Kati Horna, Mexikó ünnepelt fotográfusa

A MAGYAR FOTÓMŰVÉSZ SZÜLETÉSÉNEK TAVALYI CENTENÁRIUMÁRA

A múlt század fotótörténetének sokhelyütt elismert, s a szélesebb közönség köreiben sem ismeretlen Kati Horna a szülőhazájában akkor kapott nagyobb sajtóvisszhangot, amikor két éve a hazai újságok is beszámoltak egy brit lap hosszabb írásáról, amely szerint ő volt Robert Capa igazi, nagy szerelme. Mindezt lánya kijelentéseire alapozzák. Ezek szerint már budapesti tizenévesként megismerték egymást, a fiú azonnal beleszeretett, majd a két fiatal az akkori baloldali értelmiségi csoportok találkozóin is együtt vett részt. Az egymásról készített korabeli portréfotók a művészi magánhagyaték becses részét képezik. A családi emlékezet szerint pedig amikor Kati Horna új életet kezdett Mexikóban, Robert Capa oda is utánament, és azt vallotta, vele akarja összekötni további életét. 1

Nehéz lenne azt állítani, hogy az alkotói pályáját külföldön kiteljesítő művész magyarországi ismertsége hasonlatos ahhoz, ahogyan munkásságát a nemzetközi szintéren méltatják. Haláláról itthon nem jelent meg hír, miközben a vezető mexikói napilap „Kati Horna magyar fotográfus” elhunytáról tudósított, amely 2000. október 19-én, egy szép őszi nap kora délutánján, családtagjaitól övezve, mexikóvárosi otthonában következett be, miután „a képeit fénnyel cizelláló művész szíve megállt, nem várva meg az esti árnyakat”. 2 Temetési szertartásán koporsóját ugyanaz a mexikói nemzeti zászló borította, amelyet többek között Frida Kahlo és Diego Rivera végső búcsúztatásánál is használtak, és a gyászoló sokaságban ott volt egyik legjobb barátnője, Leonora Carrington, a szintén bevándorolt brit festő és szobrász is. Örök nyugovóra férje mellé, ugyanabban a mexikóvárosi temetőben (Panteón Jardin de México) tért, ahol a másik barátnő, Remedios Varo, a spanyol menekült festő is régóta pihen.

A három jó barátnőben nemcsak az volt közös, hogy valamennyien a körülmények szorításában hagyták el az öreg kontinenst, hanem az is, hogy művészetükre egyaránt számottevő hatással volt a szürrealizmus. Erről átfogó képet adott az az angliai kiállítás, amelyre 2010 második félévében „Surreal Friends” címmel, egymást követően két helyszínen is sor került. 3 Az első megnyitót megelőzően a tekintélyes londoni napilapban megjelent beharangozó cikk szerzője szerint „üvöltő múzsák” voltak, akikre például Frida Kahlo meglehetős gyanakvással tekintett, mert túlzottan intellektuálisnak tartotta őket. 4 A kiállítás albumának egyik írásából az derül ki, hogy ők hárman szinte egy családként éltek a mexikói fővárosban, ahol „nagyon szoros barátságba kerültek, nemcsak a mindennapi életükben, hanem a művészetükben is”. Kapcsolatuk során Kati Horna „rendkívül nagylelkűnek és vendégszeretőnek bizonyult, támasza volt érzékeny barátnőinek”. 5

A magyarországi születési anyakönyvi bejegyzés szerint Deutsch Katalin 1912. május 19-én született Szilasbalháson (ma: Mezőszilas). Apja Deutsch Sándor (gabonakereskedő, Katalin születésekor 38 éves), anyja Blau Margit (24 évesen hozta világra Katalin lányát), lakhelyük a község 2-es számú háza volt. A családtagjainak a mexikói évek során írt egyik levelében Kati Horna így idézte fel a szülőhelyen töltött gyermekéveket: „Én még emlékszem az ebédlőben a kredencre, meg a házi süteményre… és az apu irodájában egy fekete olyan gombos kék fotelre, és amikor a nagyapa meghalt, a nagy fekete Bogár kutya sírt”. 6

Általános iskolai tanulmányait már a fővárosban folytatta, amelyre szintén utalt egy idősebb korában hazaküldött levelében: „…mi olyan »modern« iskolába mentünk Budán, a Mária volt, meg egy Sándor bácsi, akinek könyvkereskedése volt az Andrássy úton… még ma is emlékszem, nagyon szerettem odamenni, mert otthon illusztráltunk kis rajzokkal, az volt a lecke, és a többit ott intéztük el”. Az Andrássy úti leánygimnáziumi évek alatt ismerkedett meg az avantgárd művészekkel, eljárt a Cikk-cakk estekre, és kapcsolatba került Kassák Lajossal meg a követőivel. A Munka-körben végül a radikálisokkal értett egyet, és az 1930-ban bekövetkezett szakításkor egyike volt a hangadó fiatalok csoportjának. Akkortájt kezdődött barátsága többek között Zelk Zoltánnal és Vas Istvánnal, amelynek emléke életét végigkísérte és vallott erről egy levelében is: „…Pista első versei őszi rombolás és a Z. Zoltán Csuklódon kibuggyan a vér itt van a közeli könyvek közt az ágyam mellett, csodálatos módon Berlinben, Párizsban, Barcelonában miután mindent elvesztettem, gyors menekülések miatt, ez a két könyv megmenekült és velem van.” A művészkörökben otthonosan mozgó fiatal lányt Vas István az emlékirataiból sem hagyta ki, illetve többek között elég alapos leírást is adott róla: „Szőke haja volt, lenszőke, hamvas, tejfehér bőre, két halovány rózsával szép kerek arcán, amely szabályos is volt meg vadóc is. Vadóc már csak a kerete miatt is, mert az a sima, puha, szőke haj mindig borzas volt egy kicsit, sőt szinte lazán lengett, mint amikor még nem egészen arany búzatáblán szalad a szél, vagy ha kukorica haját borzolja. Vadócnak hatott az öltözködésével is, pedig nem volt benne semmi keresettség, nem is igen engedhette volna meg magának: szegény lány volt, anya és három nővér apátlanul küzdő családjában élt.” Közli továbbá, hogy „írtam róla egy verset, beleírtam a tündériségét”. 7 (Az Egy kislány emléke című versről van szó.)

Deutsch Kati 1931-ben Berlinbe ment, miután megjelent Kassák Lajos Megnőttek és elindulnak című regénye, amelynek egyik szereplőjét róla mintázta, és amelyről Vas István ezeket írta korabeli kritikájában: „Alakjai és történései művészileg teljesen indokolatlanok, önkényesek, rendszertelenek és minden logika híján valók… Hőseinek legnagyobb része csúnya és nyavalyás, született gonosztevők, akik csupán gyávaságból nem ölik meg szüleiket, szerelmi életük meggondolatlanság és erkölcstelenség, lázadásuk a fennálló rend ellen nem egyéb éretlen suhanckodásnál, munkakerülésnél…, gyűlöletteljes acsarkodásnál a fiatalság felé.” 8 Egy későbbi interjúban németországi életével kapcsolatban elmondta, hogy a munkásléttel akart megismerkedni, ezért napközben kilenc órát dolgozott szalag mellett egy petárdagyárban. Esténként társaságba járt, és azok között, akikkel kapcsolatba került, ott volt Bertolt Brecht is, aki különösen elkápráztatta. 1933 késő tavaszán tért haza, azt követően, hogy munkahelyéről elbocsátották, mert részt vett egy május 1-jei felvonuláson. Akkor már özvegy anyja kérése volt, hogy szakmát tanuljon – a fotográfusit választotta, és a frissen vásárolt Rolleiflex gépével Pécsi József műtermében igyekezett elsajátítani a mesterséget. A tanoncidő azonban hamar kitelt, és ősszel már Párizsban, a Rue de l’Armorique egyik házának albérleti szobájából indulva próbálgathatta tehetségét. 9

Párizsi időszakáról, amelyet meghatároztak a szürrealizmus követőivel a Montparnasse kávézóiban kialakított kapcsolatai révén érkező hatások, az életművét legátfogóbban feldolgozó mexikói műkritikus többek között az alábbiakat írta: „Hogy képei ma is érvényesek, az alapvetően a munkák formai egységének tulajdonítható. A tárgyak humanizálásával és a kompozícióban történő előtérbe helyezésükkel egy fetisizmus és hamis misztika nélküli párbeszéd részesévé emeli őket. Az általa fényképezett ember sohasem tárgyiasul, a személyek és a dolgok között kölcsönhatást ér el azáltal, hogy mindkettőnek ugyanolyan szerepet és súlyt ad.” (Alícia Sánchez Mejorada: Reportera Gráfico, Mercado de las pulgas de Paris, Kati Horna; Artes Plásticas, Vol. 2, No. 5, 1987, Mexikó.) Szakmai karrierjének első sikereit a Bolhapiacok (1933) és a Párizsi kávéházak (1934) sorozataival aratta, amelyeket Linhoff gépével az AP részére készített. Későbbi ottani munkáiból külön említést érdemelnek a zöldségek megszemélyesítésével készült szatirikus képes elbeszélések, mint például aSzerelmi történet a konyhában (1935), vagy azok a fotói, amelyeken hasonló célra tojásokat használt fel, egy alkalommal például Hitlert téve így ironikus kritika alanyává (Hitlerei, 1937). Kati Horna ilyen képein „…a tárgyaknak elsődleges szerep jut a térben, azokat emberi tulajdonságokkal ruházza fel úgy, hogy saját életet és személyiséget kapnak. Azzal, hogy hasonló erőt és meghatározott szerepet ad nekik, a megjelenítendő személy kölcsönhatásba kerül a tárggyal. Az ilyen képeken érződik a humora és intuitív látásmódja, amelyekkel rátapint arra, amit ő »a mindennapok szokatlanságának« nevezett.” 10

Barcelonába azért ment 1937 elején, mert felkérést kapott a CNT anarchista szakszervezeti szövetségtől, hogy egy külföldi terjesztésre szánt kiadványba készítsen fotókat a spanyol polgárháborús viszonyokról. Onnan rövidesen az aragóniai frontra került, ahol több hónapot töltött, majd egy ideig déli kisvárosokban tartózkodott, ahonnan előbb Madridba, majd októberben Valenciába folytatta útját. Decemberben ő is a helyszínen követte a terueli csatát, amely a civil lakosságot sem kímélte. Az újév elején visszatért Barcelonába, ahol átélte a sorozatos bombázásokat. A harcok és a hátország háborús megpróbáltatásait bemutató felvételei szinte kizárólag különböző helyi – anarchista szellemiségűnek tartott – lapokban (Umbral, Tiempos Nuevos, Libre Studio, Tierra y Libertad, Mujeres Libres) jelentek meg, és „mindenekelőtt azért voltak egyediek, mert miközben fotográfus társai a polgárháború tényeit követték nyomon, ő az olyan emberi drámákról adott érzékletesen számot, amelyek az események véres ábrázolásánál is többet fejeztek ki”. 11 A spanyolországi korszakával is foglalkozó egyik tanulmány így értékeli akkori munkáit: „Kati Horna elhagyja, ami felesleges, ami külsőség, és megmarad a lényegnél, a jellemzőnél, az örökkévalónál: vagyis a léleknél, amely a nagy fotográfusok kifejezőerejeként a hangulati kontextusban jelenik meg… Érzékenységének köszönhetően … elérte, hogy képein mindaz, ami irreális és szokatlan, éppen jelentőségük hangsúlyozása révén, elviselhetőnek tűnik. A sokkhatásból, amelyet egy nagyon szeretetre méltó, jóságos emberből a valóságban átélt, és nem a szürrealista álmokból táplálkozó erőszak kiváltott, olyan felvételek születtek, amelyeken a fájdalom és a pusztulás mellett a »csoda szépsége« is érvényre jut.” 12

E képei egy részének közelmúltbeli madridi kiállítása kapcsán egy kritikus úgy fogalmazott, hogy Kati Horna szándékosan kerülte a rideg, háborús cselekmények ábrázolását, inkább az események előtti vagy utáni pillanatok érdekelték. Felvételeinek szereplői azért hatnak megindítóan, mert olyan kivételes helyzetekben kattintott rájuk, amelyekbe nem az események részvevőiként kerültek. Éppen ezért felbecsülhetetlen a jelentőségük, mert más szemléletű fotókkal gyarapítják a korábbról már általánosan ismert spanyol polgárháborús fotók tárát. 13 Amikor 1938 közepén új társával, a nála három évvel idősebb, andalúziai José Horna festő- és szobrászművésszel – akivel első barcelonai tartózkodása során ismerkedett meg, és akinek segített megszökni a fogolytáborból – elmenekültek és megérkeztek Párizsba, csomagjában voltak azok a 6×6-os negatívok is, amelyek közül 1979-ben 270-et felajánlott a spanyol kormánynak. Ezeket az értékes kordokumentumokat 1983-tól a spanyol Nemzeti Történeti Levéltár anyagai között őrzik, 1992-ben kiadvány is készült „Kati Horna: A spanyol polgárháború fotói” címmel, amelyben mindegyik kép helyet kapott. 14

Az újabb párizsi tartózkodás bő egy évet tett ki, amely során Kati és José Horna elsősorban azzal foglalkozott, hogy megfelelő személyi dokumentumok nélkül is mielőbb kivándorolhasson a tengerentúlra. Végül a spanyol menekülteket nagy számban befogadó Mexikó konzulátusán jártak sikerrel, ahonnan Kati Horna olyan iratot kapott, amelyen a Catalina Fernandéz Blau leánykori név szerepelt, madridi születési hellyel. Marseilles-ből 1939 kora őszén előbb New York-ba hajóztak, majd a De Grasse fedélzetén érkeztek meg október 31-én Veracruz kikötőjébe, ahonnan vonattal mentek tovább a fővárosba.

Mexikói pályafutása lényegében azonnal megkezdődött, ugyanis a párizsi hónapokban készített Ami a szemétkosárba kerül című sorozatát rövid időn belül közölte a Todo magazin, majd utána nem sokkal megjelentek képei más lapokban is (Mapa, Enigma, El Arte de Cocinar, Seguro Social). Belső munkatársként több újságnál is dolgozott (Nosotros, Mujeres, México This Month, S.nob, Diseño) és közben számos másik(Revista de la Universidad de México, Perfums y Modas, Tiempo, Revista de Revistas, Mujer de Hoy, Arquitectos de México, Obras, Vanidades) is közölte képeit, valamint időszaki kiadványok számára is elvállalt különböző munkákat. Mindezek miatt egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett, ami viszont nem járt megfelelő anyagi gyarapodással, ugyanis 1955-ben ezt írta levelében: „…itten pénzt nem szereztünk, megélésen kívül”. A hetvenes években sem volt jobb helyzetben, amint az akkori soraiból kitűnik: „nem voltam »kereskedő szellem« …nem gondoltam a pénzre, és most a korral és a helyzettel a bizonytalanság elnyom, de addig nem panaszkodok, amíg a lábamon állok, addig remélem, a minimálisat megkeresem”.

A sok évtizedes mexikói munkásságáról készült egyik legalaposabb értékelés kiemeli azt a rendkívül fontos szerepet, amelyet a hatvanas évek elején a rövid életű S.nob hetilap játszott Kati Horna művészi pályafutásában, ugyanis „megnövelte képzelőerejét, és hozzásegítette, hogy ismét azokhoz a műfajokhoz forduljon, amelyekkel korábban Európában már foglalkozott: Párizsban a képes elbeszélésekkel és Spanyolországban a montázsokkal.” A „Fétis” rovatnak készítette először az Óda a nekrofiliához, az Impromtu hárfával és a Mesterséges édenkertek című képsorozatokat, amelyekben közeli barátai vállaltak közreműködői szerepet, majd később még az alábbiakat: Egy vámpír története… ahogyan Coyoacánban megesett, Egy éjszaka a babaszanatóriumban, Nő és álarc. Ezek megalkotásakor „felfedezi a tárgyakban azok megelevenítésre késztető erejét, miközben a valószerűtlenség és a »természetes« különösség jellegét ruházza rájuk. Mindennapi dolgokról van szó, amelyek mítoszokkal, legendákkal (mint a vámpíré), vagy a saját alkotói elképzelésével társítva, átalakulnak, átszerkesztődnek és más dimenziókat nyernek. A »dolgokra« adott intuitív válaszával eléri, hogy az átmenetiség mágikussá válik.” 15

Fotóriporteri pályafutásának legtermékenyebb idejét Kati Horna 1958-tól tíz esztendőn át a kéthetente kiadott Mujeres (Nők) képeslapnál töltötte, ahol a fotórovatot vezette, ő készítette a címlapot és hozzá tartozott a kulturális rovat is. Ez azt jelentette, hogy a korabeli mexikói művészvilág szinte valamennyi jeles női képviselőjét megörökíthette, és nemcsak portrékon, hanem zsánerképekben is. Lényegében ezt a munkát folytatta utána még néhány évig a Diseño kulturális magazinnál, ahol arra is volt példa, hogy egyetlen lapszámban 105 fotója jelent meg. Az életművel foglalkozó egyik írás meg is állapítja, hogy „…portréfotósként vált kiemelkedővé. Nemcsak azoknak a név nélküli spanyoloknak a révén, akiket a háborúban örökített meg, hanem azon írók, zenészek, festők, színészek, költők és szobrászok miatt is, akik a huszadik századi mexikói kulturális életet gazdagították. Olyan belső világot tár fel, amely ellenszegül a bizonyosságnak, amely a nem kézzelfogható valóságot próbálja megmutatni, amely ösztönösen érzi az álmokat csakúgy, mint a mágia és a meglepetés átszőtte mindennapi valóságot.” 16

Tudását oktatóként is hasznosította, mexikói munkásságában jelentős szerepet töltött be az ifjabb nemzedék képzése is. Az ötvenes évek végétől több évtizeden át három mexikóvárosi intézményben is tanított(Universidad Iberoamericana, Escuela de Diseño y Artesanías, Academia de San Carlos), illetve házában is fogadta növendékeit. Ifjabb korában – a fotózási alapismeretekkel való ismerkedés céljából – többször megfordult nála Gabriel Weisz Carrington (barátnőjének és a magyar Weisz Imrének a fia). Az ő későbbi emlékeiben az él, hogy Kati Horna „…instrukciói mindig rendkívül egyszerűek voltak. Mindent tudott a fényről és az árnyékról. Mintha egy optikai ecsetet húzna a tárgyakon, alakokon, sugarakon. Ismerni kellett a szűrőket, hogy a változtatások révén a tárgy alkotóelemei természetüknek megfelelően mutatkozzanak meg. Aztán ott voltak a képek egy munkaasztalon, mellettük egy erős lupe, valamint különböző ecsetek, fekete tus, amelyekkel a végső kiigazítások készültek, hogy tökéletesek legyenek. Ehhez szemüveget vett fel és nagy műgonddal tette rendbe mindegyiket. Ilyenkor lehetett leginkább érezni, hogy mennyire tehetséges tanítómester. Mindegyik képnek beszélnie kellett, azon a sajátos nyelven, amely a lencse, a fény és az adott pillanat kölcsönhatásakor keletkezik.” 17 Egy volt tanítványa, majd későbbi kollégája visszaemlékezve arról beszélt, hogy Kati Horna „azt akarta, hogy a fotóműhelye oázis legyen, ahol a tanítványok boldognak érzik magukat, miután fáradtan betérnek az utcáról. Hogy valami mást csináljanak, mint a napi élet monotóniája. Tananyagában nem volt semmi megfoghatatlan. Érdekessé az tette, hogy amikor a fotótechnikai gyakorlatot tartotta, sokkal inkább a fotózás iránti érzékenységet, mint magát a technikát helyezte előtérbe. Az egyik feladat például az volt, hogy a tanulók tekercs nélküli fényképezőgéppel járják az utcákat. Más ugyanis szabad szemmel látni egy területet, mint a kereső által, amely korlátozza egy adott tér határait. Így lehetett hozzászokni ahhoz a látásmódhoz, hogy a behatárolt tér keretei között egyes részletekre vagy jelenetre rá lehessen találni. Ezen kívül azt is tanácsolta, hogy sokat olvassanak. Nemcsak fotóművészekről, hanem szépirodalmat is, és beszélt zenéről, festészetről és szobrászatról, mert ezek révén teljesedik ki a fotóművészet.” 18

Az aktív munkálkodástól a hetvenes évek közepétől kezdett fokozatosan visszavonulni, majd később már csak családjával és legszűkebb baráti körével tartotta a kapcsolatot. (Férje korán, még 1963-ban meghalt.) Az utolsó időkben alig mozdult ki házából, amelyben fél évszázad alatt annyian megfordultak, s amelyhez szenvedélyesen ragaszkodott, miközben berendezése nem nagyon változott és folyamatosan javításra szorult. Az általa őrzött negatívoknak több mint hatezer darabos válogatását 1985-ben a Nemzeti Szépművészeti Intézetnek adományozta, amely létrehozta és jelenleg is gondozza a Kati Horna Gyűjteményt (Fondo Kati Horna). Ennek felhasználásával adták ki 1995-ben a gazdagon illusztrált Kati Horna: Számadás egy életműrőlcímű könyvet, amely részletes képet ad életéről és művészetéről. 19

Sokan osztják azt a vélekedést, hogy Kati Horna „fotóművészi pályája, valamint mágikus és hétköznapi látásmódja alapján egyike volt a mexikói kulturális élet egyik legkiemelkedőbb személyiségeinek”. 20Olyan vele foglalkozó írás nem nagyon született, amely ne térne ki kivételes személyiségére, szeretetre méltó emberi tulajdonságaira, mindenekelőtt szerénységére és becsületességére. Lényét talán ez a néhány sor érzékelteti a legmegkapóbban: „a valóságtól teljesen elszakadva élte életét. Kétségtelen, hogy az ő sajátos valósága gyökerekből és emlékekből táplálkozott, olyan reminiszcenciákból, amelyeket meg akart tartani álmai ablakában. Az álmok valóságát élte.” 21 Egyik barátja úgy jellemezte, hogy „öröksége alapján arisztokrata, meggyőződése szerint anarchista, természetéből következően csábító, elhivatottságából fakadóan világcsavargó” volt. „Következetesen adta magát: a nyughatatlant, a nagylelkűt, a makacskodót – és mindig kedélyesen. Nagyon jó humorérzékkel rendelkezett, és olyan meggyőző erővel, amellyel elő tudta hozni mások képességeit.” 22

A mexikóvárosi házából kikerült, lánya által gondozott hagyaték húszezer negatívot és négyezer képet ölel fel, valamint nem kevés személyes tárgyát és iratát, amelyek között több is magyarországi emlékeit őrzi (például Lesznai Anna Mese a bútorokról és a kis fiúról című könyvének 1918-as kiadását Kner Izidor gyomai könyvnyomdájából). Noha úgy érezte, alapos okai vannak, hogy a hivatalos Magyarországgal semmilyen kapcsolatot ne ápoljon, s ehhez életének mexikói szakaszában mindig is tartotta magát, magyarságát soha nem tagadta, sőt azt bizonyosan ki is mutatta. A házában vendégül látott barátainak magyar népművészeti terítővel fedte az asztalt, paprikás csirkét készített, és ha tehette, tokaji borral kínálta őket, amelynek „borostyán színében a régi idők sejlettek fel, az illatos ízek emlékei”. 23 ő magát „magyar származású mexikóinak” tartotta, noha hivatalosan menekült spanyolként élt az aztékok földjén, amelynek állampolgárságát nem vette fel. Gyökerei kapcsán az egyik legjobb barátja azt állapította meg, hogy „Magyarország tovább élt benne, de ami ott történt, az meghalt számára. Nagyon fiatalon hagyta el Magyarországot, amely számára a megőrzött emlékeket jelentette. Látta viszont, hogy Magyarország hogyan pusztul, és nagyon megszenvedte, hogy azt a Magyarországot, amely visszaemlékezéseiben él, már nem látja többé. ő ugyanakkor azt a halott Magyarországot új életre keltette.”24 (Egyik levelében ezt lényegében meg is fogalmazta: „…az én emlékeim megálltak, amikor még fiatalok voltunk és sok illúziónk volt…”) Utolsó éveiben is sokszor gondolt vissza a hazai évekre és többször is sajnálkozott, hogy már nem élvezheti újra annak a virágzó orgonabokornak az illatát, amely ifjúkori balatoni nyaralásait idézte.

MEGJEGYZÉS

A cikkben található néhány idézetet a Zempléni Múzsa 2002. januári száma már közölte (Kosárka József: Kati Horna élete és világa). Az idegen nyelvű forrásokból vett szövegeket a szerző fordította magyarra.

  1. Katinak hívták Robert Capa igaz szerelmét?, hvg.hu, 2010. június 16.; The woman who captured Robert Capa’s heart, The Independent, 2010. június 13.
  2. Kati Horna supo conjugar de forma maravillosa la realidad y el misterio, La Jornada, 2000. október 21. (Mexikó)
  3. Pallant House Gallery, 2010. június 19 – szeptember 12.; Sainsbury Centre for Visual Arts, 2010. szeptember 28 – december 12.
  4. The surrealist muses who roared, The Guardian, 2010. június 18.
  5. Surreal Friends: Leonora Carrington, Remedios Varo and Kati Horna; Lund Humphries – Pallant House Gallery, 2010.
  6. Ez a levél a család birtokában van, csakúgy, mint azok, amelyekből a további idézetek valók.
  7. Vas István: Nehéz szerelem, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972.
  8. Vas István: Megnőttek és elindultak, Korunk, 1932. február.
  9. Joanna Moorhead: Kati Horna; in: Surreal Friends: Leonora Carrington, Remedios Varo and Kati Horna; Lund Humphries – Pallant House Gallery, 2010.
  10. Alícia Sánchez Mejorada: Kati Horna y su manera de captar la realidad, Addenda, No.10, 2004 (Mexikó)
  11. Lisa Pellizon: Kati Horna (1912–2000), sac.usal.es (Spanyolország)
  12. Ida Rodriguez Prampolini: El surrealismo y el arte fantástico de México, UNAM, 1983.
  13. Kati Horna, el compromiso de la mirada; La espina roja, 2009. június 12. (Spanyolország)
  14. Kati Horna – Fotografías de la guerra civil española (1937–1938), Ministerio de la Cultura, Salamanca, 1999 (Spanyolország)
  15. Alícia Sánchez Mejorada: Kati Horna y su manera de captar la realidad, Addenda, No.10, 2004 (Mexikó)
  16. Kati Horna, lo insólito de lo cotidiano, La Jornada Semanal, No. 13, 1999 (Mexikó)
  17. G. W. Carrington: La casa de cristales verdes, Laberinto, 2003. június 12. (Mexikó)
  18. Ana Luis Anza – Carmen González: Una vida onírica en obra y amigos, Cuartoscuro, No. 50, 2001 (Mexikó)
  19. Emma Cecilia García Kinsky: Kati Horna – Recuento de una obra, CENIDIAP-INBA, 1995 (Mexikó)
  20. Alícia Sánchez Mejorada: Una mirada insólita y cotidiana, Cuartoscuro, No. 50, 2001 (Mexikó)
  21. Ana Luis Anza – Carmen González: Una vida onírica en obra y amigos, Cuartoscuro, No. 50, 2001 (Mexikó)
  22. Alícia Sánchez Mejorada: Los reportajes gráficos de Kati Horna en la revista Mujeres (1958–1968),museodelestanquillo.com (Mexikó)
  23. G. W. Carrington: La casa de cristales verdes, Laberinto, 2003. június 12. (Mexikó)
  24. Ana Luis Anza – Carmen González: Una vida onírica en obra y amigos, Cuartoscuro, No. 50, 2001 (Mexikó)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.