Galgóczy Árpád fordításaiból

Mihail Jurjevics Lermontov

 

Csöndes éjjel kimegyek az útra;

Hűs homályban száz kavics ragyog;

Istenéhez fordul most a puszta,

S egymást szólítják a csillagok.

 

Fent az égen tündöklő varázslat

Kék sugárt gyújt alvó föld ölén…

Miért emészti szívem úgy a bánat?

Mire várok? min bánkódom én?

 

Nem várok én semmit e világon,

Múltamat se sajnálom ma már;

Szabadság és csend honába vágyom,

Hol a béke édes álma vár!

 

Ám, ha elaludnék, örök álmom

Ne a dermesztő halál legyen,

De az élet lüktető sugárban

Áramoljon át a keblemen;

 

Nappal-éjjel bűvös hangú múzsa

Szerelemről zengje víg dalát,

S egy hatalmas tölgy fölém borulva

Zúgja el örökzöld himnuszát.

 

(1841)

 

 

 

Marina Cvetajeva

 

A földi lét völgykatlanába zárva

Fulladozom, megbénít végzetem,

Betemetett a napok lavinája,

Mint rabigát, vetném le életem.

 

Sírmélyi-néma téli menedékem.

Mit ajkaimra a halál havaz:

Viruljak dérlepett sziromfehéren,

Ne adjon mást sem isten, sem tavasz.

 

(1925)

 

 

Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,

Hogy szállnak alá, lepik utca kövét,

S hogy törli le őket a piktor ecsetje –

Így véglegesülhet a vásznon a kép.

 

Azt gondolom (óh, soha senki se vágyik

Ölelni, simítani bús fejemet),

Lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,

Levél vagyok én is – a fán feledett.

 

(1936)

 

 

 

Alekszandr Blok

 

A kocsmapult mellé ragadtam.

Minden – mindegy. Részeg vagyok.

A boldogság – csillám alakban

Egy trojkán messze vágtatott…

 

A trojka századok havában,

Idők ködében elmerül…

A felkavart ezüst homályban

Szívemre furcsa mámor ül…

 

A patkók, szikrákat lövellve,

Az éjbe fényt derítenek…

A csengő azt csacsogja egyre,

Hogy boldog én sosem leszek…

 

Csupán a hám, aranyban égve,

Hallatszik, látszik fényesen…

De lelkem… lelkem épp csak élne…

Tökrészegen… Tökrészegen…

 

(1908)

 

 

 

Leszja Ukrajinka

Diadal

 

A tavasz hetekig csivitelt, csacsogott,

S nem akartam ügyelni szavára,

Pedig egyre hivott, üde dalba fogott,

Kacagott, ragyogott, de hiába.

 

„Sose hívj – felelém –, e varázs ereje

S szavad árja le úgysem igázhat:

Ragyogó mosolyod mire lenne, mire,

Ha a szívem emészti a bánat?”

 

A tavasz nevetett: „Ide nézz, csacsi vagy,

Leigázom a földet igámmal:

Zúg a fenyves is, messze, feledve a fagy,

S a mező teleszórva virággal;

 

Odafent tavasz-ég feketül, dübörög,

Nyila fellegeit körüléri,

S idelent puha-zöld köpenyében a rög

Nevemet leborulva dicséri.

 

Ha a hangom igéje a szívedig ér,

Szomorú szived újra feléled,

Hisz e dal mindent megigéz, ami él,

S a szivedben lüktet az élet!”

 

„Nem igaz!” – rebegem konokul, de tudom:

E gyanúm ma hiába vitáz már –

A szemem csupa könny, s ime zeng a dalom…

Köszönöm, tavaszom, leigáztál!

 

(1893)

 

 

 

Fjodor Ivanovics Tyutcsev

 

Умом Россию не понять.

Аршином общим не измерить.

У ней особенная стать.

В Россию можно только верить.

 

Oroszhont ész nem éri fel…

És puszta rőf hiába méri:

Ő más mértéket érdemel –

Oroszhont hinni kell. Megéri.

 

(1866)

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.