Mihail Jurjevics Lermontov
Csöndes éjjel kimegyek az útra;
Hűs homályban száz kavics ragyog;
Istenéhez fordul most a puszta,
S egymást szólítják a csillagok.
Fent az égen tündöklő varázslat
Kék sugárt gyújt alvó föld ölén…
Miért emészti szívem úgy a bánat?
Mire várok? min bánkódom én?
Nem várok én semmit e világon,
Múltamat se sajnálom ma már;
Szabadság és csend honába vágyom,
Hol a béke édes álma vár!
Ám, ha elaludnék, örök álmom
Ne a dermesztő halál legyen,
De az élet lüktető sugárban
Áramoljon át a keblemen;
Nappal-éjjel bűvös hangú múzsa
Szerelemről zengje víg dalát,
S egy hatalmas tölgy fölém borulva
Zúgja el örökzöld himnuszát.
(1841)
Marina Cvetajeva
A földi lét völgykatlanába zárva
Fulladozom, megbénít végzetem,
Betemetett a napok lavinája,
Mint rabigát, vetném le életem.
Sírmélyi-néma téli menedékem.
Mit ajkaimra a halál havaz:
Viruljak dérlepett sziromfehéren,
Ne adjon mást sem isten, sem tavasz.
(1925)
Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
Hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
S hogy törli le őket a piktor ecsetje –
Így véglegesülhet a vásznon a kép.
Azt gondolom (óh, soha senki se vágyik
Ölelni, simítani bús fejemet),
Lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
Levél vagyok én is – a fán feledett.
(1936)
Alekszandr Blok
A kocsmapult mellé ragadtam.
Minden – mindegy. Részeg vagyok.
A boldogság – csillám alakban
Egy trojkán messze vágtatott…
A trojka századok havában,
Idők ködében elmerül…
A felkavart ezüst homályban
Szívemre furcsa mámor ül…
A patkók, szikrákat lövellve,
Az éjbe fényt derítenek…
A csengő azt csacsogja egyre,
Hogy boldog én sosem leszek…
Csupán a hám, aranyban égve,
Hallatszik, látszik fényesen…
De lelkem… lelkem épp csak élne…
Tökrészegen… Tökrészegen…
(1908)
Leszja Ukrajinka
Diadal
A tavasz hetekig csivitelt, csacsogott,
S nem akartam ügyelni szavára,
Pedig egyre hivott, üde dalba fogott,
Kacagott, ragyogott, de hiába.
„Sose hívj – felelém –, e varázs ereje
S szavad árja le úgysem igázhat:
Ragyogó mosolyod mire lenne, mire,
Ha a szívem emészti a bánat?”
A tavasz nevetett: „Ide nézz, csacsi vagy,
Leigázom a földet igámmal:
Zúg a fenyves is, messze, feledve a fagy,
S a mező teleszórva virággal;
Odafent tavasz-ég feketül, dübörög,
Nyila fellegeit körüléri,
S idelent puha-zöld köpenyében a rög
Nevemet leborulva dicséri.
Ha a hangom igéje a szívedig ér,
Szomorú szived újra feléled,
Hisz e dal mindent megigéz, ami él,
S a szivedben lüktet az élet!”
„Nem igaz!” – rebegem konokul, de tudom:
E gyanúm ma hiába vitáz már –
A szemem csupa könny, s ime zeng a dalom…
Köszönöm, tavaszom, leigáztál!
(1893)
Fjodor Ivanovics Tyutcsev
Умом Россию не понять.
Аршином общим не измерить.
У ней особенная стать.
В Россию можно только верить.
Oroszhont ész nem éri fel…
És puszta rőf hiába méri:
Ő más mértéket érdemel –
Oroszhont hinni kell. Megéri.
(1866)