sáv, amit nem tudok fényképezni,

 

naplemente után, mikor eltűnnek a bíborok,

van ez a kérdő, keskeny ideje a látványnak,

 

derengés nyugatról,

s minden színtelenné lobban.

dombról a lombok, közéjük villog,

fejük fölött vastagon kavarog a duna,

aztán szántások összevarrt halma,

s kezdődik az ég.

 

csönd lett a csönd, a nappali zsongás

 

szétszálazódott, tangóharmonika pilismarótról,

bekapcsol, lejjebb ritmikusan

perget egy kerti locsoló. távolból

kezd, erősödik a vonat, szinte az erkélyig

csörtet, a meredek fái mögül hallani

az érkezőket, fölszállnak az indulók, lendül

a várakozásból, egy lencsén

érezni a vonuló hang hasát.

 

sokáig tükrözik a sziget fáit a vizek, megértem,

miért földnyelv a földnyelv, kiköt

a pálcikaember pálcikakenuval, olyan pontosan

rajzolva, mint a barlangokon,

s úgy is olvad el, örökre, mint az ostya.

 

és a zöldekkel kellene valamit kezdeni,

bármilyen szürkék, hazudnám a szürkét,

s hazudnám a zöldet.

 

még tapintatos gyöngysor, csak fölvibrál

lámpáival a túlpart.

 

 

 

van valami az állatokban, ami közös

 

sajátjuk, nem megközelíthető tiszta ésszel.

ha van állatod, akkor figyelhetsz föl

rokonságukra. összesült

érzékeid

kezdenek fogékonnyá válni, ha

állatod rezdülései már önnön kezed

rezdülései, előtűnik

 

egy macska mozzanataiban a kutyád,

egy madáréban, egy lóéban és amit nem

véltél, egy hal, amint medencényi

köröket fut a simogatásért.

 

(addig ők összevethetetlenül különböznek,

az egyik szőrös, a másik csak nektárt eszik.)

 

arra gondolsz, hogy az „állatős” egy másik világ

és szemlélet jogos lehetősége – ami kifejeződik

az emberi embrió alakváltásaiban is.

 

és hogy a fák ideje más,

más az a lényidő, de már nem tartod

elképzelhetetlennek megközelítésüket,

 

noha levésed kellene az ellehetetlenülésig lassítani.

 

miként lelassították madarak énekét egy hangfölvételen,

és ahogy zeneszerzőé, a daluk, emberi dallam.