Hajnali józanság

 

Hajnal volt, a fák remegtek, halkan morajlott a tenger.

Auerbach a teraszon ült, írta a versét. A sokadikat. Sötét volt,

az öböl túloldalán villogtak az óriásdaruk fényei, ahol napközben

utat vágtak a hegyoldalba a munkagépek és a kamionok.

Írta a versét, a sokadikat, vágta az utat.

 

A szőkésbarna hajú nőre gondolt, aki felkérte, hogy küldjön tanulmányt az általa szerkesztett kötetbe, és mint kiderült, most épp Portugáliában nyaralt.  A barna hajú lányra gondolt, aki a tanítványa volt, és akivel nem feküdt le, bár a lány,  egy pillanatra legalábbis, örült volna neki. A meg nem kapott, át nem ölelt nőkre  gondolt, akik egy pillanatra legalábbis örültek volna, ha átöleli őket.

 

Az írónőre gondolt, aki beleszeretett, és akivel megpróbált lefeküdni, ami azonban technikailag a legjobb esetben is csak részsiker maradt a kínzó lelkiismeret-furdalás  miatt (hogy más lelki szempontokról most ne is essék szó). Az ötvenévnyi életére gondolt, amiből húszat a feleségével élt le, és arra, hogy fog-e még valaha rajta kívül bárki mással lefeküdni.  Hogy volna-e még egyáltalán értelme.

 

Arra gondolt, hogy milyen lesz majd meghalni az ágyában a párnái közt,
a feleségével az ágya szélén, miután elbúcsúzott a gyerekeiktől és a közösen leélt évtizedektől. Az úgynevezett életétől. A barátjára gondolt, akivel már nem tudott szót érteni, mert öregkorára meghibbant, és önmagát mániákusan ismételgető hülyévé vált, és a másik barátjára, aki kis híján belebolondult  a kolléganőjével folytatott, éveken át tartó házasságon kívüli viszonyba.

 

A futásra gondolt a Hármashatár-hegyen és a Margit-szigeten,
a Pilisben és az Ipoly-parton; a városban, ahol felnőtt, és ahol gyerekkorában az apjával futott; a kamaszkori  futásokra a sportpályán, ahol epilepsziás rohamot kapott a barátja, akivel kettesben fociztak, és nem tudta, mit kellene tennie; és a későbbi, felnőttkori futásokra a megrendszabályozott,
a várost soha el nem öntő, medrében fegyelmezetten csordogáló folyó partján, a gáton.

 

Vijjogtak a sirályok, hajnalodott.

Világosodott az ég alja a hegyek felett.

Bort ivott és nem prédikált vizet.

Nem volt miért.

Nem volt kinek.

 

Ült a magatehetetlen magányban, a rettenthetetlen rettegésben  a pillanattól, amikor kiderül majd, hogy volt-e bármi értelme bárminek. A lisszaboni taxira gondolt, amivel visszament a repülőtérről az autókölcsönzőbe  a fia ülészsebben felejtett Kindle-jéért. Arra, hogy lesz-e majd egy taxi  a végén, amivel visszamehet, ha valamit ő is az ülészsebben felejt.

 

 

Megosztott munkaterek

 

Rockzenét hallgat, csőben sült zöldségeket eszik,

és pamutgombolyagokat gurít a helyismeretük gyarapítására

koncentráló, mit sem sejtő skandináv turisták lábai közé.

Himbálódzik az Isten ujján.

 

Marhapörköltet rendel kovászos uborkával.

Kornai Jánost olvas.

Kimegy a Szigetre futni három kört.

Összeveszik a kenyéradó gazdájával.

 

Alkot egy elméletet, kiviszi a fiát a Délibe.

Majdnem elüt egy szarvast.

Kicsit öregszik, de a korához képest jól tartja magát.

Túl sok sört iszik. Túl sok szánakozó pillantást vet a környezetére.

 

Oké, de mi az az életmű, amin dolgozik?

Miért lenne pont emögött az ajtó mögött a megváltás?

Ki hackelte meg a teremtést, trollkodta szét

az élő adásban nyomon követhető, kollektív önmarcangolást?

 

Hát jó, jöjjenek akkor a szokásos gyanúsítottak.

A szóda, a szél és a futamidők.

Az elektromos meghajtású robogók és

az ergonomikus kialakítású, megosztott munkaterek.

 

A letisztult formavilágú, lecsupaszított asztalok.

 

Kér egy felest.

Kér egy őszinte megbánást.

Kitolják a vágányról a szerelvényt.