(Egy tünemény leírása)
Túl minden módozatán, ahogy konkrétan megjelenik, okán, ami kiváltja, típusán, mely megfigyelhető az arcon, dinamikáján, amint az időben végbemegy, a mosoly olyan jelenségnek mutatkozik, melyben az emberi létezés önmagához jut el. Noha ez az eljutás uralhatatlannak és leírhatatlannak bizonyul, kivételes pillanataiban egy rejtőzés nélküli tiszta megjelenés ígéretét hordozza magában. A következőkben a mosolyról és a mosolygásról lesz szó, melyeket konkrét, megtapasztalható jelenségformái alapján próbálom körülírni. Ennek során a következő meglátásokat szeretném igazolni:
Nincs mosolyalbum, a mosoly egyedi esemény, s mivel a Másikra irányul, birtokolhatatlan. Megteremti az arcot és a tekintetet.
A mosoly eredendően többértelmű.
A mosoly nem azonos a nevetéssel, tartózkodóbb, felfed és elrejt egyszerre. A mosoly kiterjedhet az egész arcra és testre is.
A mosolynak saját tér- és időbelisége van, önálló mozgással.
A mosoly lefényképezhetetlen, a lefotózott mosoly senkire (sem) irányul, tehát nem mosoly.
A görög szobrok archaikus mosolyán megmutatkozik a mosoly múltra-irányulása. Melankóliája egy olyan lét emléke, mikor az emberi, az isteni és a halotti lét finoman átjárta egymást.
A magamban mosolygás és a világon mosolygás során a mosoly mintegy szétszóródik, megteremtve egy virtuális személyt.
A gyermek mosolygása tudatosság előtti tudatosság révén történik, melyben a test és a lélek szétválása előtt megszületik az arc.
Az egyes ember mosolya egy lehetőségét tekintve végtelen mosolyláncolatba és mosolyalbumba való beilleszkedést jelent, egy olyan soha nem adott közösséghez való tartozást, mely túlnyúlik saját egyedi létén.
Bemelegítés: összeadhatatlanság, birtokolhatatlanság, kívül-lét
A mosolynak nincs albuma, a mosolyok egymás mellé helyezésének bornírtsága maga is megmosolyogtató – de ez a mosoly nem illeszthető be ebbe az albumba. És ahogy arcokat nem lehet összeadni – amint Camus mondja,1 úgy mosolyokat sem. A mosolynak végül is nincs többes száma, tulajdonképpen nincsenek mosolyok, csupán mosolygások, melyekben a mosoly megjelenik. Honnan ez az összeadhatatlanság?
Sartre írja, hogy nem láthatom magamat, miközben mosolygok, ahogy nem hallhatom magamat, miközben beszélek.2 Hiszen akár magamban mosolygok, teszem azt saját vagy mások ostobaságain, akár másokra mosolygok keserűen, édesen, keserédesen, olyan tekintetnek teszem ki magam, mely nem az enyém. A mosoly így sajátos módon vakká tesz, elvakítja szemem, mely a reflexió irtóztatóan élés fényénél pillantana önmagára. Tükörbe nem lehet mosolyogni, mert a mosoly maga a tükör. Meglehet, nem a lélek tükre, mint a szem, hanem a test tükre, amint végighúzódik a szájon, ám az is megeshet, hogy a mosoly mintegy innen van test és lélek egymást tükröző szétválasztottságán. Erre később még visszatérünk.
A mosolyban tehát nem egyszerűen kiteszem magam mások tekintetének, hanem kiteszem magam egy eltárgyiasíthatatlan viszonynak, mely minden önismeretet és észlelést megelőzően, minden megragadáson és céltételezésen túlmenően létrehoz engem és a Másikat. Mosolyom az enyém, de mivel számomra láthatatlan, mégsem a birtokom. Éppen ezért e Másikat olyan tekintetnek teszem ki, mely mintegy „kívülről” érkezik, az idegenből, saját soha el nem sajátítható kívül-létemből. Mi ez a birtokolhatatlanság és uralhatatlanság, ez a mosolyban megnyilatkozó kívül-lét?
Az arc transzcendenciája – mondhatjuk Lévinas nyomán – epifániává lesz a mosolyban, tünékeny, eltűnő és eltűnődő megjelenéssé, melyben önmagára találhat. Arc(hús) és tekintet végül is nincsenek önmagukban, hanem inkább megteremtődnek a mosolygásban. Ám ez a teremtés – mint láttuk – nem a saját akaratomból és erőmből történik, nem belőlem jön, hanem mintegy „mögülem”, saját uralhatatlan arcomból/mosolyomból. „Nincs erőm mosolyogni”, mert éppen a mosoly ad erőt, s mire feleszmélnék erőtlenségemből, már eszméletet és öntudatot adományoz nekem, az „előtt”-ből és a „kívül”-ből a „belül”-be léptet be, a viszony belül-létébe. És ha nem csak én mosolygok, de rám is mosolyognak?! Ha visszamosolyognak?! Hogyan lehetséges ez? Egyáltalán mi teszi lehetővé ezt a rám-irányulást, ezt a visszaküldő viszonzást?
Az alábbiakban a mosolyt, a mosolygást, ezt az összeadhatatlan, uralhatatlan és birtokolhatatlan mozgást szeretném körüljárni. Ennek érdekében több oldalról szükséges megközelíteni a fenomént, így az alábbi gondolatmenetek részben egymásra épülnek, részben újra és újra belekezdenek ugyanabba. Be kell merészkednünk – néhány nekifutással – egy soknevű, valójában mégis névtelen területre.
Elsõ nekifutás: eredendõ eldöntetlenség és többértelmûség
A mosoly, hogy csak néhány példát említsek, lehet: őszinte, kínos, széles, szűk, ártatlan, sokatmondó, gúnyos, ironikus, kényszeredett, csábos, angyali, ördögi, semmitmondó, kihívó, hamiskás, zavart, büszke, boldog, szerelmes, gonosz, derűs, idétlen, kedves, erőltetett, vidám, üdvözült, elégedett, szégyenlős, elnéző, szórakozott, sejtelmes, tétova, gyilkos, révedező és így tovább. Lehet továbbá somolyogni, mosolyt fakasztani, összemosolyogni és visszamosolyogni, talán még összevissza mosolyogni is. A mosoly átfuthat, átsuhanhat az arcon, görbülhet és húzódhat, hullámozhat és az arcunkra fagyhat. Lehet farkas, róka, tigris és béka. Lehet egész, lehet fél. Mosolyog a szent bolond és a kocsmatöltelék, az istentől megérintett és a junkie. Mosolyognak az ördögök és az angyalok, mosolyog a Buddha és a Mona Lisa is.
Mint látható, a mosoly mind hangulata, mind intenzitása, alakja és időbeli lefolyása tekintetében számtalanféle lehet. Fogalmazhatunk úgy, hogy a mosoly és a mosolygás eredendő eldöntetlenséggel és többértelműséggel rendelkezik, olyan nyitottsággal és széttartással, mely a konkrét megjelenésekben csupán egy-egy oldalt mutat meg. Lehet a vidámság, az öröm és a boldogság kifejeződése, lehet az erotikus vágyé, de lehet az iróniáé, a gúnyé, vagy éppen a bosszúságé, szégyené, sőt akár a gonoszságé is. A mosoly a nevetéssel rokon, melynek úgyszintén megvan a maga sokoldalúsága és a száj is hasonló mozgást mutat benne. Mégsem tekinthető azonosnak a kettő. Most ennek kell utánagondolnunk.
Második nekifutás: mosoly és nevetés a szájon, a mosoly egészlegessége
Számos tudós a mosoly eredetének, akárcsak a nevetésének, a félelmet és az agressziót tartja. Ám ez a magyarázat és genealógia – noha empirikus szinten érdekesnek mutatkozik a vidámság és az öröm kialakulását tekintve – nem tud számot adni sem a birtokolhatatlanságról, sem az eldöntetlenségről. Ezért tovább kell lépnünk és megkérdeznünk: mi választja el tulajdonképpeni értelemben a mosolyt a nevetéstől? Mi mutatkozik meg a szájból, az ajkak mozgásából az arcon a mosoly során?
A száj szavakat formál a beszédben és az énekben, ki van tátva a meglepetés során, evéskor serényen dolgozik a falat megrágásán, grimaszol és fintorog, ha neki úgy tetszik, csókra nyílik a szerelmes ölelésben, csücsörít a fütyülés során, fújtat és lehel, nyal és fal, a nyelvvel együtt előcsalja a kéjt, a nevetésben kivillantja a fogakat. Ámde a mosolygásban mégis megőriz valamit zártságából, fel-nem-nyílásában tartózkodik egybenyitni a bensőt és a külsőt, a test rejtett belsejét és arcbőrből képződött felszínét, csupán átformálja a száj természetes vonalát, hogy eme átformálásban inkább csak sejtesse azt, amit elrejt. A mosoly egyszerre rejtőzés és megmutatkozás, fedés és felfedés. Akárcsak a simogatás, melyben „húsként létező testem előidézi a másik húsának megszületését”, ahogy Sartre fogalmaz,3 amely „annyit tesz, mint semmit sem megragadni”, de keresni „azt, ami még nincs”, ahogy Lévinas mondja,4 úgy a mosolygás is létrehozza a maga rejtőzve megmutatkozásában azt a teret, melyben az arc és a tekintet megszületik, létrehozza a „között”-et, melyben megtörténhet valami semmiség, egy nonszensz: a találkozás törékeny és tünékeny ígérete. A mosoly a száj ünnepe, a mosolyban a száj eljut saját legvégső létlehetőségéig, szólnánk szárnyas szavakat szólva, ha pátosszal teli hangulatban lennénk – de nem vagyunk.
Ám akár ünnep, akár hétköznap, akár legvégső létlehetőség, akár a száj ellehetetlenülése, a mosolyt sajátos terjedés, burjánzás, úgyszólván túlnövés jellemez. Potenciális eszkalálódás, mely az egész testet magával ragadhatja. Hisz a mosolygásban nem csupán a száj mosolyoghat, hanem a szemek is, adott esetben az egész arc, valójában a száj és a szemek csak az arcon tehetnek szert jelentésre. Végső soron a mosoly az egész testet annak minden részével együtt játékba vonhatja. Ahogy az erotizáció az arcig hatol, mint Marion állítja,5 úgy a mosolyban sem csak száj, de arc, tekintet, test és hús is születik, ez a rejtőzve megmutatkozás titka, ebben rejlik a „között” megszületésének lehetősége. Bízvást nevezhetjük mindezt a mosoly egészlegességének, mely ráirányítja figyelmünket különös tér- és időbeliségére.
Harmadik nekifutás: köztesség és tünékenység – a mosoly tér- és idõbelisége
A mosoly húzódik és görbül, saját térbeliséget hoz létre, mely kezdet és vég nélküli, meghatározatlan és meghatározhatatlan, köztes mintegy, nem-térbeliség, csakúgy, mint az az idő, az a nem-időbeliség, melyet lefolyása adományoz. Hisz végtére is, senki sem tudja, mikor és hol kezdődik és meddig tart egy mosoly. Hogy hol van a bőr és a hús kölcsönös egybejátszásának térbeli határa, hol van az a még-nem és már-nem, ahová múlékony időbeli léte beékelődik. Határok nélküli, buja, amorf alakzat, illékonyság, villanás, önálló geometriával, kronológiával, fenomenalitással. Középpont és sugár nélküli ív, lüktetés és ringatózás, fodrozódó hullámzás, indaszerűség és továbbgyűrűzés, kitüremkedés és visszahúzódás. Akár egy szerves massza önmagába záródó rejtelmes élete a sötét, meleg, nedves őselemben. Mondhatni a száj atavizmusa, visszanyúlása az ősibe.
A mosoly másfelől – akárcsak a kierkegaard-i pillanat vagy a lévinasi arc – úgyszólván az örökkévalóság betörése az időbe, avagy a transzcendencia belesimulása az immanenciába, kegyelem és adomány, tünékeny látszat. Egy emberen túli, elérhetetlen lét ígérete és emléke egyszerre. Talán ezért van minden mosolygásban édes méreggel átitatott melankólia és nosztalgia, egy soha jelen nem volt eltűnt világban lakozás emléke, talán ezért a dekadencia romlott és ártatlan mámora, ezért a kacérság és cinkosság kiiktathatatlan hangulata, ezért a mosoly minden szépségén átütő elviselhetetlensége.
A mosoly mozgás saját dinamikával és ritmikával, melyben lappangás, virulás és lecsengés, közeledés, időzés és távolodás a maga táncrendjét teremti meg az arcon. A mosoly tánc és pantomim, a hús hűvös és forró (ön)simogatása.6 Kérdés, ábrázolható-e valamiképp. A következőkben a fényképről és a szoborról fogunk beszélni.
Negyedik nekifutás: a lefényképezhetetlenség és a senki
A mosoly vakká tesz, mondtuk. És ahogy tükörbe nem lehet mosolyogni, úgy kamerába vagy fényképezőgépbe se. A mosoly nem fotogén, mosolyról – minden látszat ellenére – még nem készült kép, mert a mosoly maga a képforrás.
A mosoly ugyanis látásnak kitett történés, szempárnak és szájnak, így aztán hiába a sok csíííz és fogpaszta, hiába a sztárfotó és a töméntelen smile(y), ezek nem mások, mint a mosoly hiábavalónak bizonyuló leigázásának és kiaknázásának kísérletei, melyek elhalnak a mosolygás megragadhatatlan, ábrázolhatatlan és eltárgyiasíthatatlan mozgásán, uralhatatlan történés-jellegén, megszelídíthetetlen vadságán, nyers életén. A mosoly végső soron lefotózhatatlan, mert a mosolyra figyelni kell, reszponzivitása, felszólítás-jellege mindenképp eltalál, s az az interszubjektív és interaktív tér, melyet felnyit, s amelyben végbemegy, ellenáll a fotós mindent megfigyelő sürgés-forgásának.
Ha kamerába vagy más gépezetbe vélünk mosolyogni, úgy egy elképzelt helyzetet vagy személyt próbálunk segítségül hívni, hogy ráirányítsuk mosolyunkat. De leginkább magára a fotósra, azaz egy virtuális személyre, tulajdonképpen egy senkire, hiszen ő nem része leképezett világának, hanem kívülről kukucskál befelé, akárcsak a voyeur a peep showban, aki azt szeretné, ha a vetkőző nő rámosolyogna, rá, a nem-létezőre, a senkire. A semmibe mosolygás, a senkire mosolygás kényszeredettsége, rémisztő semmissége, hiányteremtése áll előttünk. Ennek a senkire mosolygásnak a lefotózása végül is a semmi/senki ábrázolása, hisz egy leképezett mosolygás tulajdonképpen a hiány/semmisség/senkiség ábrázolása – rettenetes, személytelen esztétikuma ebből fakad. E halott mosoly egy modern, technológiai Hadészt hoz létre, fotópapírra vagy más hordozóra nyomott elmúlt-létet, melyből nincs az az alvilágjáró, aki épségben hazatalálna. Mintha Odüsszeusz egyfolytában kattogtatna a múlt felé, Orpheusz pedig Eurüdiké fényképét hurcolná magával bambán mosolyogva, míg fejét letépik – tán még azután is. Hiszen ami a fotón marad, az csupán a senkire (sem) mosolygó esetlensége, bárgyúsága, mosolygás nélküli mosolya, üres, élettelen, absztrakt mozdulata, olyan emlékkép és relikvia tehát, mely nem őriz meg semmit – és éppen ezt a nem-őrzést őrzi meg.
Ötödik nekifutás: az archaikus mosoly és a mosoly archeológiája
Mégis, ha valaki képes eltöprengeni az archaikus görög szobrászat ama remekművei, a néhai festést már csak nyomokban mutató koré- és kurosz-szobrok előtt állva, nem zavartatván magát a múzeumot elárasztó exponálás-, sőt szelfizés-kényszertől felajzott, őrjöngő tömegtől, mely az önfényképezés és önmosolygás eltompulásig narcisztikus bódultságába süpped, szóval, ha mindezt ez a valaki túléli ép ésszel, megpillanthatja azt a mosolyt, ama híres archaikus mosolyt, mely noha élettelen, mégis élőbb, mint az előtte fotózkodók arca. Van ezekben a szobrokban valami megmagyarázhatatlan, valami, ami minden művészettörténeti és archeológiai ismeret után is rejtély marad. Hisz végtére is, min mosolyognak ezek az alakok? Mi készteti e szobrokat, melyek jó része sírokból került elő, erre a kissé mesterkéltnek tűnő, mégis lenyűgöző arckifejezésre? Kinek szól síron túli, halálos mosolyuk? Egyáltalán: kik ők?
„Haláliak” e mosolyok, mondhatnánk pestiesen szólva, de efféle tréfákat nem engedhetünk meg magunknak, filozófiai tanulmányban különösen nem.
Ám a varázslattól mégsem tudunk szabadulni. Mintha e szobrok mosolya egy rég elfeledett élet, egy személyességen túli boldog lét dokumentuma lenne. Szemben a mosolyt „elkapni” igyekvő fényképekkel, melyek hiába imitálják az élőt, mégis mindenki halottnak tűnik rajtuk, e szobrok mosolyuk által bekapcsolódnak az életbe, noha stilizált fenségességük folytán távol áll tőlük mindenfajta utánzás. Mintha e temetői szobrokban, melyek ábrázolhatnak istent és embert egyaránt, sok esetben megkülönböztethetetlenül, egybejátszana az élő ember, a halott és az istenség három különböző létmódja, átfénylene egymáson, hogy ez az átfénylés jelenjen meg a szobor mosolyán. Mintha ez az áttűnés tűnne szembe az őket fürkésző tekintetnek, noha e szobrok többnyire nem emberi szemeknek készültek. De éppen ez a nem-emberi-tekintetnek-való-kitettség teszi őket paradox módon élővé, akárcsak az istenszobrot vagy az ikont, mely a templomcella és az ikonosztáz sötét mélyén pihen, miként az eucharisztia a tabernákulumban.
Az archaikus mosolyban a konvencionalitás, a nem-mimetikusság az, ami bevon minket saját terébe, mi magunk válunk megszólítottakká, nem egy elvont nézőpont, mondjuk egy mosolyszépségverseny bírájának hideg-perverz tekintete. A szobor elragad, mert elrejtőzködik benne valami a mosoly mögé, az élő, a halott és az isteni lét egybeolvadásának titka mögé. Sejtelmes, ám valahogy mégsem az. Mert nem rejteget semmiféle kifecseghető titkot, inkább az én titkomat, létem és tekintetem ki nem mondható titkát rejti magába, végül is magának a takarásnak a titkát. Éppen hogy nincs semmi takargatnivalója, hiszen teljes létét ki- és beteszi ebbe a mosolyba.
Ama fent említett melankólia és nosztalgia, mely a mosoly saját időbeliségének és múltba-nyúlásának velejárója, itt nyer mélyebb értelmet. Ezen szobrok úgynevezett archaikus mosolya arra döbbenthet rá, akárcsak egy öregember arca, hogy a mosolygásban magában van valami archaikusság, hogy nincs az a szavainkból kotyvasztott smink, alapozó és púder, mely a mosoly és a száj archeológiai mélyrétegeit nyomtalanul eltűntethetné.
Hatodik nekifutás: a magamban mosolygás és a világon mosolygás – a mosoly diszperziója
Mosolyogj a világ ostobaságain, nem fogod megbánni, mosolyogj a magadén, azt sem fogod megbánni! Ez, hölgyeim és uraim, minden életbölcsesség foglalata.
De mi is a helyzet ezzel a magamban és magamon mosolygással, ezzel a nem egy Másikra irányuló mozgással? A fotó esetében már láthattuk, hogy mosolyogni nem lehet általában, nincs valódi mosoly intencionalitás nélkül. Épp ezért a magamban mosolygás során vagy megképzek egy Másikat (lehetek ez akár én magam is), például rágondolva/emlékezve, őt elképzelve, vagy a világon mosolygok, abba szórom szét mosolyom. Mondjuk úgy, diszperzív intencionalitással. Az első esetben én adok e jelen-nem-lévő Másiknak életet, létet, nevezhetjük ezt a mosoly személykonstituáló erejének. E virtuális Másik, akit ilyenkor megteremtek, végül is belőlem van, az én véremet/mosolyomat szívja és issza – és ha szerencsém van, visszamosolyog.
A második esetben, mikor a világ dolgain mosolygok, megbocsátó vagy gúnyos, derűs vagy közönyös módon és így tovább, mintegy felmérem a világ és a dolgok értelmét vagy értelmetlenségét. Egyfajta személytelen személyesség jön létre, nem perszonifikáció, de a világhoz odagondolt személyesség, egy Isten vagy az istenek alkalmi megszólítása, minden istenhiten és istentagadáson innen és túl. A világot elnéző mosolyban mondhatni – Hermann Usener kifejezésével – a pillanatistenek (Augenblicksgötter) léthez engedése történik, személyesség létrehozása konkrét, maradandó személy nélkül. Megjelenéshez segítés, ám az a tér, amiből kilépve ez az alak a mosolygásban megjelenik, tulajdonképpen nincs. Atópikus és utópikus transzcendencia, egy „seholsincs túlvilág”, akárcsak a hőn áhított, de még meg nem fogant gyermek őshazája, ahonnan egykor közénk érkezhet.
Hetedik nekifutás: a gyermek mosolya – a mosoly pre-reflexivitása
Fentebb megállapítottuk, hogy miközben mosolygok, nem láthatom magamat, hiszen a mosoly kifelé irányulás, így noha az én mosolyom a sajátom, mégsem a birtokom. A mosoly maga a tükör, ám e tükrözés megelőzi a test és a lélek egymást tükröző szétválasztottságát.
Mindez most a gyermek mosolyára vetett pillantással válik érthetőbbé. A kisgyermek ugyanis már azelőtt ránk mosolyog a maga babamosolyával, már azelőtt viszonozza mosolyunk, hogy úgymond „tudná”, mit tesz, hogy elsajátítaná a mosolygás képességét. Mindenféle reflexivitás és tükörstádium előtt, saját arcának és mosolyának ismeretét megelőzően képes mosolyogni, nem „tükör által homályosan látva, hanem színről színre”. Szemben az ördögi mosoly démonikus mindentudásával, a gyermek mindentudónak tűnő mosolya tudatos mimetikusságot megelőző mimika, mosolya és arca maga válik tükörré pre-reflexív „tudatossága” által. Épp ezért még visszamosolygása sem viszonzás, mert nem valamiféle adok-kapok viszonyba illeszkedik, hanem a tudatosságot, sőt minden léttételezést megelőző cselekvés tartományába, egy olyan etika birodalmába, melyben ki vagyok téve saját magam és a másik mosolyának.
A gyermek mosolya tehát öntudatlanul olyan világperspektívát villant fel számunkra, a világigenlés és világbizalom olyan formáját, mely nem a magához visszatérő szellem önmagával való kibéküléséből (a hegeli Versöhnung) ered, hanem abból a felismerésből, hogy a mosolygás által úgy tükrözöm vissza és tételezem a Másikat, hogy én magam is ebben a mosolygásban tükröződöm és tételeződöm a Másik alteritása által egy kölcsönösen viszonozhatatlan és kisajátíthatatlan mozgás során. A mosoly tehát valóban vakká tesz, mondhatni az arc vakuja, villanása, mely elvakítja a szemem és a szemed, és ebben a vakságban lesz mosolyom a saját testem és lelkem tükre, és ugyanígy, a másik testének és lelkének tükre is. Végül is épp ebben a reflexió világosságát nélkülöző fényes éjszakában keletkezik egyáltalán olyasmi, mint test és lélek, melyek így a mosolygó szájjal és szemmel megszülető arc más-más oldalai. A gyermeki mosolyban elfedés nélkül tárulhat fel az arc, testünk és lelkünk tulajdonképpeni eredője.
Levezetõ körök: mégis mosolyalbum? – a mosoly epidemiológiája és a megelõzõ ismerõsség
Mondhatnánk persze, hogy a gyermek mosolya a mosoly ragadósságának példája, afféle evolúciós maradvány, mely e tekintetben az ásítás és a sírás, a harag vagy a nevetés mellé állítható. És valóban, a mosolyban van valami ragadósság, tapadósság, sőt ragályosság, mely hajlamos megfertőzni azt, aki csak megpillantja, hogy aztán járványszerűen végigsöpörjön mindenkin a közelében. Megszólít, vonz és ezt a vonzást kínálja fel nekem, ha pedig ellenállok, épp ezáltal bizonyítom erejét. Végezetül ezt a ragadósságot, e túlnyúlást és szaporodási képességet kéne alapjaiban megértenünk.
A szerelem és az elkeseredés megalkotja a maga tárgyát, állítja Kierkegaard,7 s most hozzátehetjük: a mosoly is. A mosoly alkot, s csak ha megalkotódom, azaz hagyom magam létrehozni, fogom tudni igazán viszonozni. Láthattuk, a tükrözés öntudat előtti mozgása áll előttünk, ámde most már azt is fel kell ismernünk: e tükröző folyamatnak tulajdonképpen nincs kezdő- és végpontja, hisz minden tükrözés/mosoly egy már őt mindig is megelőző tükröződés/mosolygás tükrözése/visszamosolygása, s így a végtelenségig hátra és előre. Egy potenciálisan végtelen, noha diszkontinuus és soha senki számára nem adott mosolyláncolat ez, akárcsak a generációk sora. Egyfajta időben kibontakozó, diakrón mosolyalbum, egymásra rétegződés folyamata, mely mellé odarendelhető, másfelől, egy szinkrón mosolyalbum, az egy adott pillanatban megtörténő mosolygások összeadhatatlan együttese, mely olyan, mint a világban épp szerelmes ölelésbe fonódók titkos társasága. Ebben az imaginárius albumban tán még az el nem mosolygott mosolyok is ott vannak, miként Karády Katalin énekel az el nem csókolt csókokról. Ezekben a sajátos, végső soron megragadhatatlan alakzatokban érkezik el végre a mosoly a maga valódi többes számához. Hisz mindig mosolyogtak és mosolyognak valakik valahol valamiért valakikre. Szülő gyermekére, gyermek szülőjére, szerelmes szerelmesére, barát barátjára és így tovább.
A minden mosolyban megbúvó magárahagyatottság ekképp illeszkedik egy rajta túlnyúló folyamatba, melyben minden megkezdett mosoly egy már mindig is tartó mosolyfolyamatba való belépést és egyúttal tovalendítést jelent, ismétlést, ha tetszik, s az ehhez társuló irónia tudata az individuum pillanatnyiságának frivol élvezetével vagy éppen a csendes rezignációval társul. És persze a döbbenettel, hogy idegenségünkből mégis az ismerősség soha korábban nem sejtett alaptapasztalata jön létre. Hogy a mosoly ismerőssé tesz minden megismerést megelőzően. Ez az ismerőssé tevő mosoly nem az időben van, ám nem is a pillanatban, hanem inkább oszcillál az idő és a pillanat között, folyton újraalkotván ezt a mindig túlnyúló köztest, ezt a magába szippantó lüktetést, melynek saját létét is köszönheti. Folytonosan tovatűnő(dő) idő, tétovázás és illanás a közöttben, megfoghatatlan cikázás és cicázás.
Ebben a mosolyalbumban, e soha fel nem lapozható „nagykönyvben” tesz szert az én illékony létére, ez hozza létre, miközben maga is továbbörökíti magát benne. A mosoly, akár a csók, tünemény, az én elfolyása a szájon át a Másik felé. Talán ezt a túlzást, ezt a túl sokat ígéri a gyermek mosolya, a szerelmes és a barát mosolya, az archaikus szobor mosolya – ennek az individuáción túli létnek minden rejtőzködés nélküli tiszta megjelenését.
Vagy hát a fene tudja.
Jegyzetek
1. Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Európa, Budapest, 2011. 296.
2. Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi. L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék – Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2006. 447.
3. Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi. L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék – Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2006. 465.
4. Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen. Jelenkor, Pécs, 1999. 219–220.
5. Jean-Luc Marion: Az erotikus fenomén. L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, Budapest, 2012. 166.
6. Vö. Maurice Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája. L’Harmattan – Magyar Fenomenológiai Egyesület, Budapest, 2012. 112. skk. és A látható és a láthatatlan. L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, Budapest, 2006. 148. skk.
7. Sören Kierkegaard: Vagy-vagy. Gondolat, Budapest, 1978. 160.