AZ 1975. JANUÁR 22-I ELŐADÁS¹

Az anomália területét alkotó három alak: az emberi szörny; a megjavítandó individuum; a maszturbáló gyermek. – A szexuális szörnyeteg közvetít a szörny individuum és a szexuális deviáns között. – A három alak történeti áttekintése. – E három alak történeti fontossági sorrendjének megfordulása. – A szörny jogi fogalma. – A szent embriológia és a szörny jogi-biológiai elmélete. – A sziámi ikrek. – A hermafroditák: kisebb jelentőségű esetek. – A Marie Lemarcis-ügy. – Az Anne Grandjean-ügy.

Ma szeretnék nekikezdeni annak az elemzésnek, amely az anomália terepének 19. századi működését vizsgálja. Meg akarom mutatni önöknek, hogy e terep három elem alapján szerveződött meg. A három elem a 18. században kezdett elkülönülni, meghatározást nyerni, s továbbélt a 19. században, létrehozván az anomália terepét, amely fokozatosan beborította, kisajátította és gyarmatosította, majd végül el is nyelte őket. Ez a három elem végső soron három alakot jelent, vagy, ha úgy tetszik, három olyan területet, amelyeken belül az anomália problémája felmerült.

Ezen alakok között az első az, amelyet „emberi szörnynek” fogok nevezni. Az emberi szörny értelmezési kerete persze a törvény. A szörny fogalma lényegileg jogi fogalom – jogi, de természetesen a szó tág értelmében, minthogy a szörnyet az határozza meg, hogy mind létében, mind formájában nem csupán a társadalom törvényeit hágja át, hanem a természettörvényeket is. A szörny már puszta létével is kettős törvényszegést követ el. Vagyis az a terep, ahol a szörny felbukkan, a „jogi-biológiai” területe. Másfelől a szörny ebben a térben egyszerre tűnik fel mint szélsőséges és mint szélsőségesen ritka jelenség. ő jelenti a határt, illetve a törvény kifordításának helyét, ugyanakkor egyben kivétel is, mivel csak néhány igazán szélsőséges esetben fordul elő. Mondhatni, a szörny összekapcsolja a lehetetlent a tilossal.

S innen ered némely többértelműség, amelyek még majd sokáig kísértik az abnormális ember alakját – ezért akarok egy kicsit ezekkel foglalkozni –, még akkor is, amikor az abnormális ember, ahogyan a 18. század gyakorlatában és tudásában létrejön, magára szabja, eltulajdonítja, azaz némiképp magába szívja a szörnyre jellemző tulajdonságokat. A szörny ellentmond a törvénynek. ő maga a törvénysértés, mégpedig a törvénysértés legfelsőbb foka. Mégis, mint törvénysértés (illetve annak szinte nyers formája) nem vált ki a törvény oldaláról olyan választ, amely törvényes válasz volna. Másként fogalmazva: a szörny erejét és nyugtalanító képességét az alkotja, hogy bár megsérti a törvényt, mégis hallgatásra ítéli. Csapdába csalja a törvényt, amelyet éppen megszeg. Végső soron abban a pillanatban, amikor létezése folytán megszegi a törvényt, a szörny nem a törvény reakcióját váltja ki, hanem valami egészen mást. Előidézhet erőszakot, a megsemmisítés puszta vágyát, orvosi gondoskodást vagy akár sajnálatot is. De nem maga a törvény válaszol az ellene intézett támadásra, amelyet a szörnyeteg léte jelent. A szörny olyan törvénysértés, amely automatikusan helyezi önmagát a törvényen kívülre, és ez jelenti az első ellentmondást. A másodikat pedig az, hogy a szörnyeteg a természetellenesnek spontán és brutális, de – ebből következően – természetes formája. A szörny minden kicsiny, lehetséges szabályszegése a természet önnön játéka által kibontakoztatott formáját, egyre bővülő modelljét jelenti. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy a szörny minden kicsiny eltérés nagy modellje, az anomália összes – apró viselkedésekben tetten ért – formái felfogásának az elve. Fellelni az alapvető szörny mivoltot a piciny anomáliák, devianciák, szabálytalanságok mögött: ez az a probléma, amely a 19. század folyamán újra és újra felbukkan. Ezt a kérdést teszi fel például Lombroso, amikor bűnözőkkel lesz dolga.² Milyen az a nagy természeti szörny, aki felsejlik a piti tolvaj mögött? A szörny, paradox módon, határhelyzete ellenére, dacára annak, hogy egyszerre lehetetlen és tiltott – a felfogás elveként szolgál. Mindazonáltal, az intelligibilitás ezen elve valójában tautologikus elv, minthogy a szörnynek pontosan az a jellegzetessége, hogy szörnyként jeleníti meg önmagát, hogy önmagából magyarázza meg az összes elváltozást, amely belőle származhat, ugyanakkor maga felfoghatatlan marad. Azaz, ő ez a tautologikus intelligibilitás, a magyarázat olyan elve, amely csak önmagára utal, s amely az anomália elemzéseinek a legmélyén található.

Az emberi szörny eme kétértelműségei, amelyek a 18. század végén és a 19. század elején bontakoztak ki, újra jelenvalóvá, élővé váltak az anomália egész problematikájában, valamint a körötte forgó összes, 19. századi jogi vagy orvosi technikában, persze enyhített formában, tompítottan, de mégiscsak igen jellegzetes módon. Egyszóval, a rendellenes végső soron hétköznapi, banálissá vált szörnyeteg (éspedig a 19. század végéig, sőt talán a 20. századig is ilyen; emlékezzenek csak azokra a szakértői véleményekre, amelyeket az első alkalommal olvastam fel önöknek). A rendellenes még sokáig megmarad egyfajta halovány szörnyetegnek. Ezt az első alakot szeretném most egy kicsit alaposabban tanulmányozni.

A második alakot, amelyre később még visszatérek, és amelyik szintén része az anomália és az abnormális egyén genealógiájának, „megjavítandó egyénnek” nevezhetjük. ő is olyan szereplő, aki a 18. században már nagyon tisztán jelenik meg, de hozzánk időben közelebbi, mint a szörny, aki mögött, mint majd látni fogják, igen hosszú múlt áll. A megjavítandó egyén végső soron a 17. és a 18. század, azaz a klasszikus kor specifikuma. Értelmezési kerete természetesen sokkal szűkebb, mint a szörnyé. A szörny értelmezési kerete a természet és a társadalom volt, a világ törvényeinek összessége: egy kozmológiai avagy antikozmológiai létezőről van szó. A megjavítandó egyéné természetesen jóval határoltabb: nem más, mint a család, belső hatalmának gyakorlása vagy önfenntartásának biztosítása közben; a család annyiban is, amennyiben az intézmények magukhoz kötik vagy támogatják. A megjavítandó egyén abban a játékban, konfliktusban, a támasztékok ama rendszerében bukkan fel, amelynek tagjai egyfelől a család, másfelől az iskola, a műhely, az utca, a negyed, a hitközség, a templom, a rendőrség stb. Vagyis ez az a keret, amely a megjavítandó egyén megjelenési terepét jelöli.

De még másvalami is megkülönbözteti a megjavítandó egyént a szörnytől: előfordulásának bizonyosan sokkal nagyobb a gyakorisága. A szörny definíció szerint kivétel; a megjavítandó egyén viszont gyakori jelenség. Annyira gyakori jelenség, hogy – és ez az első paradoxona – mintha szabálytalanságában szabályos volna. Következésképpen ebből számos többértelműség származik, amelyeket még a 18. század után is sokáig fellelhetünk az abnormális ember problematikájában. Íme az első: minthogy a megjavítandó egyén igen gyakori, ugyanis nagyon közel esik a szabályhoz, mindig nagyon nehéz a meghatározása. Egyfelől közvetlen, mindennapi bizonyosság, ami miatt rögtön képesek vagyunk felismerni, mégpedig anélkül, hogy bizonyítékot kellene rá szolgáltatnunk, annyira ismerős. Következésképpen, mivel nem kell bizonyítékkal szolgálnunk, soha nem is tudjuk valójában bebizonyítani, hogy az egyén javíthatatlan. Pontosan az eldönthetetlenség határán helyezkedik el. Nem kell bizonyítékokat szolgáltatnunk, de nem is szolgálhatunk bizonyító eljárással. Ez az első többértelműség.

A második pedig az, hogy a megjavítandó egyén annyiban mutatkozik megjavítandónak, amennyiben kudarcot vallott a fegyelmezés (dressage) minden technikája, minden eljárása, minden bevett és a család által érte hozott erőfeszítés is, amely a megjavítását szolgálta volna. Ami tehát a megjavítandó egyént meghatározza, az nem más, mint hogy javíthatatlan. S mégis, paradox módon, a javíthatatlan, amennyiben javíthatatlan, jónéhány specifikus beavatkozást gerjeszt maga körül, többlet beavatkozást (sur-intervention), a fegyelmezés és a megjavítás szokásos és családi technikáihoz képest, azaz a fegyelmezés és a fokozott megjavítás (sur-correction) új technológiáját. Olyannyira, hogy ezen megjavítandó egyén körül kirajzolódik a javíthatatlanság és a javíthatóság közötti játéktér. Kirajzolódik a javítható javíthatatlanság tengelye, amelyen a későbbiekben, a 19. században, fellelhetjük majd a rendellenes egyént. A javíthatatlan javíthatóság tengelye a 19. században kifejlődő, a rendelleneseknek szánt intézmények alapjául fog szolgálni. A 19. század rendellenes egyéne, az elhalványult és mindennapivá lett szörny, egyúttal javíthatatlan is, olyan javíthatatlan valaki, akit a megjavítás gépezetének a közepébe helyeznek. Íme a 19. századi abnormális egyén második elődje.

A harmadik pedig a „maszturbáló” egyén. A maszturbáló egyén, a maszturbáló gyermek a 19. század teljesen új figurája (pontosabban a 18. század végén bukkan fel), amelynek megjelenési terepe a család. Sőt, mondhatni, még a családnál is valami szűkebb: értelmezési kerete nem a természet és a társadalom, mint a szörny [esetében], és nem is a család és környezete, mint a megjavítandó egyén [esetében]. Egy sokkal szűkebb térről van szó. A hálószobáról, az ágyról, a testről; a szülőkről, a közvetlen megfigyelőkről, a testvérekről; az orvosról: mindez egyfajta kicsiny cellát alkot az egyén és teste körül.

A maszturbáló egyén ezen alakja, amely a 18. század végén bukkan fel, a szörnyhöz és a javítható javíthatatlanhoz képest jónéhány sajátságos jeggyel bír. Először is, a maszturbáló egyén a 18. század pedagógiai gondolkodásában, tudásában és technikáiban egyáltalán nem úgy tűnik fel, mint valamiféle kivételes, de még csak nem is úgy, mint gyakran előforduló individuum. Hanem úgy jelenik meg, mint egy szinte univerzális egyén. Erről az abszolút univerzális egyénről, vagy inkább a maszturbálás ezen univerzálisként felismert gyakorlatáról ugyanakkor azt is állítják, hogy ismeretlen avagy félreismert, amelyről senki nem tud, senki nem beszél, és amelynek titkát soha nem árulják el. A maszturbálás az az univerzális, mindenki által ismert titok, amelyet senki sem fed fel senki másnak. Minden egyes ember által őrzött titok, amely soha nem jut öntudatára, soha nem lesz univerzális diskurzus tárgya (később erre még visszatérünk), s amelynek általános megfogalmazása a következő (alig változtatok azon, ahogyan a 18. század végi könyvekben írnak a maszturbációról): „Szinte senki nem tudja, hogy szinte mindenki csinálja”. Valami teljesen alapvető dologgal találkozunk az antropológiai tudás és antropológiai technikák 19. századi megszervezésében. Ezt a mindenki által tudott, de senki által tovább nem adott titkot kvázi-univerzalitásában szinte minden rossz lehetséges, sőt valós gyökereként tételezik. E titok olyanfajta többértékű okságot képvisel, amelyhez hozzákapcsolhatjuk – és amelyhez a 18. századi orvosok közvetlenül hozzá is kapcsolták – a testi, idegrendszeri és pszichikai betegségek egész tárházát, teljes arzenálját. Végső soron a 18. század végének orvoslásában gyakorlatilag egyetlen olyan betegség sincs, amely ne ebből a kóroktanból, azaz a szexualitás kóroktanából származna. Vagyis ez az univerzális elv, amelyet gyakorlatilag mindenkinél megtalálhatunk, egyúttal a természet legszélsőségesebb megváltozásának az elve is; az egyes ember betegségének a magyarázó elve is. Minthogy szinte mindenki maszturbál, ez az elv megmagyarázza, hogy egyesek miért szenvednek olyan extrém betegségben, amilyenben rajtuk kívül senki más. A szexualitással és a szexuális anomáliákkal kapcsolatban ezt a fajta kóroktani paradoxont lelhetik fel egészen a 19., sőt a 20. századig. Vagyis, nincsen ebben semmi meglepő. Ami meglepő, ha tetszik, az az, hogy ez a fajta paradoxon és az elemzés ezen általános formája már a 18. század legutolsó éveiben is ennyire axiomatikus módon tételeződtek.

Hogy megfelelőképp elhelyezhessük az anomália ezen archeológiáját, kijelenthetjük, hogy a 19. század abnormális egyéne e három alak, azaz a szörny, a javíthatatlan és a maszturbáló leszármazottja. A 19. századi abnormális egyént így továbbra is megjelöli a fokozatosan elhalványodó és áttetszővé váló szörny mivolt – majd, már sokkal később, az orvosi és jogi gyakorlatban, illetve a tudásban, valamint az őt körülvevő intézményekben is ekként jelenik meg –, illetve eme javítható javíthatatlanság, amelyet egyre inkább kezelésbe vesznek a megjavítás gépezetei. És végül, a rendellenest megjelöli ez a közös, de egyedi titok, amely a legborzalmasabb szingularitások általános és univerzális kóroktana. Ebből következően az abnormális egyén genealógiája a következő három alakhoz utal bennünket: a szörnyhöz, a megjavítandó egyénhez és az onanistához.

Mielőtt nekiállnék most a szörny tanulmányozásának, szeretnék néhány megjegyzést előrebocsátani. Íme az első. Természetesen ez a három említett figura kapcsolatba lép egymással, mégpedig már igen korán, a 18. század második felétől fogva. Például megjelenik egy olyan alak, amelyik a megelőző korszakokban ismeretlen volt: a szexuális szörny figurája. A szörny individuum és a szexuális deviáns alakjai között tehát kapcsolat jön létre. Ám e téma megfordítása is megjelenik, azaz, hogy a maszturbálás nem csupán a legborzalmasabb betegségeket képes előidézni, hanem a test legborzasztóbb elváltozásait is, és végső soron a viselkedés legvadabb szörny jellegét is. Azt is láthatják, hogy a 18. század végén minden, a megjavítást célzó intézmény egyre inkább odafigyel a szexualitásra és a maszturbálásra, mint amelyek a javíthatatlan egyén problémájának a középpontját alkotják. Olyannyira, hogy a szörny, a javíthatatlan és a maszturbáló olyan figurákká lesznek, akik kicserélik egymással némely tulajdonságaikat, illetve akiknek karakterjegyei összecserélődnek. Mégis azt gondolom – és ez az egyik lényegi pont, amelyet hangsúlyozni szeretnék –, hogy mindennek ellenére ez a három alak egymástól tökéletesen megkülönböztetett és elkülönített marad a 18. század végéig és a 19. század elejéig. És majd csak akkor alakul ki az emberi anomália, az abnormális egyének technológiája, amikor létrehozzák a tudás és a hatalom egyöntetű hálózatát, amely egyesíteni fogja ezt a három alakot, de legalábbis kezelésbe veszi őket a szabályszerűségek ugyanazon rendszere szerint. Csupán ebben a pillanatban jön létre valójában az anomáliák azon terepe, ahol megtaláljuk mind a szörny, mind a javíthatatlan, mind pedig a maszturbáló többértelműségeit, ám ezúttal ezek egy homogén és egy viszonylagosan szabályos terepen belül lesznek újraértelmezve. Viszont az ezt megelőző, azaz az általam tárgyalt korszakban (18. század vége – 19. század eleje) ez a három alak még megkülönböztetett marad. Megkülönböztetett, mégpedig amennyiben a hatalom és a tudás rendszerei, amelyekhez ez a három alak rendelődik, még egymástól elkülönülnek.

Tehát a szörny azon keretben nyer értelmet, amelyet általánosságban politikai-jogi hatalomként nevezhetünk meg. Alakja egyre erőteljesebben körvonalazódik, majd a 18. század végén megváltozik, párhuzamosan a politikai-jogi hatalom átalakulásával. Ahogyan a család funkciói újjászerveződnek és a fegyelmezés technikáinak fejlődése új irányt vesz, úgy körvonalazódik egyre inkább a javíthatatlan egyén – alakot ölt, átalakul és kidolgozottabbá válik. Ami a maszturbálót illeti, ő az egyén testét kezelésbe vevő hatalmak újjászerveződése révén jelenik meg és ölt alakot. Természetesen a hatalom ezen instanciái nem függetlenek egymástól; de nem is jellemezhetőek ugyanazon működésmód által. Nem létezik a hatalomnak olyan technológiája, amely összekapcsolná őket, s ezáltal biztosítaná koherens működésüket. Úgy vélem, ezért lelhetjük fel ezt a három alakot egymástól elkülönítetten. Ugyanígy, a tudás instanciái, amelyekre ezek az alakok utalnak, szintén el vannak választva egymástól. Egyikük, a szörny, abban a természettörténetben értelmeződik, amelynek középpontjában elsősorban a fajok, a nemek, a különböző világok stb. közötti abszolút és megmásíthatatlan különbségtétel áll. A javíthatatlan egyén pedig egy olyan típusú tudás számára nyer értelmet, amely fokozatosan alakul ki a 18. század folyamán pedagógiai technikákból, illetve a csoportos oktatás és a képességfejlesztés technikáiból. Végül pedig a maszturbáló egyén nagyon későn jelenik meg, a 18. század legutolsó éveiben, a szexualitás születő biológiájához kapcsolódóan, amely tudományos rendszerességét csak az 1820–1830-as években nyeri el. Az anomália kontrollját a 19. században a hatalom és a tudás technikájaként szervezték meg, mégpedig úgy, hogy a hatalom és a tudás instanciáit – amelyek a 18. században még szétszórtan működtek – összekapcsolták, jelentéses viszonyba állították és egymáshoz igazították.

És még egy második megjegyzés: teljesen nyilvánvalóan létezik egy történelmi lejtő, amelynek a 19. század folyamán igen jelentős a szerepe, s amelyen megfordul e három alak fontossági sorrendje. A 18. század végén vagy a 18. század folyamán a legfontosabb, a domináns alak, amely a 19. század eleji bírósági gyakorlatban is felbukkan (mégpedig milyen erőteljesen!), a szörny alakja. A szörny jelenti a problémát, általa kérdőjeleződik meg mind az orvosi, mind a bírósági rendszer. Az 1820–1830-as években a szörny körül fog kibomlani az anomália egész problematikája, az olyan szörnyűséges bűntettek körül, mint amelyeket a sélestat-i asszony, Henriette Cornier, Léger, Papavoine stb. követtek el, s amelyekről még majd szót ejtünk.³ A szörny a legfontosabb figura, aki körül a hatalom instanciái és a tudásterületek felbolydulnak és újjászerveződnek. A későbbiekben fokozatosan a legszerényebb, a legdiszkrétebb, a tudományosan legkevésbé túlterhelt alak, az, aki a hatalom számára leginkább közömbösnek tűnik, vagyis a maszturbáló egyén – vagy, ha tetszik, a szexuális deviancia univerzalitása – lesz az, aki egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Ez az alak a 19. század végére elfedi a többit, és ekkor már hordozza azon problémák többségét, amelyek az anomália körébe tartoznak.

Ennyit tehát e három alak elhelyezkedéséről. A következő három vagy négy előadás során szeretném egy kicsit tanulmányozni e három alak kialakulását, átalakulását és pályáját a 18. századtól a 19. század második feléig, vagyis először létrejöttükben, majd addig az időpontig, amíg magába olvasztja őket az anomália problémája, technikája és tudománya.

Ma a szörnyet kezdjük el tárgyalni.⁴ Szörnyről, azaz nem orvosi, hanem jogi fogalomról van szó. A római jogban, amely természetesen a szörny egész problematikájának háttereként szolgál, gondosan, ha nem is teljesen világosan megkülönböztettek két kategóriát: egyrészt a torz, a nyomorék, a hibás (défectueux) kategóriáját (ezeket nevezték portentumnak vagy ostentumnak), másfelől a tulajdonképpeni szörnyet.⁵ Mi a szörny ebben az egyszerre jogi és tudományos tradícióban? A szörny a középkortól a minket érdeklő 19. századig elsősorban a keverék. Két világ keveréke, az állati és az emberi világé: a borjúfejű ember, a madárlábú ember – szörnyek.⁶ Két különböző fajta összevegyülése vagy keveréke is az: a birkafejű disznó szörny. Két egyén keveréke is szörny: akinek két feje és egy teste van, vagy akinek két teste és egy feje. Vagy a két nem keveréke: aki egyszerre férfi és nő, az szörny. Az élet és a halál keveréke: az a magzat, amelyik életképtelen morfológiával jön a világra, mégis sikerül életben maradnia néhány percig vagy napig, szörny. Végül, formák keveréke: akinek nincs se karja, se lába, mint egy kígyónak, az szörny. Vagyis a szörny mivolt esetén a természeti határok, az osztályozások, a táblázat, a törvény mint táblázat áthágásáról van szó. De nem gondolom, hogy csupán ez alkotná a szörnyet. A természettörvény áthágása a jog megsértésével nem elégséges a szörny mivolthoz – kétségtelenül már a középkor gondolkodásában sem, de a 17. és a 18. század gondolkodásában bizonyosan nem. Hogy szörny mivoltról beszélhessünk, szükséges, hogy a természeti korlát, a törvény-táblázat áthágása a polgári, a vallási vagy az isteni törvény valamely tiltására vonatkozzon vagy akár kétségbe is vonja azt; avagy, hogy a határsértés olyan helyzetet hozzon létre, amelyben lehetetlenné válik a polgári, vallási vagy isteni törvény alkalmazása. Csak akkor beszélhetünk szörny mivoltról, ha a természettörvényben beállt rendetlenség érinti, felforgatja, megingatja a jogot, legyen az polgári jog, kánonjog vagy vallási jog. A különbség a nyomorék és a szörny mivolt között két törvénysértés találkozásánál válik hangsúlyossá, a természeti törvény- táblázat megsértése és Isten vagy a társadalmak által hozott törvény áthágása közötti találkozásnál, a súrlódási pontjukon. Persze a nyomorék mivolt is valami olyasmi, ami felforgatja a természet rendjét, de mégsem ugyanaz, mint a szörny mivolt, mivel megvan a helye a polgári jogban vagy a kánonjogban. A nyomorék hiába nem felel meg a természetnek, a jog mégis számol vele. Ezzel szemben a szörny jelleg természeti szabálytalanság, olyannyira, hogy amikor megjelenik, a törvény megkérdőjeleződik, nem képes tovább működni. A jog kénytelen megvizsgálni saját alapjait vagy gyakorlatát, esetleg el kell hallgatnia, háttérbe kell vonulnia, egy másik utalásrendszerre kell hivatkoznia vagy fel kell találnia egy kazuisztikát. A szörny végső soron az a szükségszerű kazuisztika, amelyet a természet rendetlensége hív elő a jogból.

Vagyis azt mondhatjuk, hogy szörny az, akiből kiolvasható két világ keveredése. Hiszen, egyfelől, vajon amikor egyazon individuumban felfedezhetjük mind az állat, mind pedig az emberi faj jelenlétét, e jelenség okát keresve mivel is találjuk magunkat szemben? Az emberi és az isteni jog megsértésével, vagyis az emberi fajból származó individuum és egy állat mint nemzői közötti paráználkodással.⁷ Azért jelenik meg a szörny, akiben két világ keveredik, mert szexuális kapcsolat létesült egy férfi és egy állat vagy egy nő és egy állat között. Ebben az értelemben visszatérünk a polgári vagy a vallási jog megsértéséhez. Ugyanakkor, amikor a természeti rendetlenség visszautal a vallási vagy a polgári jog megsértésére, ez a vallási vagy polgári jogot abszolút módon zavarja össze, ami például abban a tényben is megmutatkozik, hogy felmerül a probléma, vajon meg kell-e keresztelni vagy sem egy olyan individuumot, akinek emberteste és állatfeje vagy állatteste és emberfeje van. A kánonjog, amely pedig megannyi nyomorék, fogyatékos stb. állapottal képes számolni, ezt nem képes megoldani. Azaz, ha a természet rendetlensége felforgatja a jogrendet, akkor bukkan fel a szörny. Ugyanígy problémát, jogi problémát okoz például egy torz lény születése, aki szükségképp halálra van ítélve, mégis él néhány másodpercig, óráig vagy napig.⁸, Paris, 1762. A szörnyek megkereszteléséről szóló fejezet vége világossá teszi, hogy annak ellenére, hogy a szörny, aki „egész felépítésében torz és visszataszító, hamarosan természetes módon meghal”, a törvény „kifejezetten tiltja e szörnyek megölését, és elrendeli, hívjanak papot, hogy megszemlélje, és ítéljen felőle” (192–193.).] Ez a természet rendjének megsértése, ugyanakkor jogi talány is. Például az örökösödési jogban, a joggyakorlaton belül, találunk vég nélkül tárgyalt eseteket, amelyeknek íme egy tipikus példája. A terhes nő férje meghal, és végrendeletet hagy, amelyben ezt írja: „Ha a gyermek, akit a feleségem vár, megszületik, megörökli minden vagyonomat. Ha ellenben nem születik meg, ha halva születik, ha halvaszületett, az esetben vagyonom a családomra száll”.⁹ De ha egy szörny születik, kire száll a vagyon? Úgy kell-e vélekednünk, hogy a gyermek megszületett, vagy úgy, hogy nem született meg? Amikor megszületik az életnek és a halálnak ez a keveréke, a szörnyszülött gyermek, a jog számára ez megoldhatatlan problémát jelent. Amikor egy szörny két testtel vagy két fejjel születik, vajon egyszer vagy kétszer kell megkeresztelni?¹⁰ Azt kell-e gondolni, hogy egy, vagy azt, hogy két gyermekünk született?¹¹, akkor külön-külön két keresztelőt kell tartani, mert ez esetben bizonyosan két ember és két lélek van; ha sürgősséggel kell eljárni, lehetőség van arra, hogy egyetlen formulát használjunk többes számban: ’Megkeresztellek benneteket’, ’Ego vos baptiso’ (Uo., 190–191.).] Megtaláltam egy sziámi ikerpár történetének a nyomait, amelynek egyik tagja bűnt követett el, és felmerült a probléma, hogy vajon egyiküket, vagy mindkettőjüket ki kell-e végezni (de sajnos nem jöttem rá, hol lehetnek a perirat részletei, illetve, hogy hogyan lehetne ezt megtudni).¹² Ha kivégeznék az egyiket, a másik is meghalna, ám ha élni hagyják az ártatlant, a másikat is életben kell hagyni.¹³ Így bukkan fel a szörny mivolt problémája. A kétnemű lény szintén szörny, akiről nem tudjuk, hogy fiúként vagy lányként kell-e vele bánni; hogy megengedhető-e vagy sem, hogy megházasodjon és hogy kivel; hogy részesedhet-e az egyházi szentségekből; hogy felszentelhető-e pappá stb.¹⁴

A jogi teratológia mindezen problémái vannak kifejtve egy nagyon érdekes könyvben, amelynek hatalmas a jelentősége a szörny jogi-természeti, jogi-orvosi problémája születésének és fejlődésének megértése szempontjából. Ezt a könyvet egy Cangiamila nevű pap írta. 1745-ben kiadott egy szöveget, melynek címe Értekezés a szent embriológiáról, s amelyben megtalálhatják a szörny jogi-természeti és jogi-biológiai elméletét.¹⁵, Abrégé de l’embryologie sacrée ou Traité des devoirs des prêtres, des médecins, des chirurgiens, et des sages-femmes envers les enfants qui sont dans le sein de leur mère, Paris, 1766. A jogi-természeti és a jogi-biológiai elmélet elemzésében legfőképp a III. könyv VIII. fejezetére támaszkodik: „Du baptême des monstres”), 188–193.] Vagyis, a szörny a 18. században pontosan a természet és a jog találkozási pontján bukkan fel és lép működésbe. Magában hordozza a természeti határ megsértését, a fajok keveredését, a határok és jellegek összekeveredését. De csak azért szörny, mert jogi labirintus is, a törvény megerőszakolása és zavarba hozása, a jog szintjén végbemenő határsértés és eldönthetetlenség. A szörny a 18. században egy jogi-természeti komplexum.

Amit most önöknek elmondtam, az a 18. századra érvényes – s valóban azt gondolom, hogy a szörny ezen jogi-természeti működésmódja igen régi. S még hosszú ideig találkozunk vele a 19. században is. A szörnnyel találkozunk áthelyeződött és átalakult formájában még azokban a szakértői véleményekben is, amelyeket felolvastam önöknek. De számomra úgy tűnik, hogy a szörny mivolt új elméletének 19. századi kidolgozása az alapján megy végbe, ami a 18. században csak egy bizonyos fajta szörnyet jellemez. Azt gondolom, hogy minden korszakban – legalábbis, ami a jogi és az orvosi gondolkodást illeti – léteztek a szörny kitüntetett formái. A középkorban ez nyilvánvaló módon az állatias ember, vagyis két világ keveréke volt, egyszerre ember és állat. Igencsak meglepő – noha ezt még kissé alaposabban kellene tanulmányozni –, hogy a reneszánsz korban létezett a szörny mivolt olyan formája, amely különösképp kitüntetett volt, általában az irodalomban, de az orvosi és a jogi és szintúgy a vallási könyvekben is: a sziámi ikrek. Az egy, aki kettő, a kettő, akik egyek. S egy nagyon különös utalás kapcsolódik hozzájuk, amelyet ezekben a 16. század végi és még a 17. század eleji elemzésekben is szinte mindig megtalálunk, de legalábbis rendszeresen felbukkan: az az egyén, akinek csak egy feje és két teste van, vagy akinek egy teste és két feje, ez a királyság képe, de a két vallási közösségre oszlott kereszténységé is. És nagyon érdekes eszmecserék zajlanak, amelyekben a vallási és az orvosi problematika egymáshoz kapcsolódnak. Különösen ilyen az a történet, amelyben sziámi fivéreket [jav.: nővéreket] kereszteltek meg, azaz hozzáfogtak a megkeresztelésükhöz. Az egyiket meg is keresztelték, de a másik meghalt, mielőtt részesülhetett volna a keresztségből. Roppant nagy tanácskozás következik tehát, majd a (keresztelő) katolikus pap így szól: „Nincs itt semmi nehézség. Hogy a másik meghalt, azért történt, mert protestáns lett volna”. És itt megjelenik a francia királyság képe, amelynek egyik felét megmenti a keresztség, míg a másik elátkozott és elveszett lesz. Mindenesetre jellemző, hogy a 16. század végén és a 17. század elején jogi, orvosi és vallási ügyekben a sziámi ikrek alkották a leggyakoribb témát.¹⁶

Ám a klasszikus korban már a szörny mivolt egy harmadik típusa a kitüntetett: a hermafroditák. A hermafroditák körül kialakult vagy kezdett kialakulni a szörny új figurája, aki a 18. század végén születik meg és a 19. század elejéig működik. Úgy vélhetjük – noha nyilván tanulmányozni kellene a dolgokat kissé közelebbről is –, legalábbis ezt szokták mondani, hogy végig a középkorban, egészen a 16. századig (és legalább a 17. század elejéig) a hermafroditákat szörnynek tartották és kivégezték, máglyán megégették, hamvaikat szétszórták. Fogadjuk el, hogy így volt. S valóban, a 16. század legvégén, 1599-ben, egy hermafrodita megbüntetésének esetével találkozunk, amikor hermafroditaként lett elítélve, anélkül hogy bármi más is közrejátszott volna, mint az a tény, hogy hermafrodita. Antoine Collas-nak hívták, és feljelentették mint hermafroditát. Dőle-ban lakott, s miután az orvosok megvizsgálták, megállapították, hogy valóban, az illető mind a két nemi szervvel rendelkezik, de csak azért rendelkezhet mind a két nemi szervvel, mert a Sátánnal hált együtt, és ezek, a Sátánnal való együttlétek adtak hozzá egy második nemi szervet az eredetihez. Mikor kivallatták, a hermafrodita bevallotta, hogy valóban együtt volt a Sátánnal, és ezért élve elégették máglyán Dőle- ban, 1599-ben. Számomra úgy tűnik, hogy ez volt az egyik utolsó eset, amikor egy hermafroditát hermafroditasága miatt megégettek.¹⁷ egy Antide Collas nevezetű Dőle-i asszonyt megvádoltak, hogy olyan testi elváltozást mutat, amely, a periratok részletes tartalmi tanulmányozása alapján, a Marie le Marcis-éhoz hasonló esetté válhatott. Orvosokat kértek fel, hogy végezzék el a vizsgálatot; megállapították, hogy nemi szervének elváltozása a démonokkal való istentelen együttlét következménye. Minthogy ezek a következtetések a vádat támasztották alá, Antide Collast ismét börtönébe vezették. Vallatásnak vetették alá: megkínozták; egy kis ideig ellenállt, ám a borzalmas szenvedések megtörték, s vallomást tett: ’Bevallotta, írja a krónikás, hogy bűnös kapcsolatra lépett a Sátánnal; élve elégették Dőle főterén’”.]

Ezután nem sokkal egy más típusú jogalkalmazást látunk felbukkanni – amelyet nagyon hosszan fejtegetnek a Brillon-féle Franciaország parlamenti határozatainak szótárában¹⁸ –, rámutatva, hogy legalábbis a 17. századtól fogva, a hermafroditákat nem ítélik el pusztán hermafrodita mivoltukért. Ha ekként ismerték fel az illetőt, megkérték, hogy válassza meg a nemét, azt, amely esetében a domináns volt, és hogy az így meghatározott neme szerint viselkedjék, s különösen e szerint öltözködjön; s csak ha a másik, függelék nemi szervét is használatba vette, csak ekkor vonatkoztak rá a büntető törvények és érdemelte ki az ítéletet szodómia miatt.¹⁹ Rengeteg olyan esettel találkozunk, ahol hermafroditákat a függelék nemi szervük kiegészítő használatáért ítéltek el. Például Héricourt utal az 1761-ben [jav.: 1771-ben] kiadott a Franciaország egyházi törvényei című munkában egy, a 17. század legelején megesett történetre.²⁰ Egy hermafroditáról van szó, akit – miután a férfi nemet választotta – elítéltek, mivel, egy másik férfival kapcsolatra lépve, másik nemi szervét is használta – ezért aztán máglyán megégették.²¹ Vagy, szintén a 17. század elején, volt két hermafrodita, akiket élve megégettek, s hamvaikat szétszórták, pusztán azért, mert együtt éltek, és ezért nyilván – legalábbis ezt feltételezték – mindketten mindkét nemi szervüket használták a másikkal való együttlétben.²² egy fiatal hermafroditát azzal vádoltak, hogy egy hasonló testi elváltozást mutató személlyel volt viszonya. Amint az eset kitudódott, a hatóság elfogatta a két szerencsétlent: perüket lefolytatták. […] Bűnösségük bizonyítást nyert, ezért halálra ítélték és kivégezték őket.”]

A hermafroditák története a 17. századtól a 18. század végéig igen figyelemreméltó. Két esetet fogok tárgyalni. Az első az 1614–15-ös évekből (jav.: 1601-ből ²³) származik, a második 1765-ből. Az elsőt a korban csak a „roueni hermafrodita” eseteként ismerték.²⁴ Egy olyan valakiről van szó, akit Marie Lemarcis-nak kereszteltek, és aki apránként férfivá változott, férfiruhákat kezdett hordani, majd feleségül vett egy özvegyet, akinek már volt három gyermeke. Feljelentik. Marie Lemarcis – aki ekkor már a Marin Lemarcis nevet viseli – bíróság elé áll, és elsőfokon a bírák orvosi szakvéleményt csináltatnak egy orvossal, egy gyógyszerésszel és két sebésszel. Ezek a férfiasság semmilyen jelét nem találják. Marie Lemarcis-t akasztásra és máglyára ítélik, hamvainak szétszórásával egyetemben. Ami a feleségét illeti (azaz a nőt, aki vele – mint férfival avagy nővel – együtt élt), arra ítélik, hogy végignézze férje kínhalálát, illetve, hogy a város keresztútjánál megostorozzák. Halálbüntetésről van szó, tehát fellebbeznek, s a [roueni] bíróságon újabb szakértői vélemény készül. A szakértők egyetértenek az előbbiekkel, miszerint nincs jele a férfiasságnak, kivéve egyiküket, egy Duval nevezetűt, aki felismeri a férfiasság jeleit. A roueni bíróság ítélete figyelemreméltó, minthogy szabadon engedi a nőt, csupán azt írja elő neki, hogy női ruhát hordjon, valamint megtiltja számára, hogy bárki más – egyik avagy másik nemű – emberrel együtt éljen, „halálbüntetés terhe mellett”. Vagyis, minden szexuális kapcsolatot megtiltanak neki, de nem ítélik el a hermafroditizmus ténye miatt, a hermafrodita természete miatt, és azért sem, amiért egy nővel élt, annak ellenére, hogy, úgy tűnik, esetében a női volt a domináns nemi szerv.

Ez az ügy számos okból tűnik számomra fontosnak. Először is azért, mert helyt adott két orvos közötti vitának: az egyik, akit Riolannak hívtak, a korszakban a szörnyek nagy specialistájának számított, és jó néhány könyvet írt a szörny mivoltról; a másik pedig Duval, az a híres orvos, akit az imént említettem, s aki az eltérő szakértői véleményt írta.²⁵.] Duval szakértői véleménye igen figyelemreméltó, mivel fellelhetjük benne a szexualitás klinikumának kezdetleges formáját. Duval olyan vizsgálatot végez, amely nem a bábák, az orvosok, a sebészek által végzett hagyományos vizsgálat. Részletekbe menően vizsgál tapintással, és ami igazán fontos: jelentésében részletes leírást ad a szervekről, arról, ahogyan tapasztalta őket. Azt hiszem, ez az első olyan orvosi szöveg, amelyben az emberi test nemi szerveződése nem általános formájában, hanem klinikai részletességgel szerepel egy egyedi eset kapcsán. Eddig az orvosi diskurzus csak általános értelemben beszélt a nemi szervekről, felépítésükről, és az közömbös maradt, hogy ezt kivel kapcsolatban teszi, valamint igen takarékosan bánt a szavakkal. Itt, épp ellenkezőleg, részletes és individualizált leírással találkozunk, valamint a dolgokat a nevükön nevezik.

Ám Duval nemcsak hogy így jár el, hanem a szexualitásról szóló orvosi diskurzus elméletét is megfogalmazza. A következőket mondja. Végső soron nem meglepő, hogy a szexualitás vagy a reprodukció szervei soha nem lehettek megnevezve az orvosi diskurzusban. Normális volt, hogy az orvos vonakodva nevezte meg ezeket a dolgokat. Miért is? Mert ez egy régi, ókori tradíció. Ugyanis az ókorban a nőket különösen megvetendőknek tartották. Az ókori nők olyan kicsapongó életet éltek, hogy rendjén való volt, ha egy nagy tudású ember nem beszélt a női nemi szervekről. Majd megérkezett Szűz Mária, mondja Duval, aki „Megváltónkat méhében hordozta”. Ekkor vezették be a „szent házasságot”, minden bujaságnak vége szakadt, és „a nők bűnös szokásai eltöröltettek”. Ebből adódik néhány következmény. Az első, hogy „a méh[et], amelyet elsősorban vádoltak a nőben annak előtte”, most „az univerzum legszeretetreméltóbb, legtisztább, legszentebb, leginkább imádatra méltó és legcsodálatosabb templomaként” kellett elismerni. Másodszor, a férfiak női méh iránti vonzalma már nem a bujaság iránti előszeretetükből fakadt, hanem egyfajta „érzékeny isteni utasításból”.²⁶ Harmadszor, a nő szerepét is elkezdték széles körben tisztelni. A kereszténység óta rájuk van bízva a ház javainak védelme és megőrzése s az utódoknak való átadása. Egy másik következmény, avagy mindennek az általános következménye: minthogy a méh szent tárggyá vált, attól fogva és azon okból, hogy a nőt szakralizálta a vallás, a házasság, valamint a vagyon átörökítésének gazdasági rendszere, szükségessé vált, hogy megismerjük a méhet. Vajon miért? Először is azért, mert a nők így elkerülhetnek sokféle fájdalmat, és különösen azért, hogy szüléskor ne haljanak meg sokan közülük. Végül és legfőképp pedig elkerülhetjük, hogy a születés pillanatában vagy még a születés előtt sok gyermek meghaljon. Majd Duval ehhez hozzátesz egy nyilvánvalóan hihetetlenül túlzó becslést: minden évben egymillió olyan gyermek akad, aki megszülethetne, ha az orvosok tudása megfelelően kimunkált volna ahhoz, hogy az anyák szülését elősegítse. Milyen sok gyermek nem jöhetett a világra; s ha anyjuk is meghalt, ugyanabba a sírba zárták be őket, mint a gyermekeiket, e „szégyenletes hallgatás” következtében, mondja Duval. Láthatják, hogy ebben az 1601- ből származó szövegben közvetlenül egymáshoz kapcsolódnak a nő vallási és gazdasági szakralizálásának témái és a nemzet népességszámhoz kötődő erejének szigorúan gazdasági témája, amely utóbbi már a merkantilistáktól származik. A nők értékesek, mivel reprodukciót végeznek; a gyermekek értékesek, mivel népességet alkotnak, és semmiféle „szégyenletes hallgatásnak” nem szabadna megakadályoznia, hogy megismerjük azt, ami lehetővé teszi ezen életek megmentését. Duval így ír: „Mily kegyetlenség, micsoda nyomorúság, mily hatalmas istentelenség, ha felismerjük, hogy megannyi lélek világra jötte […] csak egy berendezést (dispositif) kívánna meg a részünkről.” Ezzel a berendezéssel azonban nem rendelkezünk azon szavak miatt, amelyeket „némelyek csiklandósnak mondanak, s amelyek bujaságra indíthatnak.” Ám ez „elégtelen válasz, ha szembeállítjuk ennyi rosszal és hatalmas nehézséggel”.²⁷ Úgy vélem, hogy ez a szöveg igen jelentős, mivel itt nem csupán a nemi szervek orvosi leírásáról, egy egyedi eset klinikai leírásáról van szó, hanem a nemi szervekkel kapcsolatos egykori orvosi hallgatás és egy explicit diskurzus jelenlegi szükségességének elméletéről is.

Most nyitok egy kis zárójelet. Minduntalan azt halljuk, hogy a 16. századig és a 17. század elejéig a verbális szabadság, a diskurzusok ártatlansága lehetővé tette a szexualitás megnevezését, amely, ezzel szemben, a klasszikus korral kezdődően belépett a hallgatás vagy legalábbis a metafora rendjébe. Azt gondolom, hogy mindez egyszerre nagyon igaz és nagyon hamis is. Nagyon hamis, ha általában beszélünk a nyelvről, de nagyon igaz akkor, ha gondosan megkülönböztetjük, mely diszkurzív formációk és gyakorlatok típusaihoz fordulunk. E korszakkal kezdődően az irodalmi nyelvben a szexualitásról való beszédnek a cenzúra vagy az átvitt értelem rendjéhez kellett alkalmazkodnia, mígnem az orvosi diskurzusban pontosan egy ezzel ellentétes változás következett be. Az orvosi diskurzus egészen eddig a korszakig teljesen áthatolhatatlan és zárt maradt ezen kijelentés- és leírástípus előtt. Ebben a pillanatban, azaz a roueni hermafrodita esetekor láthatják felbukkanni és egyúttal elméleti koherenciára szert tenni a szexualitásról avagy a szexualitás anatómiai szervezettségéről szóló tudós diskurzust.

A másik ok, ami miatt jelentős a roueni hermafrodita esete, az a következő. Egyértelműen megfogalmazódik, hogy a hermafrodita szörny. Ez megtalálható Riolan szövegében is, amikor azt mondja, hogy a hermafrodita azért szörny, mert a természet rendje és mindennapi működése ellen való, hiszen a természet az emberi nemet két részre osztotta: hímre és nőstényre.²⁸ Azaz, ha valakinél egyszerre mind a két nemi szerv megtalálható, akkor szörnynek kell tartani és ekként kell felismerni. Másrészt, minthogy a hermafrodita szörny, Riolan szerint vizsgálatnak kell alávetni, hogy megállapítsák, milyen ruhákat viselhet, illetve, hogy megházasodhat-e és kivel.²⁹ Azaz, egyfelől tisztán megfogalmazza a szexualitásról és ennek szerveiről szóló orvosi diskurzus igényét, másfelől viszont a hermafroditizmus mint szörny mivolt még hagyományos koncepcióját vallja – amely hermafroditizmus, mint láthatják, mégis elkerüli az azelőtt szokásos ítéletet.

Most pedig ugorjunk 1765-re, 150 évvel későbbre, a 18. század végére. Egy csaknem hasonló esetről, Anne Grandjean ügyéről van szó, akit lánynak kereszteltek.³⁰, Mémoire pour Anne Grandjean connu sous le nom de Jean- Baptiste Grandjean, accusé et appelant, contre Monsieur le Procureur général, accusateur et intimé Question: „Un hermaphrodite, qui a épousé une fille, peut-il être réputé profanateur du sacrement de mariage, quand la nature, qui le trompait, l’appelait à l’état de mari?”, Paris, 1765; [C. Champeaux], Réflexions sur les hermaphrodites relativement à Anne Grand-Jean, qualifiée telle dans un mémoire de Maître Vermeil, avocat au Parlement, Avignon, 1765. Az esetnek azért ment híre Európában, mert ezek a ritka dokumentumok újra lettek tárgyalva és teljes terjedelmükben közölve in: G. Arnaud [de Ronsil], Dissertation sur les hermaphrodites, in Mémoires de chirurgie, I, Londres-Paris, 1768., 329–390. Arnaud németre is lefordíttatta őket: Anatomisch-chirurgische Abhandlung über die Hermaphroditen, Strassburg, 1777.] Azonban, ahogyan az illető, aki feljegyzést írt Grandjean felmentése érdekében, kifejezte, „tizennégy éves kora körül a gyönyör ösztöne társnőihez közelítette”.³¹ Minthogy Grandjeant aggodalommal tölti el az azonos neműek iránt érzett vonzalma, elhatározza, hogy fiúruhát ölt, majd el is költözik a városból, s Lyonban telepedik le, ahol feleségül vesz egy Françoise Lambert nevű nőt. Feljelentés alapján bíróság elé kell állnia. Megvizsgálja egy sebész, aki megállapítja, hogy nő, s minthogy egy másik nővel élt együtt, büntethető. Azt a nemi szervét használta, amelyik esetében nem volt domináns, ezért első fokon a bírók pellengérre ítélik, s a következő feliratot kell viselnie: „A házasság szentségének meggyalázója”.³² Pellengér, ostor és nádpálca. Anne Grandjean fellebbez a dauphinéi bírósághoz [autonóm fellebviteli bíróság, amelynek székhelye Grenoble – a ford.]. Bíróságon kívülre helyezik, azaz elengedik, de kötelezik, hogy női ruhát viseljen, és megtiltják, hogy Françoise Lambert-hez vagy bármilyen más nőhöz járjon. Láthatják, hogy ebben az ügyben a bírósági eljárás és az ítélet nagyjából ugyanaz, mint 1601-ben, azzal a különbséggel, hogy Françoise Lambert-t [helyesen: Anne Grandjeant] csak a nőkkel való érintkezéstől tiltják el, míg az előző esetben minden, „akármilyen” nemű személytől.³³ Marin Lemarcis számára ugyanis maga a szexualitás és a szexuális kapcsolat volt tiltva.³⁴ nyomatékosan megtiltja számára, hogy bárkivel, az egyik, avagy a másik nemből együtt éljen, halálbüntetés terhe mellett.” (J. Duval, Traité des hermaphrodits…, i. m., 410.)]

A Grandjean-ügy az 1601-es esettel való szinte teljes izomorfiája ellenére nagyon fontos fejlődést mutat. Először is abban, hogy a hermafroditizmus az orvosi diskurzusban már nem úgy van meghatározva, mint ahogyan még Riolan által volt, azaz nem a nemek keveredéseként.³⁵ Champaux a Grandjean-üggyel kapcsolatban írott és kiadott visszaemlékezéseiben kifejezetten utal az Orvoslás szótárának egy majdnem kortárs szöveghelyére, a „Hermafrodita” szócikkre, amelyben ez áll: „Az összes hermafroditáról szőtt történetet úgy tekintem, mint megannyi mesét”. ³⁶ Champeaux és a kortárs orvosok többsége számára nem létezik a nemek keveredése, soha sincs jelen egyszerre a két nem egyetlen organizmusban és egyetlen individuumban.³⁷ Viszont léteznek olyan egyének, akiknek „van egy [domináns] nemük, de amelynek nemző részei oly rosszul fejlődtek, hogy képtelenek a nemzésre [mind magukon belül, mind pedig kívül]”.³⁸ Vagyis, amit hermafroditizmusnak hívunk, az csupán fejlődési rendellenesség, amely impotenciával jár együtt. Vannak olyanok, akiknek férfi nemi szervük van, de részben női küllemük (ezt fogjuk majd másodlagos nemi jellegnek nevezni), s belőlük, mondja Champeaux, kevés van.³⁹ És vannak azok, akik nők, női szerveik vannak, míg megjelenésük, másodlagos nemi jegyeik férfiasak, és ezek az emberek, véli Champeaux, igen sokan vannak.⁴⁰

Vagyis a szörny jelleg már nem a nemek keveréke többé, már nem annak a határnak az áthágása, amely az egyik nemet a másiktól elválasztja.⁴¹ Másfelől – s itt kezdődik a szörny mivolt ama fogalmának kidolgozása, amellyel a 19. század elején találkozhatunk – nincsen nemek közötti összekeveredés: csak furcsaságok vannak, bizonyos hiányosságok, a természet elvétései. A természet eme furcsaságai, fejlődési rendellenességei, elvétései, csúfságai, bizonyos kriminális viselkedések elvévé vagy ürügyévé lesznek, de legalábbis azzá válhatnak. Anne Grandjean esetében nem magának ama ténynek, hogy hermafrodita, kell maga után vonnia a büntetést, mondja Champeaux. Hanem pusztán annak, hogy nő létére, perverz ízlése folytán a nőket szereti, és eme viselkedésnek, nem pedig a természet szörny jellegének kell kiváltania az elítélést. A szörny mivolt tehát többé már nem azoknak a jogosulatlan keveréke, amiket a természetnek szét kellett volna választania. Immár csupán szabálytalanság, enyhe elhajlás, mégis, kiválthatja a valódi, azaz a természeti szörny jelleget. Champeaux ezt mondja: „Miért tételeznénk fel ezen asszonyok esetében”, akik végső soron csak „buják, nemi szervük kettéoszlását, miért vetnénk el nemi szervük természetéről alkotott első benyomásaink alapján, hogy hajlamuk van az ilyen mértékben bűnös kicsapongásra? Ezáltal csak azokat a férfiakat – az emberek közt legalávalóbbakat – mentenénk fel szörnyű bűnük alól, akik elvetik a természetes egyesülést azért, hogy állatiasságukat más férfiakkal elégítsék ki. Mondanánk-e, hogy a nők közelében csak hidegséget éreznek, valamint, hogy a gyönyör ösztöne, amelynek nem ismerik az okát, ellenállhatatlanul saját nemükhöz közelíti őket? Szerencsétlen az, akit az ilyen okoskodás meggyőzhet”⁴².

Láthatják, hogy miképp bomlik fel a hermafrodita szörny mivolt jogi-természeti komplexuma. Valamifajta tökéletlenség, eltérés (megelőlegezve azt mondhatnánk, testi anomália) alapján tulajdonítanak valakinek szörny jelleget, amely már nem jogi-természeti, hanem jogi-morális; immár a viselkedés, s nem pedig a természet szörnyszerűségéről van szó.⁴³ És valóban, végülis a viselkedés szörny jellege az, ami megszervezte a Grandjean-ügy körüli vitát, illetve ami körül a vita forgott. Anne Grandjean védője, Vermeil, aki ügyvéd volt (valójában nem védte, mert abban az időben nem volt ügyvéd a büntetőjogban, de kiadott egy őt védelmező feljegyzést), éppen ellenkezőleg, az orvos általános véleményével szemben, a szerv eltorzult mivoltának a jelentőségét hangsúlyozta.⁴⁴ Vermeil, az orvosoknak ellentmondva, megpróbálta bebizonyítani, hogy Anne Grandjean esetében a nemi szervek keveredése, azaz valódi hermafroditizmus áll fenn. Ugyanis ez esetben felmenthette volna a morális szörnyszerűség orvosok megfogalmazta vádja alól – minthogy az orvosok a hermafroditát már nem szörny jellegűként ismerték fel, avagy, már nem ismerték el, hogy esetükben valóban a nemi szervek keveredéséről lenne szó. Bizonyítékát is fellelhetjük annak, hogy tényleg erről van szó, minthogy Anne Grandjean védelmében és az ő neve alatt megjelentettek egy költeményt, amely ahhoz a nőhöz írott szerelmes vers volt, akivel együtt élt. Sajnos ezt a verset valószínűleg másvalaki írta, nem pedig Anne Grandjean. Hosszú költemény ez, kecskerímben írva, s egyetlen értelme, vélném, abban áll, hogy Anne Grandjean védelmezőit megerősítve megmutassa, a vele együtt élő nő iránti szeretete teljességgel természetes, s nem szörnyszerű.⁴⁵

Mindenesetre, ha összehasonlítjuk az első (Rouen, 1601) és az utolsó (Lyon, 1765) ügyet, láthatjuk, hogy felsejlik egy változás, a morális szörny jellegnek, a viselkedés szörnyszerűségének autonómmá válása, aminek következtében a szörny régi kategóriája a testi és természeti felfordulás terepéről a sima és egyszerű bűnözés terepére helyeződik át. Ettől a pillanattól fogva érzékelhetjük egyfajta sajátságos terület, a szörnyszerű kriminalitás, illetve azon szörny jelleg terepének a felbukkanását, amelynek gyújtópontjában nem a fajok természete és rendetlensége áll, hanem a viselkedés maga.

Mindez természetesen csupán vázlat. De megfigyelhetjük annak a folyamatnak a kezdetét, amely leginkább 1765 és az 1820–1830-as évek között fog kiteljesedni; ekkor tör utat a szörny jellegű viselkedés és a kriminalitás problémája. De ez csak e mozgás és ezen átalakulás kezdőpontja. Néhány szóban összefoglalva az egészet, a következőket szeretném mondani. A 18. század közepe tájáig a szörnyszerűségnek kriminális státusza volt, amennyiben az egész törvényes rend áthágását jelentette, legyen szó bár természeti vagy jogi törvényekről. Azaz, a szörnyszerűség maga volt kriminális. A 17. és 18. századi joggyakorlat ezen önmagában kriminális szörnyszerűség büntetőjogi következményeit eltörölte, amennyire ez csak lehetséges volt. Azonban úgy vélem, hogy a 18. század folyamán még sokáig, elsőrendűen, alapvetően kriminális maradt. Vagyis a szörnyszerűség az, ami kriminális. Majd, 1750 táján, a 18. század közepén (olyan okokból, amelyeket a későbbiekben még megpróbálok elemezni), valami más megjelenését láthatjuk, vagyis a kriminalitás szörny jellegű természetének a témáját, egy olyan szörnyszerűségét, amely a viselkedés, a kriminalitás terepén, és nem pedig magának a természetnek a terepén valósul meg. A kriminalitás a 18. század közepéig a szörnyszerűség szükségszerű megjelenítője volt, ám a szörnyszerűség még nem volt a kriminalitáshoz kapcsolható minőségjelző, amivé később lett. A szörnyeteg bűnöző és a morális szörny figurája hirtelen és igen szertelen módon bukkant fel a 18. század végén és a 19. század elején. Egymástól rendkívüli módon különböző formájú diskurzusokban és gyakorlatokban jelent meg. A morális szörny az irodalomban a gótikus rémregényben tör felszínre a 18. század végén. Valamint Sade-dal. Egy sor politikai témával együtt bukkan fel, amelyekről a legközelebbi alkalommal fogok beszélni. Megjelenik a jog és az orvoslás világában is. A probléma pontosan abban áll, hogy megtudjuk, hogyan zajlott le ez az átalakulás. Vajon mi akadályozta korábban a szörnyszerű kriminalitás kategóriájának a kialakulását? Miért nem lehetett úgy észlelni a végletes kriminalitást, mint egyfajta szörnyszerűséget? Hogyan lehetséges, hogy nem közelítették egymáshoz a bűn extrémitását és a természet aberrációját? Miért kellett várni a 18. század végéig, illetve a 19. század elejéig, hogy megjelenjen a gonosztevő, a bűnöző szörny alakja, akinél is a legszélsőségesebb törvénysértés összekapcsolódik a természet aberrációjával? És ez esetben nem a természet aberrációja maga az, ami a törvénysértést jelenti, hanem a törvénysértés csak utal a természet aberrációjára mint eredetére, okára, mentségére, keretére.

Ezt szeretném kifejteni a legközelebbi alkalommal. Természetesen a büntető hatalom sajátos ökonómiájában és ennek a megváltozásában lelhető fel az átalakulás ezen elve.