Szárnyas költő

 

Költőnek, ha szárnya nőne

Fájna háta, karja tőle

 

Papírlapot megkeresne

Fölé szállna s rárepülne

 

Szárnyából egy tollat tépve

Verset írna jól betépve

 

Vérrel írná azt a verset

Beletéve sok keservet

 

Majd felszállva a papírról

Tenne is rá jó magasról

 

 

 

Itt volt

 

Itt van ez a fószer. Nem titkol el semmit.

Gennyes már a hajnal, fakó szemet felnyit.

Fordul erre-arra, azt sem tudja hol van,

ingázik a lelke, bámul megbomoltan.

 

Bárpult előtt ülve látja a tükörben,

háta mögött nőjét elviszik most ölben.

Drótkerítés mellett ácsorog a szomszéd.

Birtokháborít épp, s átköp: minek élsz még?

 

Kapálja a szikes, terméketlen földet,

mint ki sírját ássa, gödör fölé görnyed.

Gödör fölé görnyed, hull bele a könnye,

arra száll egy angyal, tán hogy megköszönje.

 

Megfogja a vállát, taszít egyet rajta,

ráhúzza a földet, szépen elkaparja.

Itt volt ez a fószer, megvívta a harcát.

Arra jár az Isten, s elfordítja arcát.

 

 

 

Fugitív fenyegetés

 

Nos, akkor innen már fugitív az érzés,

kinyílott a seb és diffúz lett a vérzés,

mint napfényes parkban a sakkozó vének,

elnyugszik benned is e szánalmas ének.

 

Mint páváskodó kanok, begerjedt hímek,

úgy jönnek itt sorban az idétlen rímek.

Fekete rózsából köss hát neki csokrot,

Tövises szárából tégy szájába bokrot.

 

Nem futhatsz el többé, hisz görcsben a vádli,

nyakadban a kötél és alattad sámli.

Nem horgad fel immár akarat sem benned,

Sejted azt te jól, innen hová kell menned.

 

Rugdald el magadtól, ne akard hát többé,

menjen csak világgá, vagy változzon köddé.

Sose fuss utána, bárhogyan is csábít;

kirúgom alólad a rozoga sámlid.