el, mondja vele ellentétben Worringer, hanem egy vadabb szellem lesz úrrá a klasszikus formákon. Egy gótikus, barbár szellem bekebelezi őket. A formanyelvet már az európai talajon is tágították és elhasználták, mielőtt az amerikaiak még egyszer felduzzasztották és átlyuggatták volna. Worringer szerint a gótikus egy magasabb izgalmi állapot, ami nem jut megnyugvásra, nem találja határát. A barokk egy gótikus vonal – Worringer „nordikusnak” nevezi –, amit a klasszikus forma affektusnyelvébe préselnek, ám abban nem fékezhető meg; egy beszéd, ami nem tud véget érni, mert izgatottságában sosem biztos abban, hogy valóban hatásos és meggyőző.
Az ellen-hódítás Lezama Lima értelmezésében azt jelenti, művészettel, fegyveres erőszak nélkül felülkerekedni. Ennyiben az első amerikai contraconquista valójában észak-amerikai volt. Lezama Lima csak mellékesen említi Gershwint és a jazzt. Mert a jazz is már nem katonai vagy gazdasági, hanem kulturális hódítás volt. Zenével és tánccal lett meghódítva a világ. Bennük a fekete rabszolgák ritmusa és kifejezése hatja át a koloniális formát: blues, swing, soul, cajun színezi a popzenét. Hollywoodban, Kalifornia „forró tűzhelyén” az új dionüszoszi zenét mozgalmas képekbe égetik. Így két mitikus figura jön létre: a westernhős és a gengszter. Az egyik megmenti a világot, a másik tönkremegy benne.
A távol-keleti spiritualitás egy közbenső, kaliforniai landolással, a csendes-óceáni partvidéken amerikanizálódva hatolt Európába: Suzuki zen-buddhizmus-értelmezése, Kerouac beatnik-zenje, John Cage zenéje. Ám ez mégsem contraconquista, mivel Kína és Japán sosem volt európai gyarmat.
Csak egy második hullámmal érkezett meg az ellen-hódítás Európába, gyakran a száműzetés tehetetlenségében. Ekkor is először zene és tánc érkezett: tangó, szamba, bossa nova, salsa; aztán az irodalom: Borges, Cortázar, Onetti, Márquez, Lezama Lima, Carpentier, Bolaño. Nem egy barokk stílusról van szó, melyet néhányan közülük művelnek, hanem a megváltozott perspektíváról, miként Octavio Paz könyve, a Vislumbres de la India (1995) esetében, ami India kultúrtörténete, öntudatos Mexikó-analógiával, anélkül, hogy Európából szemlélné.
Ez a contraconquista érthetetlen volna ama európai intellektuális érdeklődés nélkül, ami Latin-Amerikának az Egyesült Államok indirekt uralma alóli felszabadítására irányul: Kuba, Nicaragua, Chile, a Fényes Ösvény és a felszabadítás teológiája, a dominikánusok és a jezsuiták misszióira való visszaemlékezés, mindenekelőtt Che Guevara pop-mítosza, a lágy arcú felfegyverzett orvos, a nyomorúságos történelmi realitástól függetlenül.
Lezama Lima a barokk kíváncsiságról szóló esszéjét Aleijadinho leprás kezéről és barokk építőművészetéről szóló dicsérettel fejezi be. Aleijadinho egy fekete rabszolganő és egy portugál építész fia – keverék, „hibrida”. A latin hybrid: az apa szabadon született római, az anya rabszolganő. A hibriditás az utóbbi évtizedek jelmondata: Culturas hibridas. Estrategrias para entrar y salir de la modernidad (Néstor García Canclini, Mexiko 1989).3 Az alcímét a barokk definíciójának lehet tekinteni: bevezetés a modernitásba és kivezetés belőle.
Itt már nem gótikáról és barokkról (Worringer) vagy reneszánszról és barokkról (Wölfflin) van szó, hanem barokkról és modernről. Ez sokkal több például a modern építészetnél, amely még ornamens nélküli klasszikaként is értelmezhető. Jóval inkább az iparosítás, technizálás, tudomány és felvilágosodás által meghatározott haladás, amitől nem lehet leszakadni, ha valaki a többiekkel egy szinten akar maradni. A modern, akárcsak a klasszika: normatív. Mindkettő magát tekinti kötelező érvényűnek. Ez megerőltető. Ezért az ember kiutakat keres, hogy képes legyen időlegesen kívül kerülni, és bejáratokat, hogy újra tovább tudja folytatni. Szigorú korszakokban a ki- és bejáratokat csak titokban használja az ember, és lopva kapcsolódik ki a meghaladott, antikvált, régimódi, de kedélyes dolgokkal. Barokk korszakokban az embernek nagyobb a játéktere. A normatív formák még jelen vannak, de kitágulttá és áttetszővé váltak.
Ezzel a klasszikus és barokk előtörténete is felcsendül: a római szónokok attikai vagy ázsiai stílusa. Az attikai, klasszikus stílus olyan, mint a klasszikus modern, az európai. Az ázsiai dagályosság megengedi a napkeleti, Európán kívülit; például azt, amit Lezama Lima számára az amerikai barokk része, a hispano-inkát és a hispano-negroidet. Vajon Európa mennyire szigorúan európai? A gótika Worringer szerint a népvándorlás művészetéből ered. Megint népek sokasága akar Európába jutni, sokan mindenüket kockáztatják, hogy átjussanak az új limesen. A népesség újrakeveredik, hibrid, újbarokk Európává.
A hibriditás nem egyszerűen egy új, eleven, veszélyes vagy frissítő összevisszaság, hanem ami a szó veleje: szabad és nem szabad keveréke. Az európai bennszülötteket arra emlékezteti, hogy ők sem kezdettől fogva szabad római polgárok, hanem egykor maguk is alávetettek vagy bevándoroltak, rabszolgák vagy jobbágyok voltak. A rabszolgaság és jobbágyság felszámolása óta gépekkel együtt kell, nemritkán a szolgáikként, minden eddiginél többet dolgoznunk. Peter Hersche Múzsai idő és pazarlás című könyvével a történelmi barokk összefoglalását adta.4Abban a pillanatban, amikor a barokk múzsai idő maradványai a világgazdaság konkurenciája következtében eltűnnek, és a munkával való fegyelmezés még tovább szigorodik, az európaiak is észreveszik, hogy legfeljebb félig szabadok: félig polgárok, félig alattvalók.
A kulturális és politikai keverékeket „vezetni” kell. José Antonio Maravall a La cultura del Barroco (1975)5 című könyvében leírja a vidékről való menekvés és a városiasodás folytán a 17. századi Spanyolországban kialakuló első tömegkultúrát. (A Harmincéves háború sújtotta Németország kivételt képezett Európában.) Az állam törékeny legitimitását event-kultúrával kellett biztosítani. A barokk ünnepi architektúra előrevetíti a „spektákulum társadalmát” (Guy Debord). A vidékről menekülés rég drámaian nemzetközivé vált. Bár a gyökértelenné váltak számára a mai barokk kinyúlt és lyukacsos formái a szabadság nagyobb játéktereit kínálják, ám éppen ezért az egyre nyugtalanabb állam, fegyelmező felügyelete és csendes kényszerítése révén politikai korrektségre vezeti őket. (A jelen barokk fényében a szellemtudományi kutatások nagy része is a Tudomány szentképei előtti gyertyagyújtásként jelenik meg. Mindig is kegytárgyakat produkáltak. Ma ez erősödik föl a tömegtermelésben.)
A barokk az első olyan korszak, amely megengedi a rossz ízlést és giccset állít elő, írja Maravall könyve második fejezetében. Carlos Monsiváis megfigyelése szerint a giccs vidékről, a peremekről szivárog be a metropoliszokba.6 A modern centrumaiban nem engedték meg a giccset. A haladás, az avantgárd Greenberg szerint magam mögött hagyja.7 A giccs, a meghaladott, ami szívósan továbbél. Amikor a haladás kétségessé és a haladás szerinti orientálódás kérdésessé válik, teret nyernek a régi korok és formák, nosztalgikusan átszellemülve és továbbra is érzelmes színezetben. A modern az értelmet (Sinn) a haladással azonosította. Most az értelem ide-oda bolyong és túlcukrozza a meghaladottat, beváltat és jól ismertet. A túlontúl érzékletes és sokértelmű (Sinn) könnyen simul egy vezetett kultúrához. A modernitásban „kommentárra szoruló” (Arnold Gehlen) művészet maga is egyre inkább kommentálja az eseményeket és ezáltal nyer értelmet (sinnhaft).
A giccs iránti vágy, a túl sok és egyszerű értelem kívánása egy áttekinthetetlen világban megnyitja a képáradat zsilipjeit. A képek evidenciaként, túl gyorsan ígérik az értelmet. A barokk a kinyújtott, porózussá vált forma, mivel ebben a korban a képzelőerőt nem fogják vissza olyan határozottan, mint a premodern korokban. A képzelőerő képtermelése egyre több teret vesz igénybe és ezért kell retorikai, politikai, vallási sínekre terelni, vezetni. A reformáció és az ellenreformáció a szabadon engedett képek fölötti fennhatóságért küzdenek. Lezama Lima megemlíti a képzeleti képek alkalmazását Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlataiban. A szabadon engedett képeket be kell fogni. Ezért is lesz a barokk emblémák alatt álló subscriptio egyre inkább tanító.8
A képeket talányossá teszik és autoritatív módon fejtik meg. A történeti barokk egy kísérlet volt arra, hogy a középkori ordo átmenthető legyen a modern esetlegességtapasztalat szakadékán. A „semmi és a végtelen között” (Hans Jonas), középütt, dohányzójában a barokk uraságnak szüksége van a mérték és közép antik ízlésére. A helyzet ugyanis kényelmetlen.
A Gondolatokban Pascal ír egy emberről, aki tegnap még gyermekét temette, ma már a labdajáték során feledi fájdalmát. A labdából mozgókép lett, ami minden mástól eltérít azáltal, hogy a figyelmet magára vonzza. Egy statikus képnek esélye sincs egy kiállításon a videóval szemben. A képek egymástól való állandó eltérítése és a kölcsönös felülkerekedésre törekvés révén ördögi kör keletkezik, ami a képek értelmét és kifejezőerejét értéktelenné teszi. Végtére is a képek simulacrumok. Megtévesztenek. A megtévesztés (Täuschung) és a csalódás (Enttäuschung) közti magasfeszültség épp annyira barokk, mint amennyire korszerű – a médiumokra, az információs- és kommunikációs iparra és a titkosszolgálatokra tekintettel. Az illúziókeltés és dezilluzionizálás, a kódolás és dekódolás párbaja volt Gracián nagy témája. A harctól mentesítve a sifrírozás és a desifrírozás a művészet tudós játékává válik: agudeza, gongorizmus.
A desengaño, a nagy illúzióvesztés azonban nem hullik a semmibe. A barokkban keresztény, ma egy szabadon lebegő, gyakran buddhista spiritualitás fogja föl. A csupasz semmitől a modern borzongott. Tőle akart a gyorsuló haladással elmenekülni. A vallási reziduumok (giccs?) tartják magukat, de a növekvő csalódással szemben soha sincsenek biztosítva. A bizonytalanságban, vélte Pascal, Isten létéről vagy nemlétéről fogadni kell, mint egy szerencsejátékban. Isten minden esetben rejtőző. A szerencsejáték visszatérése a barokk utolsó felcsillanása. A szerencsejátékban találkozik a véletlen kihívásának az a modern kísérlete, hogy valószínűségszámítással cselezzék ki, az isteni véletlen révén történő kiválasztottság vallásos érzésével. Időközben a szerencsejáték sikeresen beépült a modern gazdaságba.
Ha a művészet megértésre talál, a kultúra vezetésének projektjébe fogják be, de néha sikerül egy ellenállhatatlan kifejezésbe formálódnia, ami – mintegy titkos gótikus vonaltól izgatottan – továbbviszi, mindenüvé.
FORDÍTOTTA TILLMANN J. A.
JEGYZETEK
1. José Lezama Lima, Die amerikanische Ausdruckswelt. Aus dem Spanischen von Gerhard Poppenberg. Frankfurt: Suhrkamp 1992.; magyarul csak egyik fejezete jelent meg: Kép, képzelet, jelkép, szókép; Latin-Amerika képisége, in: Ariel és Kalibán. A latin-amerikai esszé klasszikusai. Vál. Scholz László, Európa, Bp., 1984. 447–458.
2. Wilhelm Worringer: A gótika formaproblémái, in: W. W.: Absztrakció és beleérzés, Gondolat, Bp., 1989.
3. Nestor Garcia Canclini: Hybrid cultures: strategies for entering and leaving modernity, U. M. P., Minnesota, 2001.
4. Peter Hersche: Muße und Verschwendung. Europäische Gesellschaft und Kultur im Barockzeitalter. Herder Verlag, Freiburg, 2006.
5. Maravall, José Antonio: Culture of the Baroque, Analysis of a Historical Structure, Manchester University Press, 1986.
6. Carlos Monsiváis, Vom Cursi zum Kitsch in Mexiko. In: Sturzflüge, Nr. 36, 1992.
7. Clement Greenberg: Avantgárd és giccs. In (Józsa Péter szerk.) Művészetszociológia. Bp., Gondolat Kiadó, 1986. http://www.sharecom.ca/greenberg/kitsch. html
8. Vgl. Maria Moog-Grünewald, Zwischen Kontingenz und Ordo. Das Emblem in Renaissance und Barock. In: Joachim Küpper – Friedrich Wolfzettel (Hrsg.), Diskurse des Barock. München: Fink, 1999.