Margócsy István – A szegénység a magyar irodalomban*

*A 2000 folyóirat által 2013 májusában és 2014 decemberében szervezett Szegénységkonferenciákon elhangzott előadások összeszerkesztett változata.

Tárgytörténeti vázlat

Irodalmilag is mily tanulságos az a nyelvi kettősség, amely kiküszöbölhetetlenül benne rejlik a „szegény” szóban! Hiszen e szó jelentésének vibrálása magának a szegénységnek a társadalmi kérdését is folyton kettős fényben tünteti fel: szegény egyrészt az, aki meg van fosztva az anyagi javaknak nemcsak bőségétől, de alapvetően szükségesnek látszó halmazától is, de másrészt az is szegény, aki az anyagi javaktól tökéletesen függetlenül, magára vonja részvevő tekintetünket, s akit, akár erkölcsi, akár kegyességi okokból, szánalommal nézünk. Szinte didaktikusan hat Jókainak impozáns szójátéka a Szegény gazdagok c. regényének oxymoronjával: a regény azokat sajnálja, azokat tekinti szegénynek, akiknek vagyonos volta igazán gazdag életvitelt tenne lehetővé; olyannyira, hogy e didaxis akár az ellentétébe is átfordulhat: a Gazdag szegények c. regény már azt mutatja fel, hogy a lelki gazdagság erkölcsi emelkedettsége ellenpontozhatja az anyagi szűkösség fenyegetését is, mintegy meg is szüntetheti a szegénységnek szánandó voltát. S e kettősségnek alapján hányféle változata jött létre a „szegénység” ábrázolásának – hányféle variáció, hányféle ideológia, hányféle indulat!

A legutóbbi években irodalmunkban ismét megszaporodott, meglepően látványos módon, azon kiemelkedő irodalmi műveknek a száma (elegendő itt előzetesen a Sátántangótól a Nincstelenekig terjedő nagy sorra utalnunk), amelyek – egymástól persze nagyon eltérő módon – a szegénységet tematizálják: mondhatnánk úgy is, hogy ismét magasra emelkedett (mind az alkotók, mind a befogadók részéről) az irodalom társadalmi érdeklődése és érdekeltsége, s az egyébként is nagyon szorító társadalmi egyenlőtlenségek bemutatása és interpretálása egyre nagyobb teret nyertek a szépirodalomban. S mindez úgy történt, a magyar irodalom eddigi történetében szinte példátlan módon, hogy az irodalom és a műveket létrehozó írók – akár örülünk ennek, akár nem – az utóbbi évtizedekben rögzült szerepeket nem cserélték fel a hosszú időn keresztül hagyományozódott politizáló, képviseleti írói szereppel: akkor sem politikusként vagy ideologikus igehirdetőként mutatják a súlyos társadalmi problémákat, ha szokatlanul éles képet festenek egyes társadalmi rétegek kilátástalannak látott helyzetéről – az hiányzik belőlük, amit a magyar irodalom oly sok régebbi (hasonló) gesztusában szinte természetesnek vettünk: a megoldásnak bármily lehetősége, a radikális változtatás bármily utópiája.

Ha bár csak vázlatosan is, de áttekintjük a magyar irodalom történetét, azt láthatjuk, hogy a szegénység problematikája kizárólag a felvilágosodás korában jelentkezett – hiszen az irodalomban mindig csak az olyan szereplőket látták meg, vették észre, csak olyan figurák kaphattak árnyalt megjelenítést, akiknek számára az erkölcsi választás lehetőségét a korabeli felfogás egyáltalán elképzelhetőnek tartotta, s akiknek erkölcsi megjelenítésével a művek valamilyen példát tudtak felmutatni (ezért foglalkozik a régebbi irodalom oly sokat, majdhogynem kizárólagosan, a magas társadalmi osztályok képviselőivel) – akik nem voltak részesei vagy alakítói az erkölcsi-társadalmi mozgásoknak, azok számon kívül maradtak, sorsuk nem érdekelte az irodalmat. Kizárólag a felvilágosodás kori filantróp szemlélet hozta magával az alacsonyabb társadalmi rétegek szerepeltetését – az a csodálatosan brutális „új” felismerés, amelyet leglátványosabban talán a jelentős orosz író fogalmazott meg, mikor elkiáltotta: „a parasztoknak is van lelkük” (a Szegény Liza c. szentimentális kisregényben, 1792), az akkori magyar irodalomra is jellemző lehet: csak ekkoriban jut eszükbe az íróknak, hogy pillantást vessenek az ún. népre – ám azt is látnunk kell, hogy amit látnak és láttatnak, az távolról sem hasonlít arra, amit a mai szegénység-ábrázolás előzményként elismerhet, vagy amit a szegénységet, társadalmi egyenlőtlenséget eliminálni akaró indulat hagyományként felmutathat (hiszen e korban a társadalmi szegénység kategóriája még nem a nyomort, a szűkösséget jelöli, hanem csupán a kiváltságos, gazdag réteggel szembeállított tömeget, akinek nem-gazdag életvitele a világ legtermészetesebb dolgának látszik). Egyrészt még ebben az időben is gyakori, hogy a népet arisztokratikus gyanakvással és lenézéssel kezelik (ld. pl. Berzsenyinél: „Van itt is ember, mondd, de millyen ember? / Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, / S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz, / Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, / S utálja mindazt, aki boldogabb…” – Vitkovics Mihályhoz; 1817, vagy Verseghy Ferencnél: „Jaj neked érzékeny Lélek! ki az ostoba népnek / durva kezébe kerűlsz. / Nem könyörűl rajtad; bajodot buta lelke nem értí; / mély panaszidra nevet…” – A köz nép, 1808), másrészt pedig nagyon erősen él az a konvenció, hogy a paraszti figurákat csak a komikus regiszterben engedik megszólalni, nemegyszer durva tréfáknak kitéve őket (ennek legszemléletesebb példái Gvadányi János műveiben lelhetők fel, legnyersebben a Pöstényi förödés c. epikus művében [1786], de e tendencia még Csokonai színdarabjaiban is erősen érezteti hatását; bájos kései változatát szemlélhetjük A falusi kislány Pesten szelíd biedermeier paródiájában – Czuczor Gergely, 1837). A felvilágosodás rousseau-ista áramlata viszont, amely a parasztban tagadhatatlanul a vadembernek, azaz a társadalomtól és gazdagságtól távol élő természeti embernek meg nem romlott tiszta egyszerűségét szerette volna látni, a szegénységben követendő nemes erkölcsi magatartás-formákat akart felmutatni, s így a szegénység társadalmi állapotát, minden filantróp meggyőződése mellett is, konzerválni akarta, s megszüntetését még csak elképzelni sem tudta (ld. pl. „Te kapád, te ásód, te baltád, gereblyéd, / Lemezvasad, villád, ostorod és ekéd / Szebben fénylik nálam, mint arany bárányka, / Aranykulcs, csillagok, korona s pántlika.” … „De még más jó vagyon, ki benned tündöklik, / Mely a nemességben ritkán találtatik: / Szelíd ártatlanság tenálad megvagyon: / Vétkek uralkodnak csak a gazdagokon.” – Orczy Lőrinc báró: A szegény parasztnéphez beszéd, 1756). S ha meg is szólal néha a társadalmi igazságtalanság felett érzett panasz, mint pl. a Nincs boldogtalanabb a parasztembernél… kezdetű közköltészeti alkotásban („Nincs boldogtalanabb a parasztembernél, / Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél. / Soha nyugta nincsen. / Éjjel-nappal készen / A talpán kell állni. // … // Cifrasággal teljes rongyos szűrdolmánya. / Alig van szegénynek egy pipa dohánya. / Fekete kenyérrel, / Egy kis leveskével / Meg kell elégedni.” – 1787), akkor is rögtön felhangzik ennek ellenszólama is, amely a szegény állapotnak csak dicsérendő voltát lész emlegetni („Nincsen szerencsésebb a parasztembernél / Mert boldogabb sorsa minden mesterségnél / […] Jó reggel a szántó ekéjét forgatja, / Fur, farag, vasait földnek igazgatja, / Reménységgel szegény, földjeit megszántja, / Megérett búzáját örömmel aratja.”) – s a két szólam egymás mellett fut, olyannyira, hogy a két vers még a 19. század közepi nagy Erdélyi János-féle népköltészeti gyűjteményben is éppen egymás mellé kerül, mintegy látványosan ellenpontozva egymást.

S mára talán meglepő módon a szegénységnek gazdasági jellege, anyagi és erkölcsi értelemben is elnyomorító hatása még a 19. század közepi népboldogító, népfelszabadító ideológiáknak uralkodása idején sem nyer jelentős szerepet – azok a nagy népbarát teóriák is, amelyek úgy vélték, hogy nem a társadalom jelenleg uralkodói rétegei, hanem velük szemben az egyszerű nép tekintendő értékhordozónak, hiszen a „nép” köréből származnak az olyan erkölcsi és szellemi javak, amelyek egy jobb jövőnek megelőlegezőiként vagy esetleg már ma is hordozójaként tarthatók számon (vö. pl. sok hasonló megnyilatkozás közül Petőfi szavait: „Szent a küszöb, melyen beléptem én, / Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! / Mert itt születnek a nagyok, az ég / A megváltókat ide küldi be. / Kunyhóból jő mind, aki a Világnak szenteli magát, / S a nép mégis mindenfelől csak / Megvetést és inséget lát. – Palota és kunyhó), a nép sorsának jobbítását szinte kizárólagosan a jogi egyenlősítésben, az uralkodói viszonyok megszüntetésében, nem pedig a gazdasági felemelkedésben, a nyomor megszüntetésében látták. A nagy rousseau-i elképzelés az egyszerű körülmények között jól élő, igénytelen nép jólétéről mindvégig fennmaradtak (ismét Petőfi kegyes óhaját idézném a Falun c. versből: „Csak szőlőm és szántóföldem legyen, / Termők piros bort s fehér kenyeret. / S midőn szőlőmbül s szántóföldemről / Házamba térek este: hozza be / Majd a piros bort s fehér kenyeret / Piros menyecskének fehér keze.” – a népies ideológia az önmagában boldogulni tudó, nagyravágyástól s így erkölcsi romlástól tisztán maradt nép felszabadításában csak jogi kérdést látott, amelynek szinte magától értetődően hiányzik anyagi komponense; ennek legimpozánsabb megfogalmazását Petőfi híres, sokat idézett kiáltványszerű versében tapasztalhatjuk: „Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga.”, amelyhez azonban szorosan hozzátartozik az az aszketikus nép-felfogás is, amelyet kevésbé szoktak hangoztatni: „Miért hullatja verítékét? / Amennyit ő kiván / Az eledelbül és ruhábul: / Hisz azt az anyaföld magátul / Megtermené talán…” (A nép), amelynek értelmében az anyagi felemekedés szinte már nem is tűnik kívánatosnak. S ha fel is hangzik olykor a gazdasági kiszolgáltatottság nyomort hozó jellege (pl. Katona Józsefnél Tiborc panaszában, 1817, vagy később Arany János: A szegény jobbágy c. versében, 1847), a nagy népboldogító ideológiák majdhogynem kerülik a nép ínségének kérdését; még Eötvös József nagy regényei is szinte kizárólag állampolitikai szemből vizsgálják a problémát, s (hogy anakronisztikusan szóljak) szociálpolitikai vonatkozásait háttérben tartják: A falu jegyzője c. regényben (1844) az a paraszt (Viola) lesz üldözött bűnözővé, aki eddig jól menő, egyáltalán nem szegény gazdaságot tudott vezetni, s akit a megye urainak jogsértő visszaélései tesznek tönkre, s ezért tulajdonképpen jogorvoslatot, nem pedig gazdasági kompenzációt szeretne elérni; s a nagy Dózsa-regényben is (Magyarország 1524-ben, 1847) elsősorban olyan panaszok és sérelmek fogalmazódnak meg a fellázadt parasztok szájából, amelyek az emberi jogaikban alázták meg őket, s az úri fensőbbségnek kicsapongásai sokkal nagyobb súllyal esnek a latba, mintsemhogy a szűkösséget emlegetnék fel. Az egyszerű nép csekély igényű jóléte, ha a jogrend valamilyen módon igazságosnak fogható fel, idillikus szépségében képzeltetik el – oly jólét ez, amelyben egy archaikus és patriarchális életmód naiv és primitív erkölcsisége magasztaltatik fel s állíttatik ideális példaképként, s állíttatik szembe implicite a városias lét zűrzavarával (vö. e szemlélet két varázslatosan szépre csiszolt életképét, Petőfitől A téli esték s Arany Jánostól a Családi kör c. verset: „Nem késik azonban a jó háziasszony, / Illő, hogy urának ennivalót hozzon, / Kiteszi középre a nagy asztalszéket, / Arra tálalja fel az egyszerü étket. / Maga evett ő már, a gyerek sem éhes, / De a férj unszolja: ’Gyer közelebb, édes!’ / Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, – / Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.”, 1852).

A 19. század második felében, amint a népfelszabadító ideológiák elcsendesedtek, úgy halkult el a szegénység ábrázolása is – ha végignézzük e korszak regényeit, akár a legmagasabb szinten, akár a középszinten, alig találkozunk ily társadalmi problémákkal: az erkölcsi kérdések mély elemzése mindig szociális feszültségek nélkül zajlik (pl. Kemény Zsigmond regényeiben, ahol egyértelműen el is hangzik: „általjában a komornákig ritkán terjed ki kiváncsiságunk” – Özvegy és leánya, 1857), a széles társadalmi körképek pedig vagy egyszerűen mellőzik a nép, az alsó osztályok ínségét (amint ezt a legtöbb Jókai-regény, amelyekben egyébként rengeteg járvány, nehézség előfordul, mutatja), vagy pedig, a már megszokott, s a népszínművekben (pl. Tóth Ede A falu rossza; 1875, majd a János vitéz operett-változata, stb.) aztán végletesen giccses idillé egyszerűsített boldog primitivitás állapotát festették (pl. Jókai a Szegény gazdagokban a havasokban élő román pásztor-család romlatlan boldogságát). A tényleges szűkösség vagy esetleg nyomor ábrázolása nem fért össze a nép idealizált elképzelésével – sőt, épp a népi, falusi élet még túlzóbb idealizálása végett, a városba szorult. Városi szegénységgel már találkozhatunk e korszak irodalmában, akár mint külvárosi bűnözők nyomortanyájával (pl. Nagy Ignác vagy Kuthy Lajos „rejtelmeket” feldolgozó bűnügyi regényeiben, a Magyar titkokban vagy a Hazai rejtelmekben, 1840-es évek), akár mint a proletarizálódás rémével az ipartelepi munkáskolóniákon (Jókai Mór: Gazdag szegények, Asszonyt kísér, istent kísért), akár mint az értelmiségi életforma elkerülhetetlen aszkézisével (pl.: Petőfi Apostolában) – ám egyik esetben sem úgy, mintha a nyomor a társadalmi berendezkedésnek szükségszerű következménye lenne, hanem éppen ellenkezőleg: mintha a nyomor a helytelen fejlődésnek következtében beálló elszegényedésnek, nem pedig a javak folyamatosan igazságtalan elosztási módjának lenne folyománya. Aki szegény e regényvilágban, az mindig elszegényedett – eredetileg nem szegény környezetben működött, csupán valamely hirtelen társadalmi esemény kimozdította az események „normális” menetét, s így bekövetkezett az, amire nem lehetett számítani, az elszegényedés. Amint a korszak egyik mára elfeledett, de akkoriban igen tekintélyes írója nyíltan ki is mondja: „De mily más jelentősége van a nélkülözésnek, mikor az a sors kényszerűségének hatalma alatt áll. A nélkülözés itt nem életbölcsességet jelent, a nélkülözés itt a szegénység legszomorítóbb faja: a nyomor, melynek egyetlen egy napja is keserves. Az, a ki ezt nem csak testével, hanem lelkével is szenvedi: szánja, megsajnálja maga magát is, hogy él…”; „Szegénynek lenni vagy semmivel sem bírni, soha sem oly lesujtó, soha sem oly borzasztó, mint elveszíteni vagyont, a mit az ember sajátjának nevezett.” – Abonyi Lajos: Kenyér és becsület, 1865). Igen jellemzőnek találom, hogy még az a színdarab is, amely pedig címében viseli a városi proletariátus nevét (Csiky Gergely: Proletárok, 1880 – megjegyzendő, hogy a szocializmus idejében rendre más címmel, pl.: Mákvirágok, játszották, ha játszották), a deklasszálódásból következő szegénység és ügyeskedés világát idézi fel; a városi proletariátus életének oly akár radikális, akár csak figyelmes ábrázolása, amely bármely módon a kortárs naturalizmus hatását mutatná (gondoljunk csak pl. Zola Germinal c. regényének erőteljes jeleneteire), sehol sem tapasztalhatók (még az oly érdekes kísérlet is, mint pl. a fiatal Molnár Ferenc Az éhes város c. regénye, 1901, amely címében komoly ígéretet hordoz, csak egy sematikus kapitalista karrier-kudarc-történetet mutat be, társadalmi intrikákkal, s a megemlített munkanélküliség problémáját éppen hogy csak felületesen érinti). Az uralkodó tendencia, úgy látom, mindvégig a nyílt és jó szívű, igénytelen, szegénységében is megelégedett népi egyszerűségnek problémátlan idealizálása maradt, akkor is, ha az ábrázolás finom lélektanisággal is szeretett volna párosulni (pl. Gárdonyi Gézának Az én falum, 1898, vagy Mikszáth Kálmánnak A jó palócok vagy Tót atyafiak c. novellaciklusaiban, 1880-as évek), akkor is, ha az ehhez kapcsolódó erkölcsi didaxis (mondhatnánk persze nevelési szándékú finom manipulációnak is) kitűnő és jó humorú kis anekdotákat tesz erőteljesen giccsessé (mint pl. az egyébként nagyszerű Móra Ferenc a gyermekeknek szánt apró falusi történetekben, pl. a Kincskereső kis ködmönben, már az 1910-es években).

A 20. század elején azonban radikálisan megváltozik az irodalom nézőpontja: a szegénység ábrázolásában a vezérszólamot a felháborodás veszi át, s a szegénységnek a világállapotát az irodalom vezető figurái (mondhatnánk, természetesen, elsősorban a Nyugat köréből) egyértelműen elutasítandónak és megváltoztatandónak látják és láttatják, s a szegénységnek bármely idealizálása helyett a megalázottak és megszomorítottak iránti szolidaritást, sőt az értük való nyílt felszólamlási indulatot hangsúlyozzák. Nyilván összefügg e szemléletváltozás azzal a nagy, sok ágon kibontakozó ideológiai mozgalommal, mely a fennálló társadalmi renddel szemben a radikális megújulás igényével lépett fel, s e megújulás utópikus ígéretébe bele lehetett (vagy kellett) látni a szegénység, a társadalmi kiszolgáltatottság, az anyagi egyenlőtlenség felszámolásának reményét is. A nagy változás első jeleit alighanem azok a megnyilatkozások mutatták fel, melyeknek egyik legegyértelműbb példáját Ady Endre nyújtotta Álmodik a nyomor c. versében (1909 – A jövendő fehérei c. ciklusból, ahol egyébként is kérlelhetetlen lázadó és mozgalmár versek szerepelnek), amelyben a nyomor jelenvalóságával szemben a nyomorból való kiemelkedés absztrakt jövőképe (vagy álma) fogalmazódik meg: az álmodó egyértelműen ki akar szabadulni a szűkös és megalázó körülmények szorításából, s saját kibontakozását a szegénység legyőzése révén, anyagi emelkedés során tudja csak elképzelni („…azért valahol, tán Ujpesten, / Húszesztendős legénynek vackán / Álmodik a nyomor. … Tiszta ágyat és tiszta asszonyt / Álmodik, s vígan fölkacag, / Kicsit több bért, egy tál jó ételt, / Foldatlan ruhát, tisztességet / S emberibb szavakat”). S e tendencia legerőteljesebb képviselője Móricz Zsigmond lesz, aki epikájában igen sokoldalúan bontja le az azideig hagyományozódott falu- és szegénység-képet, s leírásaiban nemcsak a nyomor kibírhatatlanságának részletezéséig jut el, hanem a nyomornak erkölcsromboló hatását is folyamatosan hangsúlyozza. Nem elsősorban a híres, de kicsit elégikusra és enyhén giccsesre sikeredett Hét krajcár c. elbeszélésre gondolok (1908), hanem inkább a Sárarany c. kitűnő regényre, (1909), amelynek faluképe szinte lépésről lépésre, elemenként, nagyon nyersen cáfolja a szegény falu tiszta erkölcsiségének ábrándját, mikor azt részletezi, mi mindenre ráveszi az embereket az anyagi kiszolgáltatottság (még élesebb állásfoglalása olvasható ki akár a Tragédia, akár a Szegény emberek c. elbeszélések történeteiből, melyeknek alaphelyzete – „egyszer jóllakni!” – a szegénység által kiváltott elaljasodás fenyegetését tematizálja). Móricz világában a szegénység világállapota az emberhez méltatlan, torz és torzító életnek lesz szinte allegóriája, s írói fellépése a szegénységgel szemben ezért nem is csak a társadalmi igazságosság, hanem az emberi kibontakozás utópiáját is hagyja sejtetni. Ez az utópia Móricz regényeiben és elbeszéléseiben akkor is érezteti még hatását, amikor a világháború és a forradalmak után a történelem megvonta a társadalmi jobbra fordulás bekövetkezésének realitását – úgy vélem, csak ennek fényében érthető meg az olyan műveknek világa, mint pl. A boldog ember (1935), melyekben a szegénység megélésének variációit egyrészt kérlelhetetlen kegyetlenséggel, másrészt azonban folyamatosan emelkedett iróniával is mutatja fel, egyszerre tartván fenn és utasítván el az utópikus elképzeléseknek aktuális érvényét.

Ha mai szemmel nézzük a kérdést, alighanem azt kell mondanunk, hogy a szegénység ábrázolása a két háború közötti időszakban érte el legnagyobb és legnagyobb hatású eredményeit: azok a művek, amelyeket a népi írók (Kovács Imre, Féja Géza és mások) a magyar vidéki társadalomról, elsősorban a paraszti társadalomról, megírtak, máig nem vesztették el értéküket, akkor sem, ha ma – mivel elsősorban szociológiai, s nem szépirodalmi igénnyel születtek meg – közvetlen társadalmi relevanciájuk nem is érzékelhető s nem is mozgósítható (Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, 1938, Féja Géza: Viharsarok, 1937, stb.). Holott megszületésük pillanatában elsősorban informatív és felhívó hatásuk érvényesült – nem véletlenül tekintették e mű-sorozatot Magyarország felfedezésének – hiszen még Babits Mihály is oly meglepetéssel olvasta őket, mintha idegen világokról hoznának hírt. E művek közül is magasan kiemelkedik Illyés Gyula Puszták népe c. alkotása (1936), amelynek szemlélete egyrészt igen széleskörű társadalmi és erkölcsi érzékenységről tesz tanúbizonyságot, másrészt viszont oly egyértelműen mutatja fel a radikális változatás igényét, hogy ismét súlyosan érzékelteti a kibontakozás lehetőségének utópiáját. Illyés forradalomvárása igen sok művében megfogalmazódott meg – véleménye szerint e művek „történelem előtti korban” születtek meg (ld. A kacsalábon forgó vár c. nagyszabású poémáját!), s a történelem egy – konkrétan nem körvonalazott – nagy fordulata majd rendet teremt e szegénység-sújtotta világban. Csak ily utópia nevében nevezhette a szegény falu tolvaj népét, roppant kihívó módon, hősöknek: „Hősökről beszélhetek végre. / Törvénnyel, joggal szembeszállva, / vagy mindezt bölcsen megkerülve / kelnek naponta új csatára. … Szegény szegények, kényszerült, / ártatlan, kedves tolvajok, / nem rója néktek föl e bünt, / ha dalt kezd róla fiatok…” (ld. igen érdekes és szép „hőskölteményét: Hősökről beszélek, 1932), s csak ily utópia reménye késztethette arra, hogy jelentős verseskötetének is a Rend a romokban címet adja (1937); s ugyanilyen utópikus változás-akarás késztethette Kovács Imrét is arra, hogy nagy szociográfiájának nyíltan megadja A néma forradalom címet (1937). S persze e forradalmárra emlékeztető utópia a kor majd minden más nagy szegénység-ábrázolása mögött ott bujkál – ugyanígy Déry Tibor munkás-nyomor leírásai mögött is, erős kommunista hatást érzékeltetvén és képviselvén (A befejezetlen mondat, 1939), Nagy Lajos szatirikus társadalmi körképében is (Kiskunhalom, 1934) vagy Gelléri Andor Endre proletár-novelláiban is, sőt az olyan versekben is, melyek a feloldhatatlan szegény-gazdag ellentétet csak a lázadás mozzanatát feltételezve tudták értelmezni (ld. pl. Erdélyi Józsefnek Lovaspóló a Vérmezőn c. erős állásfoglalását). S egy ilyen generális társadalmi utópia mozgatja József Attilának is a húszas években írott megrendítő szegényember-verseit is (Szélkiáltó madár, Aki szegény, az a legszegényebb, Szegényember szeretője), kietlen külváros-leírásait (Külvárosi éj) – hisz mind mögött ott rejlik egy megváltozandó vagy megváltoztatandó világ reménye, amely, ha kétségbeesetten is, valami jobbnak eljövetelét folyamatosan prognosztizálja – gondoljunk csak az oly fantasztikus felkiáltásokra, mint: „könnyezve intlek, / szép jövőnk, ne légy ily sivár!” (ős patkány terjeszt kórt… 1937). Utópia nélkül, úgy látszik, a szegénység felett tanúsított felháborodás sehol nem tud megnyilvánulási teret nyerni magának.

A szocializmus államilag irányított irodalmában a szinkron szegénység ábrázolására szinte semmiféle lehetőség nem nyílott – hiszen a hivatalos ideológia azt sulykolta, mintha a szegénység a nagy fordulat révén egy csapásra megszűnt volna (s mintha a kívánatosnak feltüntetett termelőszövetkezetekben vagy az aktívként prezentált szocialista munka-brigádokban mindenhol jóllét uralkodnék): akik mégis hozzányúltak a szegénység témájához, kénytelen-kelletlen archaizálásba fogtak, s úgy írtak, mintha a szegénység a régmúltnak lenne a része. Az ilyen, erős írások, mint pl. Sánta Ferenctől a Sokan voltunk c. elbeszélés (1954), régi történetet mesélnek el, az aktualizálás igénye nélkül – a szegénység szorítása mint a történelmi múlt része elevenedik csak meg (nagyon hasonlóan jár el, csak jóval gyengébb esztétikai színvonalon, Veres Péter is, aki a Szegények szerelme, 1952, hatalmas és nagyon részletező áttekintését tulajdonképpen mint történelemkönyvet prezentálja). A szegénység-ábrázolás későbbi, a hatvanas-hetvenes évekbeni, szórványos feltámadása aztán ismét kapcsolatba hozható utópikus mozzanatokkal: akkor kezdenek a szegénység problémájával mélyebben foglalkozni, amikor az állami szocialista reformmozgalmak igézetében alkalom nyílik „számonkérésre”: mikor szembesíteni lehet, ha persze korlátok között is, az aktuális valóságnak és az uralkodó ideológiának feszültéségét. Ám itt is érdekes sajátosságot figyelhetünk meg: mivel ez az ideológiai szembenállás elsősorban politikai jellegű volt, s közvetlen politikai célokra is tört, a társadalmi problémák ábrázolásában a „számonkérő” attitűd ismét a jogi-politikai térre szorítkozott, s nem a tényleges szegénységgel vagy nyomorral, hanem a jogfosztottsággal, a visszaélésekkel, az igazságtalanságokkal foglalkozott: mintha nem az lett volna fontos, hogyan is élnek az emberek ily szorítások között, hanem hogy mit tettek velük, igazságtalanul és jogtalanul, a fennen hirdetett hivatalos ideológiával szemben, a jelenleg uralkodó elidegenedett hatalmak. Kiváltképpen érvényes mindez a hatvanas évek végének néhány nagysikerű, az irodalomhoz száz szállal kötődő filmjére (Fábri Zoltán – Sánta Ferenc: Húsz óra, 1966; Kósa Ferenc – Csoóri Sándor: Tízezer nap, 1967, vagy Sára Sándor. Feldobott kő, 1968), ahol az igazságra törő, aktuális politikai kritika a mégoly éles helyzetekben sem a kiszolgáltatott emberek megnyomorított életvitelére, hanem a történelmi-politikai mozgások hatalmi machinációira s az ezek által okozott szenvedésekre s erkölcsi dilemmákra van kihegyezve; feltehetőleg annak reményében, hogy a visszaélések kiküszöbölésével majd egy egészen normálisnak tetsző világ is berendezhető lesz. S paradox módon ugyanez a reform-ideológia mint negatív utópia jelentkezik a hatvanas évek legizgalmasabb s legkegyetlenebb nyomor-leírásában is, Konrád Györgynek A látogató c. regényében (1969), ahol az új-baloldali ideológia radikális intézményellenessége legitimálja a szegénységgel, az elnyomorodással, a szegénységből eredeztetett, s kiküszöbölhetetlennek látott devianciával szembeni indulatot.

A hatvanas évek végén jelentkező szegénység-ábrázolások abban is erősen eltérnek a megelőző kísérletektől, hogy nem egyszerűen a „néppel”, azaz a parasztsággal, a proletariátussal, azaz a társadalom alsóbbnak tekintett rétegeivel foglalkoznak, hanem felhívják a figyelmet más társadalmi, etnikai kisebbségi csoportoknak megnyomorított helyzetére is – az elsők között említendő, ahogy Sára Sándor nagyon erősen hangsúlyozza a filmjeiben a magyarországi cigányság helyzetének elviselhetetlenségét (Cigányok, 1962). S a következő évtizedben már többen is úgy nyúltak a szegénység társadalmi kérdéséhez, hogy a cigányság alávetettségét tekintették alapvető modellként, s e modell működésének árnyalt bemutatásával akartak szélesebb körképet felvázolni – e törekvés legaktívabb képviselője a néprajzos-szociológus-író Csalog Zsolt volt, aki azáltal is újítóként lépett fel az irodalomban, hogy a szociológiai interjút mint készen kapott szépirodalmi nyersanyagot alkalmazta, s szövegeiben a mindennapi megszólalás spontaneitásának felidézésével kívánta a „valóság” illúzióját megteremteni; kétségtelen, hogy választott beszédpartnereinek, diskurzusaiknak, s így az irodalmi szövegeknek nyers közvetlensége erős társadalmi hatást feltételezett s nyert (Kilenc cigány, 1976, Parasztregény, 1978, Cigányon nem fog az átok, 1988), de korai kisregényében nagyon hasonló gesztussal élt Balázs József is (Koportos, 1976), aki talán elsőként a magyar irodalomban szegény cigány főszereplő szerepeltetésén keresztül mutatta a cigánysággal kapcsolatos feszültségeket és kilátástalanságokat. E novellisztikus műveknek különösségét épp az adta, hogy nem egyszerűen a cigánytelepek szociografikus bemutatását kísérelték meg, hanem azt, ahogy a cigánytelepet mint a szegénység világállapotának generális modelljét ragadták meg, s ezen keresztül a szegénység világának zártságát, jóformán feltörhetetlenségét nem egyszerűen megoldandó szociálpolitikai kérdésként, hanem egyetemesen érvényes erkölcsi-világnézeti problémaként prezentálták. E kezdeményezések betetőzése lett – mind tematikai, mind értékszempontból – Tar Sándornak a 80-as évek elejétől kibontakozó, igen jelentős elbeszélés-sorozata (A 6714-es személy,1981, A te országod, 1993, Nóra jön, 2000), amely, miközben impozáns tágassággal egyesítette magában a szociografikus árnyaltságot és pontosságot, valamint a hatásosan felépített fikció cselekményes és kalandos „érdekességét”, az egyes alávetett társadalmi csoportok (kiváltképpen a munkás-rétegek) zárt viselkedésstruktúrájának modellként való beállítása során az egyes megjelenített figuráknak súlyos erkölcsi választás-nélküliségét és választás-kényszerét is prezentálni tudta, egyszerre mutatván e dilemmáknak mind külső, mind belső feltételezettségét.

S e művektől már szinte egyenes vonal vezet a 20-21. század fordulója felé kibontakozó új szegénység-ábrázolás regény-poétikájához: Krasznahorkai László Sátántangója (1985), Bodor Ádám Sinistra körzete (1992), Borbély Szilárd Nincstelenekje (2013), Szilasi László A harmadik híd (2014) című vagy Kiss Tibor Noé Aludnod kellene (2014) c. regénye (s itt persze említhető lenne még nem egy más kísérlet is) eleve a világ szegénységének és a szegénység világának megválthatatlanságából indul s állandóan e megválthatatlanságba ütközik bele – bármely ideológiájú vagy formájú utópia feltételezése e könyvek világlátása kapcsán alighanem blaszfémia vagy frivolitás lenne. E könyvek szegénység-világa tökéletesen zárt és felbonthatatlan – s e zártsággal legfeljebb egy-egy oly figura képes szembenézni, aki éppen, bármilyen okból, ki akarna szabadulni e nyomasztó világból, azaz a cselekmény által felvázolt telepről, faluból (melyeknek nagyon sokszor az a legfontosabb tulajdonságuk, hogy a térképen nem is találhatóak meg: „minden megvolt, de a telep nem volt a térképen”, mondja Kiss Tibor Noé regénye, de ugyanilyen bizonytalan, hol is fekszik a Sinistra körzet); s abból az időtlenségből, ahol semmiféle akcióra, aktivitásra, cselekményességre nem nylik mód, hiszen e helyeken maga az idő is mintha megállt volna (vö.: Krasznahorkai nagyregényének mottóját: „Telik, de nem múlik”!). Érdekes újdonságnak tűnik azonban e mai szegény-világlátást illetően, hogy e művek mind azzal foglalkoznak: vajon lehetséges-e egyáltalán a kitörés, természetesen csak az egyéni kitörés e világból – s e könyvek válasza rendre az: nem, nem lehetséges. S maga a kiszabadulási próbálkozás, az egyéni szökési kísérlet is mennyire új fényben tűnik fel: hiszen a 20. század első felének szegénység-képébe szinte nem kerülhetett bele az egyéni helyzetváltoztatás pozitív igénye és igenlése, minderre Illyés Gyula nagyszabású lelkiismeret-furdalása lehet a legszebb példa, amelyet annyiszor megírt: miszerint ő, értelmiségivé válván, elhagyta volna közösségét, s ezért saját „karrierjét” menekülésként vagy árulásként is értelmezhette, amivel szemben csak a hűség szolgálat-etikájának utópiájával nyugtathatta meg magát (vö. a Puszták népe sok önreflexív megjegyzését vagy a híres Nem menekülhetsz c. verset, 1937: „– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! / Lapuló bérenc!… – Ha megint / alul kerülnél, a fűtőkhöz: / megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?… a dohogó történelem, / Mintha dühöngve, hányingerlőn / az rázna, könyörtelenül / tagolva a szót: nem feledhetsz, / nem menekülhetsz – bárhová kerülj!”). E mai könyvek viszont nem pozitív összetartó és megtartó erőként mutatják a szegénység közösségét, hanem épp ellenkezőleg: azt állítják, hogy e világ kényszerrel tart fogva mindenkit, aki egyszer érintkezésbe került vele (akár beleszületés, akár idetelepítés, akár önkéntes költözés, akár, a hajléktalan társaság esetében a társas együttlét preferálása révén) – s e világ határait, korlátait, börtönajtóként záródó társadalmi kerítéseit a közösség (?) már meg sem kísérelheti, s nem is akarja együttesen feszegetni (a művek szereplői s narrátorai nem is tételeznek fel ily lehetőséget), a zárt közösségén belül legfeljebb egy transzcendens megváltás beteljesületlenségre ítélt várakozása marad (kivált Borbély regényében: vajon megjön-e, megjött-e, elment-e s egyáltalán lehetséges-e a Messiás?). Ám itt a nagy paradoxon: bár rendre azt olvassuk, hogy a kikerülés nem lehetséges – a csoda (?) végül, megmagyarázhatatlan és megmagyarázatlan módon mégis megtörténik: íme, az elhagyhatatlan Sinistra körzetet is el lehetett hagyni, a Nincstelenek falujából is ki lehetett kerülni, s Szilasi László regényének hajléktalanjai közül is lesz, aki megtalálja helyét a zárt közösségen kívüli világban. Mily különös ellentmondás – s mily különös regényírói gesztusok: a kikerülés befejezett, s persze némileg megnyugtató tényét megkapjuk e művekben, ám a kikerülés módozatait, az egyéni vállalkozás egyéni gesztusait vagy kísérleteit nem. Azok a regények, amelyek következetesen vállalják a szegény-világ áttörhetetlenségének vízióját, a kitörés kísérleteit negatívra fordítják: Kiss Tibor Noé regényében a szökni készülő leány gyilkosság áldozatává válik, Krasznahorkai regényében a telepet elhagyó csoport pedig a hatalom manipulációinak következtében újra csapdahelyzetbe, mondhatnánk, cseberből vederbe került (bár a telep elhagyása, akármilyen intrikus módon is, de itt is csak a kívülről jövő impulzus révén történhetik meg…). A különbséget, meglehet, csak a narrációs eljárás okozná? Azok a regények, amelyek első személyű narrációt alkalmaznak, szinte természetesen idézik fel a beszélőnek már kivívott függetlenségét a szegény-világ nyomorától – hiszen, ha nem került volna ki e vonzáskörzetből, akkor honnan is beszélne? – ám az az axióma, miszerint a kiszabadulás, s ilyen értelemben a felszabadulás sehogy sem lehetséges, oly erővel állíttatik, hogy vele szemben a mégiscsak kivívott egyéni szökés árnyalt leírása, meglehet, hiteltelen lenne?

Ím, mennyi változata volt és lehetséges a szegénységgel kapcsolatos írói-esztétikai viszonynak! Hányféleképpen nézhették, nézhetjük, ítélhették meg, ítélhetjük meg a helyzetet, hányféleképpen hangozhattak fel (vagy nem hangoztak fel) felhívások és javaslatok a szegénység felszámolására – s hányféle modalitással állapíthatjuk meg, hogy a helyzetet, sem a társadalomban, sem az irodalomban nem változtatta meg a megváltás kísértése. Voltak nagy utópiák – voltak nagy írók, akik az utópiák jegyében reménykedtek, háborodtak fel, voltak, vannak (s bizonyára lesznek is még) nagy írók, akik utópiák nélkül számolnak be a kiszolgáltatottság szorításról, a nyomor embertelenségéről; s hogy ma éppen olyan művek születnek meg e kérdéskör kapcsán, amelyek mellőzik az utópia bármely segítő gesztusát, az, ha egyáltalán felróható lenne, bizonyára nem az íróknak, az irodalomnak, hanem a társadalomnak, a társadalom mai állapotának róható fel.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.