Takács Éva – Versek

LYUKAS

lyukas tenyér az élet
– mondta –
s nem akar többé versenyezni
a vér unalmas egyirányúsága
mellett az emésztés kényszerével
sem a keringéssel, a forgással
a fájással, vérnyomással
se mással
vicsorgó fúriákkal
akik most is itt kísértenek
másod-, harmadmagával sem
sehogy

hogy megugorja ezt vagy azt az istent
azt akarta
meg azt, hogy türelmesen ki tudja várni
– feltéve, ha szándékát siker koronázza –
a dicsőséget
(mely végül persze más fejekbe száll)
és megnyugodva
alaposan szemügyre véve
megállapítsa
mindenkinek kijut ám egy ilyen
semmi
lógó, cafatos, ringy-rongy glória
szinte akaratlan
megugrás nélkül is

csak miért, ha kifolyik minden
elfolyósodik
kihull
kár a fáradságért
hibádzik az erő
tudjátok, az az átütő, szegekkel
nem értitek… likas tenyér, na…
köztünk legyen szólva
a markomból vénségemre
már a farkam is kinyaklik

most mi van
mi az anyátokat röhögtök
el se kellett volna mondanom

HÉVÍZI ANZIX

most akkor mi végre
bemegyünk ide ketten
helyünk minden hátramaradt és előbukó időre
kihűlve tátong
minden frekventált egység belterében
ezért leszünk
ma itt
éppen falakra kúszó mozaik
hab, tajték, örvény, halak
jobb reprodukciók keretben
másodosztályú
szállóvendégek tartózkodón
bizalmas pillantásai
a kívül rekedtek
a kérdezősködők
a külsősök terhére
bennfentes helyezkedés
(lazulni kéne, rendeződni)
elharapott javaslatok foghegyről
az étlap mögött végre
biztonságosabb

nem kérdezősködünk
van szabad asztal, lehet leülni
mennyire éhesek tömzsi szemeik
milyen arcátlan disszonancia
lopott pillantásaikból csomózunk hálót
szövedékével merítjük dülledt halpupillák ködét
én lótuszarcodban mártózom csak meg
tavirózsás kénes vizek helyett
s te sem fürdesz, csak feszített tükrű kék tekintetemben
mi ketten
egyszerű várományosok
itt még egy embert sem láttam rajtad kívül
vízkerítő, tágra nyílt hajnal-szemű
fehéret izzó, robajos húsú
fekete szerelmem
olyanok vagyunk, mint egy tárgyi tévedés
jogtalan kiutasítás terve
meghatározhatatlan illanóanyag
reaktív sugárzó vegyület

de csak por és hamu
látjátok, feleim, szemetekkel
eljött a mi időnk is, cigányok ideje
holdfakító, hollótoll-hullató
éttermekbe kúszó delejek deleje
szégyenpír a kicsi pincérnő
hibátlanul merev arcán
mikor ránézel s kimondod
nem kérünk italt, se semmit
köszönjük
csak a menüből rendelünk
igen
nekem a sajtkrémes csirkemellest kéred
csontlevessel
neked jó lesz a cigánypecsenye

INVERZ

Hajnali vad kutyákkal bíbelődöm,
mióta veled és így lakom.
Út, ismeretlen, buszmegálló,
lomhán elmálló sóderhalom.

Már egyre biztosabb a reggel,
megérintem azt a jó körtefát.
Fogódzom másik kezemmel,
ne rántson vissza ős-tompaság.

Estére kéményfüstbe olvad
száz kandi árny, holdkönny csorog.
Jövök már. Mellkasomba bújva
rugdalja szívem buzgó angyalod.

Száműzve kettő vérehulló fecske
fűre, harmatra ájulva lassan,
neked feszülni, maradni fekve,
kinyitva mindent, hogy megmutassam,

kíméletlenre írom úgyis,
legyen késleltetett a terv, ha megdől.
Mímel egy csonka vers, nem ömlik.
Régen hányingerem lett ezektől.

Most tenyerem éle fénylik,
udvarra inverz templomot simítok.
Visszáján szürkére hűlt helyünknek
zsendüljön tornyos, tiszta birtok.

Ha valaha mégse vársz majd,
tagadom lelkemet, hazámat,
s egy előírt, pontos induláskor
élesre fent pallos-kezemmel
hasítom félbe körtefádat.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.