Margócsy 70.

  Ambrus Judit

margócsykor

margócsykor az ember ritkán gondol arra, hogy nem mindig leszünk margócsykor, hogy a dinoszauruszok, a jegesmedvék, a vízivó, de minden más folyadékra határozott nemet mondó tücskök korszakának elmúltával eljő egy olyan kor is, amikor margócsy-tanítványok nem fogják majd megbeszélni egymással, milyen is volt az a híres-vitézes margócsy óra, minden megtisztított és megtisztítatlan talált tárgyával, minden halálig unt és mégis hősiesen átkardozott karthausijával, minden hajnali és esti kornéljával, hogy a tündérálmokat és kedvelt tarka(barka) felhőket ne is említsük, nem, nem leszünk már beszédesek, mert bár a szabadság egykor ránk tekintett, mégis hallgatunk majd, az alzheimer és tárt karokkal váró társai nomeg a csodás, megható, szép könnyes temetések kora jő majd el, de az életvidám, magát golyóscsapágy-forgatással mindig fitten tartó margócsy csak mosolyog rajtunk, rágyújt egy szivarra, felölti a világ ostobaságai elviselését segítő, védelmező, horgolt humormellénykéjét, s bár belátja, hogy ennek a mostidőnek a díszletezése már korántsem margócsykor, eszébe ötlik, hogy vajon emiatt kétségbe kell-e esnünk, hát búsulnunk kell-e emiatt?, a még életben és ép észben konzerválódott ex-tanítványoknak a most-mi-leszt feszegető riadt kérdéseire felkészül egy-egy pompás és megnyugtató válasszal, aztán íróasztalához fordul, lepeckeli mellénykéjéről a szivarhamut, elmorzsol néhány kritikai kritikát/tanulmányt, hadd örüljenek, akik még olvasnak ilyesmit, majd betér egy-egy avíttas nertelen terembe, s nesztelen tart néhány előadást, hadd örüljenek azok is, akik még hallgatnak ilyesmit, csak úgy, hogy ki ne jöjjön a hallgatóság a gyakorlatnak már azért annyira nem nevezhető kivételesből, s „ah”, igen „ah”, ez nagyon fontos, amiképp a vánvén és az ama is, szóval ah, nem is tudván, de valahol biztos sejtvén, hogy ha az ő szivarja fénye nem lobogna a véghetetlen éjen át, azt gondolhatnák fönn az égben, hogy elenyészett a világ.

  Ács Pál

„Látod amottan?”

Petőfi és Horatius

Margócsy István könyörtelen kritikus. Ha elhibázott verset olvas, lecsap. A Szeptember végén esetében is kimutatta az „ihlet félbetörését. A költemény a legmagasabb hőfokú és intenzitású magánbeszédként indul – mondja –, ám kiinduló jellege a második strófa közepe- tájától teljesen megváltozik, s úgy fejeződik be, mint egy banális erkölcstanító versezet, ahol „az eredeti távlatos létértelmező kérdésfelvetésre nemhogy válasz nem érkezik, hanem helyére egy zárt moralizáló szituáció felvázolása következik.”

Margócsy itt nem említi azt az irodalomtörténeti közhelyet, hogy a Szeptember végén Horatius-imitációval indul. A koltói nyárutóból megpillantott Máramarosi-havasok Horatius Soracte-ódájának szuggesztív kezdőképét (Vides ut alta stet niue candidum / Soracte) idézik: „De látod amottan a téli világot? / Már hó takará el a bérci tetőt”.

Csak azért hozom most ide Horatiust, mert egyes modern elemzők a Soracte-ódában hasonló hibákat véltek felfedezni, mint amiket Margócsy a Szeptember végén kapcsán szóvá tett. Felrótták Horatiusnak, hogy a vers Alkaioszt imitáló kezdete egyáltalán nincs összhangban a befejezés „hellénisztikus” idilljével. Kifogásolták, hogy a költemény 5. strófájában olvasható éjjeli szerelmi jelenet a Mars-mezőn nem történhetett ugyanakkor (télen), amikor vers első szakaszai játszódnak, stb. Horatius – mondják a kritikusok – nagyon messze elrugaszkodik itt saját Ars poeticájának esztétikai alapelveitől. Feltehető a kérdés: nem következik-e mindebből logikusan, hogy Petőfi nemcsak a felütést kölcsönözte klasszikus mintájától, hanem mindazt a tökéletlenséget és diszharmóniát is, amit Margócsy a Szeptember végén című versben helytelenít?

Horatius pontosabb és szorosabb olvasása arról győzhet meg bennünket, hogy: nem. A Soracte-ódában nyoma sincs következetlenségnek. A vers párhuzamokra és ellentétekre épülő kifogástalan kompozíció. Elég itt megint a kezdősorra utalni: „Látod, hogy áll mély hóban a csillogó / Soracte?” A latinban a hó jelzője (alta=magas) a Soractével, míg a Soracte jelzője (candidum=csillogó) a hóval áll asszociatív kapcsolatban. Hasonló nyelvi-gondolati összefüggések szövik át az egész verset. A hideg hó terhe alatt roskadozó fák a fájdalom, a magány és a halál távoli, letisztult képei. Ezekkel áll szemben a következő szakasz tűzzel és borral felszított bensőséges közelsége és melegsége. Ennek mintegy folytatása a carpe diem- gondolat, és befejezése az egyedülállóan laza, élőbeszédszerű szerelmi jelenetsor, amelynek tünékeny mozgalmassága ellenpontozza a mélyen szimbolikus értelmű (Apollónak, a költészet és a nyár istenének szentelt) Soracte halálos mozdulatlanságát. Te éld az életed, „a többit bízd isteneinkre”, mondja Horatius. A hegy őrzője, Apollo teremthet kapcsot a vers ellenkező pólusai, kint és bent, hideg és meleg, tél és nyár, öröklét és mulandóság közt. A halállal szembeni boldog lét nagy verse ez.

Petőfi a horatiusi kezdőképet, a szemlélődés helyzetét, a „távlatos létértelmező kérdésfelvetést” adaptálta, ám a választ, a horatiusi filozófiát nem. (A síri világból feljövő kísértet érzelgős motívumát egyébként Propertiustól vette át Petőfi, miként ezt Szörényi László kimutatta.) Ergo: Margócsynak igaza van.

  Almási Miklós

Ki lehet bírni

Drága jó Istvánom, Margócsykám,
szülinapod kerek szám, kerekedik az életműved is, amiben kritikusi mélységed és főképp bátorságod irigylem, s amihez nagyon nagy fülhúzást (gratulát) mellékelek. Nagy figura vagy ebben a mai (elszegényített) irodalmi világban, maradj olyannak amilyen vagy. A 70. fordulót ki lehet bírni, sőt „hetvenkedni” is lehet még pár évig.

Boldog szülinapot – barátod: alma

  Arató László

Margócsy István számomra, tanítványai és a Magyartanárok Egyesülete számára fogalom, a minőség védjegye, szinonimája. Ritka példája annak az irodalomtudósnak, aki a magyar irodalom egészében otthon van, ugyanúgy szakértője a XVIII-XIX. század irodalmának, mint a kortárs magyar irodalomnak, de Móricz Zsigmondról (a Sáraranyról) sem hallottam még jobb előadást, mint amilyet ő 1997-ben egyik első konferenciánkon tartott. Egyesületünk számára ő volt, s bizonyára még sokáig ő lesz a jolly joker, a biztos pont. Elő sem tudom számlálni, hányszor kértük fel előadásra, mert tudtuk, ha elvállalja, akkor az remek lesz. Legyen szó anakreonitikáról (Bor, Tabán, irodalom konferenciánkon), kortárs történelmi regényről, Arany Jánosról, mai lírikusok kisepikájáról, Petriről, Esterházyról s mi mindenről még, amire felkértük, s amiről fontolgattuk, hogy felkérnénk. Együtt nőttünk fel vele, pontosabban ő már felnőtt volt az elején is. Húsz (23) év alatt nem tudtuk megunni. Mindig összefogott volt, mindig bámulatosan betartotta a húsz percet, s ez a húsz perc mindig csordultig volt töltve tudással, szellemességgel, új belátásokkal. És mindig magas szakmaisága ellenére (?) csillogóan világos volt, pedig finoman archaizáló, XIX. századi veretességű mondatai akár gondot is okozhattak volna. De nem okoztak. Tudományos beszédművei mindig kerek, retorizált, valahonnan valahová eljutó, elvezető, élvezetes hangzó szövegek voltak. Táborainkra való felkészülésünk során, ha az adott évben témául és vendégül választott kortárs szerzőről (Kertészről, Nádasról, Esterházyról, Bertók Lászlóról, Tóth Krisztináról, Rakovszky Zsuzsáról, Kovács András Ferencről, Parti Nagy Lajosról, Nádasdy Ádámról, Háy Jánosról, Térey Jánosról, Kemény Istvánról, stb. stb.) szakirodalmat kerestünk, mindig az ő írásait böngésztük először, s szinte mindig találtunk valami remek tanítási nyersanyagot nála. S persze az adott évben „aktuális” klasszikusról, például Petőfiről, Aranyról, Berzsenyiről, Csokonairól, Vörösmartyról, Weöresről sem hiába kerestünk „valami Margócsyt”.

Szóval nagyon hálás vagyok, vagyunk neki. Isten éltesse még sokáig!

  Barabás András

Mit tanultam Istvántól?

„Sok nálad ifjabb hölgy – jó hírű mind – immár anya”, mondanám, ha Capuletné lennék, és a lányomhoz szólnék (kinek a fordítása? apró filológiai feladat), de Capuletné lenni nem bírok, így hát maradjunk annyiban: sok nálad ifjabb úr – jó hírű mind – immár vénember, és nem csinálja azt, amit pár héttel ezelőtt Te, amikor ruganyos léptekkel fel-alá járkálva vártál rám (s én megjövék) egy műszaki természetű átadás-átvétel alkalmából, majd könnyed kávézás után a liftet negligálva, lépcsőn távoztál a hatodik emeletről.

Három évtizede vagyok a tanítványod a 2000 jóvoltából. Tekintélyes időtartamú kurzusom alatt – még nem végeztem, de hát lassú vagyok – igyekeztem nyitva tartani a szemem, hogy megtanuljam az aktuális leckét, és ne hozzak szégyent tanáromra, illetve nevelőmre.

Nevelőm is, és hadd kezdjem a példálózást ezzel. (Példálózva lesz.) Tőled láttam a legradikálisabb, mégis legmegnyugtatóbb változatát az elengedésnek. Előfordult, hogy együtt kellett szövegápolási, illetve korrektúrázási feladatokat végeznünk. A magunktól elvárt alapossággal szidoloztuk a közleményeket, stilizálni, dolgoknak utánanézni sem voltunk restek, igazán nem lehetett magunkra panaszunk. Csakhogy amikor ránk köszöntött a határidő, úgy tudtad befejezni, illetve, kényszerűségből, félbehagyni – az egészet, könnyedén és lelkifurdalás nélkül, hogy azóta is irigyelve vagy érte, és próbállak utánozni, már amennyire a könnyedség utánozható.

Komoly lökést kaptam kultuszológus énedtől. Diákként nekem is feltűnt, hogy a sog. régi magyar irodalomra többet hivatkoznak, mint amennyit olvassák, sőt az is, hogy számos esetben mindannyiunknak jobb ez így – de csak tőled hallottam kereken, bár tapintatosan kimondva, hogy a régi magyar irodalom zömét nem úgy és nem azért olvassuk, mint, teszem azt, Kosztolányit vagy Móriczot. Megkönnyebbülés volt.

Többször söpört végig tartós, sőt önfeledt röhögés a szerkesztőség mindenkor zilált helyiségében, amikor a verbális kritikus alias parafrazeáló szerepében ültél elénk. Nyilván nem csak nekem örök emlék Csengey Dénes regénye (Találkozások az angyallal?), amely, mi tagadás, soha nem járt a kezemben, mégis ráismernék pár bekezdés után. A tömörített paródiaverzió egyetlen baja, hogy ismétlésére nem látszik esély. Egyúttal ide csempészem azt a közhelyszerű, mégis kihagyhatatlan megállapítást, hogy mindent fogyasztasz, ami irodalom (zene, képzőműv), gondoljon erről bármit a Leopold, mármint Sacher-Masoch.

Megemlítem még a növendékét megihlető tanárt, aki lenni tudsz, mert így dicsekvésre is módom nyílik. Valami krikszkrakszot, első és második látásra is értelmetlen és olvashatatlan betűhalmazt raktál elém a New Yorkban (hová lett az a cédula?), melyet szövegnek semmiképp sem neveztem volna. Azzal kommentáltad, hogy ez tulajdonképpen angolul van (ez?? – gondoltam én), és hogy egyik angolos kollégánknak már beletört a bicskája. Na, ezzel persze elérted, hogy vadul nekiessek a cédulának, és rájöttem – köszönöm! –, hogy a Karinthy-féle KAS SAISON KA rejtvény parafrázisát nyomtad a kezembe, eltorzított közép- (ó-?) angol helyesírással. Máig önbizalomnövelő élmény.

Jó volt még a vita az IgazsÁkossal arról, metaforája-e a rántott hús a Habsburg Birodalomnak, illetve a panírozatlan, pucér roston sült a Mediterráneumnak – ez már, úgy emlékszem, a Centrálban zajlott –, és száz más epizód, melyeknek a terjedelmi korláááá…

Kívánok még egyszer ennyit, de legalább még hatvanötöt, amennyi most a tanítvány.

  Bazsányi Sándor

Idézet egy terméketlen vita kevésbé szofisztikált, ám annál vehemensebb szereplőjétől:
„És egyébként is, aki raccsol, az ne beszéljen a magyar költészetről!”

  Bendl Vera

Mondjuk szerintem jobban remegtem, mint mások, akik az első novellájukat adják oda bírálatra. Vagy nem az elsőt, de először adják oda. Bár persze nem tudhatom, mások mennyire remegnek. Én rendesen. Bárcsak felidézhetném, mit mondott M. I. a nagy foteljában, de egyáltalán nem emlékszem, talán valamilyen módon méltatta a szöveget, majd kijelentette, „leközölném a 2000- ben”. Nem értettem. Hogy mit? „De hát… de hát, át sem akarja írni? Vagy belejavítani?” „Nem szoktam javítgatni mások műveit”, mondta ekkor, nekem meg a gerincemen kúszott felfelé a boldogság, de nemcsak úgy halványan, langyosan, kedvesen, hanem mint bunjee jumping után, valami elképesztő adrenalin töltettel keverve, hogy ezt most tényleg nem hiszem el. Hogy ez igaz lehet? Utána lementem az épület elé, és legszívesebben a villamosnak is azt kiabáltam volna, hogy „leközlik a novellámat, érted? leközlik!”, de persze hallgattam.

Talán tényleg nem vette volna ki jól magát, de ez már nem számít.

Ami biztos, hogy enélkül most minden más lenne.

Margócsy István éljen soká!

  Boka László

Üss át korod fásliján, avagy - vivát Margócsy!

Meg sem tudnám számolni, hányszor voltunk együtt, egy helyen. Konferenciákon, OSZK-ban, ELTE-n, PIM-ben, Szépírók Fesztiválján, kánon- vitákon és kultuszkutató csoportokban, kerekasztalok körül vagy könyvbemutatókon, Pesten vagy épp Nagyváradon, ahová kérésemre többször is elkísért, de nem is ez számít. Ha az ember visszatekint, különleges, ünnepi alkalmakkor, óhatatlanul beugranak ezek a dolgok. Vagy meglehet, az alkalmak fele sem. De bizonyosak mégis beégnek, megmaradnak valahogy, hiszen arra határozottan emlékszem, amikor Tanár úrral és Csorba Lászlóval a Szigligeti Színház előcsarnokában kvaterkáztunk, amikor a PKE Értelmiségi karriertörténetek konferenciáin adtunk elő, amikor az ELTE-n „mein Gott”-ot kiáltva vette kézbe doktori disszertációm közel 300 oldalát, ami persze kánonról és kultuszról szólt... Értelemszerű, mégis hihetetlenül megtisztelő volt, hogy egyik opponensem lett. Hogy a tanár-diák viszonyban engem, aki nem is voltam kolozsvári éveimnél fogva valóban diákja, kezdetben azzá fogadott, aztán meg észrevétlenül kollegává. Ő, akire mindig, távolról is igazán felnéztem. Hiszen nemcsak fantasztikusan olvasott, kritikáiban éleslátású és vérbő humorral teli, de végtelenül empatikus is volt. És aki mindmáig az olyan értékek eltökélt képviselője, mint a szakmai párbeszéd, a rangot adó, érdemi vita, a többféle interpretáció természetessége vagy a szükséges európai kitekintés, amelyek a magyar irodalomtörténet-írásban és bizonyos művek recepciójában sokszor egyáltalán nem tűntek természetes állapotnak.

Apropó, Kolozsvár, kilencvenes évek dereka. Mert hát a kezdetek… ott, végzős diákként hallgattam talán először. Remek vendégelőadása után először éreztem: így is lehet! Aztán néztem, hogyan bátorítja az új filoszok mellett a bálványromboló helyi költőgenerációk jeleseit is. Egyetlen, minőségi magyar irodalomban gondolkodva. Emlékezetem aztán nem is csak az egyetemekhez köti. A kultuszkutatásban ő és Tverdota György írásaikkal valóban iránymutatóak voltak számomra az ezredforduló tájékán. Az OSZK irodalomtudományi olvasótermének szabadpolcáról olvastam végig könyveit (azt a bizonyosat a magyar Petőfi-kultuszról többször is, meg szinte az összeset), még mielőtt jobban megismerkedtünk volna. Figyeltem minden bátorító szavára, később már azokra is, tanárként hogyan igyekszik minden új generációval lépést tartani. Csodáltam már akkor, emberként, előadóként is: ahogyan bevallotta például, hogy nem ismerte A spanom csaja című könnyed kis filmecske címéből az első szót… és hát így, felkészületlenül, ugyebár, mégsem lehet egy kortárs irodalomkritikát és társművészeteket okítónak előadásra bemennie…

Emlékszem aztán, ahogy Lakatos András barátunk hasonló festschriftje megjelenésekor is éppúgy viccelődtünk, meghatódva is, az OSZK Irodalomtudományi olvasótermében vagy éppen annak büféjében. Nem lehetek neki elég hálás, hogy írásaim szigorú méltatása után/mellett is, később is, minden felkérésemre, első szavamra igent mondott, s hogy végül nekem adományozott egy családi ereklyét is: egykor édesapja birtokában lévő, sokak által neki dedikált fotót a két világégés közti időkből, a Helikon marosvécsi összejöveteléről, egy korabeli emlékkönyvvel együtt, mondván: „nálam lesz jó helyen”. Íróasztalom fölött őrzöm mindmáig.

Ez a kis írás, mondhatnám nekünk, vele együtt emlékezőknek, vele közösen visszatekintőknek lehet igazán ünnep. Emlékezetünket felkorbácsoló és helyrerakó marginália. Egyszerre felmagasztaló, de a magunk tisztánlátását segítő, majdhogynem kultikus pillanat, mondanám, ugyanakkor a legkevésbé sem az, hiszen ünnepelni búsongva és szenvedve bizonyosan nem akarunk, van abból elég az magyar literatúra széles folyosóján, kitől mástól tudnánk ezt jobban, mint Margócsy tanár úrtól! Sokkalta inkább előre kívánunk tekinteni, közös „hajóvonták találkozása”-it figyelni.

Kedves István, kedves tanár úr, egy közös, most „hatvankodó” kedvencünk „hetvenkedő” versének – tán általa is elnézett, minimálisan parafrazeált sorával kívánok csupa jót, sok derűs, gyümölcsöző évet!

„Hetven év!, hajh, nagy idő,
Csökkenő a libidő,
Üss át korod fásliján”
---akkor is, ha ---
„Minden múlik gyászlilán”

  Bödecs László

Kordal

(Tanította kedves Tanárom egykor)

Pajtás, komor sose légy,
Ne gondolj a korral,
Árnyék alatt szivarra gyújts,
S hűtsd a torkod borral.

Fröccsbe pénzért van a szóda,
De ingyen a buborék, a lég is,
A jókedv is ingyen van,
És ingyen szerkesztek én is.

Szemöldököd, ha összeráncolod,
Szád szélén is legyen karéj, móka,
Ha leszakad a plafon, emelj kalapot,
Pajtás, így gondolj a korra.


Margócsy Istvánnak tisztelettel és szeretettel hetvenedik születésnapjára.

2019.07.16.

  Bokody Péter

Kedves Margócsy Tanár Úr,

valami olyasmit kellene ide írnom, amelynek (vagy aminek? – fogalmam sincs) örülni tetszene, és azért lássuk be,
nem egyszerű kérés ez manapság. Nem is fogom ezt megkísérelni.
Útirajzzal tudnék előhozakodni, hogy az emlékeztető-felkérő e-levelet
Helvellyn felé menet kaptam, legszebb napunkon az északnyugati-angliai
Tóvidéken, ahova évről évre visszajárunk Hosszúvölgybe, persze nem
Wordsworth miatt, de nem is ellenére, és ahol végre kicsit
elfeledkeztem a körülöttünk tomboló és egyelőre egymástól némileg
elszigetelt és elszigetelő őrületekről.

Így tudtam egy picit tűnődni is, és arra jutottam, hogy aminek az
ünnepeltnek örülni tetszene, ennek kiderítése egyfajta hozzáférést kér
tőlünk gondolataihoz-érdeklődéséhez. És itt elszégyelltem magam, mert
sokszáz-ezer diáktársammal együtt én is éveken át magától értetődőnek
vettem, hogy Margócsy Tanár Úr gondolataihoz mindannyian hozzáférünk,
hiszen őt bizony minden érdekli, amivel előhozakodunk, bármiféle
ökörségekkel foglalkozunk éppen. Gondolatai a mi idióta témáink és
mondataink körül forognak. Mindig. Napról napra magától értetődőnek
vettem a türelmes figyelmet és az éles elméjű hozzászólásokat. Még akkor
se ébredt kétség bennem, amikor széles mosollyal nyugtázva az
elhangzottakat, annyit mondott: ez egy igen nagy baromság. Hiszen a
gondolat minősége nem határozza meg annak élvezeti értékét – némely
butaságok lehetnek nagyon is szórakoztatóak, gondozásuk pedig talán
része azoknak a praktikáknak, amelyek embernek tartanak meg bennünket.

Tanár Úr, hetvenedik születésnapján ezt a nagyvonalú emberséget
szeretném megköszönni. (Aztán majd remélem egyszer sikerül
eltanulnom.)

  Czeglédi András

A lassú olvasás (óvatos) dicsérete

(…) a lento barátai vagyunk. Nem hiába voltunk filológusok, talán még most is azok vagyunk, ami annyit tesz, hogy a lassú olvasás tanárai vagyunk – elvégre írni is lassan írunk.

Nietzsche

Idáig azért nem mennék el.

M. I.

Olvasom a Margócsy-barátok Körének felhívását, miszerint Margócsy 70 éves, s tessék küldeni valamit, aminek az ünnepelt örülhet. Újraolvasom a felhívást, és úgy érzem – nehéz dolgom van. Bármily nagy örömmel és lelkesedéssel is teszek eleget a kérésnek: gyorsan kell küldeni a rövidke írást, fotót, bármit.

Ám hátha a lassúság a megoldás. A nyugodt és reflektált lassúság, vélném, oly sok mindenre gyógyír tud lenni!

Akad például Margócsy Istvánnak egy olyan című remek rövidke írása 2000-ből (de nem a 2000-ben, hanem az akkor még erőteljesen létező Népszabadság erőteljesen létező „Hétvége” mellékletében), hogy „Lassú olvasás”. Finom utalás ez a recenzió tárgyául szolgáló Szilasi- œuvre egyik méltán elismert darabjára, majd a cikk kiemeli az irodalomtudós kolléga egyik legfőbb törekvését: irodalmi szövegek és recepciójuk lassú és minuciózus újraolvasását és eredeti újraértelmezését. S e megközelítési mód gyógyír volta is hangsúlyosan előkerül: az, ahogyan (természetesen több minden mással kiegészülve) lehetővé teszi irodalomtörténet, elmélet és irodalmi esszé egymás ellen viselt hazai háborújának felfüggesztését, sőt eredendő egymásra utaltságuknak és szervesíthető együttműködésüknek a felmutatását. S ahogy komótosan újraolvasom a reci szövegét, hirtelen bevillan: akarva-akaratlanul önarckép ez a javából! Hiszen az irodalomelmélész és irodalomtörténész, a kritikus és a szerkesztő lét együttes és felszabadító (egyebek közt: a nemzeti hótkomolyság ellenében ható és éppen ezáltal önismeretünket üdvösen gyarapító) megvalósulása a Margócsy-életpálya kitüntetett jegye. S kitüntetett mindennek kisugárzó ereje is, ahol és ahogyan az ilyesmi egyáltalán még hatni képes.

Persze ott motoszkál bennem a lento ellenében: ohó, tud ő villámgyorsan is olvasni! És egyetlen ironikus mondattal felhívni a figyelmet a lassú olvasás veszélyeire is, mikor is például egy szerkesztőségünkben jókora késéssel körbenjáró tanulmány/könyv stb. kapcsán megjegyzi: „Ein Mann, ein Wort – ein Jahr!” Erről jut eszembe, hogy a Bloch-könyv még mindig nálam van…

És az is eszembe jut, gyarapítandó a lassú és nem-lassú olvasás és írás esélyeit: István, bis hundert und zwanzig!

  Csontos Erika

„A lopakodó jégszekrény”

Nagyon komoly játék Margócsy István 70. születésnapjára

„Látom magam, ahogy egy csavarhúzóval kikaparom az ajtó hasadékából a zúzmarát, ahogy kinyitom, és egy levágott, csonttá fagyott galambfejet találok benne. Vonalas irkalapba van csomagolva, s azt írták rá házfelügyelőnk szegletes betűivel, hogy Így jár minden palomista!!! A papírnak lőpor- és domestos-szaga van.

A hűtőszekrényt becsuktam, a zúzmarás csomagot elrejtettem az utolsó fekete nejlonzsákba, melyet – miután minden holmimat lehordtuk, s bezártam magam után a lakást – kidobtam az udvari kukák egyikébe.1Parti Nagy Lajos: Hősöm tere Estefelé hazaérkezve már pontosan tudtam, hogy milyen érzés fagyasztott csirkének lenni a mélyhűtőben.[…]A dolog sürgősnek látszott; egyik barátomnak valami filológiai segítségre vagy mire volt szüksége ahhoz, hogy végleg tisztába tegye a magyar költők általa szerkesztett, angol nyelvű antológiáját. Másnap már postáznia kellett a korrektúrát; találkozónkat nem mondhattam le. A rosseb rohasszon meg minden költőt, gondoltam. A rosseb rohasszon meg minden korrektúrát, lábjegyzetet és könyvkiadót. Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.2Orbán Ottó: Honnan jön a költő?

1950. március 7- én idéznek meg először a Gyorskocsi utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém; hogy ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem – „esetleg, ha profilba fordíthatnám az arcát”. Karácsonykor meglátogatom anyámat. Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját.3Mészöly Miklós: Nyomozás A fénykép egy munkahelyi bulin készült, a szamosdarai általános iskola mögött, 1986- ban. Rá is emileztem iskolatársamra, de jött a válasz, Rutkai Borit ő sem ismeri, ráadásul csak nemrég hívták elő a filmtekercseket, amelyek az anyósáék Szaratov márkájú hűtőszekrényének egyik rekeszében hevertek sok-sok évig.4Láng Zsolt: Rutkai Bori Keresztúton című képéhez Csontos Erika meséli a folyosón, hogy valamilyen okból össze kellett gyűjtenie száznyolcvan kortárs magyar idézetet, amiben frizsider szerepel, és velem nagyon jól járt, rengeteg nálam a frizsider. Meglep, és büszke vagyok. Ha jól értem, csak Borbély Szilárdnál talált több frizsidert.5Garaczi László: Tatai titkos napló – péntek (2013. július 5.) Apa neki is fogott a kényes műveletnek, vett egy mély lélegzetet, de odabent Erika kihallgatása új fordulatot vett: Anyuka megelégelte a veszekedést, és Erikát végképp Gerda martalékául lökve kijött. Anyuka megkérte Palit, hogy ne nénizze őt, mert majdnem egykorúak, eztán elővette a nagycsütörtökről maradt krumplis tésztát a hűtőszekrényből, és melegíteni kezdte Jónás bácsinak.6Kemény István: Kedves Ismeretlen Akkor hirtelen előrehajolt. Nem nagyon erőltette meg magát, ügyelt rá, hogy tartós nyomokat ne hagyjon rajta. Ezek után sok szóra már nem volt többé szükség. Rodriguez megkérdezte tőle, szomjas-e. Szomjas volt. Rodriguez poharat rakott elé, és kivette a hűtőből a narancslevet.7Kertész Imre: Detektívtörténet Ült a puha hangú titkárnő szobájában, először látott irodai hűtőszekrényt és gömbtestű autoszifont.8Lengyel Péter: Cseréptörés

Éjjel szabadultunk, a reptér körül már néptelenek voltak az utak. Boncoeur sírva borult a nyakamba. A fogait kiverték, a szeme bedagadt. Kihozatlak!, ígértem neki. Este vitt vissza a repülőtérre a busz. Le a hegyekből, végig az óvároson, ahol könyvvel a kezükben tolongtak a diákok az utcai lámpák fényburája alatt. Nem könnyű megérteni egy idegen világot. Felfogni, milyen az, ha valahol nincsen se víz, se villany. Se jégszekrény, se zuhany.9Ferdinándy György: Emlékszilánkok

  Csörsz Rumen István

Ki képzelte a huszadik századot?

Úgy tudjuk, Csokonai Vitéz Mihály két változatban írta meg a Magyar! Hajnal hasad! című versét: először 1794 táján Debrecenben. A saját diákjainak lediktált verziót őrzi a Zöld Codex (két szöveg), valamint a Szatmárnémeti gyűjteményben szereplő töredék. 1796-ban beválogatta a Diétai Magyar Múzsa versfüzérébe, de a költő életében nem jelent meg többször.

Vessük össze az emelkedett hangú, lelkesítő vers változatait! Már a Zöld Codex egyik variánsa végén megtaláljuk a híres záradékot, majd négy további sort, amely nem jelent meg a Diétai Magyar Múzsában:


Ezt minap eggy Magyar Jámbor énekelte
S Ebbenn a’ 20dik Századot képzelte.
Ne is félj óh Magyar! talám akkorára
Bóldogabb Nap jön fel reád valahára.
’S ki [!] mérget forral Hazádnak ellene
Megveri a’ Magyar Seregek Istene. (ZC2)

E sorok által a vers túllép az általános hazafias lelkesedésen, amelyre mint korhangulatra (a magyar nemesség rokonszenve II. Lipót iránt, felvilágosodás stb.) régóta hivatkozik a szakirodalom. Elnyerik értelmüket a versből látszólag kilógó sorok is:


Lesz még a’ Magyarnak ollyan ditső neve,
A’ millyen vólt a’ Márs’ mezején eleve.
’S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
Kik most finnyás órral néznek hérósinkra. (DMM)

Így a magyar hadi sikerekhez fűzött remény válik fő témává. A nyomtatott kiadásban ezt a szólamot kissé megkurtította – jogosan, hiszen 1794 táján kedvezőbb hadi helyzet volt a francia fronton, mint 1796-ban, amikorra a Habsburg hadsereg több vereséget is elszenvedett az ifjú Napóleontól.

Megmaradt azonban, sőt új hangsúlyt kapott a huszadik század motívuma. Ezzel a kutatók nemigen tudtak mit kezdeni, néha ironikusnak, néha utópikusnak állították be. Természetesen ezek az olvasatok is érvényesek s koronként változhatnak. Ám ha a szerző közvetlen motivációját keressük, egy érdekes szövegre bukkanunk, amelyet eddig nem hoztak összefüggésbe a verssel. Nagyváthy János röpiratáról van szó, amely A’ tizen-kilentzedik százban élt igaz magyar Hazafinak öröm-órái címmel jelent meg Pesten, A Nagyszívűséghez szabadkőműves páholy kiadásában. Az évszám: MDCCCC [„helyesen”: MDCCXC, azaz 1790]. A 40 lapos füzet tehát pár évvel idősebb a Csokonai-vers első verziójánál, így volt esélye ismerni. Annál inkább, mert bár Csokonai sem az életkora, sem a megváltozott politikai helyzet és az üldöztetések miatt sem lehetett aktív szabadkőműves, de érdeklődési körébe kezdettől beletartoztak az ilyen kiadványok (Mozart Varázs-sípjának fordításába szintén még debreceni diákként vágott bele). A Magyar hajnal hasad szavak forrását Szilágyi Ferenc egy budai páholytag, Darvas Ferenc versében azonosította. Csokonai barátai és pártfogói között ugyancsak többségben voltak a testvérek: közülük Pálóczi Horváth Ádám, költőnk „irodalmi nagybátyja” épp Nagyváthy füzetének kiadása idején volt tagja a pesti páholynak – ha máshogy nem, tőle könnyűszerrel hozzájuthatott az ifjú poéta. Csokonai személyesen ismerte Nagyváthyt, bár ismereteink szerint csak a csurgói években találkoztak, s máig keringenek pletykák Nagyváthy nevelt lányáról, Szalay Katalinról és Csokonairól (ám ez aligha ad magyarázatot egy évekkel korábbi próza és vers kapcsolataira).

A Nagyváthy-utópia fő üzenete, hogy a 20. században – amely épp megkezdődik a képzelt datáláskor, 1900-ban – jogegyenlőség, vallásszabadság és jólét köszönt az emberiségre. Nagyváthy műveinek egykorú hatása számottevő: a Nagyszívűségnél kiadott másik, verses munkája, A’ veres barátnak egy el-pusztúlt templom’ omlása mellett való szomorú képzelési (1790) például Batsányi János A látó (1791) című versében köszön vissza. Nem lenne tehát meglepő, ha a jövőt festő röpirat Csokonait is megihlette volna, ám óvatosan járt el: a konkrét idézetek vagy utalások helyett csupán a vers záradékában pendítette meg a rokon motívumot. Aki akkoriban olvasta Nagyváthy írását, bizonyára értette, ki volt az a „jámbor Magyar”, aki a minap „a’ huszadik századot képzelte”.

  Deczki Sarolta és Vachter János

Vachter János: Sarok

  Demeter Júlia

  Devescovi Balázs

Petőfi Berzsenyi két őszi költeménye átfordítása

Petőfi Sándor egyik kevesek által ismert, és még kevesebbek által emlegetett költeménye a Hegyen űlök…

Hegyen űlök, búsan nézek le róla,
Mint a boglya tetejéről a gólya.
Lenn a völgyben lassu patak tévedez,
Az én fáradt életemnek képe ez.

Elfárasztott engemet a szenvedés.
Be sok búm volt, örömem meg be kevés!
Bánatomból egy nagy árvíz lehetne,
Örömem kis sziget lenne csak benne.

Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél,
Közelget az időjárás ősz felé;
Ősszel szép csak a természet én nekem,
A haldokló természetet szeretem.

Tarka madár nem fütyörész az ágon,
Sárgapiros levél csörög a fákon,
Innen-onnan lehull a fák levele…
Bár csak én is lehullanék ő vele!

Holtom után vajon mi lesz belőlem?
Vadfa lenni szeretnék az erdőben;
Ott lenne az én számomra jó tanya,
Egész világ engem ott nem bántana.

Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
Elégetném ezt az egész világot,
Melly engemet mindörökké csak bántott.

A vers rettentő izgalmas és kultusztörténeti vetületekkel megspékelt keletkezéstörténete helyett ezúttal azt szeretném röviden bemutatni, a valóságos elgondolható tér és időkoordináták mellett a költemény virtuális irodalmi koordinátákkal is rendelkezik: Petőfi ezen remek őszi versével – ha úgy tetszik – átfordítja Berzsenyi két kiváló őszi költeményét.

Leginkább a Hegyen űlök… két középső strófája alapján kell Berzsenyi Dániel A’ Közelítő Tél című híres versére asszociálnunk. A 10. sornak egyrészt az igéje („közelget”) idézheti ezt fel, másrészt az évszak megnevezés is közös elem (mint az köztudomású, Berzsenyi versének eredetileg Az Ősz címet adta). Petőfi Berzsenyi ősz-leírását használhatja fel azzal is, hogy a hangot adó elszíneződött levelet említi („sárga levél zörög” – „Sárgapiros levél csörög”), él a negatív leírással („zöld lugasok között / Nem búg gerlicze” – „Tarka madár nem fütyörész az ágon”), valamint a halál megidézésével („Bár csak én is lehullanék”). A két költemény közös elemei aztán tovább szaporíthatók a vers egyéb részeiből: a völgybeli folyóvizek („A’ csermely violás völgye” – „a völgyben lassu patak”) tehetők könnyedén egymás mellé, vagy a Zephyr és a szél – noha az egyik „nem lengedez”, míg a másik zúg, illetve végül a domináns ellentétet adó geográfiai formák, a hegy és a völgy: Petőfinél a hegyen való üléssel szemben lenn a völgyben tévedez a patak, Berzsenyinél „A’ csermely’ violás völgye nem illatoz,” miközben „A’ hegy’ boltozatin néma homály borong.”

A közös elemek mellett a műfaj tekintetében is egymás mellé tehetők a szövegek. A’ Közelítő Tél mint az köztudomású, kevert műfajú, az egyik első kiváló példája a két skolasztikus verstípus összeolvadására. Petőfi ebben is követi elődje művét. A Hegyen űlök… egyrészt nyilvánvalóan tartalmaz két középső strófájában picturát vagyis tájleírást. Másrészt természetesen, mint oly sokszor, a pictura szétválaszthatatlanul összekeveredve jelenik meg a szövegben az elmélkedéssel azaz sententiával, és ezzel ráadásul egyben Berzsenyi egy másik őszi versét is intertextualizálja. Nem szembetűnő a sententia megjelenése a Hegyen űlök…-ben, legalábbis az elején nem. Az első versszak első pillantásra picturának hat, megjelöli a helyet, ahol a beszélő tartózkodik, és a panorámát festő hasonlattal felidézett gólya, valamint a völgy lassú patakja is tájleírást mutat. Azonban a helymegjelöléshez, látványvázlathoz fűzött kommentárja a beszélőnek, a 4. sor „Az én fáradt életemnek képe ez.” megállapítása összegző tartalmú, és ráadásul ez egy vendégszöveg, Berzsenyi másik kiváló műfajkeverő költeménye, a kritikai kiadás jegyzetét író Merényi Oszkár szerint A’ Közelítő Téllel „benső rokonság” által összekötött Levéltöredék Barátnémhoz vendégszövege, az őszi szüret estvélyi óráit lefestő rész picturából sententiába átmenő sorát idézi: „Életem’ képe ez.” A picturát a Hegyen űlök… két utolsó strófája egészíti ki, melyben a beszélő saját halálát követő különböző sorslehetőségein mereng (mely merengésben a vadfa és az erdő, de talán a tűzvész is visszahozza az előző részek picturáját). A műfajkeveredéshez még az is hozzátartozik, hogy a Hegyen űlök…-ben a beszélő szenvedéséről és bújáról szól, így elégikus benyomást is kelt a szöveg, ám ez is kavarodva van jelen a pictura természeti elemeket adó képei és a sententia jövővel foglalkozó elemeivel: „Bánatomból egy nagy árvíz lehetne, / Örömem kis sziget lenne csak benne.” Az elégikus benyomás mellé végül odatehetjük a szerelmi bánat kísértését is: Petőfinél az életrajzból ismert Mednyánszky Berta elutasítás révén gondolhatunk erre a lehetőségre, ami persze Berzsenyi mindkét őszi költeményében jelen van, hiszen a távol lévő kedves a címzettje az episztolának induló versnek, a zárásban pedig a beszélő egyik mulatótársa „A’ szelíd szerelem’ hamvadó szikrája”, a másik szöveg pedig zárásul a kedves által sem megakadályozható elmúlást idézi – korábbi változatban: „Sem béhunyt szememet felnem igézheti / Bartsim barna kökény szeme”, a későbbiben: „Sem béhunyt szememet fel nem igézheti / Lollim’ barna szemöldöke!”

  Döbrentey Dániel

Chartres

  Erdélyi Ágnes

Kedves István!

Nagyon régen nem láttuk egymást. Az élet úgy hozta, hogy nem tudtam elmenni azokra a rendezvényekre, ahol biztosan összefutottunk volna. De ezt a mostani alkalmat már nem hagyom ki.

A meghívó – bevallom – nagyon meglepett: csak az imént ünnepeltük a hatvanadik születésnapodat, és máris törhetjük a fejünket, mivel lepjünk meg a hetvenedikre. Én föl is adom: egyrészt túl rövid az idő, másrészt olyan tökéleteset úgysem lehet még egyszer kitalálni, mint amilyen az Erasmus Kollégium diákjainak színielőadása volt a hatvanadik születésnapodon…

És ha már így hozta az élet, ebből az ünnepi alkalomból átnyújtom Neked, amit 2017-es megjelenése óta szerettem volna átnyújtani, de soha nem jött össze: egy példányt a Márkus-tanulmánykötetből (remélem, nem vetted meg).

Isten éltessen!

Sok szeretettel ölel,
Erdélyi Ágnes

  Ferencz Győző

KOSZORÚ HETVEN BABÉRLEVÉLBŐL

Margócsy István 70

Hadd fonjon most költő babérból koszorút
Tudós homlokodra. Remélem, nem szorít.
De azért álljon csak fejeden szorosan,
Rég kiérdemelted, kétezerszeresen.

Bár a világ olykor elmozdult alólad,
Te nem mozdultál, sőt, szemmel láthatólag
Kifogástalanul konzerváltad magad.
A szabad lélek tesz ily csuda dolgokat?

Ha majd koszorúdat otthon előveszed,
Hogy a levesedbe tépkedj pár levelet,
Míg morzsolod, morogsz, „Hát így megvénhedtem?
Én? Hetven? Valami vicc ez, vagy véletlen?”

  Galicza Péter és Salamon Gabi

2012 tavaszán – kávézás séta előtt (Mikó Edit, az Ünnepelt, Kemény Mária)

  Gerőcs Péter

Ő is az a fajta nagy gondolkodó, akit fiatalon megismerve, dörgedelmes, szigorú és haragvó istenként fél az ember. Aztán ha valamilyen személyes vagy szakmai okból adódóan egy belsőbb körön belülre van szerencséje lépni, egészen másként tűnik föl az alakja: barátságos, kedves, nyíltszívű, segítőkész, korrekt. A véleménye mindig hajlíthatatlan. Kritikusi tolla edzett acélú penge, tűhegyes szike. Bár felsebez, soha nem gyilkol. Sőt, időnként a megsebesített iránt is, saját véleménye ellenében, emberi együttérzést tanúsít. Hiszen a kritikusi vélemény és az emberi viszony, két különálló dolog.

Azt hiszem, a klikkek, irodalmi divatáramlatok és ideig-óráig fennálló szakmai vagy ideológiai érdekképviseletek soha nem érdekelték. Ha ők előtérbe nyomakodtak, ő inkább háttérben maradt. Neki ezek nem fontosak.

Tanárként sokan féltek tőle. A véleménye ugyanis a szemináriumokon is megmásíthatatlan maradt, ráadásul ki is mondatott. Kertelés nélkül mondta a véleményét a diáknak.

Emlékszem, volt egy csapágya. Azt mindig felhúzta az egyik ujjára, a másikkal pörgette. Ez volt a belső idegességének a külső hanghordozója. A szemináriumok első felében egy lány referált. Arany János, Családi kör. A kollegina akkurátusan összeszámolta az állatokat a versben, majd fűzött pár kéretlen gondolatot hozzájuk.

István ujján pörgött a csapágy: zimmm-zimmm-zimmm; szeme lángokat lövellt, közben a tekintetünket kereste. „Mi lesz ebből, te jó ég!” – gondoltam.

Miután a kollegina leült, azonnal besült a csönd. Ez most még a nagyátlagnál is kínosabb volt. István végül megszólalt. „Nos, kollegina, ha ezt gimnazistáknak adja elő, azok kiúgh’anak az ablakon. – Majd még hozzátette – és nem teljesen jogtalanul.” A lány sírva rohant ki a folyosóra.

De hát mit lehetne mondani! Vannak hülyék, és vannak kevésbé hülyék. Ha ez a kollegina a kevésbé hülyék közé tartozik, akkor ma, több mint tíz év távlatából, talán már maga is egyetért a méltatással. Ha meg teljesen hülye, akkor úgyis mindegy. Szerintem ezt gondolhatta István. Én értettem, hogy idegességében nincs bántó szándék. Sőt, tulajdonképpen ő volt a szenvedő fél. A hülyékkel meg amúgy, az égadta világon semmi baj nincs. Tényleg nincs. Csak miért ülnek ott a szemináriumon? Ez valami tévedés kell, hogy legyen!

Az utóbbi években, úgy vettem észre, egyre ritkábban mutatkozik. Ha látni, ugyanaz a kedélyesség, szűkre összezárt mosolygó szempár, és őszinte kacagni tudás jellemzi, csak mostanában ritkán látni. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos.

  Havasi Ágnes

Kedves István!

Isten éltessen jeles születésnapodon!
A legjobb emlékekkel, szeretettel és hálával gondolok Rád:

Havasi Ágnes
(tanítvány és olvasószerkesztő...)

  Imrényi András

Posztumusz zsengék
a romantikus Petőfi kutatójának, tisztelettel

Vörösmarty Mihály: Emlékkönyvbe

Ott valék, midőn az éjjel
Zongoráztál, kisleány.
Ó, mi bájjal! Ó, mi kéjjel!1értsd: gyönyörűen
Mintha most is hallanám.

Hajh, de kínok kínja bénít:
Nagy titok vagy énnekem.
Égi lényed érzeményit
Ah, segíts megértenem!

Lángszemedből, mondd, hogy’ árad
Ennyi ábránd, tünemény?
Egy mosolyból ennyi bánat,
Kedv, csalódás, új remény?

S mondd, minő hang zeng belőled
Angyalujjak húrin át,
Mellyel úgy szivembe szőtted
Lelked izzó sugarát?

Mondd – de mégse! elpirulnál,
Hogyha többet kérdenék…
Hallga, minden elcsitul már,
Száz szemet nyit ránk az ég.

Drága csillag, hadd maradjak
Bűvköröd világinál!
Csillapítsd keservit annak,
A’ ki érted ég: Mihál.

Petőfi Sándor: Húsvéti dal

Zöld erdőbe’ nyílik a szép
Ibolya,
Istenuccse, meg nem mondom,
Mi baja.

Aki szerint hervad, biz’ a’
Hazudik,
Dejsz’ különb, ha hervad is, mint
Bármelyik.

Mit nekem ti rózsabokrok,
Nárciszok!
Láttotokra életuntan
Ásitok.

Csak te (meg az Alföld) tetszel
Énnekem –
Szép a Tisza, te is szebb vagy
Vizesen!

  Jász Attila

MÉRTÉKLETES,
avagy kedves István, Isten éltessen:

Mikor a már és még az élet vizét issza,
csupán a test öregszik, de ettől lesz tiszta,
már nem teljesen ember, még nem egészen angyal,
hetven apró részlet tanácskozik egy naggyal.

  Juhász Andrea

Szeptember végi utazás

Margócsy tanár úrral 2007. szeptember végén ismerkedtünk meg: többnapos konferencián vettünk részt együtt Koltón. A konferencia tárgya Petőfi halhatatlan verse, a Szeptember végén volt –, amit a keletkezés helyszínén, tudományos konferenciával ünnepeltünk.

Már az utazás is remek móka és kaland volt: kisbusszal ment az előadók nagyobbik része, Szombathelyről és Budapestről egészen Nagybányáig, onnan tovább Koltóra, majd vissza Vas megyéig. A buszban szendvicsek és történetek köröztek. Sétáltunk Nagybánya belvárosában – nézegettük a festményekről ismerős kisvárosi látványt, hallgattuk a különös harangot. Voltunk Nagykárolyban, a kisgimnazista Ady nyomában, megnéztük a Károlyi kastélyt, ahol a kertben páva volt egykor, talán vármegyeházra is felszállt, beszívtuk a jellegzetes alföldi kisváros őszi, virágokkal teli illatát. Hallgattuk a velünk utazó Bächer Iván zongorajátékát, volt közös disznótoros vacsora, bor, pálinka. Margócsy kis szalonnás katonákat csinált nekem és Editnek, aki a hazafelé úton már tanítási praktikáit mesélte, és hívott magukhoz. Én ezt udvariassági gesztusnak vettem, és csak évekkel később, egy másik határontúli konferencián fogtam fel, hogy komoly volt.

Álltunk lenyűgözve a Teleki kastély kis teraszán, ahonnan Petőfi nézte a mármarosi bérceket. A perspektívát meglepően pontosan örökítette meg a vers. Valóban olyan a látvány onnan, hogy előterében a kert, a háttérben pedig a ködbe vesző, óriásként kinövő hegyek állnak – mindkét rész hangsúlyos és romantikusan vonzó. A teraszon és a kastélyban teljes Petőfi-kultusz volt: ott állt egy kiszáradt fa, az ő szent fája, bent a nászi ágy, belefantáziálhatta a kései tisztelő a nászút boldogságát, a kertben a Petőfi-pár szobra. Koszorúztunk is, ahogy ez a reflektált, de mégis kultuszutazóktól elvárható – Fűzfa Balázs, az ötletgazda és főszervező mindenre pontosan ügyelt.

És természetesen volt szó irodalomról – pontosabban végig leginkább irodalomról volt szó. Nem sokkal korábban derült ki, hogy Szilágyi Domokos ügynök volt – az első döbbenet közben abban egyeztünk meg, hogy ez a tény, és az az életmű, amelynek egyik központi témája az ellenállás és az ellenállás erkölcsi parancsának kinyilatkoztatása, teljesen összeegyeztethetetlen. Ma érteni vélem – csak az önpusztítással, és a végül morális válaszként adott saját halállal volt ez feloldható. Petőfi verséről izgalmas, szellemes, gazdag előadások hangzottak el – az egyik, a bevezető, a Margócsyé. A konferencia zárszavát is ő mondta: arról beszélt, hogyan érthetjük ma – a 21. század első évtizedében – Petőfit. Mit lehet kezdeni, kérdezte Margócsy, Petőfi politikai költészetével most, amikor már teljesen más világ van, és az Akasszátok föl a királyokat! egyáltalán nem érthető. Mi lesz az ilyen Petőfi-versekkel? Sokszor eszembe jutott ez azóta – mert Margócsy kérdése az irodalmi művek értékeinek változására vonatkozott, arra, meddig élhet, maradhat fenn még a nagy költészet is, ha a történelmi kontextus teljesen eltűnik mellőle? Vele tűnik a vers is?

A válaszon sokat gondolkodtam – mert az esztétikai érték mégsem tűnhet el csak úgy. Azután pár év múlva kiderült, van olyan kontextus, amelyben újraélednek a korábban tetszhalottnak hitt versek, ha úgy tetszik, feljönnek azok a síri világból.

Köszönöm, tanár úr!

  Kalavszky Zsófia

70 éve született Margócsy István, 220 éve született Alekszandr Puskin, 125 éve pedig Mihail Zoscsenko, aki zseniális humoreszkeket írt a 90. és a 100. Puskin-jubileumokra. Ilyeneket írni én nem tudok, de egy tanulmányt bizony kanyarítottam róluk a Tanár úr tiszteletére. Amint megjelenik, átnyújtom. Isten éltesse sokáig Margócsy tanár urat!

  Kovács András Ferenc

Magyar Criticai Lapok

Kapott egy űrlapot Kölcsey.

Rászóltak: pontosan töltse ki!

Beírta: „Berzsenyi

Eléggé nyers Genius.”

Nem voltak criticus görcsey.

(2005. január 27.)

Hetven szótag. Köszöntő!

„Anacreóni dallban
Hetven Margócsy István!”

Áldjon meg Ist, te István!
Átkod legyintse ficfám –
De nem lehetsz te hetven!
Engedj ezen nevetnem…
Rímelt anakreóni
Stílben hanyag leróni
Hálám… De vedd barátul
Álcás lelkem, ha rád hull –
Éltessen Téged, ej, na,
Világ, vers, szép gyehenna!

(Marosvásárhely, 2019. július 22-én)

  Léderer Pál

Margócsy Pistának, hetvenedik születésnapja apropóján

A mentalis reservata kifejezéssel kiskamaszként akadtam először össze, úgy 12 éves koromban, amikor elkezdtem az Arany-balladákat bújni. Lakoma van Ladányban, „muzsika, mulatság”. Igen dicsérik a mulatozás során a vén Márkust, akinek „esze volt előre: Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.” Amihez Arany, a ballada funkcionális narratíváján természetesen kívül eső, csupán az esetleg „nehéz fölfogású” olvasó (aki magam is voltam akkoriban) kedvéért beiktatott „csillag alatt lábjegyzet”-szövege a következő magyarázatot kínálja a lap alján, „Azaz: egy darab ladányi földet készített jó előre talpa alá, s így az eskünél mentalis reservatával élt. A. J.

Meg kell vallanom, hogy én egészen mindmostanáig, amikor is kézhez vevém a megköszöntésed lehetőségével kecsegtető e-mailt, a ladányi földnek Arany János megénekelte csizmába-szórásán kívül a mentalis reservata [helyesen: reservatio mentalis!] semmi egyéb elhíresült konkrét példájával nem találkoztam. Mellesleg, arról sem tudok semmit, vajon konkrét jogesetben előfordult-e valaha is efféle „ügyeskedés” (melynek aztán híre mehetett), vagy csupán költői lelemény ez a történet.

Az égiek azonban kegyesnek bizonyultak hozzám. Még ugyanezen nap délutánján kezdtem bele egy amerikai szerző az amerikai polgárháború katonáival foglalkozó könyvének olvasásába. Tudni lehet: annak a véleménynek, miszerint a túlzottan népesnek bizonyuló reguláris hadsereg veszélyt jelent a demokráciára, messzi múltra visszatekintő hagyománya volt a saját hadsereggel csak 1783-tól rendelkező országban. Északnak is, Délnek is gyakorlatilag milíciái voltak csak. Más kérdés, hogy a Polgárháború kezdetét követő egy éven belül az Unió 700 000 katonát állított fegyverbe, a Dél talán ha 400 000-et. (A későbbi években természetesen ennek többszörösét – s mindezt úgy, hogy az általános hadkötelezettség intézménye még ismeretlen volt!)

Katonának állni azonban csak tizennyolcadik életévüket betöltött személyek állhattak. Mégis, nyilván ezerszám lehettek 18 évesnél fiatalabb legénykék, akik beálltak a seregbe. Amikor ágyútöltelék kell, nem szokás ugyan hosszan pepecselni az életkori adatok aggályos ellenőrzésével, no de amikor megkérdezik, hány éves vagy, mégis csak hazugságra kényszerül a surbankó legényke… hacsak nem él mentalis reservatával!

Susan Provost Beller arról számol be Billy Yank and Johnny Reb című, 2000-ben megjelent könyvében, hogy egy darab papírra fölfirkantva a 18-as számjegyet, a papírt beledugni a cipőbe s úgy belebújni abba, tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a katonának jelentkező emelt fővel, büszkén kiálthassa: „Over eighteen!”, azaz hogy 18 fölött van. (A szerző, mellesleg, nagyjából 1 millió főre becsüli a polgárháborúban egyik, vagy másik oldalon a katonai szolgálatot 18 évesnél fiatalabb korban megkezdők összlétszámát.)


Kedves Pista! Isten éltessen még sokáig. Minden mentalis reservata nélkül kívánok neked, barátsággal, boldog születésnapot!

  Lengyel László

Tárgyilagos irónia

A hetvenéves Margócsyról szeretnék írni. Mintha tegnap lett volna, hogy a hatvanévesről írtam Margináliát. Elővettem a Margonauták hatalmas, 729 oldalas, száz szerzős kötetét, s olvasása közben ráébredtem, hogy Margócsy kapcsán kellene arról írnom, hogyan kezdődött az irodalmi rendszerváltás a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a gazdasági a nyolcvanas évek elején, a politikai a nyolcvanas évek végén, a társadalmi a kilencvenes évek közepén, s végül hogyan zárulnak be egymás után az ezredfordulótól máig. Először becsapódik a politika vaskapuja, aztán bezárul a gazdaságé, majd véget ér és megfordul a társadalmi rendszerváltás. Manapság tűnik el az irodalmi rendszerváltás, Esterházy, Tandori és Térey halálával, Krasznahorkai emigrációjával és ki tudja még, hogy mivel. De akkor is, ott is tudni kell fenntartani egy kultúrát. Megőrizni és továbbadni a megőrizhetőt és tovább adhatót. Margócsy az őrzők és adók egyik legnagyobbika.

A magyar líra forradalma az 1960-1970-es évek fordulóján, a prózáé a hetvenes évek közepén zajlott le. Amikor Petri és Tandori nemzedéki lázadása végbement a „képviseleti költészettel”, a Petőfi, Ady, József Attila szereppel szemben. Amikor Petrinél a szabadság és a szerelem a közszabadságból magánszabadsággá, a szerelem magánszerelemmé válik. Amikor Tandorinál már nincs társadalom, nincs politika, nincs másik, csak a radikális távolmaradás. És amikor Ottlik nyomán egy új prózaíró nemzedék szakított a nemzet képviseletével, az íróság szerepének különlegességével. Az író ugyanolyan közönséges ürge, pasas, ipse, mint bárki más, csak éppen ír. Az írónak nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkodnia. A kritikusnak az írói szerepet és az irodalmi szöveget és befogadását kell szemügyre vennie, s nem politikai hatását, társadalmi befolyását. Mindezt megérthetjük, amikor elolvassuk Margócsy meghatározó, így a Petri és/vagy Tandori; a Hová lett a bartóki modell a mai magyar költészetből?; A történelem elbeszélésének relativizálása című munkáit.

Margócsy kritikusi és irodalomtörténészi feladatának tekintette, hogy a magyar irodalom gravitációs pontjában lévő Petőfinek leírja a vátesz-építő, realista szerepjátékát és visszaadja a realistaként értékelt művek romantikus jellegét. Ha meg akarjuk érteni Esterházy Péter anti-vátesz forradalmárt, ahhoz értenünk kell, miként teremti magát a vátesz. Margócsy István közös festményen ül Balassa Péterrel és Radnóti Sándorral, a Három kritikus című képen. Balassa egyik, Radnóti a másik irányba fordul és beszél. Margócsy középen, hátra dől, szembenéz velünk. Hol van már az a kép? Ki tudja. De ennek a szembenézésnek az alapja a magyar irodalom polifón elemzése: nincs egy út, nincs egyetlen paradigma, nincs egyetlen kánon. „Ugyanazon korban, ugyanazon nagy kérdésekre nagyon eltérő válaszok születhetnek – s egymás mellett élő, nagyon különböző, de nagyságukban kétségbe nem vonható nagy költészetek keletkezhetnek.” Margócsy kíméletlen és tárgyilagos kritikus. Nem kíméli Esterházyt vagy Nádast, nincsenek szekértábor elfogultságai. Hitele és biztos ítélete van.

Innen adódnak az orbáni kérdések: hogyan romboljuk le a nemzeti intézményeket, semmisítsük meg az évszázadok alatt kialakult, többrétegű gazdasági, a politikai kultúrát, a civilizációs reflexeket, s végül a nemzeti művészeti – irodalmi, képzőművészeti, zenei – polifón kultúrát, mert ellenünk vannak? Ellenünk vannak sokféleségükben. Ellenünk vannak hatalomnélküliségükben. Margócsy István a fennálló egyik legfontosabb megkérdőjelezője, mert az irodalmi, a kritikusi kultúra fenntartója a 2000 folyóirattal és saját kritikusi működésével, mert tanítványai vannak, mert ízlése és modora van, mert van. Politika és politikus nincs. Nem törődünk vele, még ha ő törődik is velünk. Benne vagyunk a korban, de a sajátunkban és nem a politikáéban.

Margócsy az egyik ÉS-kvartettben: „engem mindig is bosszantott Petri egyik legremekebb versének, A felismerés fokozatai címűnek a mottóértelmezése, amely szerint Novalis sorai magyarul így hangzanának: »E korban / nem enyhülhet meg szomjúságod.« Novalis nem ezt írja, hanem ezt: »in dieser Zeitlichkeit wird nie der heisse Durst gestillet.« Vagyis ebben az időbeliségben, ebben a halandóságban, ebben az időnek alávetett létben nem enyhülhet szomjúságod!” Korok jönnek és mennek. Te nem korokkal jössz és nem korokkal tűnsz el, hanem az voltál, vagy és leszel, amivel kitöltötted a halandóságod, időnek alávetett létedet. „Némaság a hang helyett / De a némaság mi helyett?” – kérdi Tandori. Egy percnyi csend után a kritikus semleges hangon beszélni kezd, s beszéde az emberi, az európai, a magyar civilizáció hangja.

  Lenkeffy Lenke

Kedves Kétlábú Barátom,
Isten éltessen és egyben őrizze meg mindennapi (na jó, ez sajnos túlzás) nagyvonalú párizsi- és virsliadományozó kedved, köszönöm, hogy a 2000 pr-osaként megbecsülted a munkámat, s kiálltál amellett, hogy a szerkesztőségi üléseken ott a helyem, amiképp a 2000 estjein is.
Járd az erdőt te is, s mindig teljen benne kedved!

  Margócsy Dániel

Wolfenbütteltől Jeruzsálemig

A nem művészettörténész kutató gyakran úgy gondolja, hogy az oszlopokról elég annyit tudni, hogy azok vagy dórok, vagy iónok vagy korinthosziak, esetleg toszkánok avagy kompozitok. Az építészettörténeti bevezetők szerint a klasszikus, vitruviusi oszloprend a tizenhatodik századtól kezdve alapjában határozta meg az építészet fejlődését a következő évszázadokra, és Sebastiano Serlio és Vincenzo Scamozzi munkái után többet már nem is nagyon változott. És valóban, ha például meglátogatjuk a kora tizennyolcadik századi bécsi Karlskirchét, az szépen követi a klasszikus hagyományokat. Korinthoszi oszlopok díszítik a homlokzatát és tartják a kupoláját, míg a templom kevésbé fontos tereiben a dór pillérek és az ión oszlopok vannak túlsúlyban. Johann Bernhard Fischer von Erlach, a templom építésze szerint azonban a Karlskirche korinthoszi oszlopai nem csupán a görög-római kultúra jelentőségét szimbolizálták. A Karlskirche az ótestamentumi Salomon templomának volt a modern megfelelője. A homlokzat két diadaloszlopa egyértelmű utalás volt Salomon templomának Jákin és Boáz nevű bronzoszlopaira. Hasonlóképpen, amint Fischer von Erlach Entwürff einer historischen Architectur című műve kifejtette, a korinthoszi oszlopok is Salomon templomát idézték. A spanyol jezsuita Juan Bautista Villalpandót követve Fischer von Erlach is úgy vélte, hogy a korinthoszi oszlopot Hirám, a jeruzsálemi templom építője találta fel, és nem a görögök. Az ókori görögök a főníciaiktól tanulták meg a korinthoszi oszlop építésének titkát, míg a főníciaik maguk a jeruzsálemi zsidóktól. A Karlskirche azt jelképezte, hogy Bécs lett az új Jeruzsálem, és a korinthoszi oszlop a legszentebb építészetet idézte meg.

Ha egy Habsburg katolikus építész a korinthoszi oszlop szentsége mellett érvel, az nem jelenti azt, hogy a francia katolikus avagy a német protestáns építészek is egyet fognak érteni vele. És valóban, XIV. Lajos alatt az abszolutista Franciaországban felmerült a probléma, hogy a Napkirálynak egy új, francia oszlop járt, amely még a korinthoszinál is elegánsabb volt. Claude Perrault és Charles Le Brun és más francia építészek egymással versengtek, hogy milyen formát öltsön az új oszlop, és hogy miképpen integrálják az Anjou liliomot és az allegorikus napot az oszlopfő levélzetébe. S ha a franciáknak saját oszlopaik lettek, akkor a németeknek is kellett egy. Leonhard Christoph Sturm, a Wolfenbütteli Lovasakadémia professzora hosszú könyvben fejtette ki, hogy az igazi oszloprend hat különféle oszlopból állt. Fischer von Erlachhal egyetértésben Sturm úgy gondolta, hogy az oszlopok rendje Salomon templomából eredt, és a korinthoszi volt a legnemesebb és legszentebb oszlop. Azonban az öt közismert oszlop nem volt elég, mert minden oszlopnak kellett, hogy legyen párja. A toszkán oszlop olyan volt, mint egy polgár, és a dór oszlop olyan, mint a polgárasszony. A kompozit a nemesember megfelelője volt, míg a korinthoszi a nemes asszonyé. A kettő között volt az ión oszlop, ami az udvari ember megfelelője volt, és az új, Sturm-féle oszlop, ami az udvarhölgyekhez illett. Sturm új oszlopa, amelynek oszlopfője egy sor levelet kombinált a csigaalakú volutával, különösen jól illett a németekhez. Olaszországban a vagyoni különbségek nagyon nagyok voltak és a szegények emiatt dór és toszkán oszlopokat használtak, a gazdagok pedig korinthoszit és kompozitot. A protestáns német városokban azonban kevesebb volt a vagyoni különbség, és a se nem túl szegény, se nem túl gazdag németséghez jól illett a ión és az új oszlop. A francia abszolutizmus balgán túl akarta szárnyalni a salamoni templom tökéletességét, de a józan, protestáns német építészet inkább a tisztes középszer dicséretét akarta zengeni. A tizenhetedik század végére az oszlopok rendje nem Vitruvius reneszánsz kanonizációját tükrözte, hanem azt, hogy miként próbálták az európai elméletírók az építészetet bibliai alapokon újragondolni, és hogy miként tört darabokra a klasszikus hagyomány a vallási és nemzeti törésvonalak mentén.

Perrault: A francia oszlop a kép bal alsó sarkában
Sturm: A német oszlop
Fischer von Erlach: A Karlskirche

Felhasznált irodalom

Bernet, Claus: Der lange Weg aius der Konfession in den radikalen Pietismus. Von Babel in das himmlische Jerusalem – am Beispiel von Leonhard C. Sturm, Elias Eller und “Chimonius”.” in: Lieburg, Fred van, szerk. Confessionalism and Pietism Religious Reform in Early Modern Europe. Mainz, 2006, 255-282.

Fischer von Erlach, Johann Bernhard Fischer: Entwurff einer historischen Architektur. Bécs, 1721.

Freigang, Christian: „Göttliche Ordnung und nationale Zeitgemäßheit: Die Querelle des Anciens et des Modernes in der deutschen Architecturtheorie um 1700. ” in: Heudecker, Sylvia et al., szerk. Kulturelle Orientierung um 1700: Traditionen, Programme, konzeptionelle Vielfalt. Tübingen, 2004, 122-142.

Pérouse de Montclos, Jean Marie: „Le sixième ordre d’architecture, ou la pratique des ordres suivant les nations.” Journal of the Society of Architectural Historians 36 (1977): 223-240.

Sturm, Leonhard Christoph: Nicolai Goldmanns vollständige Anweisung zu der Civil-Bau-Kunst. Braunschweig, 1699.

Tóth Áron: „Civilis architectura” a XVIII. századi Magyarországon: A Vitruviánus épitészetelmélet hazai recepciója a későbarokk és a felvilágosodás korában. Doktori disszertáció. Budapest, 2008.

  Márton László

A végső dolgok
Egy készülő dráma utolsó jelenete

Margócsy Istvánnak szeretettel

Világűr. Csillagok. Háttérben a Föld. Jönnek az Apokalipszis lovasai.

TÖHÖTÖM (kezében mérleg)

Hoztam tájfunt és cunamit.
Hoztam orkánt és hurrikánt.
Hoztam tízezer huligánt.
Lesz vulkánkitörés, lesz dinamit.
Hoztam ezt a jókora táskát,
Benne millószámra sáskát.
Hoztam tűzvészt és jégverést,
Hoztam gennyes fekélyeket,
Legyet, fertőzőt, nem kevést,
Méretre sem csekélyeket,
Szárazságot és éhínséget.
Mostantól ilyen lesz az élet.
Elkezdődött a végítélet.

VÉRBULCSÚ (kezében kard)

Hoztam zsarnokot. Szíve rút.
Hoztam száz öngyilkos merénylőt.
Vége-nincs polgárháborút.
Népirtó hatalomigénylőt.
Hoztam százezer sebesültet
És százmillió menekültet.
Tűzkeresztséget, vérmegtorlást,
Kultúrharcot és népvándorlást.
Egy becsapódó aszteroidát.
Emberré klónozott kecskegidát.
Hoztam térfigyelés, lehallgatást,
Kihallgatást és vallatást,
Világpusztító haladást.

LEHEL (kezében kürt)

Hogy rosszkedveteken segítsek,
Hoztam hazugságot és giccset.
Osztogatni mást is fogok:
Úgy hatékony a propaganda,
Ha megtámogatják drogok.
Ettől majd végképp elhülyül a banda.
Hoztam előítéletet,
Hoztam depressziót, magányt,
Beprogramozott életet,
Örökös szeretethiányt,
Örömhajhászást, sikerkényszert,
Eldobott műanyagból ékszert
És törvénnyé emelt középszert.

GYÁSZVITÉZ (kezében homokóra)

Én nem hozok, én elveszek,
És valamit el fogok vinni.
Az Antikrisztus én leszek.
Nincs miért és nincs miben hinni.
Nektek az Evangélium
Csak luftballonban hélium.
Így hát visszaveszem a Jó Hírt.
Nem kaptok sebetekre gyógyírt.
Jézus fölöslegesen szenvedett.
Húsába szöget engedett,
De irgalmat nektek hiába kért,
Ha nincs megváltás bűneitekért.
A létezésetek, mint tüske, sért.

KÓRUS

Bátor ember: hiába merni,
Ha majd romokban kell heverni.
A szárnyakat le kell tekerni.
Tessék a pusztulás felé teperni!

ISTEN HANGJA

Megmondtam, ember: küzdj és bízva bízzál.
Tépj tizenegyet, ha van tíz szál.
Most elhagylak. Innen szép nyerni.

  Mestyán Ádám

Boldog hetvenedik születésnapot Tanár Úr! A nyolcvanadikra küldök majd verset.
Sokszor üdvözlöm éppen Egyiptomból!

  Nádasdy Ádám

„Kétes örvény az emberi szív, soká kell az észnek búvárkodnia, míg azt kitanulhatja.”
(Kisfaludy Károly)

Margócsy Istvánnak születésnapi emlékkönyvébe küldi szeretettel Nádasdy Ádám

  Parti Nagy Lajos

Minek örülne
Margócsy? Tán egy
doboz kabóca?
Díszdoboz, persze,
hetvenszer hetven
(szer hetven, merthogy
vegyünk egy kockát,
háromszáznegyven-
háromezer kriksz
illetve kraksz, sőt,
mert a kabócák
nem holmi tücskök,
nem hegedűk, de
széjjeldohányzott
tengeri brácsák,
megannyi szorgos
levegőgépész,
a szótárukban
nincs magánhangzó,
mással is épphogy,
fűrészt fogaznak,
azúrt reszelnek,
kóc és ereszték,
hajógépházi
csavar, dugattyú,
százfele reszket,
s egyfele tart mind),
alkalmi szcéna,
kabóceánum,
bizonyos jelre
fölmegy a függöny,
rágyújtnak, száll a
szivarratíva,
és zng a kórus
tűlevél-frakkban,
istn éltssen,
mrgócsy psta!

  Petrence Sándor

Füstő a bokor, mer há…

Ki níztem a pusztába,
s jó munkába meg fáratt, frusztrát
szemem ahogy gusztájja
nemzetem, mit látnák, csak pusztát!

Hun pislákú míg a szellem lángja,
fagyik számra a kírdís, tátogva,
de a válasz csak bígetís meg lárma,
csak a falúm lángoll a távolba.

Vagy há mígse tűz eset vóna,
s inkáb szivar füstye közeleg?
Erre fel dereng verseimbű a róna,
ki ugranak a patakbú a keszegek!

Bojongok hazámba, fogyó remínnyel,
mint ki ambróziábú inna fröccsöt, s mellí nyel –
ki-e őrizze a lángot a fojtó, bősz portó?...
Ótogatod magad, hazám, te önkíntes tűz-oltó?!

Se baj, nyugszok meg, este lesz meccs, láttam
a Fali Újságba, ülök majd a lelátón,
s nízek körbe, hová lett minden barátom,
eszt mond meg, stadionnyi falvam, mencs-váram,

Ídes Hazám, összes csatornádbú hiába bűzlesz,
nem nyomod el a füstöt, ez mígis csak tűz lessz,
így tarcsa a nípi bőcsesség, mit elím sodor:
szivar-füst kavarog itt, mint bé gyullat csipke-bokor!

Nem es szellemöt látok, hanem Szellemet,
az ín csalhatatlan, drága tudós komámat,
oda hagyom traktorom, lovam, hasznát Skodámat,
futva sietek elíbe, süvítvín e minden rímní szebb nevet:

Drága Marhócsy Professzor!
Szeretette’ ölellye komája Sándor,
nem es eccer, nem tízszer vagy száz-szor,
de legaláb es kít ezerszor!

  Alekszandr Sztyepanovics Petrovics

Születésnapi levél Margócsy Istvánnak

Lejegyezte Kőszeg Ferenc

Amice Margócsy, tisztelt egyetemi tanár polgártárs!

Bizonyára meglepi, hogy levelet kap tőlem. Ön, polgártársam, úgy tudja, hogy 1849. július 31-dikén egy kozák a lándzsájával ledöfött. Nem hibáztatom ezért, hiszen ország-világ ezt gondolja, és a látszat ezt támasztja alá. Egyedül a bolondnak tartott kazánkirály bukkant rá az igazságra, hogy túléltem a csatát, és a nagy Oroszországba kerültem, annak is az ázsiai részébe, egy területre, amelyet burját-mongolok laknak. A sebem nem volt olyan súlyos, amilyennek az első pillanatban látszott, de mondják is, hogy a nagy, erősen vérző sebek nem annyira veszélyesek, mint a mély, alig vérző szúrások. Az ezred felcsere bekötözött, a számhoz tartotta a kulacsot, amelyben vodka volt, aztán az ajkaim közé nyomott egy újságpapírba göngyölt szivart, amelyet ők papiroszinak hívnak. Először azt hittem, nem a sebesülésbe, hanem ebbe a kezelésbe fogok belehalni, de hamarosan jobban lettem. Valahogy megtudták, hogy költő vagyok, attól kezdve Puskinnak szólítottak, a tisztek franciául beszéltek hozzám, és nagyon udvariasok voltak. Néhány nap múlva, amikor már lábra tudtam állni, odajött hozzám egy alezredes. A megállapodás szerint, mondta, ki kellene adniuk az osztrákoknak, de azok most bosszút állnak azért, hogy őfelsége, a cár segítsége nélkül nem bírtak a magyarokkal, a vezetőket bíróság elé állítják, halálra ítélik. Valószínűleg ez várna rám is, hiszen a verseimmel, hogy akasszátok fel a királyokat meg hogy dicsértem a lincselést, amiben szerinte sem volt igazam, felségsértést és gyilkosságra felbujtást követtem el. A másik lehetőség, hogy magukkal visznek Oroszhonba, de akkor egy ideig, amíg le nem nyugszanak a dolgok, titokban kell tartanom, hogy élek, nem írhatok még a feleségemnek sem, mert a postát szigorúan ellenőrzik. Kicsit gondolkoztam a dolgon, de aztán elkáromkodtam magam, hogy eb ura fakó, és igent mondtam a derék alezredesnek, aki úgy beszélt franciául, mintha Párizsban nevelkedett volna. Egy év múlva, gondoltam, hazajutok, addig az én Juliskám csak nem dobja el az özvegyi fátylat, hiszen szívből szeret, ha időnként nem szeretem formán viselkedik is, férfiruhát hord meg szivarozik, ahogy George Sandtól tanulta. Mert tudja István öcsém, én republikánus vagyok, de ezekkel az új eszmékkel, hogy a férfiak és a nők semmiben sem különböznek egymástól, ezért amit a férfiaknak szabad, azt a nőknek is szabad, nem bírok megbarátkozni.

...

A teljes szöveg itt olvasható.

  Puszta Dóra

Az Ünnepelt Szálinger Balázzsal a Hévíz 2016/3. számának bemutatóján

  Pór Péter

Kíváncsiságát és érzékenységét, amelyek régi korok literátus ihletettségét idézik; tudását, amelyet egyszerűen nem lehet másképp nevezni, mint enciklopédikusnak; szövegeinek retorikáját, amellyel témák és kötetek sokaságát segítségül hívva hozza létre újra s újra pátosz és szarkazmus csak őt jellemző együttesét; előadói erejét, amellyel valamilyen tárgyat minden jegyzet nélkül nagyvonalú ívben vezet végig – méltassák itt, bizonyára méltatják mások, pályatársai és tanítványai.

Én a 70. születésnap kivételes pontján más előtt akarok tisztelegni, amit a szakmai erények semmilyen összegzése nem foglal magába, túl van rajta, vagy éppen innen, alapjául szolgál vagy éppen általa kap igazi értelemet. Úgy adódott, hogy én csak messziről követem a pályáját. De esetleg épp ezért élesebben ismerem fel benne megveszthetetlen alkotói magatartását, és nem félek sokkal többet is mondani: a tudós-kritikus ethoszának a megvalósítását.

  Reich Orsolya

Az Erasmus Kollégiumban töltött évek sokunk életének meghatározó időszaka volt. Sokan ott tanultuk meg, hogy mi is az a tudomány és mit jelent a minőségi munka. De a Kollégium nem csak munkáról szólt - a közösség, az együtt töltött esték legalább annyira fontosak voltak. Sokfele vetett minket a sors, mostanában már csak karácsonykor látjuk egymást. Reméljük viszont, hogy azt még nagyon sokáig.

Boldog születésnapot, Tanár úr, és köszönjük, hogy igazgatott minket!

  Schuller András

  Spiró György

István 70

A Nemzeti Múzeum épületében lévő Széchényi Könyvtárban kiírtam a könyveket, a cédulákat leadtam az olvasószolgálatnál, és amíg kihozzák, kimentem az első emeleti folyosóra cigarettázni. Ott támasztotta a korlátot egy szakállas ifjú, látásból ismertem az Eötvös Kollégiumból. Talán pipázott, talán szivarozott, erre nem emlékszem pontosan, de inkább pipázhatott. Biccentettünk egymásnak, aztán megszólított és azt mondta: megnyerte a tetszését a Mozgó Világ 76/6-os számában megjelent Apámmal a meccsen című novellám. Beszédbe elegyedtünk, ácsorogtunk a folyosón a korlátnak támaszkodva, beszélgettünk, beszélgettünk, aztán címet cseréltünk, mert telefonunk nem volt. Azt hiszem, aznap már nemigen olvastam semmit. A 77-es szilvesztert Balassáék, Fodor Ákosék, Karácson Gáborék, Varga Pálék, Kiss Irén és a hűséges gimnáziumi és más barátaim társaságában Istvánék is nálunk töltötték a Sasadi úti 50 négyzetméteres lakásban.

Több mint negyvenkét éve beszélgetünk. Folyamatosan lenyűgöz hihetetlenül sokoldalú érdeklődése, az irodalmon kívül zenében, képzőművészetben, filmben is naprakész; az utóbbi műfajban a vacak is érdekli; élvezet hallgatni, ahogy a lankasztóan unalmas történeteket színesen és fordulatosan meséli, heteket és hónapokat spóroltam meg általa.

Sok témánk és alkalmunk adódott eszmét cserélni, az egyik különösen fontosnak bizonyult. 1979 július végén a Rudas László utcai kommunában az ablaknak háttal ülve hosszan elemezte a három vaskos dossziéba gyömöszölt regényemet. Megkönnyebbülten hallgattam: azt olvasta, amit meg szerettem volna írni. Igazából ő volt az első olvasóm, mert Mari, a feleségem az első változatot is látta, és a végső változatot emiatt nem tudta friss szemmel megítélni. Azóta félkész művet nem adok oda senkinek, nem is ildomos, és csak a kész művön változtatok a számomra mérvadó vélemények meghallgatása után.

Nem sejthettem, hogy jó ideig István elemzése tartja majd bennem a lelket. Réz Pál ugyanis a Tanács mozi előtti teraszon pár nap múlva ugyanerről a kéziratról így vélekedett: „Hát ez bizony elég szar, nincsen neked nyelved, az alakjaid papíros ízűek, főleg a politikus szereplőid érdektelenek, na de ettől még megszerkesztem”. Aztán Az Ikszek kézirata – nem Réz hibájából – eltűnt a kiadóból, és másfél évig nem került elő.

Latinul, németül és oroszul írott episztoláira nem mindig volt könnyű válaszolnom. A nyolcvanas években, válságos időszakomban megkértem, hogy néhány kéziratomat őrizze meg. Megnyugtató, hogy nála vannak, úgy érzem, így sose veszhetnek el. Élnek állhatatosan önazonos emberek, közös barátaink között is előfordulnak ilyen egyének; ez irányú reményeimet ő eddig szépen beváltotta. Az általános, lassanként szinte mindenkit érintő romlás közepette is bizonyos, hogy ami szellemi természetű, azt István az idők végezetéig becsülni és őrizni fogja.

  Szilágyi Ákos

Fél évszázados − irodalmi testvériséggel megpecsételt − barátsággal ajánlom Margócsy Istvánnak 70. születésnapja alkalmából egy példányban megjelent és Neki 2019. július 23-án a Nyitott Műhelyben átnyújtott Elvégre című kötetemből

(ó én tudom)

1

ó én tudom hogy visszajön
visszajön egyszer minden −
ó édes drága Mösszijőm! −
mint bumeráng a ringben

2

ó én tudom hogy összejön
összejön ami szétment −
az Ige szőlővesszején
nektárt csepegtet Éden

3

ça va? ça va. csak összement.
csak valahogy nem érzem −
ezt hajtogatja műszivem
ahol hagyták – egy széfben.

4

ó én tudom hogy semmi gond
meghajlok létporondon
vörös paróka krumpliorr −
mennyből a karzat tombol

5

ó én tudom hogy nem tudom:
semmit nem tudok semmit
és ezt a semmit átadom
mint díszdobozon masnit

Utóirat

csöndesedjél kicsi herceg
csöndesedjél jó Übü
rosszcsont-herceg vérbaj-herceg
dalba foglalt mélabú

  Szajbély Mihály

Fény- és árnykép

„Használjak most én is olyan kifejezést, ami semmit se mond? Száz kilométer, öt kilométer... Szerintem csak azt méricskéljük ilyenkor, hogy kívülről vagy belülről gondolunk-e valamire. Egy helyen élünk, uram – és mélyen a szemembe nézett.”

(Mészöly Miklós: Merre a csillag jár?)

Nagymaros, egy állomás

  Szilasi László

Kései házasság
(regényrészlet)

Margócsy 70-re

33.

Farkasok dala

A következő évre kifulladt a főiskolai kalokagathia programja. Gerenda ugyan sohasem volt katona, ő a versenyteljesítményével szolgálta a hazát, de úgy képzelte, ott lehet ilyen a testnevelés. Mindenki el akarja szabotálni. Annyira lassan futnak, amennyire csak lehet. Van egy pár, azok egymással versenyeznek, a többi élőhalott. Nem akarta őrmesternek érezni magát. Főiskolai docens. Megtehette, hogy kéri nyugdíjaztatását. Hatvanéves volt. Úgy érezte, szép évek, évtizedek várnak rá. Csak azt nem tudta: hol. Nehéz idők jöttek. És már nem volt visszaút.

Gyerekkorában minden nyáron vendégszerepelt Gyulán egy-egy cirkusz. Gavenda Peti nem félt a bohóctól. Szeretett volna elmenni, de a szülei nem engedték, kevéske pénzükből erre nem jutott. A gyerek a strandon dolgozott, Várfürdő, ötezer négyzetméter vízfelület, tizenhat medence, abból a pénzből aztán elment az egyik cirkuszba nagy titokban. A farkas idomár érdekelte a legjobban, maguk a farkasok. Piros vérük a fehér hóra csepegett le. És valami miatt mégis odaadták az életüket a szelídítőnek. Gavenda nem értette ezt. Az előadás után odament a ketrecükhöz. Poros volt a szőre a hosszú lábú, nyomorult állatnak. Kicsi volt a drótketrec, amelyben a farkas fel-alá járkált megállás nélkül, és irányváltáskor mindig ugyanazzal a mancsával lökte el magát a ketrec alapzatának mindig ugyanazon helyétől, amely a sok érintéstől immár simára kopott, legömbölyödött és elsötétedett. Mondd, Magdám, én is csak egy simára koptatott, legömbölyödött és elsötétült helyet hagyok magam után? Vagy még annyit se? Saját szolgaságomat?

Volt körülöttem éppen elég szolga. Verától szegény Boglia Gáborig csak úgy fröcsögött körülöttem a hozott és szerzett szervilizmus. A szolgalelkűség, az alázatosság, a felsőség kegyét kereső óvatosság, a hajbókolás, a beletörődés, a hízelkedés, a talpnyalás, a csúszó- mászó lét, a tányérnyaló jelleg, a potyázás, az élősködő mivolt. De abban biztos voltam, hogy közülük senki nem neheztelt volna magára saját szolgaságáért, szolgaként eltöltött életéért. Ráfogták volna az egészet a származásukra, a történelemre, vagy észre sem vették volna. Mi is vette volna észre bennük a servus humillimust, az alázatos szolgát. Gavendában megmaradt egy józan mag, egy higgadt belső tükör. Nagyon szerettem benne ezt a titkos, belső, megvesztegethetetlen alakulatot. Csak magának mutatta meg. Más nem nézhetett bele. De a szavaival, nagy néha, talán csak nekem, közvetíteni tudta a látványt.

Gavenda Péter, főiskolai docens, a tanév végén ment nyugdíjba. Diana hercegnő halálának napjára letisztult előtte a jövő. Újra elővette a biciklijét, és elkezdte járni az általános iskolákat. Nézte a spontán focimeccseket. Kereste a labdaéheseket. Úgy vitte magával a gyerekeket, mint egy jó szándékú, de mégiscsak kifizetetlen hammelni patkányfogó. Az újítása az volt, hogy immár nem mondott le a gyerekekről tizennégy éves koruk után. Végig ő nevelte őket. Élsportolókat akart előállítani, úgy dolgozott rajtuk, azzal a szeretettel, mint Michelangelo a carrarai márványdarabon. Kereskedő volt, megint csak kereskedő. A legnagyobb hasznot, bármi legyen is az, mindig az keresi, aki a maga által előállított holmit forgalmazza. Tanítványai, magasugrók és sprinterek, gyaloglók és távolugrók, középtávfutók és maratonisták, évente tízesével hozták haza a korosztályos országos bajnoki címeket. Embereit pedig csak úgy emlegették az atlétikai életben, hogy Gavenda Gárdája. Guard of Peter Gavenda. Kevés magyar embernek jutott ki akkoriban ez az európai megtiszteltetés. Senkinek sem, az az igazság. Gerenda azonban alig tűrte. Körberöhögte. Általában néhány Petőfi-idézettel válaszolt. A konyha szöglete. Miénk a maradék.

  Tamás Ábel

Még mindig nagyon nehezemre esik a tegeződés, de: Isten éltessen, kedves István!

„Mindez artikulált – mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.”

Boldog születésnapot!

  Vaderna Gábor

60
70

  Várady Szabolcs

Isten éltessen!
Bajod ne essen.
Hogy itt a hetven,
ne fájjon ez sem!
Egyéb se, semmi,
virulj csak, M. I.!
S ne fázz, ha tél lesz,
kívánja V. Sz.