Magyarország és a magyar mozgalom¹

A hungarus elnevezést megkülönböztetés nélkül alkalmazzák mindazon különböző népekre, amelyek Magyarország és kapcsolt részei, Horvátország, valamint a Hét-Erősség [Siebenbürgen] avagy Erdély tágas területén szétszórva élnek. E népek egyike a magyar, amely nemrégiben még előmozdító szerepet játszott a keleti Európa eme részében a fiatal nemzetiségek politikai mozgalmában; de ma e mozgalom, amely kedvezett a fajok felszabadulásának, ellenük látszik fordulni. A magyarok oldalán, vagy közöttük él három nép, ezek bátran vitatják el tőlük mind a helyet, mind a befolyást, a szlovákok északon, az oláhok keleten, a horvátok délen. A szlovákok és a horvátok a szláv faj két családjához tartoznak, az utóbbi az illír családhoz, az előbbi a cseh családhoz; az oláhok a románok. Ami a magyarokat illeti, ők jöttek utolsóként a magyar termőföldre;², az örményektől, a bolgároktól, akik szétterjedtek ide-oda, és többé-kevésbé virágzó kolóniákat alkotnak e népek között.] ide érkezvén, itt találták a szlávokat, akik emberemlékezet óta művelték e gazdag vidékeket, pannon vagy illír és oláh vagy vlaszk nevezet alatt, s ez utóbbiak a Traianus által kiirtott dákok helyét foglalták el a keresztény kor második századában. Honnan eredtek a magyarok? Valamennyi írott és szóbeli hagyományuk megegyezik abban, hogy őket ama ázsiai törzsek ükunokáiként mutatják be, akik Attila vezetésével egy időben a Nyugatot rettegéssel és vérontással töltötték el. A magyarok a hunok; de milyen népekből származtak le a hunok? Magyarország régi évkönyvírói és egy mai tudós, Horváth István úr genealógiájukat a szkítákra és a parthusokra vezetik vissza, akiknek a harci kedvét és függetlenségi lelkületét folyton érezhette Perzsia, Görögország és Róma. Horváth úr a magyarok ősei közé sorolja az Izraellel oly gyakran harcban álló filiszteusokat, a kananeitákat, az ammonitákat, a jebuzeusokat, a pelazgokat, akik elvitatták Görögország földjét a hellénektől, valamint a szabinokat, kiknek a lányai a rómaiak anyjaivá lettek. Amikor egy magyar tudós fajának leszármazását keresi a múltban, nem mulaszthatja el, hogy elő ne tárja a legrégibb és legdicsőbb atyafiságot; a szlávok régiség iránti követelése arra kényszerítette, hogy ő is hasonló követelésekkel álljon elő hazáját illetően; de a származást illetően a szlávok még mindig előnyben vannak. Bár a magyarok ténylegesen igen harcias néptörzsek származékai, a szlávok hajdanán nagy birodalmakat alapítottak, mint Asszíriát, vagy nevezetes királyságokat, mint a trójait, és talán az etruszkokkal együtt ők Itália legrégibb lakosai, úgyhogy kétszeres okuk van őseikben a rómaiak atyáit látniok. A magyarok hiába hívják segítségül Mithridatész és Attila nevét, a szlávok győznek Pandarusszal, Aeneasszal és Nabukodonozorral.³ A műveltség e vetekedésében a jó oláhok, akik nem tudósok, de akiknek az emlékezete teli van derűs emlékekkel, büszke egyszerűséggel csak annyit mondanak: „Mi rómaiak vagyunk.” Így mindenikük nemesi címeket visel.

Anélkül, hogy a szkíták vagy a filiszteusok korába visszamennénk, a magyaroknak – be kell ismerniük –, hogy bölcsőjüket híressé tegyék, csak a középkor történelméből meríthetnek teli kézzel. Egyesek szeklers, sicules vagy scythules (kis szkíták) néven Attila korszaka óta a Kárpátok keleti szélén megtelepedve és összeszerveződve hamar megalapozták vitézségük hírnevét. Így történt másokkal is, akik a VI–IX. századig nyugatabbra telepedtek le, és Árpád vezetése alatt álltak össze. Miután bebiztosították uralmukat Erdélyben a románok felett – amely különálló hercegség formáját öltötte –, a Kárpátok szlávjai, végül a horvátok, a szlavónok és a dalmátok felett, elragadtatva a hódítások szenvedélyétől, a magyarok Bosznia és Szerbia urai is lettek. Ámde nekik is meg kellett tapasztalniuk mindazt a rosszat, amit a legyőzött népeknek tőlük kellett elszenvedniük. Miután a XVI. században Szulejmán csapásai alatt Mohácsnál vereséget szenvedtek egy szerencsétlen csatában, melyről még ma is csak sóhajtva beszélnek, erőszakkal és csellel legyőzetve át kellett magukat adni az Ausztriai háznak, amely lassanként megfosztotta őket minden szabadságuktól, és el akarta ragadni tőlük nemzetiségük érzetét. Azóta, hogy fölvették a kereszténységet, Attila unokáinak nem volt más hivatalos nyelve, csak a latin egyházé. A bécsi udvar, miközben csillogó méltóságok csalétkével és pompás mulatságokkal csábította, becsalta őket a germán nyelvbe, egy olyan kelepcébe, amelyben romlásuk beteljesült.

Amikor a magyarok Ausztria leghűségesebb alattvalóinak tűntek, a tudósok, akik ámulattal és csodálattal tanulmányozták a múltat, a hazafiak, akik őseik megifjodott emléke fölött lelkesültek, a nemesek és még a parasztok is, megrettentek II. József erőszakos germanizmusától, felriadtak a mennydörgésre, s ez a magyarizmus néven ismert mozgalomhoz vezetett. Hungária Magyariára változtatta a nevét vagy Magyar Királyságra (Magyar-orsag), azon ürüggyel, hogy a latin Hungariának semmi más lehetséges jelentése nincsen a nemzeti nyelvben. Ez egyszerre volt fölszabadítás és hódítás. A magyarok fölszabadultak a latinizmus és a germanizmus túlhatalma alól, és győztek, maguk alá vetve a szlovákokat, a horvátokat és az oláhokat; legalábbis az inkább kevély, mint okos magyarizmus e kettős célt tűzte ki.

Attól az időszaktól fogva, hogy ez az egyszerre germánellenes és szlávellenes mozgalom megszületett, számos esemény következett be, melyek a magyaroktól elvették néhány gőgös reményüket. A hajlíthatatlan kedély, a vakmerő, hirtelen harag, mely fajukat jellemzi, drámai viszontagságokba sodorta őket, melyek napról napra egyre bonyolultabbakká váltak. Ha a magyarizmus kemény csapásokat mérhetett a germanizmusra, sok ilyent kaptak ők is az illírizmustól Horvátországban, a csehizmustól a szlovákoknál és a románizmustól Erdélyben. Ugyanakkor a magyarok semmit nem veszítettek kevélységükből, s az a válság, melyen ma mennek keresztül, természetes következménye Magyarországon a II. József reformjai által létrejött hazafias lendületnek.

Gyanakodva a németekre, gyűlölködve a szlávokra, miként tarthatják fönn főhatalmukat Magyarországon? Miként menekülhetnek meg a teljes romlástól? Ez a kérdés vonzott engem két évvel ezelőtt Magyarországra. E kérdés áll előttem még ma is. A helyszíneken állapíthattam meg a magyar hazafiság vétkeit; a magyar fiatal nemesség körében vehettem szemügyre a liberális szellemet, mely máris többet adott holmi ígéreteknél. Hinni reméltem, hogy ez utóbbi irányzat egy napon arra szolgál majd, hogy levezekelje és kiváltsa a másik irányzat tévedéseit. Ez ideig semmi nem hazudtolta meg e reményt, noha a fajok mind markánsabb mozgalma a magyarok helyzetét ingatagabbá tette. Annak megmutatására, hogy a nemzeti eszme egyesítését a liberális eszmével, a mérséklet eme eszközét semmi nem akadályozza, ha csak nem oltják ki a magyarizmus által ösztönzött gyűlölködések, talán elegendő jelezni e két eszme szoros kapcsolatait ugyanennek a fajnak a géniuszával, erkölcsével és a magyar társadalom hagyományaival.

I.

A faj hajlíthatatlan előítéletei és egy eleven liberalizmus, e két mozgató, bár látszólag egymással szemben álló elem az, melynek működését megfigyelhettem a magyar társadalom mélyében. A falvak a faji gőgöt a viselkedés teljes nyíltságában mutatják meg; ezzel szemben a városi székhelyek lehetővé teszik a liberális eszmék tanulmányozását fészkükben és sikereik színterén. Ez két, hogy úgy mondjam, külön vizsgálandó világ, s következőleg így készítettem elő útitervemet. Zágrábból kilencven mérföldnyi síkságon keresztül elmentem Pozsonyba, a Magyar Királyság országgyűlési fővárosába, ahonnan a katolikus fővároson, Esztergomon át Budára, a közigazgatási fővárosba, végül Pestre, a szellemi fővárosba és a magyar politika központjába igyekeztem.

Egy napon átkeltünk a Dráván Zágráb északi részén, és minden átmenet nélkül, egy csapásra egy új társadalom közepén találtam magam. A falvak ugyanúgy az ősi egyszerűség és a nyomorúság arculatát mutatják, mint Illíriában: zsúpfödeles házak, gyakran kémény nélkül, ülőalkalmatosságok fából és néhány fekhely. Ugyanakkor nagy barna testű, tojásdad arcú, vékony alkatú, izmos, már-már gyermeteg és nyílt tekintetű horvátok helyett előttünk állt egy ugyan erős, de kistermetű, kerek arcú, kevély és rideg alkatú népség. E népség vendégszerető és jóakaratú, de – legalábbis az idegenek iránt – egyáltalán nem azzal a buzgó és baráti rokonszenvvel viseltetik, mellyel az illír tűzhelyek mellett üdvözöltek. Ugyanakkor e tartózkodásban nincs semmi visszatetsző, mivel ártatlan és keleti komolyságnak tűnik. Különben pedig, falusi tánc alkalmával vagy minden olyan esetnél, amikor a vidék lakossága vigad s a beszélgetést a politika területére terelik, ezek az emberek hirtelen túlontúl közlékenyek lesznek, mintha ők – minden nélkülözéseik ellenére – csak a köz dolgáért élnének! Egyébként mennyi felnagyítás van e túlzásokkal teli nyelvben! Mennyi különös vélelem! Ezeknek a zsíros báránybőrbe bújt parasztoknak a szájából azt halljuk, hogy a magyar nép a népek legnagyobbika, s hogy nemzeti nyelvük a legharmonikusabb a nyelvek között. Megtudjuk, hogy az urak úriasabbak a királynál; hogy egyesek Attilán keresztül Noétól származnak; hogy Szent István, Magyarország védőszentje a legelső szent a mennyben; hogy a kinyilatkoztatást Isten magyar nyelven tette, s hogy örök trónusán Magyarország nemzeti viseletét hordja. Azt is megtudjuk (mivel a paraszt hogyne álmodozna az ország külhoni dicsőségéről!), hogy Ausztria párizsi követe, aki nemzetiségének erénye révén igen hatalmas ember, a franciák királya számára előírta vagy kikötötte a hősi nyelv, a magyar idióma tanulmányozását, miként a diéta tette Magyarország királyi fensége számára.⁴ És ha néhány derék atyafi úgy gondolja, hogy Franciaország nem megfelelően kormányzott ország, azt látjuk, hogy a legközelebbi megyegyűlésen javaslattal áll elő, hogy a bécsi küldöttség követelje Apponyi gróf visszahívását.⁵

Ugyanakkor e derék atyafiak, akiket egyébként semmi sem különböztet meg az egyszerű, robotköteles jobbágyoktól (mind az előbbiek, mind az utóbbiak ugyanabban a szűkösségben tengődnek), vidéken a magyar társadalom őseredeti töredékét képviselik. Politikai jogokkal bírnak; születésüknél fogva tagjai a megyegyűléseknek. Némelyikük fölmutat ugyan bizonyos független szellemiséget; de a többség, a klerikális eszmékhez és a nagybirtokosok haszonbérlőihez hajolva, beáll egy főnök vezetése alá, aki rendre megszabja nekik a szavazataikat és kijelöli a szállásukat az ülések egész idejére. Ezerszámra gurulnak a forintok, a magyar bor csurig folyik a poharakba, az agyak fölhevülnek; ők a lelkesültség tüzében győzelemre vagy halálra tökélik el magukat, és tömegesen sietnek be a megyegyűlés termébe, ahol rohammal besöprik a szavazatokat, feltéve, hogy a szembenálló párt nem dobott még több forintot az asztalokra és nem töltött ki még több magyar bort. Ezek a parasztnemesek a politikai testben a tudatlanságot képviselik, a robotköteles jobbágyok összes előítéletét, ráadásul a közönyösséget is azon népek iránt, akik nem az ő fajukból valók, és mindazok megvetését, akik harcban állnak a magyar nemzettel.

A címzetes arisztokrácia a kastélyok belsejéből uralja és kormányozza e forrongásokat, ahol az év egy részét egy még hatalmas hűbéri világ pompájában tölti el. A járhatatlan utakon, melyeken a szegény földmívesek vesztegelnek elakadt szekerükkel, hányszor találkozunk e büszke mágnásokkal, nyolc ló húzta hintóban, harminc vagy negyven fegyveres kísérővel! Ismeretes, hogy Esterházy herceg, anyagi romlásba döntő hiúságból, a maga költségére egész őrző regimentet tart fönn. Alkalomadtán módjában állna ostromot indítani Ausztria császára ellen, vagy háborút vívni a szomszéd urakkal. Ki tudna állítani néhány ezer puskát és számos ágyút. A közelmúltban, alig ötven évvel ezelőtt, az előjogok vagy érdekek összetűzéseiből ritkán maradtak el a fegyveres vagdalkozások. Számos mágnásnak háromszáznál több udvari fegyverese van; az érsekek és a püspökök ezret is tartanak, akik a mai csendesült időben békésen állnak őrszemet a templom vagy a püspöki palota kapujában, bár hajdan igen harcias erkölcseik voltak.

E hűbérurak gőgje azt mondja: vannak jobbágyaim és alattvalóim is, és ezt a parasztokénál kétségkívül jobban kivilágló gőgöt olykor minden mértéken túl megnöveli a mindenhatóság érzése. A magyar nemes nem ismer egyenlőséget itt a földön; a köznép előtt díszes családfáját fitogtatja, amelyet a világ teremtéséig vezet vissza; vendégszerető és méltóságos, de oly visszafogottsággal, mellyel elárulja mindig jelenlevő önérzetét. Szíve mélyén, titkos tudatában úgy véli, mindenki őutána következik a világon, a magyar paraszt csak kézcsókkal közeledhet feléje; felülről néz le az illír nemességre, rálép a szlovák nemesség tyúkszemére, nem ismeri el a román nemességet. Ami e három faj parasztjait illeti, úgy tűnik, bennük a magyar úr gyakorta csak a páriák osztályát látja. Ne vigyük magunkkal a kastélyokba, a magyarizmusnak ezekbe a tündöklő fellegváraiba rokonszenvünk kifejezését az illírek vagy az oláhok iránt, mert ezzel elveszítjük vendéglátóink szívélyességét; reszketni kezdenek, mint a csaták hevében, s mi ki leszünk téve annak, hogy néhány lángoló és lírai fenyegetést halljunk a lázadókra, akik eltaszítják maguktól a magyarosodás megtiszteltetését.

A falvakban a magyarizmus a kevésbé tetszetős arcát mutatja; de a földbirtokos nemesség némelykor telente bemegy a nagy városokba, ahol egy új elemmel találkozik: a művelt kisnemességgel, akik szabadelvű életmódot követnek, és a haladó mágnásokkal, akik kedvüket lelik az írók mesterségében és a népszerű lázítók szerepében. Ha belépünk Budára vagy Pestre, e két hatalmas városba a Duna partján, melyek Magyarország igazi központját képezik és amelyek minden évben lármás szórakozásokkal és nagy politikai megnyilvánulásokkal hívogatják a magyar társadalom színe-javát: itt nem látjuk a nemességet elkülönülni a maga gőgjében, mint a parasztnemeseket vagy az öreg hűbérurakat. A nemesség nem tartja magához méltatlannak, hogy tekintetét a Nyugat országaira vesse, melyek a szabadság némi tapasztalatával rendelkeznek. A fiatal magyarok egy része a nemzeti előítéletek fölé helyezkedve a mi történelmünkhöz fordul politikai tanulmányai kiegészítésére. De be kell ismerni, hogy a többség ösztönösen más források felé tájékozódik, amelyekből tényleg a nemzeti vérmérséklethez jobban illő útmutatásokat meríthetnek. Anglia felé fordulnak. A parlamentáris intézmények, a két ország felosztása grófságokra, a mágnások házának hasonlósága a lordok házával, a követek táblájának hasonlósága az alsóházzal, az ugyanolyan hagyományból eredő két társadalom mindeme összefüggései természetes módon irányítják a magyarok figyelmét Angliára. Nem állítanám, hogy a legfelvilágosultabbak között is, akik ezt a nézetet vallják, ne lennének olyanok, akik meg vannak győződve saját fajuk felsőbbrendűségéről az angolszász faj felett. Egyébként is annál inkább csodálják az angol társadalmat, mennél jobban hasonlít az övékére; buzgón nyomon követik a politikáját, reggelente az újságjaikban kutakodva; majd tudós írásokat írnak, melyekben intézményeiket összehasonlítják az övékével, rámutatva arra is, hogy Magyarország politikai alakulatai egyszerűbbek, közelebb állnak a hagyományokhoz, mint Angliában. Magyarországon ugyan a jó a rosszal keveredik: Sunt bona mixta malis; de Angliában, az igen nagy jók mellett igen nagy bajok vannak: Sunt magna bona mixta magnis malis.⁶ című német írás. E röpiratot egy szláv név jegyzi, Johann Csaplovicsé; de gyanítom, hogy a szerző inkább valami magyarizált úr lehet.] A magyaroknál egyébként a parlamenti élet ösztönszerűleg vagy szándékosan fölveszi az angol élet beállítódásait és szokásait. Ily módon a casinok igényt tartanak rá, hogy clubok legyenek. A híres szónokok politikai banketteken fogadják elvbarátaikat, és jeles alkalmakon ünnepélyes meetinget tartanak. Néha éjjeli ünnepségeket rendeznek a szónokok tiszteletére, melyeken részt vesz az égő fáklyákkal fölszerelkezett tanulóifjúság, és ekkor a balkonok vagy hustings [emelvények] magasáról szónokolnak a sokadalomnak. Közülük többen elnyerték a Magyarország O’Connellje nevet. Végül, amikor a magyarok gyorsan meg akarják magukat értetni egy utazóval, aki nem ismeri őket, habozás nélkül azt mondják, hogy ők a Kelet angoljai. Bizonyos, hogy több rokon vonás is létezik a magyar nemesség liberalizmusa és a brit arisztokrácia liberalizmusa között. Úgy az egyik, mint a másik azzal dicsekszik, hogy a közvélemény zajgásában megmaradt az első helyen, mióta a kezdeményezést magához ragadta, és úgy az egyik, mint a másik kijelenti magáról, hogy előjogaiból kész mindazt föláldozni, amit a körülmények és a haladás megkövetel tőle. A magyar nemesség liberális része nem csak fiatal emberekből áll, akik vagyon és befolyás nélkül tőlük telhetően támogatják a kisbirtokosok ügyét a naggyal szemben, amikor azok támadják a hűbérurakat; a tehetős nagybirtokos urak némelyike is latba vetette neve tekintélyét és fiaik egy része is ennek szolgálatába állt. E fiatal mágnások és e fiatal nemesek a megyegyűléseken már korán hozzászoktak ahhoz, hogy az érdemes szónokok előtt összegyűlt tömegekhez szóljanak, és az országgyűlés idején a többség titkári minőségben csatlakozott valamelyik pártvezérhez, iskolához, ezektől tanulják a taktikát és az igazi parlamenti nyelvet. Azok, akik nem örökös tagjai a mágnások táblájának, azon fáradoznak, hogy a vármegyékben szerezzenek maguknak híveket, akik egy napon majd beküldik őket az alsóházba. E boldog és ragyogó ifjúság köréből válnak ki a leaderek, akik a két házban a véleményt irányítják. Jól tudjuk, nem mindnyájan liberálisok, de szinte mind fölvilágosultak, és a viták, amelyek a pozsonyi diétán zajlanak, nem nélkülözik sem az emelkedettséget, sem az érdekességet.

Furcsa dolog együtt látni e liberális nemeseket a pozsonyi országgyűlés heves vitáiban a hűbéri társadalom utolsó képviselőinek konok mozdíthatatlanságával, követni a kemény csatározásokat, melyekben a városok konzervatív vagy haladó nemessége ékes szavakat szól a tapasztalt szónokok könnyed modorában politikai elméletekről, míg a régi nemesség képviselői, akiket vallásos tisztelet hat át az általuk a haza lényegének tekintett előjogaik iránt, alig méltóztatnak kihullajtani ajkaik közül néhány ünnepélyes jelmondatot, s e szentenciák érdeme mindössze annyi, hogy költői színezetet adnak szúrágta előjogaiknak. Ebben az ellentétben jól érezhető két eszme, két időszak, egyszóval két teljesen különböző civilizáció összecsapása. Csakugyan, míg a régi nemesség azon része, amely makacsul elzárkózva él hűbérbirtokain, szellemével és erkölcsiségével még rendületlenül ragaszkodik keleti jellemvonásaihoz, addig a másik rész munkával és tanulással naponta mind inkább megnyílik a Nyugat szelleme és erkölcsisége előtt. Nagyon igaz, hogy ez utóbbi sem mentes a faji előítéletektől, maga is osztja a jövőbe és a győzelembe vetett reményeket, melyekbe a magyarizmus beleringatta magát; de legalább van olyan intelligens, hogy fölfogja az események értelmét, valamint a jó szeretete vezérli, hogy írt adjon az ország azon bajaira, amelyek mindeddig gyógyíthatatlannak bizonyultak.

II.

Úgy a kastélyokban, mint a városokban is, megérthettem a magyarok politikai történetét, hol a pesti hazafiak szenvedélyes nyelvén, hol ellenfeleik tüzes szavalatain keresztül. A történetről, amit elbeszélnek, le kell hántani a túlzásokat. Mire való a magyaroknál a hízelgés? Talán akárkit nyomban meghazudtolnának, ha nem osztozna ábrándjaikban. Országukban elegendő számú, népszerűségre éhes szónok vagy író keresi a tetszésüket, veszélyes tévedésekkel hízelegve nekik. Kétségtelenül hasznos lenne számukra, ha őszintén beszélnének velük, összehangolva bizonyított erényeik megérdemelt dicséretét azon utak megmutatásával, melyek révén talán el tudnák kerülni az örvényt, melybe a türelmetlenség sodorja őket.

A magyar földre hódítóként bejött magyarok mind a német uralom alatt, mind a függetlenség korában megőrizték politikai és erkölcsi felsőbbségüket a szlovákok, a horvátok és az oláhok fölött. A magyar arisztokráciának, a legfelső igazgatás és a törvényhozói hatalom vezetőjének, tekintélye teljében több dicsvágya és több cselekvési tere volt, mint a horvát nemességnek és mint a kevés számú szlovák és román udvarháznak. Ez a magyarázata annak, hogy a germanizmus elleni nemzeti forrongást miért a magyar fajnak kellett kezdeményeznie, s hogy Magyarország politikai mozgalma ahelyett, hogy szlovák, oláh vagy horvát lenne, miként lett kezdettől kizárólagosan magyar.

Mondottuk, hogy a magyarizmus a II. József erőszakos germanizálásával szembeni általános ellenállásból született meg. Sajnos az eszme még igen homályos volt vagy egészen hiányzott. Magyarország visszatalált nemzeti intézményeihez; de a politikai és parlamentáris hagyományok szinte teljesen eltűntek. Végül a mégoly lelkes közvéleménynek nem volt más fegyvere, mint a szenvedélyesség; hiszen még nem tanulta meg a városokban elfeledett magyar idiómát használni, és semmilyen eszköze nem volt a propagandához, csak a nemzeti irodalom nyílt meg a számára. A nemzetiség és az alkotmány jövője bizonytalan volt a dolgok új rendjében, és a vármegyékben támadt némi zavargás ürügyével Ausztria, József császár halála után, visszahátrált a korábbi engedményektől. A magyarizmus első lendületét így sikerült erővel megfékezni, de a mozdulatlanság időszaka sem volt terméketlen. A magyar nyelvben nevelkedett új nemzedék a háttérben felkészült a küzdelemre, amely egyszerre volt alkotmányos és nemzeti. Az először megmutatkozó közvélemény erejével a fiatal magyaroknak sikerült megfélemlíteniük Ausztriát, és a rövid idő alatt kétszer is felfüggesztett alkotmány másodszor is vissza lett állítva. 1825 óta megmutatták a meglepett birodalomnak, hogy képesek a fejlődésre.

Nem arra törekedtek, hogy a függetlenséget keressék. Amikor Napóleon fölajánlotta nekik – kétségkívül nem egészen önzetlenül –, ők valamely hátsó gondolattól tartva visszautasították ezt a csábító lehetőséget.⁷ Érzelmeiken e tekintetben erőt vettek. Nyilvánvalóan akarták a függetlenséget, ám anélkül, hogy a Lotharingiai-házzal szakítanának; meg akarták szerezni a maga alkotmányos teljességében a törvényhozásra és a saját, nemzeti életre való jogot, olyan fajként, mint amelyik különbözik az Ausztriában uralkodó fajtól. Egyszóval, szabad nemzetiséget akartak a korlátozott önállósággal bíró királyságon belül, a jelenleg Ausztria császára által viselt Szent István-i korona alatt. Egyszerre akarták bebiztosítani magukat az abszolút hatalom packázása és a germán civilizációs túlsúly ellen, a többi alattvalón korlátlan főhatalmat gyakorló uralkodó és egy könnyűszerrel hódító nép ellen, amelyet a megszállás hozzájuttatott a politika és a véletlen által egymáshoz láncolt hét faj boldogító igazgatásához.

Ebben az időszakban, mely a magyarizmus második születése volt, a nemzeti párt és a liberális párt két, egyformán jelentékeny férfiú, Széchenyi István és Wesselényi Miklós által irányított pártot alkotott. ők ketten nemesek és mágnások, az előbbi gróf, az utóbbi báró, mindketten kiváló családból valók, s nemrégiben mindketten igen magas állami funkciókat foglaltak el; mindketten a magyar nemzetiség kizárólagos kultuszából és Németország gyűlöletéből táplálkoztak. Pályafutásuk kezdetétől fogva teljes elkötelezettséggel szolgálták a magyarizmus ügyét. Hatalmas vagyonukat a propaganda szükségleteire áldozták, és magukhoz ragadták a lázító szerepét mindazon anyagi vagy erkölcsi kérdésekben, amelyek közelről vagy távolról a magyarizmus érdekeit érintették.⁸ A hazafiak egyesülésének jelképeként szívélyes barátságban álltak egymással. Ám őszinte egyetértésük mélyén könnyű volt észrevenni egyikükben, Széchenyiben a mély ragaszkodást az arisztokrácia túlsúlyához a törvényhozásban, s a nem kicsiny félelmet annak láttán, hogy a magyarizmus sorsa a kisnemesség, e Magyarországon oly népes elem kezébe kerülhet. Ezzel szemben Wesselényi, merész, vagy ha úgy tetszik, vakmerő érzelmektől hevülve örömét lelte abban, hogy fölszítsa a magyarizmus mellett a tudatlan, de merész sokaság szenvedélyeit. Széchenyi főként a felső arisztokráciát, a mágnásokat kívánta siettetni az alkotmányos haladás és a nagy gazdasági vállalkozások útján, míg Wesselényi, aki egyaránt földbirtokos és mágnás Magyarországon és Erdélyben, ennélfogva tagja mindkét ország diétájának, mindkét országnak polgára, földeket vásárolt minden vármegyében, hogy jogot szerezzen, s szükség esetén felszólalhasson azokon a népes és zsibongó gyűléseken, melyeket időszakonként minden vármegyében megtartanak. Ezek az egymástól oly különböző gondolkodók, Magyarország e két legkiválóbb embere határozta meg azokat a szellemi irányokat, amelyek az országban azóta megnyilatkoztak, s amelyek az alkotmányos reform programjában magukban rejtették a vélemények elágazásának lehetőségét; de abban az időszakban, amikor a magyarizmus rendszerré vált, e két, egymástól később mélyen különböző irányzat még alig bontakozott ki: a közgondolkodást minden más érdeklődést megelőzve a faji kérdés foglalta le. Széchenyi látszólag egyetértett Wesselényivel, a mágnások a kisnemességgel; valamennyien fel akarták cserélni a latint a magyar nyelvvel a magánviszonyokban, a politikai testületekben, a közigazgatásban és az oktatásban. Jóllehet Erdély magyarjait alkotmányuk elkülönítette Magyarország magyarjaitól, mindketten ugyanazon célt tűzték ki. A kolozsvári szalonok a pestieket követték, ahogyan a fejedelemség diétája a királyságét követte, és a két ország egyformán panaszolta, hogy nem alkotnak egy és ugyanazon testet, jóllehet egy és ugyanazon faj. Magyarország többi népessége még nem mutatott ellenállást, nem adta jelét nemzeti energiájának, hacsak nem a közömbösségnek; s ily módon a magyarizmus gyorsan és győzedelmesen törhetett előre a társadalmi tevékenység valamennyi útján. Széchenyivel magához ragadta a közgazdaságot és a közigazgatást; Wesselényivel behatolt a vármegyékbe, a fiatal írók pedig a nemzeti történelem, a statisztika területén, s a költészet minden ágában jeleskedtek.⁹, amely részletesen bemutatta Magyarország anyagi és erkölcsi erőforrásait.]

Ezeket az egyéni erőfeszítéseket egy tudós társaság, azaz egy nemzeti akadémia központosította 1827-ben, amely rögvest nagy jelentőségű politikai intézménnyé vált, mivel bírája és kalauza volt mindazoknak, akik a nemzeti nyelv terjesztésén munkálódtak. Meggyőződéssel hirdették, hogy magyarul ugyanolyan jól lehet írni, ahogy Cicero írt latinul; egyáltalán nem kétséges, hogy a magyar nem volt filozofikusabb és tökéletesebb, mint a Magyarországon beszélt többi nyelv, de ez a mozgalom, ráerőszakolva a nyelvet az egész magyarországi népességre, egyszerre hitte biztosíthatni a magyar faj főhatalmát és a civilizáció fejlődését Keleten. Úgy vélte, hogy a magyarizmust békésen elfogadtathatja az egész Magyarországon, mert az szerinte hasznos vívmány; tekintélyével egyugyanazon eszme alatt egyesítette a tizenhárom milliós embertömeget egy igen gazdag, bár megműveletlen termőföldön. Mivel az ország több mint a harmada Ausztriának, némi elszántsággal vagy uralkodhat benne, vagy összetörheti azt. Csakhogy ahhoz, hogy ezt a hatalmas egységet elérje, első lépésben hungarusnak [Hongrois] kellene megmaradnia a fennen hangoztatott magyar [Magyare] helyett; ha túl erősen ragaszkodnak e nevezethez, amely meggátolja, hogy Magyarország többi népe is magáénak tartsa, legalább engedni kellene egyidejű kibontakozásukat a saját nemzeti nevük alatt. Így Magyarország négy faj szövetsége maradna a közös ellenség, a germanizmus ellen egyesülve, amely valószínűen erős akadálya a magyarizmusnak, az illírizmusnak, a csehizmusnak és a románizmusnak, nem beszélve a Galíciában tábort ütött polonizmusról és a gazdag és közönyös Lombardia italizmusáról; de miután a magyarok kitartottak amellett, hogy nevüket és nyelvüket rákényszerítik az egész Magyarországra, a hungarus egység helyett megszületett a fajok harca, amely visszaadta Ausztriának a biztonságot és a befolyást.

1827-ben, ugyanakkor, amikor Pesten egy nemzeti akadémia megalapításának örültek, a szlovákok, a költő Kollar lapján keresztül a legvakmerőbb irodalmi ébredésnek adták jelét. Ez nem csupán a szlávizmus volt, amely azért ébredt fel, hogy ellene szegüljön a magyar nyelv térfoglalásának, hanem maga a pánszlávizmus, amely, miközben ironikusan mosolygott az oly csekély számú magyarság erőfeszítésein, vitába bocsátkozott vele a jövőről és egyidejűleg, szembesülve egy másik ellenséggel is, nem átallott kihívást intézni Németországhoz. Ez az a kolosszus, amelynek Oroszország a feje, Lengyelország a szíve, Csehország a karja, s amelynek egyik lába a Bosporuson, a másik az Adrián áll, ez az a szláv óriás, amely az elnyomó magyar és a féltékeny és hűtlen német ellen tetőtől talpig fölfegyverkezve mutatta meg magát. Kollar epikus költemény formájába öntötte eszményképét: a szláv fajt a dicsőség lánya vagy a szláv lány néven személyesítette meg. A szlávok nyomait keresi és megtalálja azokat szinte egész Európában, a Zala, az Elba, a Rajna, a Moldava és a Duna partján. Miután egybeillesztette e nagy test, a csehek, az illírek, a lengyelek és az oroszok elszakított tagjait, a széttagoltság és a gyűlölködés feledésének vizét itatja meg velük a Léthe hullámaiból; majd összebékíti őket. A négy szláv család nagy férfijai kezet nyújtanak egymásnak; de azokat a szlávokat, akik nem voltak képesek nemzetiségüket megőrizni, azokat, akik németekké vagy magyarokká lettek, a költő kíméletlenül az Acheron partjára, a kárhozottak birodalmába száműzi.

Ez az 1827 óta részletekben közölt bizarr eposz valósággal politikai eseménnyé vált. Persze örömmel elmondhatjuk, hogy a szlovákok nem követték a költő nyomdokait a világegyetem szlávjainak egyetlen zászló alatt való egyesüléséig; de maga a gondolat is, bár talán nem tűnik túl veszélyesnek, közvetlen veszéllyel fenyegető, politikai akadályt jelentett. Mihelyt Kollar, a maga szentenciáival és kenetes hangjával felrázta a szlovákokat álmukból, kinyilvánították, hogy tüstént elzárják templomaikat, iskoláikat, otthonaikat az őket fenyegető magyarizmus elől. Szövetségesek biztosítására is gondoltak, és igen természetes ösztöntől hajtva jóságos anyjukhoz, a cseh nacionalizmushoz menekültek, ez pedig, elköteleződve a tiszta szláv művelődés iránt, meghallgatta gyötrelmes kiáltásaikat és habozás nélkül felkarolta ügyüket. Még a prágai cseh hazafiak számára is – akiket, mivel a csehek nemzeti érdekeit kívánták védeni, az osztrák rendőrség visszaszorított –, tehát még számukra is jó alkalom volt ez arra, hogy nemzetiségi érzéseik szabadon szárnyalhassanak, mivel nem saját magukért, hanem fajuk egy törzséért küzdöttek; küzdöttek azok ellen a haladó szellemű és forradalmár magyarok ellen, akiknek ébredését Ausztria félelemmel nyugtázta és rettegéssel szemlélte haladásukat. Bécsben nem ijedtek meg sem a szlovákoknak ettől az irodalmi zendülésétől, sem attól a szívélyességtől, amellyel csehországi testvéreik a segítségükre siettek.¹⁰

A szlovák mozgalom – amely Magyarországon csak kétmillió ellenfelet állított szembe a magyarokkal, támaszkodva hatmillió csehre – mindamellett nem jelentett volna veszélyt a magyarizmus számára, ha nemsokára nem robban ki egy hasonló és határozottabb mozgalom egy szabadabb talajon is, magának a magyar alkotmánynak az oltalmazó árnyékában. A horvátok, akik távolról sem tekintették magukat a magyarok szolgáinak, mindig is követelték a csatolt királyság címet, a magyarizmus felhívására válaszul az illír nemzetiség hagyományaira hivatkoztak és helyhatósági kiváltságaik, valamint tartományi gyűlésük védelme mögé húzódtak. Illír név alatt gyakorlati érzékkel és ékesszólással egyaránt megáldott férfiak agitációba kezdtek, mely előbb szerényen Horvátországra és Szlavóniára szorítkozott, majd kiterjedt a királyságon túlra, Dalmáciára, Karinthiára, Krajnára, Stájerországra, majd végül Ausztria határain átlépve az európai Törökország szláv világára, az idők forgandóságában is fiatalnak megmaradt pásztor- és harcos népekre, amelyek az évszázados mozdulatlanságba belefáradtak, és a hagyományok felújításával és a faji eszme kibontakoztatásával rokonszenveztek. Az illírizmusnak biztos szónoki emelvényei voltak Horvátországban és Szlavóniában, szavazatokkal rendelkeztek a magyar diéta két házában is; egykettőre lettek politikai és irodalmi újságjaik Zágrábban, Laibachban, Zarában, Belgrádban, és a magyar területek szívében, Pesten is. A szlovákoknál és a cseheknél szabadabb illírek merészebbek, bár továbbra is óvatosak voltak. Nemcsak Zágrábban, de néha Belgrádban – azaz Szerbiában –, valamint egész a katolikus bosnyákokig Ausztria legjobb barátaiként léptek föl. A lelkesültség állapotában egyelőre beérték azzal, hogy megtorlásként erőszakkal elnyomták a Horvátországban szétszórva élő kevés számú magyart, és legfeljebb Ljudevit Gaj lapjában hívtak fel az egyesülésre. Ausztria magára nézve ebben közvetlen bajt nem fedezett föl, s mivel aligha akadályozhattak volna meg egy olyan politikai mozgalmat, amely a dolgok természetéből fakad, csak arra törekedtek, hogy az irodalmi vita és a tartományi politikai fórumok keretei között tartsák, jóllehet ezeken a törékeny sorompókon könnyűszerrel át lehetett lépni. Az illírizmus kétmillió lelket számlált Horvátországban, Szlavóniában és Dalmáciában, hárommilliót a birodalom egyéb tartományaiban és tízmilliót Törökországban.

A testvéri vetélkedés és a kölcsönös buzdítással teli rokonszenv gyorsan kialakult a szlovákok és a horvátok között, lévén mindketten a nagy szláv család gyermekei; a keleti Magyarország és Erdély eltérő fajból származó oláhjai, ösztönszerű ellenségességgel a szlávok iránt, elképzeléseiket és a magyarizmussal szembeni eszközeiket saját politikai kényszereikből merítették. ők nem rendelkeztek sem egy olyan okos és népszerű férfiúval, mint Gaj úr, sem olyan rangos költővel, mint Kollar, jóllehet e század elejétől a román irodalom is felvirágzott Erdélyben. Tudósok, nyelvészek, derék, de a népszónoki szerepre aligha alkalmas hazafiak, a védekezésre igen eltökélt, de igen tartózkodó és a közvélemény szenvedélyes kifejezésére képtelen püspökök, ők voltak az egyedül kínálkozó hősök a romanizmus számára. E tudósok és e püspökök eltökélték, hogy az iskolákat és a templomokat a magyarizmus számára megközelíthetetlenné teszik és bátor ellenállást tanúsítanak vele szemben; de hatalmuk ennél tovább nem terjedt. Ugyanakkor a dolgok gyorsan haladtak előre a maguk útján. Egyrészt a román népesség rettenetes nyomora minden ékesszólásnál hatásosabban beszélt, másrészt a románul szerkesztett időszaki iratok mind Erdélyben, mind Moldovában és Havasalföldön a társadalmi és politikai sérelmek folytán háborús készültségre vallottak. A nemzetiség lett e népek bálványa, és a magyar az ellenségük. Végtére Magyarország oláhjai Ausztriánál tiszteletteljes óvást emeltek, s bár Ausztria a maga részéről nem orvosolhatta ezek szenvedéseit, nem volt joga ahhoz, hogy szigorúbb legyen, mint amennyire a szlovákok és a horvátok tekintetében volt. A románok Magyarországon és Erdélyben mintegy hárommilliós embertömeget alkottak, és egészen közel érezték magukhoz ötmillió testvérüket, Bukovina, Besszarábia és a moldovai és havasalföldi fejedelemségek népeit.

Így a magyarok nevét gyűlölettel ejtik ki Tiroltól a Fekete-tengerig, és a Kárpátok mélyétől a Balkán déli széléig. Mivel Ausztriánál is jobban gyűlölik őket, a magyarok a zsarnokság veszélyes nevezetét kapták meg az egész keleti Európában, és ellenfeleik ajkaira rettentő bosszúszavak tolulnak. A magyarizmus vezetői meglepve, de nem lesújtva, azt kérdezik maguktól, hogy mi lehet az oka ekkora ellenségeskedésnek; de ahelyett, hogy ott keresnék az okot, ahol fészkel, azaz a maguk elnyomó kísérleteiben a magyar egység érdekében, azt képzelik, hogy csupán Oroszország szervezte ezt. Oroszország fölheccelte a szlovákokat és a horvátokat pánszlávizmussal, az oláhokat pedig vallási érdekkel, a pánszlávizmus e segédhatalmával. Kétségtelen, hogy Oroszország beavatkozott az irodalmi és politikai vitákba, lelt néhány jóakaratú apostolt a sok háborgó között, akik befolyással voltak a magyarizmus ellen fölkelt népekre; de e titkos követek többnyire nyomorult módon kudarcot vallottak az általuk oly természetes módon fölkeltett gyanú folytán, mind a nevük miatt (oroszok), mind pedig egy szomszédos (ráadásul szláv) nép ellen elkövetett véres tetteik miatt. A magyarok azért mégis elhitték, hogy Oroszország mindenütt jelen van, mindenütt belefolyik az ügyeikbe, mindenütt csapásokat oszt, ahol csak befogadják. Új nagyravágyásukban a magyarok mulattak ezen. Ez az igazi nagy hatalmat sejtető ellenségesség hízelgett a büszkeségüknek és felnagyította a szemükben a számukra adatott küldetést, hiszen immár nem volt kétséges, hogy a magyarizmus nagyszerű, gondviselésszerű dolog, s hogy a szlávok által kitalált szót használjunk rájuk, amolyan politikai messianizmus. Atyáik a kereszténység élharcosai voltak Keleten a török betörés még el nem feledett idejében. A veszély azóta áthelyeződött és megnövekedett; már nem délkeletről érkezik barbár seregek formájában, hanem északról, az európai diplomácia és művészet minden segéderejével. Az orosz pánszlávizmus kilencvenmillió szlávot szabadított rá Magyarországra és a világra; éppen Magyarországnak kell a világot megmentenie, és a magyarizmus lesz az ész, az értelem és a szabadság győzelme Európában. Ezeket a megfontolásokat később a vármegyei vitákban csiszolódott politikai szónokok heves szenvedéllyel, nyilvános lapokban vitatták meg, melyekből számos magyarul vagy németül írott röpirat keletkezett.

Kollar egy újabb írása 1837-ben a magyarokat az eszmének eme terepén támadta meg, és elvette tőlük illúzióik utolsó menedékét. A magyarizmus gondviselésszerű küldetéséről szóló elmélettel a költő, nyelvész és filozófus egy másik elméletet állított szembe a pánszlávizmus vélelmezhető rendeltetéséről. Ha hinni lehet neki, Kollar csak a különféle szláv családok közötti irodalmi kölcsönhatásról kívánt beszélni; de igazából az összes szláv dialektus egyetlen nyelvbe való olvasztását hirdette, ahogy az összes szláv törzset egyetlen nemzetbe akarta olvasztani. Mit követelt valójában? Bizonyos fajta irodalmi konföderációt, hasonlót az Egyesült Államok politikai konföderációjához, amelyben az összes szláv, orosz, lengyel, cseh és illír képes egymást nyelvtanulás nélkül megérteni. De hát a nyelv az maga az élet, a gondolkodás, az ember, a nemzet. Az írói vallomás szerint az irodalmi kölcsönösség révén a szlávok újra egy nemzetté lesznek; már csak egy hazájuk van. Ha a magyarok a hungarus föld meghódításának jogával érvelnek, Kollar azt válaszolja nekik, hogy a szlávok önmagukban az egész emberiség egytizedét alkotják, és miként nemrégiben a Rajna másik oldalára küldték az eredetüktől fogva kevély franciákat, a szlavista tudósok szívesen követelnék, hogy a magyarokat küldjék el Mongóliába és Tibetbe. Végül, ha a magyarok, akik Oroszországot látják Európa urának, feladják a barbárságot, s készek újjászületni a pánszlávizmussal, akkor, teszi hozzá Kollar, éppen a pánszlávizmus lesz a civilizáció győzelme; hiszen egymástól elszigetelve két elv bontakozik ki a történelemben: az egyik antik és pogány, amely a görögöktől és a rómaiaktól érkezett el hozzánk; a másik modern, germán és keresztény. Az eljövendő időkre nézve Kollar olyan irányzatot akar, amely egyetemes és teljességgel emberi. Csak egy olyan nagy nemzet, mint a szláv, olvaszthatja egybe a világot. Kollar véleménye szerint az egyesült szlávok kötelessége a jelen összebékítése a múlttal, az antik és a modern civilizációt létrehozó két elv egyetlen felsőbb elvbe történő összeolvasztása.

A szlávok így kész választ találtak a magyarok minden egyes új követelésére. A szlovákok és a horvátok vonakodtak szövetkezni Kollar Oroszország felé irányuló törekvésével, egyáltalán nem fogadták el filozófiai nézeteit a szláv civilizációk jelentőségéről és szerepéről a jövőben. Ez a szláv gondolkodásnak beígért magasztos és legfelsőbb rendeltetés főképpen az illír irányzat híveinek tetszett, akiket a tudomány ma is a szláv népességek anya-fajának tekint és a leghűségesebbnek az antik hagyományokhoz. Az illír, cseh és lengyel szlávizmus, különösen a horvát tudósok szerint, olyan társadalmi és politikai rendszer, olyan új hit, amely újra fogja szülni a vén Európát, megifjítja, és a még fogyatékos észt megerősíti a modern racionalizmus útján az egészséges ösztön irányításával; de ha e küldetés magasára föl akarnak emelkedni, át kell lépniük a magyarizmus romjain. Úgy filozófiai, mint politikai területen minden érvelés e következtetéshez vezet, és kötelező jelleggel mindig ehhez tér vissza az összes elméleti vagy gyakorlati megfontolás: legelőször ki kell irtani a magyarizmust!

E viharok közepette Ausztria figyelemmel és óvatosan követte a viszály különböző szakaszait, anélkül hogy elszalasztott volna egyetlen alkalmat is arra, hogy fegyverként vagy eszközként használja, és mivel a magyar hazafiak liberális gondolkodása sem okozott kisebb riadalmat, mint a fajok ébredése, a kezdetektől arra gondolt, hogy megosztja egymás ellen a magyarokat, így bénítva meg e társadalmi mozgalmat. Még e nagy válság idején, 1837 rossz esztendejében Magyarországon létrejött egy konzervatív párt vagy inkább a mozdulatlanság pártja, amelynek megjelenése nem kisebb veszélyt hordozott magában az országra nézve, mint a fajok harca, ami a császár szemszögéből a gladiátorok játékához hasonlatos.

Persze ha figyelembe vesszük a feladat kiterjedtségét, amely a magyar országgyűlésre nehezedett, s hogy milyen volt benne a személyek és az ügyek állapota társadalmi és politikai szempontból; ha visszaemlékszünk arra, hogy a vármegyéken belül a szabadosság szerveződött meg a szabadság nevében, hogy a diéta a magas arisztokrácia önzését szolgálta ki, s hogy a közigazgatás decentralizáltsága az egész adminisztrációt ellehetetlenítette; egyszóval, ha elképzeljük a törvénykönyvek, a szokások, a helyi előjogok zűrzavarát, megértjük, hogy felvilágosult emberek miként kerülhettek egyenetlenségbe olyan pártokkal, amelyek megőrizni vagy megjavítani, vagy esetleg lerombolni akarták ezt a formátlan építményt. Az ország szerencsétlenségére a fajok vetélkedése új nehézségekkel járult hozzá a társadalmi érdekeknek ehhez a zűrzavarához. A magyar nemesség, amely sokkal számosabb volt a pozsonyi diétán, mint a horvát, a jogalkotás területén kétségkívül megőrizte vezető befolyását. Többsége volt a konzervatív és a haladó pártban is. Mindamellett amikor a szavazatok átrendeződtek vagy kétségessé váltak, a horvát nemesség olyan támaszt jelentett, melynek döntő szerepe lehetett. Ausztria kiszámított türelemmel, elkerülhetetlen engedményekkel és főleg szép ígéretekkel segítette a konzervatív pártot, hogy az illírek hozzájuk társuljanak. Hasonló szolgálatot igényelt a román püspököktől, ugyanazokkal a feltételekkel és ugyanolyan sikerrel. Hajlandóságuknál fogva a horvátok a liberálisokkal voksoltak, mivel az arisztokrácia rezsimje alatt megőrizték a patriarchális demokrácia emlékét, amely a szláv civilizációk alapját képezte, és nem voltak teljesen közömbösek a modern demokrácia bájai iránt. A román érdekeltségű vallási orgánumok tetterősen nyilatkoztak minden társadalmi és politikai jobbítás érdekében, mivel sehol másutt nem volt mélyebb és nyilvánvalóbb nyomor, mint az erdélyi oláhoknál. Azonban a két lehetőség közül, hogy vagy honuk társadalmi állapotát fejlesztik, alávetvén magukat a magyarizmusnak, vagy megmentik és újjáalkotják nemzetiségüket, igazolva Ausztria várakozásait, az illírek és a románok a hazafiasabb utat választották. Így történt, hogy az osztály- és a faji érdekek széthajlása létrehozta a rendszerek széthajlását és meghatározta az alkotmányos pártok alakulását és irányukat.

A napirendre került társadalmi reformok vitájában a győzelem a konzervatívoké és Ausztriáé lett. Függetlenül ettől a vereségtől, a liberális Magyarország két mély sebet kapott. A két férfiú közül, akik ez idáig a legkedveltebbek és a legtettrekészebbek voltak, az egyiküket az üldözés kiszakította közegéből, a másikuk pedig meggyöngülni látszott hitében. Széchenyi, aki jelen volt azokon a zajos megnyilvánulásokon, amelyek vérrel szennyezték az utolsó megyegyűléseket, már nem titkolta ijedelmét, amikor az előjogokkal bíró proletárok, vagyis a kisnemesek között terjedő zendülés híreit elbeszélték neki. Az ő szemében ez a születő demokrácia volt; ő pedig előbbre tette a hűbéri rendszert és Ausztriát. Wesselényi, akit perbe fogtak és börtönre ítéltek egy indulatos beszéd miatt, megmaradt magyarnak és liberálisnak; de amikor közkegyelmet kapott a nagy mártír, ahogyan a hazafiak nevezték, betegségben kimerülve, szabadságát visszanyerve felhagyott a cselekvő élettel, akárcsak a szónoki tevékenységgel. Így a haladó párt, miután egyik vezére elhagyta, a másikat a végzet kivonta belőle, erős ütést kapott Ausztriától; ez éppen akkor érte a magyar nemzetiséget, amikor a legnagyobb szüksége lett volna minden erejére és minden okosságára, hogy válaszoljon a szlovákok, a horvátok és az oláhok irodalmi lázadására és Kollar pánszlávizmusára.

1837-től elkezdődött a magyarizmus történetben a bizonytalanság és az elbátortalanodás időszaka. A növekvő ingerültség, az illírek és a románok hivatalos tiltakozásai a diétán, a szlovákoké a császári trónus lábainál,¹¹ a földarabolás, a királyság fenyegetően közeli feloszlásának veszélye végül megdöbbentett néhány szellemet, akiket kezdetben elcsábítottak a hódító hazafiság tündöklő illúziói. Először két elszigetelt és tekintély nélküli hang merészelt mérsékletre inteni; ezek azonban nem szóltak eléggé hangosan ahhoz, hogy meghallhassák, elenyésztek a tömegben. Csak a homályosság mentette meg őket a hazafiak megvetésétől. Világos volt, hogy a bátor, a hibákról az igazságot honfitársai előtt valódi hősiességgel föltáró ember csak eljátszaná minden szerzett vagy jövőbeli népszerűségét és elkerülhetetlenül kitenné magát a viszonvádak és a sértések viharának. Mégis, több éves habozás után az igazság eljutott oda, hogy meghallgattassék, 1842-ben, a magyarizmus szentélyében, a pesti nemzeti akadémián. Az összegyűlt tudósok ideiglenes elnökének, Széchenyi Istvánnak a hangját vette kölcsön. Az egyébként jogosan, a magyar irodalom fejlődéséről meggyőződéssel és okosan megemlékező dicshimnuszok után ő vette a veszélyes bátorságot ahhoz, hogy mérséklő tanácsokat adjon az ultra-rajongóknak, akik a nemzeti gondolatot a végletekig hajtották, és ő volt az, aki ki merte jelenteni, hogy a szlovákok, a horvátok és az oláhok mozgalma nem Oroszország alattomoskodásából származik, hanem a fajiság el nem enyésző eszméjéből, amit a túlcsordult magyarizmus igazságtalansága ingerelt föl.¹²

Ezen oly nevezetes vallomás dacára az 1843. évi diéta folytatta a megelőző diéták törvénykezési irányát, és miután az egyik ülés végéről a horvát küldöttek megfutottak, veszélyben érezvén életüket, a többség előírta számukra a magyar beszédet, hat év haladékot engedve. Azonban a törvény érvényesülése a gyakorlatban kevéssé volt érezhető; az illírizmus növekvő erkölcsi ereje a saját területükön, sőt Bécsben is,¹³ a szlovákok szorosabb szerveződése a nemzetiségüket oltalmazó pozsonyi újságban, az oláhok püspökeik és időszaki sajtótermékeik által támogatott veszedelmes szelleme, a veszélynek mindezen, idővel erősödő jelei titkos szorongást keltettek a magyar közvéleményben, amely szeretett megmámorosodni, s olykor megfeledkezni ezekről, de az események ereje kikerülhetetlenül újra előhozta őket. Erdély magyarjai, akiket a román fajú és a körülmények minden nehézségét jobban érző jobbágyaik fenyegetnek, még világosabban kifejezik kétségbeesésüket, amely időnként hatalmába keríti őket, és az egyesülés óhajai a királyságban, melyek korábban csak a testvériség egyszerű és forró, több ízben megújuló felbuzdulásai voltak, manapság menekülésre és vészjelekre hasonlítanak.

Kegyetlen csalódások voltak ezek: szerencsére a gyümölcs nem fonnyadt össze egészen. A magyarizmus, megelégedvén a latint mindenütt fölváltó nemzeti nyelv érdekében hozott törvényekkel és mintegy a semmiből kibontakozott nemzeti irodalommal, úgy tűnt, hogy képes egy nyugodtabb és kedvezőbb helyzetre várva újra megnyugodni; egyébként kerülőutakon továbbra is állandó célja felé haladt, immár nyílt tekintettel. A közvélemény érdeklődését a fajok kérdése helyett egyre inkább Magyarország társadalmi és alkotmányos érdekeinek tanulmányozása és gondja látszott lekötni, ami egyébként Ausztria sakkban tartásának egyik módja lehet, a számára legérzékenyebb módon, és egyben a társadalmi katasztrófa veszélye elhárításának eszköze is lehet, melybe a nemzetiségek háborúskodása következtében bonyolódott. Azok az új emberek, akik az őseredeti magyarizmus szomorú, erejüket vesztett és összezavarodott bajnokai után jöttek, képesek voltak elhatárolódni az ultra-magyar párttól, mindazonáltal nem kiválva belőle, és szabadelvűek néven sikerült egy nagy alkotmányos pártot alakítaniuk, amely nem érte be azzal, hogy fenyegesse és olykor magyar földön legyőzze Ausztriát, hanem hathatós és szerencsés propagandával szállt vitába vele.¹⁴

Az engedmények után, melyeket e párt már kicsikart a konzervatívoktól a polgárság érdekében, akik ezentúl nemesi javakat is vásárolhatnak, merész és határozott programot fogalmazott meg. Esze ágában sincs a vármegyék és a törvényhozás két háza szerkezetének tökéletességében hinni, de elfogadta ezeket az intézményeket úgy, amiként léteznek. Mindamellett azt akarja, hogy megnyíljanak a városi polgárság előtt, amely csak a képviselet árnyékával rendelkezik. Szólásszabadságot és sajtószabadságot akar, amit ma korlátoz a rendek befolyása nélkül bevezetett cenzúra. A diéta számára valóságos ellenőrzési jogot akar és a kormányzat tényleges felelősségét. A hűbéri tulajdont védelmező kiváltságok eltörlését akarja, az ősiség kiváltságának az eltörlését, melynek révén a már egyszer eladott földeket az eladó leszármazottja potom áron visszavásárolhatja, valamint egy másik kiváltság eltörlését, amelynek alapján a nemesség a földbirtokot vagy személyét terhelő minden egyenes adó alól mentességet élvez. Követeli minden közteher egyenlő elosztását. Végül fennen követeli a földek és a robotköteles jobbágyok felszabadítását, a földműves osztály tehermentesítését, a robotkötelezettség és a természetbeni szolgáltatások eltörlését.14

Ausztria hátrányára és várakozásával ellentétben a Magyarországon szétáradt eszmék átlépték a határt, és újra meggyújtották az élet már-már kialudt lángját a birodalom tartományi gyűléseiben. A régi középkori maradványoknak tekintett politikai testek már csak jelentéktelen fogaskeréknek számítottak a közigazgatási gépezetben. A bürokrácia, az iroda-uralom valamennyi funkciója kicserélődött, és lassanként fölemésztette ezek előjogait. A hasonló feltételek között létezett magyarországi diéta, miközben erőt adott a nemzetiség eszméjének és a jogrend megújításának, egyúttal olyan példát mutatott Ausztria tartományi gyűléseinek, amely felébresztette törekvéseiket és tökéletesen megfelelt ösztöneiknek. A megrettent Ausztria hiába erőlködött megértetni velük, hogy Magyarország alkotmányos mozgalma forradalmi, fölforgató, a tulajdonra és a társadalmi állapotra nézve veszélyes. A tartományi gyűlések jogainak védelmezői sokkal hatásosabban és nagyobb sikerrel mutattak rá arra, hogy a magyar liberalizmus győzelme a saját győzelmük. Így a magyarok Ausztriában és örökös tartományaiban kétségkívül sokkal nagyobb nehézségeket támasztottak, mint a faji kérdés, és ezzel mintegy kárpótlást nyújtottak kevélységükért és bosszúvágyukért.

A királyságban a nemzetiségek harcának nézőpontjából egy valódi liberális alakulat egyre fontosabb lesz, és minden ilyen irányú változás szerencsés fordulatnak tűnik. Van-e más orvosság a magyarizmus türelmetlensége által okozott bajokra, kereshetnénk-e ilyet másutt nagyobb bizonyossággal, mint a haladók által vallott nézetek eljövendő és teljes győzelmében? A nemzeti nyelvet illető óvatoskodások után milyen kilátás lenne kedvezőbb a hűbéri terhek súlyától roskadozó szlovákoknak és románoknak, mint a parasztok politikai és polgári egyenjogúsítása? Igaz, a horvátok, akik között igen kevés magyar főúr van, nem érzik olyan élénken e társadalmi megújulás szükségét, de nem mondhatjuk, diétai képviselőik konzervatív állásfoglalása ellenére sem, hogy visszatetszéssel fogadnák. Mágnásaik és képviselőik minden valószínűség szerint nem keseregnének, ha a mozdulatlanság teréről elmozdítva látnák magukat, és nem örömest tartósítanák a számukra Ausztria által kijelölt pozíciót. Hány esetben szolgálna a sajtószabadság, a szabad szólás és írás joga, ami a magyar haladók programjában is szerepel, az illír nemzetiség javára, s mennyi haszonnal és varázserővel járna a horvát hazafiak számára!

Igen, ha a magyarizmus képes kivonni magát azon politikai veszélyek alól, amelyeket igazságtalan és értelmetlen követeléseikkel maguknak teremtettek, a polgári jogrend gyors változtatásának oly jótékony következménye lenne, amellyel az elérhetetlen nemzeti egység hiányában is sikerülne fenntartani egy bizonyos társadalmi egységet, és így talán enyhülne a fajok dühe, miközben egészen megszűnne a néposztályoké.

III.

Amikor Pesten és Budán láttam a tapasztalatok ellenére még mindig őrzött illúziókat a magyar mozgalom néhány vezetőjénél, az ifjúságnál, a papságban, nem tudtam védekezni a nyugtalanság érzése ellen, és nem titkolhattam el magam előtt, hogy mennyi akadálya mutatkozik a magyarországi népek megbékélésének. Főleg nem tudtam nem reszketni a magyarok jövőjéért, akiknek romlását nem kívánom, azon jókívánságok ellenére sem, amit az illírek, a románok és a szlovákok számára megfogalmaztam. Nem tagadhatni, elismerem, hogy a magyar nemzetiség, a szomorú összetűzéseket mellőzve, csak önmaga kiteljesítésének munkájával fiatalodhat és erősödhet meg. Miután megvénítette a latinizmus és a germanizmus, most önérzetére ébredve új arculatot ölt. Az élet és a mozgás elve, amelyet öntudata mélyén ismét megtalált, oly mélyen behatolt minden szellembe, hogy úgy tűnik, ezentúl csak egy nagy anyagi erő nyomására tudna meghajolni. Egyszóval, hogy a magyar faj egyénisége eltűnjék, az kell, hogy e fajt másodszor is összezúzzák a csatatéren, és egy hatalmas kéz alá vettessék. Az a sajátossága, amelynek a világon sehol nincs ismert rokonsága, kevélysége, amely még a szolgaságban is nagyszerű álmokat táplál, ázsiai vére, amely tartózkodik az európai vértől, nagy tehetetlenségi erőt biztosít neki a győztessel szemben. Azt kell hinnünk, a magyar nemzetiség csak magával a fajjal veszhet el. De hányan fenyegetik e fajt, ha számba vesszük ellenségeit, akik harcra készen állnak! Az illírek, a szlovákok, a románok a maguk fiatalos energiájával és katonai erényeikkel nincsenek ugyan számbeli fölényben, ám ők vagy együtt harcolnak majd, vagy külön-külön, de akkor a szlovákok rátámaszkodva Csehországra, a horvátok egész Illíriára, a románok pedig Moldovára és Havasalföldre! Nem számítom föl a németeket, akiknek a sorsa nagyon bizonytalan e változandóságban, és akik széttagoltságuk miatt ki vannak téve a gyakori taktikai és szövetségkötési változásoknak. Igaz, hogy Ausztria mostanáig mindig a gyengébbekkel társult az erősekkel szemben, mert az erősek gyanúra adtak okot, így a magyarok okkal reménykedhetnek a birodalom segítségében; de a hatmillió németjük, egyesülve a négymillió magyarral, ellenállhatna-e tizenhét millió szlávnak és hárommillió románnak, akiket Törökország összes szlávja és románja is erősít, és baj esetén még a lengyelek testvéri rokonszenvét is élvezhetik, valamint szükség esetén az oroszok pártoló közreműködését?

Ha tehát a fajok kérdését egy napon erőszakkal akarják megoldani, e nagy viszályban a magyarok elkerülhetetlenül megsemmisülnének. Hallgassák meg az összes szláv prédikációt! Nem az újraegyesülésre buzdítják-e már most az illíreket és a szlovákokat, s hogy mindketten nyomuljanak előre a Duna, minden szlávok e bátor őse felé? S valóban, nem mentek elég távol tőle ahhoz, hogy valamely nagy haszon reményében ne álmodoznának arról, hogy egy napon megkísértik a kalandot. Végezetül, ha a pánszlávizmus beavatkozik e vita ítélethozatalába, a magyarok jól érzik, hogy el lesznek pusztítva, vagy visszavonhatatlanul belevesznek egy kilencvenmillió lelket számláló birodalom roppant kebelébe, amelynek a népessége egy évszázad alatt föltehetően megkétszereződik.

Teljesen bezárult-e a jövő Árpád ivadékai előtt, s a valószínűségek számbavétele után számukra csak a végromlás bizonyossága marad? Hogy a magyarok e kétségbeejtő állapotba kerültek, amelyben a népek leledznek, nem lévén halhatatlan lelkük, mely a túlvilágon megbűnhődne, nem kellene legalább idelenn megbűnhődniük a hibáikért, a megsemmisüléssel? Nem; maradt egy nyitott út számukra, egy út, mely kétségkívül nem az ifjúság hitével megálmodott nagyság felé visz, de amely egy még tiszteletre méltóbb állapotra és egy szabad nép méltó szerepére vezeti őket. Az, hogy elgondolkodjanak Európa kritikus helyzetén és a kis szláv nemzetiségek, Illíria, Csehország, Lengyelország mozgalmán. Bizonyos, hogy a pánszlávizmus tervei dacára, mely pánszlávizmus arra tör, hogy az egész keleti Európát bevonja Oroszország érdekkörébe, a szláv népek egyéniségének az érzése már nem fog meggyöngülni az illíreknél és a cseheknél éppúgy, mint a lengyeleknél sem. Hagyjuk egy pillanatra az oláhokat, akiknek, latin eredetüknek köszönhetően, megvannak a saját törekvéseik a szláv környezetben. Jóllehet a csehek, az illírek, a lengyelek inkább hajlanak Oroszország, mint Németország felé, e hajlandóság, amely az Oroszország által tizenöt éve csodásan kimunkált közös származás érzéséből ered, mégsem jut el a politikai egyesülés vágyáig. Maga Kollar, okulván a tapasztalatból, ma békésebb és gyakorlatibb eszmékre jutott, és már kétségkívül nem tanácsolja honfitársainak e szövetkezést; de a lengyelek alávetették magukat, és ki ne ismerné el ma a mindenütt győzelmes oroszok diplomáciai géniuszát, szüntelenül növekvő anyagi hatalmukat?

Az illírek és a csehek, akiket ezen a ponton igen gyengén oltalmaz a cártól reszkető Ausztria, óvatosan igyekeznek minden anyagi és erkölcsi eszközzel fölszerelkezni azon veszély ellen, amit Oroszország jelent, amikor csalárdan felajánlja a szolgálatait, nyájas tekintettel és szavakkal kérlelve, hogy higgyenek az ő testvéri érzéseiben. Ilyen a dolgok állása, amely a magyar faj politikai tevékenységének új és biztos kimenetelt ír elő. Mostanáig e faj szüntelen harcban állt a pánszlávizmussal, de ott üldözte, ahol nem volt, az illírek és a csehek nemzeti mozgalmában; muszáj, hogy a jövőben ott keressék, ahol valóságosan van, Oroszország titkos diplomáciájában, mely ügyesen hasznot húz a nehéz helyzetből, amibe a magyarizmus e népeket hozta. Muszáj, hogy megszüntesse az Oroszország által kihasznált körülményeket, együttműködve azokkal, akik egy napon elűzhetik a titkos moszkovita követeket, azzal az utálattal, amit a fiatal nemzetiségek éreznek az elnyomó pánszlávizmus iránt. Muszáj, hogy a magyar faj, elfeledve oly sok igaztalan neheztelést, és megfékezve a maga gyászos kevélységét, ne törekedjen lehetetlen hódításokra, hogy a szükséges béke megőrizhető legyen; s hogy ahelyett, hogy az illíreket és a cseheket Oroszország tárt karjaiba taszítsa, nyújtson támaszt nekik, örökre. Szerencsés következetlenség folytán a magyarokat – eltérően a többi szlávtól – a lengyelek nemhogy nem gyűlölik, de mindig is biztosították e nemzetet a legelevenebb rokonszenvükről, miként arról is, hogy sorsuk a leginkább a magyar faj sorsához hasonlít. De mi van a csehekkel és az illírekkel, akiknek a romlása és a balszerencséje még régebbi, mint a lengyeleké? Szükséges-e emlékeztetni a magyarokat arra, hogy a szlovákok és a horvátok hungarus név alatt kapcsolódtak hozzájuk, közös alkotmány alapján, közös kudarcok alapján, a feltételek és az érdekek hasonlósága alapján, amelyek szent kötelékekkel kötik egymáshoz őket?

Azzal, ha a cseheket és az illíreket fölhívnák a javakból való részesedésre, amire maguk és a lengyelek miatt törekednek, a magyarok szigorúan méltányos és egészséges politikájú tevékenységbe fognának. Egyrészt elejét vennék a magyar királyság közelgő szétesésének, másrészt lezárnák a Kárpátok hegyszorosait az oroszok pánszlávizmusa előtt. Az oláhok, akikkel szemben a magyaroknak ugyanazt az igazságosságot kell tanúsítaniuk, hasonló és nem kevésbé hathatós okokból, mint a horvátokkal és a szlovákokkal szemben, valószínűleg szintén üdvös politikát vinnének. Valójában a fiatal román faj, a keleti Európa egyetlen olyan faja, amely, a magyarok mellett, nem szláv, és semmi áron nem illeszkedik bele a pánszlávizmusba, saját törekvéseinél fogva vajon nem lép-e föl ebben a szövetkezésben vagy közvetítőként, vagy cselekvő részként? A román fejedelemségek, amelyek ma az illíreknél és a cseheknél nem kevésbé izgatnak a magyarok ellen, mernék-e fenntartani ezt az ellenségességet, ha egyszer azt javasolnák nekik, hogy a keleti Európa más nemzetiségeivel egyetértésben emeljenek védfalat a Kárpátokban és a Dunán az orosz pánszlávizmus támadásával szemben, és alkossanak természetes egységet a magyarokkal mindazon nehézségekkel szemben, amelyekkel szemben az elvek és érdekek ezen nagy és bölcs szövetsége létrejött? Az oláhok egyesülése a magyarokkal, politikai következményét tekintve, nemcsak a pánszlávizmus legyőzése lenne, megmentve Magyarországot; egyidejűleg a szláv civilizációkkal szemben egy erősebb és haladottabb civilizációt is szolgálna. Valamint a magyarok olykor a példáikat tengerentúli szomszédjainktól [Angliától] merítik, a latin oláhok mind hajlamuknál, mind származásuknál fogva, szívesen jönnek hozzánk vonzó tanításokért. A nyugati civilizáció két nagy oldala így találkozhatna a szlávok roppant fajának közepén, két cselekvő népnél, akik e fényt az egész Keletre kibocsáthatnák.

Íme, ezek a távlatok nyílnak meg még a magyarok nyugtalan tekintete előtt; nekik kell eldönteniük, hogy egy ilyen szerep nem állna-e fölötte jelenlegi törekvéseiknek? Ha szolgálni akarják az európai egyensúlyt és a modern eszméket, nekik kell megteremteniük, az egyetértést az illírekkel, a csehekkel és a románokkal, vagy nekik kell büszkén kitenniük magukat annak, hogy vagy e népek kezétől pusztuljanak el, vagy a pánszlávizmus irtsa ki őket. E máris elkésett egyesülésen kívül számukra nincsen más üdv: Magyarország az elkerülhetetlen széthullás felé menetel, a magyar nép pedig a biztos katasztrófákba.

Egy igen népszerű költő, Vörösmarty úr e válság titkát megsejtette egy nemzeti himnuszban, amely úgy tekintendő, mint valamiféle Marseillaise: Élet vagy halál! [„Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”] Persze a költő helyesen reméli, hogy élet lesz, és míg elmereng mindazon szenvedéseken, amelyeken a magyar faj általment, nem hiszi, hogy mindezek jóvátétel nélkül maradhatnak; egy jobb jövőre számít. Ugyanakkor aggodalommal teli kétségek keverednek ezzel a hitvallással, és a jobb idők hiányában végromlásról beszél, egy ország vérbe borult holttestéről, egy nemzet sírjáról, amely köré odagyűlnek elsiratni a gyászoló népek. Én e férfias költeményt először egy Tisza-menti fogadó szerény tetőzete alatt hallottam, mielőtt a magyar tájékot elhagytam, hogy a románok lakta vidékre menjek. Egy utazó szavalta, zajos táncolás után, mellyel házigazdáink szórakoztattak minket, hogy megrövidítsék a téli este óráit. Nem tudom elmondani, hogy a nemesek és a parasztok milyen vallásos elragadtatással hallgatták, mintha e szavak a legtitkosabb ösztöneikre válaszoltak volna. Számomra e szavak többet jelentettek a befogadandó megfigyelésnél; összefoglalták mindazt, amit a magyarizmusról megtudtam, szemem előtt elvonultatták a magyar faj múltjának, és kétségkívül a jövőjének is legfontosabb vonásait: győzelmek és kudarcok hosszú láncolatát, sok dicsőséget és sok balszerencsét, és e változandóságok végén a választást két lehetőség közül: okosan elnyert győzelem vagy bukás, amely a legutolsó lenne.

FORDÍTOTTA SZIGETI CSABA