TETVÍSZEM A LANTOT
Tetvíszem a lantot,
mijen álat mijen
testrísze maratt ot…
Szidolozom’ versem,
s mint parlagfű-magot
nízem, hova vessem?
Hova tünt a iklet?
Teendőim köszt csak
nígy?, öt?, harmadik lett!
Tünt entelektusom
el ásom, ígetem,
el, meg el dugdosom!
De a poízisem
mint doppingót vizsla,
erős mint a Pista,
átüt protízsen,
vazs-beton korláton
(baleset vót, látom)
mint kanyarba traktór,
nem ál le míg attól,
hogy a fíket nyomom,
át nő minden gyomon,
s virágot bont legott,
lessz belűle rakot
padlizsány ís krumpli,
asztán meg tudjuk mi,
kupac… mi az ottan –
bele zavarottam.
A línyeg hogy írtam
verset, füvet nyirtam,
korlátot szereltem,
(közbe eccer ettem!),
fősztem vacsorát is,
s e vers má csak grátis!
STOCKHOLM
A Jóisten az nagyon jó, legfőkíp, mer – há csak!
Azt se kírded, mír marad fön röptíbe a kócsag.
A Jóisten az nagyon jó, tesz kiflidbe virslit,
níha leígeti a csűrt – figyelmesztetískíp!
A Jóisten az nagyon jó, ki írthatna mindent,
de csak, búsan nízi föntrű, hogy mijen rossz itt lent.
A Jóisten az nagyon jó, adot szájat, szemet.
Azok níkű születni hát, nincs ki nagyon szeret!
A Jóisten sok jósága szana szít osztódik,
bíke, gazdagság, egíssíg – Stockholmtó Oszlóig!
A Jóisten az nagyon jó, mindent is köszönök!
Kutyám, immár napok óta, má nem is nyöszörög!
A Jóisten az nagyon jó, könyörgök, kegyelmez.
Nem sulyt le csak níha napján mint, egy ritka herpesz.
A Jóisten az nagyon jó, ezírt is csodálom!
Mostanra sem vitte el míg az egísz családom!
A Jóisten az nagyon jó, fojton így említik,
ha jámbor vagy meg se kínoz – illetve nem mindig!
MINT KI OT VAN
Álok ípp a strandon,
Kispocsolyság’ Bíccsen.
Mi van, ha a semmi-
ben több semmi sincsen?
Nízek a távolba,
ot lakhat a Isten,
s nem írti, hogy ín eszt
Á-prióri írcsem!
Haza megyek énkáb,
elalszom a priccsen,
mer a heji bélywacs
mingyár hejre incsen.
Mitő van valami,
s miír hogy, ha mígsem?
Mint a szűröm, mejet
el vesztettem bridzzsen!
Nízek mindent, semmit,
kíz-nyomom kilincsen,
halvány, mint ki ot van
eccer, oszt meg itt sem.