Egy egész világra kiterjedõ posztkoloniális kritika felé

“A múltbeli Ausztrálián és Cayenne-en kívül Szahalin az egyetlen hely, ahol még tanulmányozni lehet a bûnözõk gyarmatosítását: ez egész Európának felkeltette az érdeklõdését, s nekünk ne kellene?”¹
Anton Csehov levele Alekszej Szuvorinhoz, 1890

“A 19. századi orosz elme mélyére hatoltál (…) Ugyan azzal a nyugtalansággal, ugyan azzal a szenvedélyes és zavaros gyötrelemmel volt tele. Vajon ez lenne Európa legkeletibb vége? Nem Ázsia nyugati hídfõje volna inkább? Az értelmiség se elkerülni, se megválaszolni nem tudta e kérdéseket.”
Cheikh Hamidou Kane: L’aventure ambiguë, 1961.²

“Legfõképpen azonban Budapest és Szuez volt a konfrontáció döntõ mozzanata.”³
Frantz Fanon: A föld rabjai, 1961.

“Marlow-t nemcsak úgy érzékeljük, mint az igazság tanúját, hanem úgy is, mint olyan embert, aki ahhoz az angol liberális hagyományhoz illõ haladó és humánus nézeteket vall, amely megkívánta, hogy minden tisztességes angol mélységesen megrendüljön, ha Bulgáriában vagy Leopold belga király Kongójában vagy bárhol máshol szörnyûségek szemtanújává válik.”
Chinua Achebe: Afrika-ábrázolás és fajgyûlölet Conrad A sötétség mélyén címû mûvében, 1975.⁴

Amint azt a világ és a Baltikum ügyeivel egyaránt foglalkozó kutatók bizonyára tudják, az Egyesült Államokban és számos más angol nyelvû területen a “posztkoloniális”(postcolonial) fogalma – az 1980-as évektõl kezdõdõen, s az 1990-as évek közepére már egyre szélesebb körben – egy sor olyan tevékenységet jelölt, amelyet korábban mint a harmadik világ, a nem-nyugati, a világ-, a kibontakozó (emergent) vagy a kisebbségi irodalom kutatását neveztünk meg. A “posztkoloniális” fogalma nemcsak a korábban népszerû megjelölések nyilvánvaló fogyatékosságai miatt jött divatba, hanem azért is, mert a “posztkoloniális” meghatározás többé-kevésbé pontosan jellemzi a mai politikai, társadalmi, kulturális és irodalmi helyzet jó részét a szubszaharai Afrikában, Dél-Ázsiában, a Karib-térségben, az arab világban, és kisebb mértékben vagy másképpen Latin-Amerikában, Ausztráliában, Kanadában, Írországban, sõt az Egyesült Államokban. Kialakult nagyjából az a konszenzus, miszerint a posztkoloniális területek az önrendelkezés iránti vágy és a folyamatos függõség közötti, az autochtonitás és a hibrid, részben a gyarmatosítókhoz kötõdõ eredet közti, az ellenállás és a cinkosság, illetve az utánzás (vagy mimikri) és az eredetiség közötti feszültséggel jellemezhetõk. A posztkoloniális (vagy azelõtt “harmadik világbeli”) népek szenvedélyes küzdelme, hogy egykori gyarmati helyzetüktõl megszabaduljanak, paradox módon aránytalanul nagy súlyt biztosít a volt gyarmatosítóknak a nemrég felszabadított övezetekben – és állandóan fennáll a megszorítás vagy egy újfajta gyarmati (neokoloniális) viszony kialakulásának veszélye.

A posztkoloniális vagy az ellenálláselméletek (resistance theory) olyan képviselõi, mint Frantz Fanon, Edward W. Said, Ngugi wa Thiong’o, Gayatri Chakravorty Spivak és Aimé Césaire, különféle társadalmakat és szövegeket elemeztek hatékonyan posztkoloniális nézõpontból. A posztkoloniális kritika olyan térségek párhuzamára is rávilágított, amelyekrõl mindaddig úgy vélekedtek, hogy egymással nem hasonlíthatók össze, mint például Szenegál és India, illetve fellendített olyan kutatási területeket, mint az ír mûvelõdéstudomány.⁵ A poszkoloniális kutatás továbbá figyelemreméltóan önkritikusnak bizonyult: fogantatása óta számos jelentõs tudós vizsgálta magát a diszkurzust.⁶ Ezek az önkritikák azonban – a mûfaj a terület sajátjává vált – csak erõsítették a posztkolonializmus hadállását Nyugaton. Ezek a kritikák olyan kérdéseket vetettek fel, mint a “posztkoloniális” fogalmának politikai haszna; az olyan, korábban fontos fogalmak csaknem teljes eltûnése, mint a “harmadik világ”, vagy a még jobban körülhatárolható fogalmak közül például “Afrika”; a posztkoloniális kutatás sokszor bonyolult nyelvezete; vagy éppen annak legfontosabb állításaival kapcsolatban fogalmaztak meg bizonyos fenntartásokat. Az alábbiakban e vitákhoz azzal járulok hozzá, hogy egy földrajzi, vagy inkább geopolitikai értelemben véve igen jelentõs mértékû kirekesztést mutatok be. Ez egy sor olyan helyzet kapcsán válik megfoghatóvá, amelyeket általában posztkoloniálisként szoktunk értelmezni. Tanulmányomban elõbb áttekintem, mi számít ma posztkoloniálisnak, majd a posztszovjet térséget veszem szemügyre: Közép- és Kelet-Európát, a Kaukázust és Közép-Ázsiát – egy olyan övezetet, amely a függetlenségét újonnan elnyert három baltikumi országot is magába foglalja. Ez az esszé ily módon egyszerre nyújtja a túl szûkre szabott nyugati posztkolonializmus és a túlságosan önmagukba zárkózó posztszovjet kutatások kritikáját – méghozzá egy olyan kutató nézõpontjából, akinek szakterülete Afrika s az atlanti világ; akinek nagymamája az 1894-ben litvánnak született Josephine Regina Dolores Grinciulaitis Chioni; és aki a posztszovjet térségrõl komparatistaként gondolkodik.

Kétség sem fér ahhoz, hogy ezen a bolygón nincs egyetlen négyzetméter lakott terület sem, amely egykor ne lett volna gyarmatosítva, s aztán ne lett volna posztkoloniális. Egész Eurázsiában, Afrikában, mindkét Amerikában és máshol is népek alakultak ki és alakultak át, hódítottak és õket hódították meg, vándoroltak és szóródtak szét. És minden csoport ezen a földön a Baltikumtól Pekingig és Beninig, bármilyen alapon állítja is, hogy kivándorló, számûzött, hódító, visszatelepülõ vagy bennszülött, voltaképpen egykor valahonnan máshonnan jött. Mindezen megmozdulások eredményeképp, amelyek jó része bizonyára bûnös tett volt, számos múltbeli és jelenlegi kulturális helyzetrõl el lehet mondani, hogy posztkoloniális pecsétet visel, gyakran olyanformán, hogy az csak részben felel meg a mai nyugati képzeteknek.

Az angol költõ, Geoffrey Chaucer például 1387 körül úgy döntött, hogy a Canterbury meséket angolul írja meg. E döntés valamelyest hasonló ahhoz, amit a kenyai író, Ngugi wa Thiong’o hozott 1980-ban, amikor kikuju nyelven írta meg az Ördög a kereszten címû regényét.⁷ Chaucer olyan korban élt, amikor Anglia viszonylag szegény, marginális ország volt valahol Európa északnyugati partjainál, és az 1066-os normann hódítás után Anglia elitkultúráját a latin és a francia uralta. Akkor én – kérdezte Chaucer – írjak tán latinul vagy franciául, mely mindkettõ külföldi, gyarmati létébõl már felszabadult, számos nemzet által használt román nyelv, s így biztosítsak a magam számára egy nemzetközi és egy helyi elitbõl formálódó olvasóközönséget, egyúttal egy gazdag, régi, de nagyrészt kívülrõl jövõ hagyomány részévé válva? Vagy angolul írjak, a saját országom nyelven, az “én” nyelvemen, amelyet szûkebb földrajzi körben és alacsonyabb társadalmi szinten, fõleg szóban használnak? Ngugi és Chaucer dilemmája hasonló, mégis csak a kenyai Ngugit nevezik ma posztkoloniálisnak, míg Chaucerre úgy tekintenek, mint aki a gyarmatosítók irodalomtörténetének fontos alakja. Sõt Ngugi 1980 körül a gyarmatosító angolokról írt kritikája (Az elme dekolonizációja)⁸ sok tekintetben Osbern Bokenham 1440 táján a franciáról és a latinról kifejtett véleményére emlékeztet:

Az angol emberek anyanyelvi romlása (…) Hódító Vilmos érkeztével óriási méreteket öltött és nagy lendületet vett. (…) A dekrétumot és rendeletet követve (…) a gyermekek az iskolában a szokásjoggal és minden más nemzet szokásaival ellentétben saját anyanyelvüket elhanyagolták és elhagyták, helyette (…) franciát (…) és latin tanultak ugyanabból kifolyólag. (…) Ugyanez a dekrétum rendelkezett arról, hogy az úri fiúkat és minden nemes és érdemes ember gyermekének elõször franciául kell megtanulnia és beszélnie, csak akkor beszélhettek angolul, és minden irománnyal (…) a törvényszékeken (…) hasonló módon kellett eljárni (…) így az idõk folyamán mindkét nyelven barbárrá váltak, és se franciául, se angolul nem beszéltek jól.⁹

Nyolcvan évvel késõbb, 1521-ben kezdõdött az egész történelem egyik legkegyetlenebb fejezete, amikor Hernán Cortés elérte a mai Mexikó partjait. A spanyol briganti nem független népek õsi és érintetlen földjére érkezett: politikai örvényre bukkant, melyben a mexika állam uralkodott a szomszédos népek fölött. A fiatal teticpaci nõ, Malintzín, aki Cortés-t tolmácsként és kalauzként szolgálta, egy ilyen alávetett nép tagja volt. Malintzín hibridizáló (hybridizing), önmagát másképp identifikáló, természetesen nem teljesen önkéntes és végeredményben önsorsrontó döntése, hogy Cortésszel szövetségre lép, kezdetben szándékos dekolonizációs tett volt. A khoisan nép a mai Dél-Afrikában egy harmadik szokatlan példa. A dél-afrikai történelem jelenlegi narratívája nagyvonalakban azt mondja, hogy a 17. századtól kezdve az elsõ holland és angol gyarmatosítók elbitoroltak olyan földeket, amelyek jog szerint a zulukhoz vagy a xoshákhoz hasonló bennszülött afrikaiakhoz tartozott. Csak az 1990-es években kezdett megváltozni ez a hatalmi leosztás. Ugyanakkor más afrikaiak, különösen a khosianok szemében, a zuluk szintén kései betelepülõk voltak, így szintén gyarmatosítóként tartották õket számon. Így ma Dél-Afrikában idõrõl-idõre azt lehet látni, hogy szokatlan módon a khosianok a korábban uralkodó fehér kisebbséggel szövetkeznek annak érdekében, hogy megtörjék az állítólagos nguni uralmat.

Azért hozom fel ezeket a példákat a világ minden tájáról, jóllehet nem teljesen egyértelmûek vagy megkérdõjelezhetetlenek, mert a következõ állítást kívánom tenni. Amikor a “posztkoloniális” fogalma megjelent a nyugati tudományos életben, helyesen gondolták úgy, hogy ez a “nem- nyugati”, a “harmadik világbeli”, a “kisebbségi” és a “kibontakozó” kitételeket helyettesíti. A “nem- nyugati” fogalma ámítás volt, hiszen négymilliárd embert fogott össze egyetlen közös megnevezéssel, és kiemelte a Nyugatnak nevezett töredéket.¹⁰ A “kibontakozó” se felelt meg jobban a célnak, hiszen azok a kultúrák és népek, melyeket így írtak le, már azelõtt ezeréves irodalmat tudhattak magukénak, mielõtt a legtöbb európai levetette a medvebõrt és elkezdett olvasni; ezzel még Goethe is tisztában volt.¹¹ A “kisebbségi” még rosszabb választásnak bizonyult. És bár a “harmadik világ” születését tekintve tiszteletreméltó, sõt forradalmi, és sokan még ma is védik, vannak szépséghibái is: a harmadrendûség tulajdonítása; a “második (vagy kommunista) világ” közelmúltbeli eltûnése; a harmadik világ jelenléte az elsõben; többek közt Szingapúr és Mali egy kalap alá vétele; és sok minden más.¹² A “posztkoloniális” fogalma minden jel szerint jobban mûködött: ebbõl hiányzott a korábbi megjelölések lekicsinylõ mellékzöngéje; meghatározta saját érvényességi körét (a nyugati hatalmaknak korábban alávetett területek); történeti vetületet érzékeltetett; és azoknak a népeknek a közös vonásaira irányította rá az elemzõ figyelmet, amelyek csak nemrég rázták le magukról európai láncaikat, már amennyire ez lehetséges volt. Ugyanilyen fontos, bár kevésbé nemes szempont, hogy a “posztkoloniális” megjelölés továbbra is lehetõvé tette a nyugati egyetemek irodalom tanszékei számára, hogy csak egyetlen személyt alkalmazzanak olyan “szakterületen”, amely egy több milliárd személy által lakott hellyel foglalkozna. Ez nem történhetett volna meg (mivel túlságosan kínos lett volna), ha az olyan kategóriák mint az “afrikai”, “indiai” és “karibi” határozottan elkülönülnek.

Amire azonban kevésbé lehetett számítani, az az, hogy a “posztkoloniális” fogalma ilyen mértékben túlnõ kezdeti hatókörén. A nyugati tudományos világ poszkoloniális elmélete megfigyelésem szerint kezdetben a Nyugat gyarmatosító hatalmának kritikája volt. Ugyanakkor a Nyugat aligha az egyetlen, amelynek gyarmatosító törekvései voltak. Hogy mást ne mondjak, a Nyugat gyakran önmagát gyarmatosította, mint amikor Anglia alattvalói gyarmatosították a mai Kanadát, Ausztráliát, Új-Zélandot és Egyesült Államokat, majd e területek kivívták függetlenségüket. Az angolok írországi uralmának hosszú történetét is idézhetjük. Ilyenformán Írország, Ausztrália, Kanada, Új-Zéland és némi kelletlen habozás után az Egyesült Államok mai irodalma is bebocsátást nyert a posztkolonialitásba.¹³ De még ezek a járulékos esetek is beleillenek a képbe, mivel a gyarmatosító hatalom továbbra is Anglia, az Afrikából és Indiából már jól ismert lator.

Az azonban már több gondot okoz, ha a posztkoloniális modell – igaz, nem zökkenõmentesen – tovább terjeszkedik, mint az 1380-as év Angliája, a 16. századi mixteka állam, a mai khoisan népcsoport vagy éppenséggel a svéd és orosz ellenõrzés alól csak az 1900-as évek elején felszabadult Norvégia és Finnország.¹⁴ A következõkben amellett fogok érvelni, hogy a “posztkoloniális” megnevezés használható még egy másik övezetre is: a posztszovjet térségre – a baltikumi államokra, Közép- és Kelet-Európára (amelybe beletartozik az összes volt szovjet tagköztársaság és a “keleti blokk” minden független állama), a Kaukázus és Közép-Ázsia. Nézetem szerint ezen óriási területnek legalább két olyan jellemzõje van, amely e tanulmány és olvasói számára jelentõséggel bír: egyrészt az, hogy a korábbi szovjet régiók társadalmai meglehetõsen nagymértékben posztkoloniálisak, másrészt az, hogy erre a tényre különösen kevés figyelmet fordítottak eddig, legalábbis a szóban forgó fogalmi keretek közt.

Hogy világosabb legyen, mit értek posztszovjet (vagyis többek közt baltikumi) posztkolonialitás alatt, jellemezni fogok egy területet, amelynek posztkolonialitása egyértelmû: a Szubszaharai Afrikát. A fontos és gazdag történelemmel rendelkezõ, nagy változatosságot és néha elenyészõen kevés egységet mutató kultúrák sorát felvonultató Szubszaharai Afrika az európaiak érkezése elõtt sok évszázadon át függetlenségben élt, bár idõnként súlyos belsõ csatározások osztották meg. Aztán megkezdõdik a külsõ gyarmatosítás vagy a birodalmi ellenõrzés a határokon, s fokozatosan a központ felé terjeszkedik. A helyi kormányokat egy-egy politikai bábfigura vagy nyílt uralom váltja fel. Az afrikai oktatást úgy alakítják át, hogy az a gyarmatosítók nyelvét részesítse elõnyben, a történelmet és az iskolai tantervet pedig a birodalom nézõpontjából írják át. Az eredeti, helyi vallási hagyományokat elnyomják a gyarmatosított körzetben, a bálványokat megsemmisítik és ehelyett más vallásokat vagy nem-vallási ideológiákat népszerûsítenek. Afrika gyarmatosított területei gazdasági hûbérbirtokokká válnak. A gyarmatoknak a gyarmatosítók szövetségi hálóján kívül esõ gazdaságokkal alig vagy egyáltalán nem szabad “természetes” kereskedelmet folytatniuk. A gazdasági termelést parancsuralmi alapokra helyezik, és ahelyett, hogy a helyi igények határoznák azt meg, az uralkodó hatalom érdekei alá rendelik. A helyi fizetõeszközök, ha vannak, csak a gyarmatosító hatalom pénzére válthatók át. A növénytermesztés egyetlen faj tömeges termelésére szakosodik, amit környezeti válság követ. Ami az embereket illeti, az afrikai másként gondolkodók hangját csak otthonuktól távol lehet igazán tisztán hallani, bár nem egyszerû elhagyni az országot. Az ellenzéki energiákat ezért mimikri, szatíra, paródia, és viccek formájában vezetik le. Ám ezzel együtt a társadalom egyik meghatározó jellegzetessége a kulturális megrekedés.

És aztán beköszönt a függetlenség, egész Afrikában egyszerre. Noha az egész gyarmati idõszakban folyamatos volt az ellenállás – hõsi küzdelem pillanatai váltakoztak csöndesebb idõszakokkal és az erõsödõ elnyomás periódusaival – bizonyos értelemben az új szabadságot nem annyira kivívták, hanem mintegy ölükbe hullott. Úgy tûnik, külsõ erõk, a világ erõviszonyai, vagy a gyarmatosító hatalom saját belsõ erõviszonyai felelõsek a hirtelen változásért. A teljes felszabadulás olyan kielégítõ pillanatáról nem beszélhetünk, mint amikor az angol Cornwallis tábornok megadta magát George Washingtonnak 1781-ben Yorktownnál, vagy amikor Vietnam legyõzte Franciaországot 1954-ben vagy az Egyesült Államokat 1974-ben. Nem meglepõ, hogy a függetlenségüket frissen elnyert afrikai államok gyakran nem voltak felkészülve az önigazgatásra. Az egykor gazdag hazai politikai kultúra elsorvadt, és az államigazgatási tapasztalattal rendelkezõ állampolgárok a gyarmatosító hatalommal való cinkosság terhét viselték. Így helyenként a korábbi ellenzék gyorsan magához ragadta a hatalmat, bár idõnként úgy tûnik, ellenzéki erényeik még mindig felülmúlják vezetõi képességeiket. Az új kormányzatok esetében, amelyek alig várják, hogy megszabaduljanak a gyarmatosítók rossz szellemeitõl, kileng az ideológiai inga, és a korábbi birodalom ellenfeleivel keresnek szövetséget.

Aztán azzal kísérleteznek Afrikában, hogy általánosan alkalmazzák e nagy ideológiai alternatíva gazdasági, társadalmi és egyéb elveit, és olykor azt sem veszik tekintetbe, vajon azok az elvek alkalmazhatóak-e a helyi viszonyokra, avagy tragikus módon nem illenek a képbe. Néhol a jogtalanság állapota s törvénytelen haszonszerzés, vesztegetés üti fel a fejét és folytatódnak a gyarmati idõk eljárásai. Máshol diktátorok bukkannak fel, akik sokszor a gyarmati kormányzatban szerzett gyakorlatukra támaszkodnak. Így a kezdeti örömmámor után beköszönt a kiábrándulás, amely – Neil Lazarus megfogalmazása szerint – az Afrika “emancipációs potenciáljának kezdeti túlbecsülésébõl” fakad.¹⁵ Úgy tûnik, most se az összeomlott birodalom, se a külsõ alternatíva, se a helyi elit nem képes válaszokkal szolgálni. Idõnként e feszültségek etnikai kifejezésmódot öltenek, mivel a térképen lévõ vonalak, az etnikai kategóriák, és maguk az újonnan alakult államok is gyakran a korábbi hatalmak találmányai. Kellemetlen módon egyes helyeken a telepesek több kolóniája, máshol nagy létszámú betelepített népesség marad. A térkép efféle “eltorzítása”, a többé-kevésbé valóban meglévõ különbségek, a gazdasági nehézségek és a szélsõséges bizonytalanság az etnikumok közti tragikus feszültségbe torkollhatnak.

A posztkoloniális Afrika, ugyebár, így fest. De vajon csak Afrika, Dél-Ázsia, a Karib-térség és az “efféle helyek” jellemezhetõk így? Vajon az imént vázolt posztkolonialitást nem volna-e éppolyan ésszerû alkalmazni az Észtországtól Kazahsztánig terjedõ hatalmas félhold alakú területre, amely magába foglalja (érdemes megemlíteni a huszonhét további nemzetet) Lettországot, Litvániát, Lengyelországot, a korábbi Kelet-Németországot, a Cseh Köztársaságot, Szlovákiát, Magyarországot, Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, a maradék Jugoszláviát, Macedóniát, Albániát, Romániát, Bulgáriát, Fehéroroszországot, Moldovát, Ukrajnát, Grúziát, Azerbajdzsánt, Örményországot, Türkmenisztánt, Üzbegisztánt, Tádzsikisztánt és Kirgizisztánt? Megkérdõjelezhetetlen, hogy ezek a nemzetek, melyek közül némelyek viszonylag fiatalok, mások viszonylag régiek, sokszor kegyetlen (az 1920-as évektõl szovjetnek stilizált) orosz uralomnak voltak alávetve egy negyventõl kétszáz évig terjedõ idõszakban. Ebbõl a listából csak Afganisztánt hagytam ki, amelynek angol és orosz gyarmatosítása sohasem volt teljes, illetve Csecsenföldet, amelynek komoly és súlyos koloniális helyzete aligha “poszt-”. Az elõzõ bekezdések afrikanista olvasói észre fogják venni, hogy vannak kivételek Afrikában, olyan országok, amelyekre nem illenek az általam felsorolt “posztkoloniális” jellegzetességek. Kelet- és Közép-Európa, a Kaukázus és Közép-Ázsia kutatói lehet, hogy megjegyzik, bizonyos államokra ezek a bekezdések nem alkalmazhatók tökéletesen. A posztszovjet világ, ahogy a posztkoloniális is, elképesztõen sokszínû. De vessünk még egy pillantást az elõzõ három bekezdésre, ezúttal a szovjet térségre gondolva: a koreaiak Üzbegisztánban olyanok, mint az indiaiak Ugandában; az oroszok Kazahsztánban és Lettországban olyanok, mint a hollandok és az angolok Dél-Afrikában; az orosz nyelv a balti iskolákban olyan, mint a francia Vietnamban és Kamerunban; a korrupció Örményországban olyan, akár Indiában; etnikumok közti feszültségek és függetlenség utáni gazdasági, kulturális túlfeszítettség mindenhol. Így hát tisztán kellene látnunk, hogy a “posztkoloniális” fogalma és minden, ami vele jár – nyelv, gazdaság, politika, ellenállás, felszabadulás és a másnaposság tünetegyüttese – ésszerûen alkalmazható a korábbi orosz és szovjet ellenõrzés alatt álló térségek 1989 és 1991 utáni idõszakára, éppúgy, ahogy azt az 1947 utáni Dél-Ázsiára és az 1958 utáni Afrikára alkalmazták. Hogy Rudyard Kiplinget parafrazeáljam: a Kelet Dél.

E posztkoloniális/posztszovjet párhuzamokat tekintetbe véve két jelenség különösen feltûnõ. Az egyik, hogy a mai nyugati posztkoloniális kutatás hallgat a korábbi szovjet övezetrõl. A másik ennek a tükörképe: az a némaság, amely abból adódik, hogy számos, a korábban szovjet ellenõrzés alatt tartott területekre specializálódott kutató nem képes azon hasznos, posztkoloniális fogalmak segítségével gondolkodni térségérõl, amelyeket mondjuk Indonézia vagy Gabon kutatói fejlesztettek ki. A Dél nem beszél keletiül, a Kelet nem beszél déliül. E kétféle némaság alaposabb elemzése érdekében elõször a nyugati posztkolonális kutatást veszem szemügyre. A posztkoloniális kutatás jelentõsebb összefoglaló cikkei és az utóbbi idõben készült fontosabb iskolai szöveggyûjtemények (mint amilyen a Willams–Chrisman-féle, vagy az Ashcrofték-féle)¹⁶ általában a nemzetek lehetõ legszélesebb körét említik meg, gyarmatosítókat és gyarmatosítottakat egyaránt, kivéve azokat, amelyek a volt szovjet szférához tartoznak. Ella Shohat remek,Megjegyzések a “posztkoloniális”-ról címû, 1992-es cikke – amely ma a posztkoloniális kutatás klasszikus hivatkozási pontja – kiváló példa arra, hogyan hallgatják el a posztszovjet térséget. Shohat esszéjét részben azért idézik ilyen széles körben, mert látszólag kimerítõ: a posztkoloniálishoz kapcsolódó témák hatalmas csokrát fogja össze, így szól a fogalom eredetérõl; a benne rejlõ történetiségrõl; arról, hogyan foglalta el a korábbi megjelölések helyét; arról, hogy mennyire pontos a fogalom; arról a felvetésrõl, hogy túl általánossá válhat a kifejezés; az újgyarmatosításhoz (a neokolonializmushoz) való viszonyáról és így tovább.

Az a geopolitikai térség, amelyet Shohat esszéje körülír igen nagy, de bizonyos értelemben elég különös is. Elõre elnézést kérek, amiért itt Shohat esszéjének minden földrajzi és kulturális megjelölését felsorolom, de arra szeretném kérni az olvasót, hogy képzeletben vegyen egy színes ceruzát, és egy világtérképen jelölje be az összes megemlített helyet. Mi marad szabadon, mire befejezi?

Shohat cikke kimondottan hivatkozik Algériára, Angolára, Ausztráliára, Brazíliára, Britanniára, Kanadára, Egyiptomra, Németországra, Grenadára, Olaszországra, Jamaicára, Libanonra, Líbiára, Mozambikra, Új-Zélandra, Nigériára, Panamára, a Fülöp-szigetekre, Szenegálra, a Dél- Afrikai Köztársaságra, és különösen gyakran említi Franciaországot, Indiát, Irakot és az Egyesült Államokat. Az így megrajzolt képet tovább bonyolítja cikkében az alábbiakkal (az itt következõket pontosan idézem): Izrael/Palesztina, India/ Pakisztán, Irak/Kuvait, Kuvait–Irak, az Öböl-államok, Angol-Amerika, Euro–Izrael, Európa, Észak-Amerika, az Amerikák, az európai birodalmak, Afrika, Ázsia, Közép-Amerika, a Közel-Kelet, Dél-Afrika, Latin-Amerika, Közép- és Dél- Amerika és a Karib-térség, illetve Puerto Rico. Az esszé gyakran használja a “harmadik világ” és az “elsõ világ” kifejezéseket, részben leíró fogalmakként, részben bírálva õket. Shohat gyakran alkalmaz más jelölõket a népek és identitások mellett, úgymint (a lista ezúttal is teljes és szószerinti) ausztrál õslakosok, a jindyworobakok Ausztráliában, fehér ausztrálok, algériaiak, az algériaiak Franciaországban, a Pied Noir, az arab– zsidó, közép-keleti zsidók, az [amazóniai] kajapók, a zunik Mexikóban/az Egyesült Államokban, bennszülött népek az Amerikai kontinenseken és afro-diaszpóra közösségek, afrobrazilok, afrokubaiak, angol–holland európaiak, egyiptomiak, negyedik világbeli népek, indiaiak, malik, újvilágiak, nigériaiak, pakisztániak, dél-afrikai feketék, Sri Lanka-iak, tunéziaiak és törökök. A cikk afrikai, afrikai-amerikai, angol-amerikai, arab, brazil, kubai, latin-amerikai, mexikói, közép-keleti, bennszülött amerikai, nicaraguai, palesztin és szenegáli identitásokat ismer. Megemlíti továbbá az Öböl-háborút, az új világrendet, az intifádát, a Nemzetközi Valutaalapot, az angol- amerikai hírközlõ tömegtájékoztatást, a Monroe- doktrínát, a Carter-doktrínát, az egyesült államokbeli függetlenség napját, az [egyesült államokbeli] etnikai kutatást (Ethnic Studies), Camp Davidet, [a brazil] esõerdõvédõk [mozgalmát], a rap zenét, a Nasszer elõtti imperializmust, a[z Egyesült Államok és Mexikó közötti] Szabadkereskedemi Megállapodást, az elsõ világ multinacionális vállalatait, a harmadik világ nemzetállamait, Kolumbuszt és a New York-i kikötõt. Végül Shohat idézi azt az elképzelést, miszerint “a posztkoloniális” bizony magába foglalhatja “az afrikai országokat, Ausztráliát, Bangladest, Kanadát, a karibi országokat, Indiát, Malajziát, Máltát, Új- Zélandot, Pakisztánt, Szingapúrt, a Csendes-óceán déli részének szigetországait és Srí Lankát.”¹⁷

A nagy üres felület azon a térképen, amelyet az olvasó a kérésemre készített természetesen a volt szovjet térség és Kína. Ezt a területet Shohat a “második világról” szóló, két odavetett mondattal elintézi, ezeket azonban rövidségük ellenére is érdemes értékelni. Az esszé második oldalán– kizárólag abban a vonatkozásban, hogy a “harmadik világ” fogalma háttérbe szorult – említést tesz “a szovjet kommunista modell összeomlásáról [és] a létezõ szocializmus válságáról”.¹⁸ Az utolsó elõtti oldalon a fajsúlyos szovjet övezetet és Kínát ismét csupán a hagyományosan megképzett harmadik világ népeinek állítólagos vágyai kapcsán helyezi el:

Megjegyzendõ, hogy a második világbeli szocializmus összeomlása nem változtatott az új gyarmatosító (neokoloniális) politikán, és a második világ ellensúlyának megszûnése az olyan, függetlenségi harcukat veszélyben érzõ harmadik világbeli közösségekben, mint a palesztinok és a dél-afrikai feketék, növekvõ aggodalmat váltott ki.¹⁹

Ami figyelemre méltó, jobban mondva figyelemreméltóan szokványos ebben, az az a mód, ahogy egy, a bolygó összes gyarmatosított és a gyarmati sorból felszabadult népe iránt élénken érdeklõdõ, Nyugaton élõ kutató az olyan eseményeket, amelyeket széles körben – legalábbis az Észtországtól Kirgizisztánig terjedõ huszonhét országban – úgy fognak fel mint dekolonizációt, inkább mint egy távoli, igen elvont (lásd Shohat “modell” fogalmát), nem-koloniális eseményként érzékel, és veszteségként értékel, mivel az növelte például a palesztinok vagy a fekete dél-afrikaiak aggodalmait. Szeretném hangsúlyozni, hogy Shohat esszéjét kifejezetten nagyra értékelem, tehát nem áll szándékomban kifigurázni. Sokkal inkább a jelenlegi nyugati diskurzus egy hiányosságára szeretnék rámutatni, hiszen tucatnyi hasonló, látszólag átfogó esszében tudnám ugyanezt kimutatni. A nyugati világrendnek ugyanis nincs a korábbi második világra vonatkozó elmélete.

A Kelet- és Közép-Európával, a Kaukázussal és Közép-Ázsiával foglalkozó legtöbb, 1990 utáni kutatás az imént vázoltak tükörképeként éppen arról ismerszik meg, hogy a posztkoloniális nézõpontról nem vesz tudomást. Az persze kétségtelen, hogy egyre több nyugati kutatás foglalkozik a 19. századi orosz irodalmi orientalizmussal. Az Edward Said 1978-as, Orientalizmus címû mûve által kezdeményezett koloniális diszkurzuselemzésre támaszkodva ez a kutatási irány azokra az orosz szövegekre összpontosít Puskin 1822-es Kaukázusi fogoly címû mûvétõl Tolsztoj 1904-es Hadzsi Muratjáig, amelyek az orosz–kaukázusi koloniális találkozásról szólnak.²⁰ Ugyanakkor, ha az ember vilniusi vagy biskeki értelmiségiekkel beszélget, vagy a mai irodalomról szóló esszéket olvas, legyen bár szó a volt szovjet térség bármely részérõl, alig fordul elõ, hogy Algériát és Ukrajnát, Magyarországot és a Fülöp-szigeteket vagy Kazahsztánt és Kamerunt összehasonlítanák.²¹ Manapság idõnként a nyugati média a Kaukázusról, Közép-Ázsiáról és a volt Jugoszláviáról a “harmadik világ” szótárát használva beszél, barbárságot és önkényuralmat emlegetve, de ezek sokkal inkább sztereotip “ázsiai” szóképek mintsem a gyarmatosítás utáni állapot felismerésére utaló jegyek.²²

Nehéz elméleti magyarázatot adni a némaságra – vagyis a mai posztkoloniális kritika, illetve a Közép- és Kelet-Európa-, a Baltikum-, a Kaukázus- és a Közép-Ázsia-kutatás közötti párbeszéd hiányára. A posztkoloniális oldalon a csönd egyik oka a három világ elméletéhez való történeti kötõdés. A három világ elmélete szerint Nyugat-Európa és Észak-Amerika alkotja az elsõt, a szocialista gazdaságok a másodikat, és minden, ami marad – többnyire a világ gazdaságilag legszegényebb államai – magától értetõdõen a harmadikat. Az egész “három világ”-elméletben, amely a nyugati posztkoloniális kritika közvetlen elõdje, központi szerepet játszott egy igen erõs és tiszteletre méltó politikai elkötelezettség a harmadik világ felé. Ennek az elkötelezettségnek az egyik kifejezõdése az az igazolható elképzelés volt, hogy nagyrészt az elsõ világ okozta a harmadik világ bajait. Ehhez kötõdött egy kevésbé megalapozott hiedelem, miszerint a második világ szocializmusa a legjobb alternatíva. Amikor a második világ nagy része 1989-ben és 1991-ben összeomlott, ez a Shohatnál megfigyelhetõ némasághoz vezetett, és nyilvánvalóan még mindig nehéz a posztkoloniális kritikusoknak felismerni a posztkoloniális dinamikát a második világban. Ráadásul számos posztkoloniális kutató az Egyesült Államokban és máshol is marxista volt, vagy erõsen baloldali, és ezért az abszurditásig vonakodott attól, hogy a Szovjetunióra Franciaország- és Nagy-Britannia-léptékû gyarmatosító gonosztevõként tekintsen.

Ezzel szemben az, hogy a posztszovjet térség legtöbb kutatója nem hajlandó egy ellentétes lépés megtételére, vagyis annak felismerésére, hogy helyzetük eredményesen elemezhetõ lenne a posztkolonializmus eredetileg mondjuk a tanganyikai viszonyok értelmezésére kifejlesztett eszközeivel – nos, ez egészen más okokra vezethetõ vissza. Itt most kettõt említek meg. Az egyik okot, amiért nem vesznek tudomást a posztkoloniális nézõpontokról, éppen a posztszovjetek szolgáltatják: “európaiságukat” hangoztatják mindazok a népek, amelyek északra és nyugatra találhatók attól a töredezett és szaggatott, “faji” és vallási alapon megrajzolt vonaltól, amely az azerieket, a csecseneket, az oszéteket, a kabardinokat, az abházokat, a tatárokat “és a hasonlókat” (röviden, az “ázsiaiakat”) az egyik oldalra, és minden grúzt, örményt, baltikumit és szlávot (vagyis az “európaiakat”) a másikra sorol. Emiatt a kitalált, “Kelet” és “Nyugat”, “Ázsia” és “Európa” között húzódó vonal miatt a posztszovjet térség európai népei meg vannak gyõzõdve arról, hogy valami egészen alapvetõ, sõt “faji” különbség van köztük és a posztkoloniális fülöp-szigetekiek és ghánaiak között, akik máskülönben azt állíthatnák, hogy ugyanolyan helyzetben vannak.²³

Az egész övezetben azonban, vagyis a posztszovjet térség “európai–ázsiai” törésvonalának mindkét oldalán egy második tényezõ is akadályozza a posztkoloniális kritika meggyökeresedését: ez a tényezõ pedig nem más, mint a térség posztkoloniális állapota. Miként arra számos, a gyarmatosítás elméletével foglalkozó kutató rámutatott, a hosszan tartó alávetettség eredménye az alávetett népek kompenzáló viselkedése. E viselkedésmód egyik megjelenési formája az õseredeti források iránti túlságosan is felfokozott vágy; e forrásokban általában hõsi, tisztább elõdök mitikus sora szerepel, akik egykor nagyobb területet fölött rendelkeztek, mint amekkorát az adott nép éppen birtokol. Egy másik ilyen kifejezési forma az, amit mimikrinek nevez a szaknyelv: amikor az alávetett nép vágyainak tárgya az uralkodó kulturális forma, amely egyszerre volt hosszú ideig magas rangú és nehezen hozzáférhetõ. A posztkoloniális Indiában ennek egyik leginkább elrettentõ példája a tökéletesen anglicizált angol-indiai polgár volna, akinek beszédmódja, modora, irodalmi és sport iránti érdeklõdése egy olyanfajta angol úriember karikatúrája, amilyen a valóságban nem is létezik.

A posztszovjet térségben ez a posztkoloniális kompenzációs erõfeszítés másként mutatkozik meg, mivel a posztkoloniális vágy Rigától Almatiig nem a bukott mesterre, Oroszországra irányul, hanem a csillogó euroamerikai MTV–Coca- Cola-szörnyetegre, amely megtörte. A közép- és kelet-európaiak beállítása szerint vágyuk arra irányul, hogyvisszatérjenek Nyugatra, amelynek egykor részesei voltak. Aki csak a térségbe érkezik, hamar megtudja, hogy az, amit negyven évig “Keleti Blokknak” neveztek, valójában inkább “Közép- Európa”.²⁴ Arról is értesül, hogy Prága Bécstõl nyugatra fekszik, a magyarok megállították a törököket, és egy mind különösebb versengés tanújává válik, amelynek tétje, hogy hol található Európa “földrajzi középpontja”. E mitikus, definíciófüggõ díjért a macedóniai Skopjétól kezdve a litvániai Vilniustól harminckét kilométerre lévõ kõ szobortalapzatig egy egész sor hely verseng. E nyugati kötõdések bizonygatása természetesen nem nélkülöz minden alapot, de aki így érvel, Shakespeare-rel szólva, mintha nagyon is fogadkoznék. Röviden, azt állítom, hogy önmagába zárulva éppen a posztkoloniális vágy, a gyarmatosító Oroszország szelleme vagy ölelése elõl a nyugat felé irányuló fejvesztett vágta gátolja a posztszovjet szféra legtöbb kutatóját abban, hogy elgondolkodjon a “déli” posztkolonialitáson. A kétoldalú némaságnak tehát ezek az okai.

Esszém hátralevõ részében két célt tûzök ki magam elé. Elõször is, megvizsgálom az orosz/ szovjet és az angol/francia (poszt)koloniális viszonyok formáinak különbségeit, mivel a szembetûnõ párhuzamok határaira is rá kell kérdezni. Másodszor, felvetem azt a kérdést, hogy ez a tanulmány vajon nem duzzasztja-e a posztkolonialitást olyan hatalmas kategóriává, hogy azzal elveszti minden analitikus élét?

Elõször következzék az orosz/szovjet és angol/ francia különbségtétel. A nyugati gyarmatosításról szóló számvetések többsége hármas osztályozást javasol. Az elsõ gyarmatosítási típus az, amit “klasszikusnak” nevezhetünk: például a brit gyarmatosítás Kenyában és Indiában vagy a francia Szenegálban és Vietnamban. Itt egy távoli, ám ugyanakkor erõs politikai, gazdasági, katonai és kulturális ellenõrzést gyakoroltak az alsóbbrendûnek tartott – avagy Edward Said kifejezésével “orientalizált” – népek fölött. Egy másik gyarmatosítási típus az, ami az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Dél-Afrikában történt, amikor is a gyarmatosítók letelepednek és a bennszülött lakosságot “negyedik világbeli” szubjektumokká teszik. A gyarmatosítás harmadik “szabvány” típusa az, amit dinasztikusnak nevezhetünk: ekkor egy hatalom szomszédos népeket hódít meg. Az Ottomán és a Habsburg Birodalom adja magát, de a sikeresebb birodalmakra is gondolnunk kell – mint amilyen Franciaország ama egykor változatosságot mutató hatszögénbelül – ahol az alávetett népek mint olyanok el is tûntek. Ernest Renan és Benedict Anderson egyaránt az emlékezés és felejtés dinamikájaként jellemezte a folyamatot,²⁵ amelyet Daniel Defoe oly magával ragadóan írt le 1701-es A született angol címû mûvében; ebbõl a mûbõl való az alábbi részlet:

A Nyugati Végek mindent leigáztak;
Egy véres Nemzet, barbár és durva:
Amely Kard által birtokolta
Britannia egy részét, és a többit leigázta.
S mivel a nagyok nevezik el a kicsiket,
A Hódító Párt adott mindnek címet.
A skót, a pikt, a brit, a római, a dán behódolt,
És az angolszásszal mind egyesült:
És ezeket a Keverék addig ûzte, mire
Minden Nevet és Emléket leigázott;
Se római most, se brit nem maradt;
Wales függetlenségért küzd, de hiába:
A csöndes nemzetek buknak el,
És angol lesz mindnek a neve.
A sors gabalygatta õket össze, Isten tudja hogy,
Bármik is voltak egykor,
Most született angolok.²⁶

Nos, az orosz/szovjet gyarmatosító tevékenységre nem illik tökéletesen ez a háromrészes “nyugati” osztályozás. A dinasztikus terjeszkedés fogalma persze számos orosz megmozdulásra alkalmazható, bár Oroszország dinasztikus retorikáját a testvéri egység kialakításának igénye leplezi, mint Ukrajna és Fehéroroszország esetében, vagy a kölcsönösség elve, mint amikor az orosz lakta területek történelmi lengyel ellenõrzésével vagy német lerohanásával érvelnek. A baltikumi államok esetében is, amelyek a történelem folyamán a nagyobb német, skandináv és szláv szomszédok közé szorultak, az õsi romlatlan autochtonitás, a tiszta eredeti létezés képzete fõként a 19. századi herderi hatás eredménye: soha egyetlen nép sem jött létre annyira egyszerûen. Másodszor, a helyiek feletti betelepülõként gyakorolt ellenõrzés szintén az orosz/szovjet tapasztalat része, miként azt legutóbb Jurij Slezkine bemutatta Észak-Eurázsia esetében Sarkköri tükrök címû mûvében.²⁷ Kazahsztán és Lettország mai lakosai, akiknek jelentõs része az orosz etnikumú, megint egy másik eset,²⁸ s a millió koreai ma Közép-Ázsiában elbírja az összehasonlítást a korábbi Brit-Észak-Afrikába betelepített indiaiakkal. S végül harmadszor, a távoli orientalizált népességek fölött gyakorolt “klasszikus” gyarmati ellenõrzés (mint amilyen, ismétlem, a briteké Indiában és a franciáké Vietnamban) felismerhetõ a 19. századi kaukázusi és közép-ázsiai orosz hódításokban. Itt azonban Oroszország esete két vonatkozásban eltér a szokványos nyugati modellektõl: abban, hogy nincs óceán Oroszország és a gyarmatosított területek közt, és abban, hogy Oroszországot régóta úgy állították be (és úgy állította be saját magát) mint ami se nem Kelet, se nem Nyugat.

E két eltérés közül az elsõre már Edward Said is utalt újabb, Kultúra és imperializmus címû könyvében, amelyet fõként francia és brit koloniális szövegeknek szentelt. Azt magyarázva, hogy miért nem tárgyalja Oroszországot, Said a következõket írja:

Oroszország birodalmi területeit szinte kizárólag a közvetlen közelébõl szerezte. Nagy-Britanniától vagy Franciaországtól eltérõen, amelyek több ezer mérföldre eltávolodtak saját határaiktól más kontinensekre, Oroszország bekebelezte az összes földet és népet, amely határos volt vele, és e folyamat során keleti és déli irányba terjeszkedett, egyre messzebb és messzebb.²⁹

Ami zavarba ejtõ ebben a magyarázatban, az nemcsak az, hogy mintegy “mentegeti” a kegyetlenséget és durvaságot a közelség emlegetésével, hanem az is, hogy furcsamód milyen fontosságot tulajdonít a víznek. Hiszen ha az ember a könnyû Marseille–Algiers hajóútra gondol, vagy a többnyire kellemes utazásra Londonból Kairóba, akkor nem érti, hogy a végtelenül keményebb Moszkva–Taskent útvonalhoz, amelynek megtétele hónapokig tartott a gyarmati közép-ázsiai vasutak megnyitásáig, és amely több ezer kilométernyi fagyos és perzselõ sztyeppén vagy sivatagon vezetett keresztül, miért kapcsoljuk a “közvetlen közeliség” képzetét. Ami azt illeti, pontosan egy közvetlen közeli jégmentes óceán hiánya volt Oroszország gondja, és terjeszkedésének – a Baltikum, a Krím-félsziget, a Perzsa-öböl, és végül a Csendes-óceán felé – egyik fõ oka nem titkoltan az arra tett kísérlet volt, hogy kijárást szerezzen egyre.

Hogy elterjedjen a közvetlen szomszédság e mítosza, Oroszország állítólagos eurázsiai karaktere is segítette – az az elképzelés, amely Oroszországot régóta se nem európainak, se nem “ázsiainak”, hanem amolyan köztes képzõdményként mutatta be, amely mindazonáltal (Nyugat-) Európánál primitívebb.³⁰ E különös, be nem bizonyítható eszme alapja az az elképzelés, hogy minden földrész belsõ lényeggel rendelkezik, és bármennyi legyen is az igazság az említett eszmében, azt eredményezi, hogy az orosz gyarmatosítást a nyugati modellektõl ismét csak eltérõen elemzik. Pedig az igazság az, hogy a 19. századi déli irányú elõrenyomulás Közép-Ázsiában a britek Indiából kiinduló északi rohamainak tükörképe. E megmozdulások bizony kifejezetten versengtek egymással. Az embernek csak végig kell húznia kíváncsi ujját az Afganisztán északkeleti részén található 320 km hosszú és legkeskenyebb pontján 16 km széles Wakhan-völgyön, ahhoz, hogy lássa, hogyan fonódtak össze a birodalmi vállalkozások. A 19. században, amikor az oroszok és az angolok igyekeztek feltérképezni a közbeavatkozó Magas-Pamírt – e folyamatot Rudyard Kipling kiválóan bemutatta Kim címû regényében, noha a Kimet általában csak a brit gyarmatosítás dokumentumaként szokták olvasni –, attól lehetett tartani, hogy a gyarmatosított szférák összeérnek. Így 1893-ban a karcsú s egészen Kínáig meghosszabbított wakhani elválasztó sávot – mely merõben az orosz–angol elme gyarmatosító fantáziájának szüleménye volt – a térképek úgy ábrázolták, mint ami Afganisztán emírjéhez tartozott és tartozik a mai napig.

És mégis, e világos kapcsolat ellenére, a kalandos orosz vállalkozás dél és kelet felé Közép-Ázsiába, vagy észak és nyugat felé a Baltikum államai felé, nem ugyanaz, mint Nagy-Britannia tengerentúli tevékenysége Indiában. Míg a britek nem utánoztak senkit csak saját magukat, addig az oroszok a franciákat és a briteket másolták, akikkel szemben kulturálisan régóta alacsonyabb rendûnek érezték magukat. A 19. század vége felé a gyarmati terjeszkedés volt az ára annak, hogy valaki beléphessen az Európa Klubba, és Oroszország ezzel váltotta meg a jegyét. Idézzük fel jelen esszé elsõ mottóját Csehovtól:

A múltbeli Ausztrálián és Cayenne-en kívül Szahalin az egyetlen hely, ahol még tanulmányozni lehet a bûnözõk gyarmatosítását: ez egész Európának felkeltette az érdeklõdését, s nekünk ne kellene?³¹

Csehov ezt a megfigyelést egy 1890. március 9-i levelében tette, amelyet hat héttel azelõtt írt, hogy megkezdte etnográfiai expedícióját az Eurázsia partjaihoz közel, a Csendes-óceánban elterülõ Szahalin szigetén. Jegyezzük meg, hogy Csehov nemcsak azt mondja, hogy Európa a mintaszerû gyarmatosító, hanem azt is sugallja, hogy “mi” oroszok nem tartozunk Európához.

Azonban e nyugati modellt követõ gyarmatosító kalandozáson kívül is az orosz gyarmatosító tapasztalat egyvalamiben még különbözik a franciától és a brittõl: ez a visszavágás vagy a visszatérés retorikája. Csupán néhányszáz évvel azelõtt Moszkva egy mongol vazallusállam volt, és Közép-Ázsia kánjai európai szolgákat tartottak a 19. században. Azok számára, akik úgy látják, hogy az oroszok különböznek a tõlük délre és keletre élõ népektõl, a 19. századi közép-ázsiai gyarmatosítás így a visszavágás színezetét ölti. Ám azok számára, akik úgy tartották, hogy Oroszország eleve részben “ázsiai” volt, legyenek bár orosz eurázsianisták vagy szkíthianisták, netán nyugat-európai ruszorientalisták, Oroszország közép-ázsiai hódítása visszatérésként jelenik meg. Oroszország Közép-Ázsiában (1899) címû könyvében így ír az önmagát Eurázsia szakértõjeként bemutató George Cruzon, aki 1899-tõl 1905-ig India brit alkirálya volt, s aki felvázolta a lengyel–orosz országhatárt 1919-ben:

Közép-Ázsia [Oroszország általi] meghódítása nem más, mint keletiek általi, rokon jellem rokon jellem általi meghódítása. Ez egy erõsebb fém összeolvadása a gyengébbel, de nem egy tisztátalan elem kiiktatása egy tisztább elem által. A civilizált Európa nem menetelt egyenest a barbár Ázsia legyõzésére. Ez nem a jó modor és az erkölcs 19. századi keresztes hadjárata: ezúttal a barbár Ázsia, miután átmenetileg a civilizált Európában idõzött, visszatér korábbi lábnyomai helyszínére, hogy háza táját visszakövetelje.³²

Ez a helyzetleírás tele van bosszantó beállításokkal, de egyáltalán nem csak a britek kitalációja: a helyzet összetettségét talán legjobban Mihail Lermontov regényébõl, a Korunk hősébõl (1840) vett részlettel lehet illusztrálni. A mû a Kaukázusban játszódik a 1830-as években és orosz katonatisztekrõl szól, akiket azért küldtek oda, hogy biztosítsák a gyarmatosítók nyugalmát. Noha a regény jó része egy klasszikus európai mintákat követõ társadalmi mese, és a “kaukázusi törzsek” pacifikálása csak háttérként van jelen, a nagy nigériai regényíró Chinua Achebe figyelmeztetése szerint³³ ügyelnünk kell arra, hogy azok szempontjából olvassuk az efféle történeteket, akik vademberekként vagy (akár esetleges) díszítõelemekként lépnek színre. Egy ponton Lermontov dühös antihõse, Pecsorin, kinn az erdõben kiugrik egy bokor mögul, hogy meglepje a finom Mary hercegnõ lovascsoportját:

– Mon dieu, un circassien! [Úristen, egy cserkesz!] – sikoltott fel a hercegkisasszony rémülten. / Hogy tökéletesen megnyugtassam, könnyed meghajlással így feleltem franciául: / – Ne craignez rien, madame, je ne suis pas plus dangereux que votre cavalier. [Ne féljen, asszonyom, én se vagyok veszélyesebb, mint a lovagja.]³⁴

Több érdekes részlet is felfedezhetõ itt, s ezek kétségbe vonják e híres könyv olyan értelmezéseit, melyek szerint a mû Oroszországot csakis nagyhatalomként mutatja be. Elõször az ázsiai cserkeszeket – csakúgy, mint A sötétség mélyén kongói szereplõit Joseph Conrad – félelmetesnek ábrázolja a regény. De aztán az orosz Pecsorin cserkesz identitást ölt magára, akár egyfajta polgárellenes, ellenzéki, vagy tán oroszfeletti romantikus vad maszkot. Végül Pecsorin és Mary hercegnõ, miként az az orosz elit körökben megszokott volt, egyaránt egy nyugat-európai nyelvet használnak, hogy megtárgyalják az esetet. Nem mellékes, hogy hosszú idõre visszanyúló orosz irodalmi gyakorlat szerint az orosz nyelvû szövegben a franciához a latin betûkészletet használják – ez egy teljesen megszokott udvariassági gesztus a kulturálisan alávetett orosz kontextusban, de egyetlen nyugati irodalom sem viszonozza, még az olyan közvetlenül átvett fogalmak esetében sem, mint a Перестрoйка.³⁵ Így aztán Oroszország kapcsolata keleti és déli gyarmataival, illetve a Nyugattal létesített kulturális kapcsolata meglehetõsen összetett.

Amikor Oroszország gyarmatosító vállalkozását nyugat felé is kiterjeszti, a helyzet élesen megváltozik, és most elsõsorban a rövid ideig független baltikumi államok, illetve a Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Bulgária felé történõ második világháború utáni szovjet terjeszkedésrõl beszélek. A legtöbb klasszikus mértékkel mérve – a szuverén hatalom hiánya, az utazás korlátozása, a gyarmatosító nyelvének kényszerû tanulása – a közép-európai és baltikumi nemzetek valóban orosz/szovjet gyarmati ellenõrzés alá kerültek nagyjából 1948-tól 1989-ig vagy 1991-ig. Természetesen ezeket az eseteket lehet dinasztikusnak is tekinteni, hiszen Oroszország gyakran megfordult arrafelé, különösen Lengyelországban és a Baltikumon, miként a lengyelek, litvánok és más népek is betörtek Oroszországba. De 1948-ra a dinasztikus gyarmatosítás sok tekintetben nem alkalmazható kategória: a 19. századi organikus etnonemzeti és nemzeti “újjászületésrõl” szóló ideológiák közvetlenül az elsõ világháború után teljesedtek ki, amikor az Európán belüli birodalmak nem léteztek többé, és amikor olyan új szuverén, általában központi nemzetre alapozó (ethnically focused) államok jöttek létre, mint Finnország, Észtország, Litvánia, Lettország, Magyarország, Csehszlovákia, és az újból megalkotott Lengyelország. Így, legalábbis lélektanilag, az európai dinasztikus korszak lezárult. Talán a szuverén etnonemzeti államokba vetett mély hitnek köszönhetõ, hogy a litván Erdei Testvérek még 1956-ban is gerillaháborút viseltek a KGB ellen, az utolsó emberig, mint valami japán katona a trópusi dzsungelben.

Így, mivel a “dinasztikus” gyarmatosítással nem írható le kellõképpen az orosz/szovjet tapasztalat, véleményem szerint hasznosabb, ha a baltikumi és közép-európai államok esetében egy negyedik esetet különböztetünk meg: ezt fordított kulturális gyarmatosításnak nevezem. Ismétlem, a gyarmatosításhoz – szokásos nyugati története szerint – mindig orientalizáció társult,³⁶ mely során a gyarmatosítottra gazdáik passzív, történelemmel nem rendelkezõ, nõies vagy barbár jelenségként tekintettek. Azonban az orosz közép-európai gyarmatosítás esetében ez a viszony fordított, mert legalább néhány évszázad óta Oroszországot mindig is az a félelem vagy hit nyomasztotta, hogy kulturálisan alacsonyabb rendû a Nyugatnál. A Mittel-európai fõvárosokat – mint Budapest, Berlin és Prága – ezért Oroszországban inkább úgy tekintették, legalábbis egyesek, mint a gyarmatosítás díjait, semmint a megszállók által “civilizálandó” terhes járulékokat. A baltikumiak és a közép-európaiak ellenben a gyarmatosító Oroszországot gyakran “ázsiainak” látták. A második világháború végnapjaiban például az hátráltatta Sztálint, hogy míg a német csapatok a nyugati fronton viszonylag könnyedén megadták magukat az amerikai és a brit erõknek, a keletiek kétségbeesetten harcoltak, hogy elkerüljék a szovjet fogságot. A szovjetek ezt a félelmet aknázták ki néhány évvel késõbb, amikor közép-ázsiai csapatokat állomásoztattak Közép-Európában a Varsói Szerzõdés válságos pillanataiban.

Érdemes itt felidézni: Joseph Conrad, a nyugati gyarmatosító behatolások legalaposabb krónikása 1857-ben az oroszok uralta Ukrajnában lengyelnek született, s ezt a dátumot apja úgy nevezte, hogy “a moszkovita elnyomás nyolcvanötödik éve”.³⁷ Noha a Conrad-kutatás mind a lengyel, mind a világ különféle gyarmatain töltött életét átfogóan megvizsgálta, e két kutatási irány csak ritkán találkozik. Conrad gyarmatosításról szóló legismertebb története, A sötétség mélyén (1899) talán úgy tûnik, mintha a Kongó eleve feltételezett érthetetlenségére összpontosítana, ám a mûben említett legolvashatatlanabb szöveg egy könyv széljegyzete, melyet oroszul – vagy a narrátor szavával élve: “titkosírás”-sal – írtak.³⁸ Conrad Nyugati szemmel (1911) címû regényében, amely Svájcban és Oroszországban játszódik, a nyelvspecialista elbeszélõ, egy angol, vagy helyesebben valaki, akirõl egy másik szereplõ “azt is megjegyezte, hogy angol”,³⁹ kijelenti, hogy bár már kisfiúként elsajátította az oroszt, Oroszországba érkezve teljes egészében átérezte “mennyire kívülálló európai” õ.⁴⁰ Conrad ebben a művében a Kongó esetében használt nyelvhez kísértetiesen hasonló nyelvet alkalmaz, és Oroszországgal kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy az “nyugat-európai szemmel (…) titokzatosnak, érthetetlennek látszott”.⁴¹ Oroszországra “Kelet roppant, zûrzavaros határai” nehezednek,⁴² az ország “a tatár hódítás szülte szolgaság”⁴³ áldozata, s “az orosz élet roppant árnyéka, akár a közeledõ éjszaka sötétsége, egyre sûrûsödött”.⁴⁴ Vagyis nem alaptalan az a feltételezés, hogy összefüggés van Conrad nyugati gyarmatosításról szóló mesteri, vitatott elbeszélései és aközött, hogy az oroszok által gyarmatosított Lengyelországban született, ott nõtt fel, s élete végéig azonosult Lengyelországgal.

Európa keleti és nyugati részét elválasztó, ide- oda csúszkáló, többfokozatú határának kérdései, különösen a szovjet posztkolonializmus tekintetében, borzasztóan bonyolultak. Az utóbbi idõben a történettudomány területén Larry Wolff⁴⁵ és Milena Bakiç-Hayden⁴⁶ foglalkozott ezzel, két remek, Said hatását mutató tanulmány pedig kifejezetten a Balkán vonatkozásában kérdezett erre rá Maria Todorova és Vesna Goldsworthy jóvoltából.⁴⁷ Született továbbá két kimondottan posztkoloniális értekezés Nikola Petkoviç és Dubravka Juraga tollából.⁴⁸ E mûvek közül mindegyik kiemeli, hogy Kelet-Európa és különösen a Balkán részben újra visszakerült korábbi, eredeti szerepébe, vagyis a Nyugat különbejáratú harmadik világaként, a hozzá legközelebb esõ, félkeleti területeként tekint rá. Chinua Achebe gyarmati iskolázottsága miatt ezzel nagyon is tisztában van. Miként esszém utolsó mottójából is kitûnik – mely Achebe A sötétség mélyén címû regényrõl szóló híres esszéjébõl származik –, Achebe szerint a 19. századi angol elme Bulgáriát “a belga Leopold király Kongójával” lélektani szempontból felcserélhetõnek tartotta, és ehhez Achebe hozzáteszi még az általánosító “bárhol”-t is.⁴⁹ Ettõl függetlenül, az olyan értelmiségiek, mint Michael Ignatieff, Ryszard Kapuœciñski és Timothy Garton Ash összehasonlító, bár nem kifejezetten posztkoloniális nézõpontot érvényesítettek “Kelet/Nyugat” tárgyában. Még sok minden megírásra vár, vagy éppen most, e kötet más fejezeteiben kerül a nyilvánosság elé.

Befejezésül arra szeretnék röviden utalni, ami ebbõl az esszébõl kimaradt, illetve szeretném megválaszolni azt a kérdést, hogy vajon a “posztkoloniális” lehet-e koherens megjelölés, ha az egész földgolyót lefedi? E tanulmány legnagyobb hiányossága, hogy (az orosszal szemben) az 1917 és 1991 közötti kifejezetten szovjet tapasztalatot csak érintõlegesen vizsgálja, s az a túlzott nagyvonalúság, amellyel mindig csak az “orosz/ szovjet” jelzõt alkalmazza. Bárhogy is nézzük, a Szovjetunió valami nagyon eltérõt kísérelt meg ahhoz képest, amit az Orosz Birodalom elért: ahelyett, hogy magát birodalomnak nyilvánította volna, a köztársaságok sokrétû “önkéntes” unióját javasolta. Noha a legszigorúbb marxista–leninista megközelítés szerint a nemzeti identitások idõvel feloldódnak a homo sovieticusban, Lenin és nemzetiségi népbiztosa, Joszif Sztálin kidolgozott egy olyan megközelítést, amely “formájában nemzeti, tartalmában szocialista”, mely alternatívát kínált a világ korábbi birodalmi, gyarmati, kasztokba soroló, egyetemes és olvasztótégely- ideológiáihoz képest. Így annak mérlegelésekor, hogy a szovjetek gyarmatosítók voltak-e, az embernek számos kérdést kell megfontolnia. Azok, akik a szovjet tapasztalatot nem-koloniálisként jellemeznék rámutathatnak többek közt arra, hogy a Szovjetunió fel kívánta szabadítani a dolgozó tömegeket; eltörölt számos olyan elõjogot keleten és délen, ami az orosz származásúakat illette meg; számos unióbeli nyelvet támogatott; gyárakat, kórházakat, iskolákat épített; felszabadította a közép-ázsiai nõket a lepel viselésének kötelezettsége és a hárem intézménye alól; 1923-tól 1991-ig támogatta a harmadik világbeli gyarmatosítás elleni küzdelmeket, amelyekre úgy tekintett, mint amelyek közeli kapcsolatban vannak a szovjet kísérlettel; és arra a tényre, hogy a szovjet szféra nem-orosz lakosságának egy kisebb része kívánta a bolsevik rendszert.

Azok, akik úgy érvelnének, hogy a szovjetek egyszerûen más módszerrel dolgozó gyarmatosítók, mint mondtam, rámutathatnak többek közt egész nem-orosz népek tömeges és önkényes áthelyezésére; arra, hogy a szovjet nemzet paradox módon olyan identitásformákat “rögzít”, amelyek korábban sokkal kevésbé voltak körvonalazva; és ezzel összefüggésben, az etnikai konfliktusok biztosítása érdekében az üzbég–kirgiz–tadzsik határok erõszakos összekuszálására. Felmerülhet továbbá a kazah nomádok millióinak kiirtása 1929 és 1934 között; az erõltetett monokulturális növénytermesztés egész Közép-Ázsiában, illetve az Aral-tenger ebbõl következõ környezeti katasztrófája; az egykor független baltikumi államok újbóli szovjet meghódítása 1941-ben; az, hogy minden köztársaság második emberének, aki valójában az elsõ volt, mindig és mindenhol orosz nemzetiségûnek kellett lennie; az, hogy Oroszország “harmadik világ”-politikáját minden körülmények közt a moszkvai központból irányították; a tankok 1956-ban Budapesten és 1968- ban Prágában. Mindkét érvelésmódot bonyolítja egyrészt az, hogy a Szovjetunió, és elõdje, az Orosz Birodalom is, gyakran éppúgy elnyomta az orosz nemzetiségûeket mint a nem-oroszokat (Sztálin, persze, grúz volt), másrészt az, hogy a Szovjetunió az orosz identitást kifejezetten és radikálisan leértékelte több évtizeden át. Sõt, miként azt minden baltikumi olvasó tudja, a szovjet gyarmati élet nagyon sokféle lehetett; a csuvasoknak és az észteknek aligha ugyanaz a tapasztalatuk. Kérdés, hogy mindezen tényezõk összesítve – bár egyenként is szerteágazó szakirodalmuk van⁵⁰ – a “gyarmati lét” egy változatát eredményezik-e, s így vajon következményeik “posztkoloniálisak” tekinthetõk-e? Üzbég, litván vagy magyar szempontból erre igennel kellene válaszolni.

Ami a “posztkoloniális” meghatározás túlzott kiterjesztésében rejlõ kockázatot illeti: elismerem, hogy egyes fogalmak hasonló esetben analitikus erejük elvesztését kockáztatják. Az is igaz, hogy az említett meghatározás a nyugati kutatásban máris olyan õrülten sokrétû – hisz használata a középkor pénzügyi számvetésektõl és a tengeri régészettõl a Biblia-értelmezésig terjed⁵¹ –, hogy az ember csodálkozik, miként tudja bárki is ezt egységben látni, nem beszélve a szovjet térség bevonásáról. Nincs sok értelme például olyan fogalmakkal dolgozni, mint a “színes”, hogyha az egész világnak van színe. Vagy talán mégis. Ezért befejezésül meg szeretném védeni a posztkolonialitásnak az óriási szovjet szférára való kiterjesztését. Elsõsorban azért, mert Oroszország és a Szovjetunió egy ötventõl kétszáz évig terjedõ idõszakban erõs gyarmati ellenõrzést gyakorolt a földgolyó jelentõs részén, amely ellenõrzés jelentõs részben mára véget ért, és ennek nyilvánvaló hatása van a posztkoloniális/posztszovjet nemzetek irodalmára és kultúrájára, beleértve a gyarmatosító Oroszországot is. Természetesen, mint már megjegyeztem, az orosz/szovjet ellenõrzés sajátos módozatai, mint ahogy posztszovjet utózöngéi is, különböztek és különböznek a szokásos angol/francia esetektõl. Ugyanakkor a nyugati posztkoloniális kutatás nem teszi jól, ha – miként eddig én magam is tettem – az angol/francia esetek alapján határozza meg a gyarmatosítás mintáját, és az orosz/szovjet tapasztalatot “eltérésnek” minõsíti, mert ezzel állandósítja a már idõszerûtlen Nyugat- és angol/francia-központúságot. Ideje szerintem, hogy szakítsunk ezzel a hagyománnyal.

Ami a posztkoloniális álláspontot illeti, egy ebbe az irányba történõ elmozdulás helyeslésével zárnám soraim. Idézzük fel azt a képzeletbeli világtérképet, amit az olvasók kérésemre alkottak meg az Ella Shohat-féle földrajzra válaszul. Shohat felhelyezte a térképre az elsõ és a harmadik világot, amelyhez én a másodikat, a szovjet részt adtam hozzá. Most hozzáadhatjuk Kínát, mivel a mongolok, a mankuszok, a japánok és a britek csapásai érték, ma pedig birodalmi/gyarmatosító módon ellenõrzi Tibetet és az óriási muszlim Sinjiang Ujgur Autonóm Körzetet.⁵² Még akkor is maradnak kisebb jelöletlen területek, ha mindezen térségeket beszíneztük, mint “posztkoloniálisakat”. Azonban ezek a zónák, legalábbis ritkaságukból adódóan, nem kívül állnak a világméretû (poszt)kolonialitáson, hanem azzal kapcsolatban állnak. Itt az olyan ütközõállamokká tett országokról van szó mint például Nepál, a fent említett Afganisztán, Irán, és az egykori gyarmatosító Törökország, amelyek történelmi szabadsága a nyugati és orosz/szovjet ellenõrzéstõl részben a nyugati–orosz számításoknak köszönhetõ. És most, hogy ezeket is hozzátettem, az olvasó bizonyára gondolkodik, vajon mi maradt említés nélkül. Hogy mást nem mondjak, Japán. Ez az ország, mely egykor tudatos döntéssel elzárkózott, paradox módon elkerülte a nyugatosító programmal fellépõ 19. századi európai hatalmak világméretû egyeduralmát, mely program kulcselemei a francia-típusú hadsereg, a brit tengerészet, a holland gépipar, a német modellt követõ kormányzat és az amerikai-típusú közoktatás. A huszadik századi Japán megküzdött az oroszokkal és sajnálatos módon saját gyarmatosító támadásokat is indított, amire az Egyesült Államok teljes katonai megszállása következett. A posztkoloniális vitákban ritkán emlegetett Japán vajon a (poszt)koloniális dinamikán kívül áll? És mit lehet elméleti síkon kezdeni a Fidzsi-szigetekkel, Nyugat-Szaharával, az amerikai indián rezervátumokkal, Mauritiusszal, Kurdisztánnal, Kalinyingráddal vagy Kubával?

Az afrikai-amerikai hagyományhoz is hozzátartozik egy nem elhanyagolható, a gyarmati létrõl szóló diszkurzus. W. E. B. Du Bois-tól Malcolm X-ig egy sor hozzászóló vitatkozott arról, hogy vajon az afrikai-amerikaiak, a földgolyó más színes bõrû népességeihez hasonlóan gyarmatosítottnak nevezhetõk-e. Az afrikai-amerikai érintettség kérdéséhez tartozik a feketéknek a szovjet közép-ázsiaiakkal való felcserélhetõsége.⁵³ A posztkoloniális elmélet egyik legkorábbi fontos szövege, Albert Memmi Portrait du colonisé (1957) címû munkájának angol változatát “a szintén gyarmatosított amerikai négereknek” ajánlotta.⁵⁴ És újabban a nagy gyarmati-Trinidadon született és eredetileg centrista irodalomkutató, Arnold Rampersad, egy az afrikai-amerikai költészetben az egyetemes képzetét vizsgáló cikkében határozottan és hosszasan reflektál arra a poétikai hatásra, amelyet az “a gyarmati viszony [gyakorol], amely a feketék és a fehérek között létezik az Egyesült Államokban.”⁵⁵ Az efféle “endokoloniális” helyzeteken túl⁵⁶ olyan érveket is lehet hallani, miszerint például még a 19. századi német identitást is, mivel nem vettek részt nagyobb gyarmatosító megmozdulásokban, jelentõs mértékben befolyásolta az, hogy a németek képzeletben részt vettek angol, holland, francia és spanyol szomszédaik birodalmi hódításaiban.⁵⁷

Összefoglalva, az elmúlt kétszáz év koloniális találkozásai világszerte – Dakartól Kalkuttáig, Szamarkandtól Jamaikáig, Szkopjétól Tallinig vagy Vlagyivosztoktól Seattle-ig a nagykörút mentén⁵⁸ – olyan világméretûek, olyan széles körben és egyetlen képletbe be nem sûríthetõ változatosságban történtek nap mint nap, hogy minden emberi lény és minden irodalom a földgolyón ma valahogy viszonyul ezekhez: akár mint neo-, endo- és ex-, vagy mint poszt- és non-. Ennek a megfigyelésnek, miként ez az esszé sugallta, a posztkoloniális és a posztszovjet kutatók nézeteit is át kellene hogy alakítsa: nem annyira azért, hogy segítsen megítélni egy adott “X” hely posztkoloniális voltát – ez nem egy ontológiai érdekeltségû esszé – hanem inkább azért, hogy feltegyék a kérdést: vajon X vagy Y vagy Z hely vagy irodalom tanulmányozásának gazdagságához hozzájárulhat-e a posztkoloniális hermeneutika. Összességében azt mondhatjuk, az új évezred elsõ éveiben a koloniális viszonyt – bárhol és bármi legyen is az – nem az elgyengülésig tartó elméleti terjeszkedés jellemzi, de nem is az emberek egy bizonyos osztályának vagy egyes helyek tulajdonát képezi. Sokkal inkább olyan alapvetõ tényezõvé válik a világ minden identitása számára, mint a többi “egyetemes” kategória, például a rassz, az osztály, a kaszt, a kor, vagy a társadalmi nem.

FORDÍTOTTA SCHEIBNER TAMÁS

Ez az esszé eredetileg a PMLA 2001. januári, Az irodalomtudomány globalizálása címû különszámában jelent meg (116. évf. 1. szám, 111–128. oldal), majd átdolgoztam aBaltic Postcolonialism címû kötet számára (Rodopi, 2006). Az írás címe arra kíván utalni, hogy Anthony Appiah látásmódja jelentõsen befolyásolta az enyémet. Vö. Kwame Anthony Appiah: Is the Post- in Postmodernism the Post- in Postcolonial?, Critical Inquiry, 17 (1991): 336–357.