Hálaadás napja volt, mégis dögmeleg, mert hogy New Orleansban voltak, a kocsival a felsővárosba tartottak, ahol idegenekkel fognak vacsorázni. Ella a lötyögő fogát bökdöste a nyelve hegyével, és a bársonyruhája szegélyével legyezte a lábát. Mellette az ülésen Benjamin az inggombjaival babrált. A Mayflowerrel érkező zarándokok jelmezét húzta fel, barna rövidnadrág, fehér póló, a két cipőjére pedig sárga papírcsatot ragasztottak. Apa egy szót sem szólt a vezetőülésben, anya az ablaknak dőlve szundikált. Kék ruha volt rajta, nefrit gyöngysor meg egy kötött sapka, amely a kopaszságát takarta.1

Három hónappal azelőtt Ella apja elmagyarázta, mi is az a kemoterápia, és hogyan lesz tőle jobban anya. Egyszer még a kórházba is magával vitte Ellát, mikor anya épp kezelést kapott. A gyerek úgy emlékezett rá, mint egy iskolai diavetítésre. Összefüggő képsorozat, amit jobb volna nem végignézni: anya meg a karjából kiálló intravénás tű; egy zacskóból egyenletesen csöpögő narancssárga folyadék; apa föl-alá járkálása a kórteremben, miközben halkan beszél magában; anya heves reszketése, ami miatt le kellett kötözni.

Éjszaka Ella meg az öccse titkos jeleket kopogtatott egymásnak a szobáik közötti válaszfalon: egy koppantás – félek; kettő – nyugi; három – ébren vagy még?; négy – gyorsan gyere át. És volt még egy vészjelzés, a nem szűnő kopogtatássorozat, ami azt jelentette, hogy az öccse hallja apa és anya sírását a hálószobájukból. Ha egy percnél tovább szólt a jel, Ella négyet szokott visszakopogni, mire az öccse átszaladt hozzá, és bemászott a takarója alá.

Változások történtek a házukban, a különféle gyógyító szertartások megkövetelték, hogy Ella anyja kimenjen a szabadba, és fákat öleljen át vagy hasra feküdjön a fűben. Néha a karatézásra hasonlító ázsiai táncfélét lejtett. Babpürét evett meg japán zöldségeket, vagy tengeri moszatba göngyölt ragacsos barna rizst. Most pedig olyanokkal fognak vacsorázni, akiket soha életükben nem láttak, és akik minden egyes nap tengeri moszaton meg barna rizsen élnek.

Áthajtottak a kertvároson, a spanyol moha szakállszerűen lógott a fákról. Egyszer húshagyókedden, a Mardi Gras ünnepen Ella itt villamosozott az öccsével és a nagyszüleivel, le egészen a francia negyedig, ahol bundásalmát rendeltek a Café du Monde-ban. Oda vágyott, hogy az egyik kovácsoltvas széken ülhessen, és porcukrot hinthessen a bundásalmára. Mennyivel jobb az, mint idegenektől körülvéve olyan ételt enni, aminek az íze, akár a tenger feneke.

Befordultak egy mellékutcába, és apa átnézte az útmutatót.

– Itt kell lennie, a következő sarkon – mondta.

Anya megmozdult az ülésen.

– Hol járunk? – kérdezte a fájdalomcsillapítóktól álmatag hangon.

– Máris ott vagyunk – felelte apa.

Megálltak a járdaszegélynél egy fehér ház előtt – viharvert tornácfedél, letaposott gyep. A házfalat kúszónövények borították, a tető palalemezei között vastagon tenyészett a zöld moha. A kocsibejáróban egy ütött-kopott Honda meg egy kétoldalt felemás színű Volkswagen állt, a gyalogúton oldalára dőlt, kopott tricikli hevert.

– Gyerünk – mondta apa, és bágyadt mosolyt küldött feléjük. – Mindjárt mehettek játszani. – Kiszállt az autóból, és kinyitotta az ajtót Ellának, Bennek meg anyának, és sofőrösen intett nekik a karjával, amíg kikászálódtak.

A bejárati ajtó mellett patinás, oroszlánfejes csengő.

– Nyomd csak meg – mondta apa. Ella megnyomta. Templomi harangszóra emlékeztető hang hallatszott ki a házból.

Végre kitárult az ajtó, és a narancsvörös dróthajú Mister Kaplan jelent meg, szájában kiszáradtnak tűnő lapátfogak. Kezet rázott Ella szüleivel, de olyan energikusan és hosszan, hogy a kislány azt várta, mindjárt hozzáteszi: Gratulálok.

– Ha jól sejtem, te vagy Ben, te pedig Ella – hajolt le hozzájuk.

Ella némán bólintott, öccse az ajtófélfát rugdosta.

– Hát akkor kerüljetek beljebb – mondta Mister Kaplan. – Van egy vár hátul, a faágak között.

Benjamin fölemelte a tekintetét, és hitetlenkedve fintorgott.

– Egy micsoda?

– A gyerekek ott vannak, hátul. Õk majd megmutatják.

– Milyen izgalmas előszoba – mondta anya. Lehajolt, hogy megnézze a padlón a bronzból készült állatokat, egy gerlét, egy sakált meg egy lámát. A három állat mellett kék váza állt, tele rozsdás fémvirágokkal. A mennyezetről kristálycsillár lógott le, a csillár karjain tucatszám fityegtek a pókfonás kézimunkák, meg aprócska műanyag babák a húshagyókeddi tortákról. A fal mellett egy alacsony polcon vászonszandálok, tornacipők és parafa talpú papucsok párjai voltak összedobva egy kupacba. Fölöttük ceruzás felirat: CIPŐT LEVENNI!

Ella a lábára nézett. Az új, csatos lakkcipője volt rajta.

– Azért a zoknid is szép – simogatta meg Ella vállát apa, aki máris kilépett barna mokaszinjából, és a kupac tetejére rakta. Aztán letérdelt anya elé, és lesegítette róla a papucscipőt. – Tessék levenni! – szólt rá Ellára és Benre.

– Én is? – kérdezte Ben. Lenézett a két papírcsatra.

Apa lehúzta Benről a cipőjét, és lekapta a papírcsatokat, úgy, hogy a ragasztószalagnak semmi baja sem esett. Azzal egy-egy csatot erősített Ben zoknijára.

– Tessék – tette hozzá.

Ben majdnem elsírta magát.

– Mindenki a konyhában van – mondta Mister Kaplan. – Együtt főzünk.

– Remek! – mondta anya. – Imádunk főzni.

Követték Mister Kaplant egy barlangszerű folyosón, melynek falát barnított családi fényképekkel díszítették – gyerekek, szülők, mindannyian merev arccal bámultak ki az aranyozott keretből. Maguk mögött hagytak egy lépcsősort, és elmentek egy olyan szoba mellett, amelyben nem volt más, csak gyékényszőnyegek meg néhány kép felhőágyon üldögélő, kék indiai istennőkről.

– Mi ez a szoba? – kérdezte Benjamin.

– Meditációs szoba – felelte Mister Kaplan, mintha csak egy közönséges kis dolgozószobáról beszélne.

A konyhát a sütőben piruló tök, sült alma és fűszerek illata töltötte meg. Régi téglakemence állt odabent, és a tűzhelynek olyan sok égője volt, mintha étteremből lopták volna. A konyhaasztalnál hosszú hajú, bő lebernyegbe öltözött férfiak és nők aprították a zöldséget, és ezt-azt belekavartak a tálakba. Néhányukon olyan kötött sapka volt, mint anyán, ezeknek egészen fakószürke volt a bőrük, és lilás karikák húzódtak a szemük alatt. Ella úgy látta, ezek akár anya rokonai is lehetnének, a közelmúltban előkerült, szégyellnivaló unokatestvérek.

Magas, a derekán zöld kendőt viselő nő jött oda hozzájuk, megölelte anyát, azután lehajolt, hogy Ellát és Benjamint is magához szorítsa. Füstös aromájú parfümillatot árasztott. Tágra nyitott szemmel különböző irányokba figyelt, mintha egyszerre két filmet nézne a konyha átellenes sarkaiban. Ella nem tudta, hogyan kellene a szemébe néznie.

– Annyira örülök, hogy mégis eljöttetek – mondta a nő. – Delilah vagyok, Eddy nővére.

– Ki az az Eddy? – kérdezte Ben.

– Mister Kaplan – szólalt meg apa.

– Á, itt mindenkivel tegeződünk – mondta Delilah. – Nálunk nem szokás miszterezni.

Odavitte a szülőket a hosszú asztalhoz, és fakanalat meg kést nyomott a kezükbe. Anyának zabpelyhet kellett bekevernie egy sütemény tésztájába, apára sárgarépa-aprítás várt – Ella még sohasem látta, hogy ilyesmit csinálna. Apa rémülten pillantott körbe, aztán előregörnyedt, és összevissza darabokra vágta a répát. Közben folyton a balján dolgozó, szakállas, borotvált koponyájú férfit leste, mintha rajta mérné le, hogy jól végzi-e a dolgát.

Delilah kőkemény puszedliket adott Ellának és Benjaminnak, olyan volt az ízük, mint az odaégett rizsé. Ella úgy érezte, sose lesz képes szétrágni az egészet. Kilazult foga lötyögött az ágyában.

– A gyerekek mind hátul vannak, a szabadban – mondta Delilah. – Rengeteg időtök van játszani, míg elkészül a vacsora.

– Miféle gyerekek? – kérdezte Benjamin.

– Majd meglátjátok – válaszolt Delilah. Ella felé billentette a fejét, az egyik szemével Ella bársonyruháját pásztázta végig. – Mutatok neked valamit, amit még kislány koromban tanultam. – És egyetlen gyors mozdulattal megfogta hátul a ruha szegélyét, áthúzta Ella két térde között, és betűrte a ruha övébe. – Tessék, máris rövidnadrágban vagy – tette hozzá.

Ellának nem volt kedve a rövidnadrághoz. Mihelyt Delilah elfordult, kihúzta a ruhát az övből, és hagyta, hogy leomoljon a lába köré.

A hátsó kertben a deszkákból összetákolt teraszon lépni is alig lehetett a sok építőjátéktól, virágcseréptől és képes mesekönyvtől. Ella visítozó és nevető gyerekeket hallott a közelben. Amikor Benjaminnal föllépett a teraszra, surrogás hallatszott a bokrok felől, majd egy vézna fiú ugrott elő az ágak közül, és rájuk szegezte tapadókorongos nyílvesszőjét. Hangosan lihegett, a haja tele volt falevéllel, a mellkasa fedetlen.

– Ti most szolgálatban vagytok – jelentette ki.

– Én? – kérdezett vissza Benjamin.

– Te is. Mind a ketten.

A fiú a nyílvesszőjével hadonászva elterelte őket a bejárattól, és a ház oldalához kísérte őket. Ott aztán Ella megpillantotta a legnagyobb és legrafináltabb, fára telepített várat, amit életében látott, beépítve egy terpeszkedő tölgyfába. Apró szobácskákat alakítottak ki benne vetemedett furnérlemezekből, az ajtókból kötéllétrák lógtak, s volt még ott egy távcső, egy tűzoltópózna meg egy falevéllel teli piros háló is. Az egyik széles teraszról – majdnem olyan magasan volt, mint Kaplanék házának teteje –, úgy tűnt, egy óriási gumiasztalra lehet leugrani. Még ennél is magasabban volt egy árbockosárféleség, kicsi, korong alakú dobogó a fatörzs körül. A korlátján piros betűs figyelmeztető felirat:VESZÉJES! Ella hallotta a gyerekek visítozását, de nem látott senkit. Egy kis skót juhász őrülten ugatott, és fölfelé figyelt.

– Zoknit le! Ez parancs! – rendelkezett a vézna fiú.

Benjamin Ellára pillantott, aki vállat vont. Igazán nevetséges volt zoknis lábbal közlekedni a szabadban. Ella lehajolt, és lehámozta magáról a bokazokniját. Benjamin óvatosan levette a zarándokcsatját, zsebre tette, aztán leült, és ő is levette a zokniját. A vézna fiú kikapta a két pár zoknit a kezükből, és a rövidnadrágját tartó derékszíj alá gyömöszölte.

Sűrű és hideg sár türemkedett be Ella lábujjai közé, és pekándió héja böködte a talpát, miközben a fiú a fára épített várhoz irányította őket. Ellát egy szúrósnak látszó kötéllétrához lökdöste. Mikor a kislány az első fokra lépett, a létra kilengett a fatörzs felé, és Ella lábujjai neki is ütköztek. A vézna fiú kinevette.

– Tovább! – mondta. – És semmi nyafogás.

Mászás közben Ella kezét-lábát égette a kötél. Úgy érezte, sose ér a létra végére. Lent Ben már elindult utána, a létra ide-oda lengett tőle. A tetejénél volt egy kis, négyzet alakú nyílás. Ella mindkét kezét átdugta rajta, fölhúzódzkodott, és egy sötét ketrecben találta magát. Ahogy ott állt, a feje beleütközött valamibe, ami a plafonról himbálózott egy spárgán. Madárkoponya volt, nem nagyobb egy diónál. Ella körül több tucat ilyen lógott a plafonról. Benjamin lekuporodott a nővére mellé.

– Hányinger – mondta.

– Ne nézegesd – tanácsolta Ella.

A tapadókorongos nyílvessző is fölérkezett a padló nyílásán át.

– Gyerünk tovább – mondta a fiú. – Még nem vagytok ott.

– Merre? – kérdezte Ella.

– Át a falon.

Ella félresöpörte az útból a koponyákat, és a vállával nekitámaszkodott az egyik oldalfalnak, az meg nyikorogva kinyílt, mint egy ajtó. Kívül egy faág – vastag, mint Ella törzse – egy másik furnérládáig ért el, de ez jóval nagyobb volt az előzőnél. Ella térdre ereszkedett, és fölmászott. Benjamin követte.

A jelek szerint ez volt a túszok szobája. Négy kölyök állt a félhomályban, tágra nyílt szemmel és oly mozdulatlanul, mintha szobrok lettek volna, és mindegyiknek bilincs volt a bokáján meg csuklóján. Ketten, egy fiú meg egy lány annyira véznák voltak, hogy Ella még a karjuk és lábuk csontjainak körvonalát is látta. Borzas hajuk foltokban tapadt össze, szemük fekete és mandulavágású. A sarokban egy lila overallos, hirtelenszőke fiú csöndben szepegett. A szoba közepén pedig egy Benjaminnal egyidős lány állt, barna zsineggel kötözték oda a fatörzshöz. Ugyanolyan vad tekintete, szürke szeme és falevelekkel teli haja volt, mint a nyílvesszős fiúnak.

– Ez az én váram – mondta –, az enyimééé. – Ella meredten nézte.

– Mister Kaplan a papád? – kérdezte Benjamin.

– Az ap-pu-ci-kááám – javította ki a kislány.

– És a mamád hol van?

– Meghalt – mondta a lány, és keményen Benjamin szemébe nézett.

Benjamin visszafojtott lélegzettel nézett Ellára.

Ellának kedve lett volna megütni ezt a lányt. Közel hajolt az arcához, amitől összehúzódott a szeme és gonosz lett a tekintete.

– Ha ez olyan nagyon a te várad, akkor hogyhogy össze vagy kötözve?

– Ez a börtön – mondta a lány, és köpött egyet. – A börtönben össze vagy kötözve.

– Kiszabadíthatunk – jegyezte meg Benjamin. Rángatni kezdte az egyik csomót.

A lány kinyitotta a száját, és olyan éleset sikoltott, hogy Ella dobhártyája zúgott utána. Egyszer, amikor apa éjszaka beállt az autóval a kocsibejáróba, a kerék alá szorult egy nyuszi lába, és az a nyuszi adott ilyen hangot. Benjamin kiejtette kezéből a zsineget, és Ellához húzódott, a kócos gyerekek nevettek, és addig ugráltak a láda padlóján, míg az recsegni-ropogni nem kezdett. A lila overallos fiú a sarokban sírt.

Benjamin Ella füléhez hajolt.

– Nem értem ezt az egészet – súgta.

Neszezés hallatszott az ajtó felől, aztán a vézna fiú lépett be a túszszobába.

– Jól van – mondta –, kit kell megölni?

– Ezeket, Peter – mondta a lány, és Benjaminra meg Ellára mutatott.

– Minket? – hitetlenkedett Benjamin.

– Miért, kire gondoltál? – kérdezett vissza a fiú.

A tapadókorongos nyílvesszővel hátba bökte a testvéreket, és a fatörzs felé tuszkolta őket, ahonnan durva lécekből összerótt létra vitt fel a következő szintre. Ella és Benjamin fölmászott, és egy újabb keskeny dobogóra értek, Peter pedig kitolta őket a szélére. Ella lenézett a gumiasztalra. Mélyebben volt, mint a toronyugróktól a víz az uszodában. Hátrapillantott, Peter ellenségesen nézett rá. Odalent a skót juhász csak ugatott, ugatott, fekete orrát rájuk szegezte.

Benjamin megfogta Ella kezét, és behunyta a szemét. Aztán Peter hátulról jókorát taszított rajtuk, ők pedig előrebucskáztak a levegőbe.

Eljött az üresség rémisztő pillanata, amikor Ella lába alatt nem volt semmi más, csak levegő. Zuhanás közben egyre közelebbről hallotta a skót juhász ugatását. Elsőre térddel csapódott be a gumiasztalba, és sikoltva pattant vissza a levegőbe. Amikor másodszor huppant le, az álla beleütközött Benjamin fejébe. Az öccse a fejét tapogatva tápászkodott föl, Ella pedig sós ízt érzett a szájában. A laza fog levált a gyökeréről. Kiköpte a tenyerébe, és szemügyre vette a recés szélét.

– Mozgás! – kurjantott Peter fentről. A lila overallos fiú már fölfelé mászott a dobogóra. Peter előre rángatta, míg a fiú lábujjaival kapaszkodott a deszka szélébe.

– Kiesett a fogam! – ordította Ella.

– Tűnés már onnan!

Benjamin valahogy lemászott a gumiasztalról. Ella négykézláb eljutott a széléig, a piros szegélyű fog csillogott az ujjai között, de ekkor a gumiasztal nagyot billent a lila overallos gyerek súlya alatt. A fog kirepült Ella kezéből, és egy bokorban kötött ki, csak ahhoz túl kicsi volt, hogy zajt üssön, amikor földet ér.

Mikor Ella sírva rontott be a házba, és a szájából szivárgott a vér, a hosszú hajú férfiak és nők azonnal letették a keverőlapátjukat, és odamentek hozzá, ő azonban elfordult tőlük. Hisztérikusan kereste anyát és apát, de sehol sem találta őket. Lehetetlen volt elmagyarázni, hogy nem ütötte meg magát, ezzel szemben teljesen fel van dúlva, mert elveszítette a fogát, továbbá hogy ebben a házban minden olyan, hogy legszívesebben kifutna tőle a világból, és jól elbújna. Az aggodalomtól összeráncolt arcú felnőttek odavonszolták Ellát a mosogatóhoz, és nyitva tartották a száját. A kancsal nő, Delilah papírzsebkendőt szorított a fog hűlt helyére. Ella hagyma- és almaszagot érzett Delilah kezén.

– Éppen ideje volt – magyarázta Delilah. – Az új fogad már jön is kifelé.

– Ki ez a gyerek? – kérdezte az egyik férfi.

Delilah megmondta Ella szüleinek nevét. Furcsa volt a két, ismerős szót – Ann meg Gary – ezeknek a hosszú hajú idegeneknek a szájából hallani.

– Anyukád fölment az emeletre – mondta Delilah, és a szeme egy távoli, rejtett szoba felé kalandozott. – Kicsit kótyagosnak érezte magát. Apukád most vitt be neki egy csésze gyógyteát. Azt hiszem, jobb lesz, ha hagyjuk pihenni, ugye?

Ella kicsusszant Delilah védőszárnyai alól, és a folyosóhoz szaladt, mert emlékezett rá, hogy látott arra egy lépcsőt. Oda is ért – csillogó, ívelt lépcsősor vezetett fölfelé, az ismeretlenbe. Anya köhögése lehallatszott az egyik hálószobából. Ella föllépett az első lépcsőfokra, és a hátában érezte a felnőttek tekintetét. De senki sem szólt, hogy álljon meg. Még egy pillanat, és fölment a lépcsőn.

Az emeleti folyosón játékok meg gyerekcipők hevertek szétdobálva; gyűrött nadrágok, ingek, ruhák hevertek egyetlen dohszagú halomban. Egy serpenyőben két meztelen Barbie-baba feküdt. A folyosó közepén lemezjátszó állt, tányérja üresen forgott. Ella átlépett a lemezjátszó zsinórján, és benyitott az első szobába, a kis helyiségben csak egy hálózsák volt a csupasz matracon. Az éjjeliszekrényen egy ketrecben fehér patkány kaparászott egy kartonpapír hengert. Az ágy fölött egy puszta kézzel odamázolt felirat szerint ez volt CLARIE SZOBÁJA. A folyosóról megint anya köhögése hallatszott, Ella sarkon fordult, és a hang irányába szaladt.

Anya sápadtan és köhécselve feküdt a párnákkal föltornyozott ágyon, egy olyan szobában, amelyben a kék fal és a függöny miatt minden olyannak látszott, mintha víz alatt volna. Apa az ágy szélén ült, két keze magasba nyújtva, a hüvelykujjai összefűzve, két tenyere szélesre tárva. Ellának egy pillanatig fogalma sem volt, mit csinál. Utána azonban észrevette apa kezének árnyékát a falon, egy kékernyős lámpa fényében. Egészen összerándult a megkönnyebbüléstől.

– Csip-csirip – mondta.

– Eltaláltad – felelte apa. – Egy kismadár.

Anya Ella felé fordult, és elmosolyodott, éberebben, igazi énjét jobban felidézve.

– Csinálj egy másikat, Gary.

Apa új formára csavarta a kezét a levegőben.

– Kutya? – találgatott Ella.

– Hal! – mondta anya.

– Nem – szólalt meg apa, és átigazította az ujjait. – Lovacska. Látjátok?

– Lovacska? – csodálkozott anya. – Uszonyos ló?

Ella elnevette magát.

– Hé, te – mondta anya –, gyere csak ide. Mosolyogj még egyszer.

Ella engedelmeskedett.

– Kiesett a fogad!

– Elveszett – mondta Ella. Fölkapaszkodott az ágyra, de ahogy lehuppant a matracra, anya arcát összeráncolta a fájdalom.

– Légy szíves, ne ugrálj – kérte anya. Megérintette a műtéti hegét.

Apa szigorú szemmel nézett Ellára, és leemelte az ágyról.

– Anya álmos. Szaladj szépen vissza a földszintre.

– Anya mindig csak álmos – mondta Ella, és a sáros lábát nézegette. A fogára gondolt a gyom között, meg arra, hogy semmit sem tud a párnája alá dugni a fogtündérnek.

Anya sírva fakadt.

Apa az ablakhoz ment, és kibámult az udvarra, a lélegzetétől párás lett az üveg.

– Eredj, Ella, csak pár perc az egész.

– A fogam – kezdte Ella. Tudta, hogy ott kellene hagyni őket, de nem volt hozzá ereje.

– Nagyobb és erősebb fog nőni helyette – mondta apa.

Ella fölfogta, hogy apa nem érti, mi történt. Bárcsak anya abbahagyná a sírást, és akkor mindent el lehetne magyarázni nekik. A kék fényben anya hidegnek és távolinak látszott, sok-sok tonna víz nyomása alatt.

– Mindjárt jövök én is – szipogta anya. – Menj ki játszani.

Ella kinyitotta a száját, hogy valami tiltakozásfélét mondjon, de nem jött ki hang a torkán.

– Most már tényleg menj ki – mondta apa.

– Beesett a bokorba! – zokogta Ella, azzal megfordult, és leszaladt a lépcsőn.

Addigra már bejött a többi gyerek. Az öccse sorban állt a földszinti fürdőszobánál, hogy kezet mosson vacsora előtt, és a körme alatti koszt hasonlítgatta össze a lila overallos fiúéval. Ella, kezét mélyen a bársonyruhája zsebébe dugva, végigballagott a visszhangos folyosón, és bement egy padlótól a plafonig könyvekkel zsúfolt szobába. Sok idegen nyelvű kötetet látott, sőt némelyikre idegen ábécével írták a címet. Fölismerte a gyerekeknek szóló Görög mítoszokat, a Riverside-féle Shakespeare-összest, meg a Grimm-meséket. Asztalkákon meg csinos állványokon apró, állatfejű emberalakokat látott: ló-embert, zsiráf-embert, párduc-embert. Az egyik asztalon opálzöld kőből készült skarabeusz volt, mellette pedig egy igazi bogár, fémes csillogású, és neki is repült Ella arcának, amikor meg akarta érinteni a páncélját. Elhessentette a kézfejével.

Azután, pont a fölött, ahová a bogár esett, Ella észrevett egy teljesen könyvmentes polcot. Alacsony polc volt, Ellának térdmagasságban. A polc hátsó falát odagombostűzött, kirojtosodott kék sál takarta. Tövig égett gyertyák álltak egy lakkozott, fekete doboz mindkét oldalán, a doboz tetején pedig egy piros vízzel teli pohár.

Ella a pohárért nyúlt, ekkor valaki felsikoltott mögötte.

Megfordult. Clarie állt az ajtóban, a ruhája ki volt gombolva az egyik vállánál, az arca csupa sár.

– Hozzá ne nyúlj! – mondta.

Ella hátralépett.

– Nem is akartam.

Clarie szemében tűz gyúlt, amikor lehajolt, és két kezébe fogta a poharat. Egy lámpához tartotta, hogy átsüssön rajta a fény, remegő piros oválist vetítve a falra.

– Az anyukám – mondta Clarie.

Vacsorára nagy rakás egybesült valami érkezett, ami húsnak látszott, de nem volt az. Rugalmas volt és gőzölgött, és amikor Mister Kaplan felvágta, Ella látta, hogy belül rizzsel és jamgyökérrel van megtöltve. Benjamin be akart bújni az asztal alá, de apa a karjánál fogva kihúzta, és leültette a helyére. Benjamin addig piszkálta a sült szeletét, míg sikerült kicsúsztatnia az abroszra. Akkor csöndesen elsírta magát.

– A gyerekek nem vegetariánusok – mondta apa bocsánatkérő hangon az asztalnál helyet foglaló férfiaknak és nőknek. Puszta ujjaival fölkapta a szeletet, és visszatette Ben tányérjára. A többiek moccanatlanul markolták a villájukat a saját tányérjuk fölött, és résztvevő pillantásokat küldtek anya meg apa felé.

– Ide figyelj, Ben – fordult hozzá Delilah. – Úgy hívják ezt, hogy szejtán. Búzasikér. A többi srác imádja.

A mandulaszemű, borzas fiúnak és lánynak tele volt a szája, de most abbahagyták az evést. A lány Benjaminra nézett, és összeráncolta a szemöldökét.

– Én nem eszem meg a sikért – szögezte le Benjamin.

– Na, ne csacsiskodj – mondta apa. – Nagyon finom.

Anya a halántékára szorította az ujjait. Hozzá se nyúlt a saját vacsorájához. Ella, aki mellette ült, a szájába vett egy falatot. Majdnem olyan volt, mint a hús, tömör és sós, a tölteléket pedig erdőillatú fűszerezéssel készítették. Ahogy körbepillantott, eszébe jutott Az első hálaadás című kép az iskolai faliújságon: a mosolygós zarándokok pulykát és sült tököt ettek, a zord tekintetű amerikai bennszülöttek pedig olyanok voltak, mint akik tudják, hogy csak ezután kezdődnek majd a bajok. De ezen az estén most kik közülük a bennszülöttek? És kik a zarándokok? A sötét, régi ház mintha pusztaság lett volna körülöttük, a szobákban a huzat sóhajtozott.

– Leugrottam a gumiasztalra – újságolta a borzas fiú, és megrángatta a mellette ülő nő ruhaujját. – Az a fiú szaltózott is – és rámutatott Peterre, aki rizsszemeket nyomkodott szét a tányérján a hüvelykujjával. – És odakötözte a nővérét a fához.

Mister Kaplan letette a villáját. Oldalvást Peterre nézett, a szája szigorú vonallá merevedett.

– Megmondtam, hogy ez elő ne forduljon többé. – Dühösnek tűnt, de csöndesen beszélt, szinte suttogott.

– Õ kérte! – állította Peter, és mélyen a sült tökbe nyomta a kanalát.

Mister Kaplan szeme bepárásodott, tekintete a távolba révedt. Az üres falat bámulta anya feje fölött, eltávolodva a vacsoraasztal körüli zajtól, fecsegéstől. Mellette Delilah ide-oda ugráltatta két aszimmetrikus szemét.

Anya kihúzta magát a széken.

– Ed – szólt oda halkan.

Mister Kaplan nagyot pislogott, és Ella anyjára nézett.

– Mesélj valamit a tajcsitanfolyamról.

– Tessék? – szólalt meg Mister Kaplan.

– A tajcsitanfolyamról.

– Az a helyzet, hogy most inkább nem szeretnék beszélni. – Hátratolta a székét, és kiment a konyhába. Vízcsobogás hallatszott, majd az edények csörgése a mosogatóban. Delilah a fejét ingatta. A többi felnőtt a saját tányérjába nézett. Anya megtörölte a szája szögletét a szalvétájával, és keresztbe tette a karját a mellkasán.

– Kér még rizst valaki? – kérdezte apa.

– Szerintem most mindannyian Lenára gondolunk – mondta a borotvált fejű.

– Én mindenesetre igen – mondta Delilah.

– Végtelenből a végtelenbe – folytatta a férfi. – Porból csillag.

A férfiak és nők összenéztek, a tekintetükben olyan üzenet volt, melyet Ella nem értett. Összekapaszkodtak, és lehajtották a fejüket.

– Végtelenből a végtelenbe – ismételték. – Porból csillag.

– Anyagból energia – mondta a borotvált fejű. – Önazonosságból az örök-egybe.

– Anyagból energia – mondták utána. Ella apára pillantott, akinek merev, mozdulatlan volt az állkapcsa. Anya ajkai megformálták a szavakat, de hang nem jött ki a száján. Ellának eszébe jutott a megszokott hálaadás-ünnep Bon nagybácsikájáéknál, ahol mindenki trécselt, nevetgélt az asztalnál, és pulyka volt vacsorára szafttal meg édesburgonyával, ráadásul mályvacukor volt ráolvasztva a tetejére. Behunyta a szemét, magában tartotta a levegőt, és annyira kifeszítette a mellkasát, hogy úgy érezte, most varázsereje van. Ha összeszedi magát, vajon át tudja-e repíteni valamennyiüket, anyát, apát, Benjamint és saját magát abba a régebbi időbe? Oly soká tartotta vissza a lélegzetét, hogy már azt hitte, kipukkad, aztán hirtelen kifújta. Kinyitotta a szemét. Nem változott semmi. Peter az asztal lábát rugdalta, a Clarie széke mellett összegömbölyödött skót juhász világgá nyüszítette a bánatát. Ella látta, hogy Clarie a nyakörvén tartja a kezét, az ökle olyan vértelen volt, mint egy kődarab.

Mister Kaplan egy tál sült almával tért vissza. Megköszörülte a torkát, mire mindenki felé fordult.

– Nézzétek csak, mit felejtettem el – mondta. – Pedig majdnem egy álló órát hámoztam. Magasba tartotta a tálat, és várt. – Na, ki kér finom sült almát? – kérdezte. – Magam hámoztam.

Egy kukkot se szólt senki.

Vacsora után a felnőttek átszivárogtak a gyékényszőnyeges szobába, amelyikben az indai istennők is voltak. Ella felfogta, hogy a gyerekek ide nem mehetnek be, de azért ott maradt az ajtóban, hogy lássa, mi következik. Mister Kaplan egy aprócska bronzedény fölé hajolt, és égő gyufaszálat tartott egy fekete tobozhoz. Füstgomoly tekeredett a mennyezet felé, Ella egy pillanat múlva kékesszürke virágillatot érzett. Anya, apa meg a többi felnőtt törökülésben ült a padlón, ezúttal nem értek egymáshoz. Halk zümmögés kezdte betölteni a szobát, s mintha súlya és anyaga is lett volna. Látta, hogy apa a szemöldökével int anyának, mint aki azt kérdezi, komplettek-e ezek az emberek. De anya válla előredőlt meditáció közben, ajkán a monoton mantra, mire apa sóhajtott egyet, és hagyta, hogy a feje előrebillenjen.

Valaki megbökte Ella vállát, a kislány megfordult. Peter állt mögötte, összeszűkült, hideg tekintettel.

– Gyerünk már – hívta. – Neked is segítened kell a mosogatásnál.

A gyerekek a konyhapulton egymásra pakolták a szennyes edényt, és vizet engedtek a mosogatóba. A mandulaszemű fiú és lány föllépett egy széles, lépcsős sámlira, és nekilátott a sikálásnak. Peter az összes ételmorzsalékot egy alumínium serpenyőbe söpörte, és odaadta Clarie-nek, aki a földre rakta a serpenyőt, a kutya vizes tálkája mellé. A skót juhász olyan csámcsogással esett neki a maradéknak, hogy Ellának fölfordult tőle a gyomra. Clarie a kutya mellett állt, és a farkát simogatta.

Aztán Benjamin is megjelent a konyhában egy pohár piros vízzel.

– Valaki az asztal alatt felejtette – mondta.

Megint a kocsikerék alá szorult nyuszi visítása hallatszott. Clarie a két füléhez kapta a kezét.

– Ne! – sikoltotta. – Tedd le!

Benjaminnak elkerekedett a szeme, és a konyhapultra tette a poharat.

– Nekem nem kell.

A lila overallos fiú a pohár felé bandzsított.

– Tisztára, mint a málnaszörp.

– Ettől most marhára be fog zsongani, figyuzz – szólalt meg Peter, és magasba emelte a poharat. Clarie odaszaladt hozzá. – Nem a tiéd! – mondta Peter.

Clarie vadul ugrált, a karja kalimpált, mint egy rongybabáé. A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Akkor behajlította az ujjait, és addig karmolta Peter karját és mellkasát, míg a fiú kifordult, és a poharat magasra tartva átszaladt a konyhán, ki a teraszra. Clarie visítozva utána.

A borzas testvérek összenéztek. A karjukat fehér hab lepte be. Gyors mozdulattal leugrottak a sámliról, a konyhát telecsöpögtették mosogatólével.

– Gyere! – mondta a fiú. – Ezt megnézzük!

Benjamin belekapaszkodott Ella kezébe, és a szúnyoghálós ajtó felé cibálta. A gyerekek kizúdultak a deszkateraszra, és a fára telepített várhoz szaladtak, ahol Clarie meg a testvére már az első kötéllétrán másztak fölfelé. Besötétedett, és a ház tetejére szerelt reflektorok világították meg az egész várat, a szobák kísérteties ezüstszürkébe burkolóztak, a kötelek és hálók himbálóztak az esti szellőben. A gyerekek a gyepen gyűltek össze, a gumiasztal közelében.

Peter mászás közben a kezében tartotta a poharat, a piros víz ide-oda lötykölődött benne.

– Vedd el, ha tudod! – dudorászta. Fölért az első szobába, a gyerekek hallották, ahogy a bejáratként szolgáló fal nyikorog a fa törzsén, amikor kinyitja. Aztán Peter kilépett a vastag tölgyfaágra, fürgén, mint azok a pókmajmok, akiket Ella látott az állatkertben. Ezzel az erővel farka is nőhetett volna.

Clarie Peter után mászott, a kezével kaparászott a fa kérgén. Amikor Peter elérte a túszszobát, az ég felé fordulva üvöltött.

Benjamin közelebb húzódott Ellához, a fejét a testvére karjához szorította.

– Haza akarok menni – mondta.

– Pszt – mondta Ella. – Nem lehet.

A magasban Peter fölmászott arra a szintre, ahonnan korábban a gumiasztalra ugrottak. Pohárral a kezében felhúzta magát a fatörzsön az árbockosárhoz. Odafent, a kicsi, korláttal védett dobogón, ahol a faágak már vékonyabbak és egyre ritkábbak voltak, Peter megállt. Lejjebb Clarie az ugróteraszig küzdötte fel magát. Végignézett az udvaron, mint aki nem tudja, hová tűnt Peter.

– Itt vagyok, fent! – kiabált le a fiú, és magasba tartotta a poharat. Clarie nyögése Elláig hallatszott, amikor fölhúzódzkodott az árbockosárba. Fölállt, nyújtózott a pohár felé, arca kis hold a sötétben. Pár makk lepotyogott az árbockosár padlójáról.

– Adod ide?! – rikoltotta Clarie.

Peter egy pillanatig ránézett a sötétben.

– Tényleg kell?

– Peter!

A fiú félkörben meglendítette a poharat tartó karját. A víz nagy ívben loccsant ki belőle, rubinpirosan csillogott a reflektorfényben. Clarie utána hajolt, mintha az ujjai közé akarná kapni, de éles reccsenéssel áttörte a korlátot. Zuhanás közben csöndben libegett a ruhája, fehér kezével a levegőt markolta. Egy csöndes pillanatban a fűre leérő víz nesze is hallatszott. Utána Clarie csapódott neki a földnek, akkora erővel, hogy Ella talpa is megérezte. A borzas lány felsikított.

Clarie a gumiasztal mellett feküdt, mozdulatlanul, mintha aludna, a nyaka lehetetlen szögben kitekeredve. Ella le akarta venni róla a tekintetét, de nem volt képes rá. A nagyobb gyerekek, sőt még Benjamin is körbevették Clarie-t, néhányan a nevén szólongatták, mások csak nézték. Peter lecsúszott a tűzoltópóznán, és a gyepen odabotorkált a testvéréhez. Félretolta Benjamint. Lábujjával Clarie vállát böködte, aztán letérdelt, és átfordította a testet. Clarie csuklójából a pucér csont villant elő. A lila overallos fiú elhányta magát.

Ella sarkon fordult és a házhoz szaladt. Föltépte a szúnyoghálós ajtót, és a konyhapadlón becsúszott a folyosóra. A meditációs szoba ajtajában megállt. Erősen lihegett. Szülei ugyanúgy ültek, ahogy otthagyta őket, lehunyt szemmel, résnyire nyitott szájjal, a hangjuk lüktetett, mintha önálló életet élne, hüvelyk- és mutatóujjuk tökéletes # alakba görbült. Érezte fölmelegedő testük szagát, amely elkeveredett a füstölő illatával. Apa a mellkasán nyugtatta az állát, mintha elaludt volna. Mellette anyából mintha minden vér elszállt volna, majdnem olyan fehér volt a bőre, mint egy szentnek.

– Mama – suttogta Ella –, mama!

Anya egy egész kicsit megfordult és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig úgy tűnt, nem tudja, hol van, a tekintete a távolba révedt, fókusz nélkül. Majd pislogott és Ellára nézett. A fejével nemet intett.

– Légyszi – mondta Ella, de anya megint behunyta a szemét.

Ella még hosszan nézte az anyját, de az nem mozdult és nem szólalt meg. Végül Ella fogta magát, visszament a levegőre. Mire a fára épített várhoz ért, Peter már félig átcibálta Clarie-t a gyepen. A fiú Ellára bámult, Ella meg vissza. A mantra szünet nélkül szólt a házból. Peter újból megragadta Clarie-t a hóna alatt, és a bokrok felé vonszolta. A lány meztelen lába bele-beleütődött a fűbe. Aztán Peter átfordította, hogy a testet beburkolja az árnyék. A ruhát lejjebb húzta rajta, hogy eltakarja a combját, az arcát pedig a hátsó kert kerítése felé fordította.

– Hozzatok leveleket meg ilyesmit – mondta –, le kell takarnunk.

Ella nem mozdult. Megfogta Benjamin kezét, de az öccse elhúzódott tőle, átballagott a gyepen, és marokszám húzta ki a fűcsomókat. Ella látta, hogy a gyerekek gallyakat, spanyol mohát, leveleket gyűjtenek, ami csak a kezükbe akad. A lila overallos fiú cédruskérget szedett fel egy virágágyásból, Peter lehullott ágakat rángatott oda a kerítés menti bozótból. Amit csak találtak, egyenletesen szétterítették Clarie testén. Öt perc múltán ki se látszott alóla.

– Mars vissza a házba – mondta Peter. – Aki bőg vagy megnyikkan, azt elintézem.

Ella megfordult, hogy visszamenjen – de ekkor észrevette a fogát, csöppnyi fehér kavicsot a gyom közt. Fölkapta, és tisztára dörzsölte. Majd letérdelt Clarie mellé, és letakarította róla a mohát meg a leveleket, míg végre megtalálta a kezét. A fogát belepottyantotta Clarie tenyerébe, és rászorította a lány ujjait. Borzongás futott át Ellán, és újból betakarta Clarie kezét. Átkarolta Benjamint, és mindannyian bevonultak a házba. A mantrázás hangját követve betévedtek a folyosóra. Körülöttük sárgult fényképekről merev arcú férfiak, nők és gyerekek néztek le rájuk, bús, mindentudó szemmel. Ovális fekete bársonykeretben egy fehér ruhás lány egy fa kacsa zsinórját tartotta a kezében, ajka szétnyílva, mintha meg akarna szólalni. A tekintete ugyanolyan vad volt, mint Clarie-é, és az ólába is ugyanúgy görbült.

Végre mozgolódás támadt a meditációs szobában, és a felnőttek kiszállingóztak a folyosóra. Pislogtak a fénytől, és a könyöküket meg a térdüket dörzsölgették. Anya és apa kart karba öltve jöttek oda a gyerekeikhez. Benjamin csuklott egyet. Furcsa volt a szeme, a pupillája kitágult, a szeme fehérje beesett és kiszáradt. Anya azonnal észrevette.

– Ideje indulni – szólt apának – Ben nagyon kimerült.

Átment az előszobába, és kihúzta a cipőiket a kupacból. Mister Kaplan döbbenten követte, mint aki képtelen elhinni, hogy léteznek olyan emberek, akik már hazamennek. Megsimogatta Benjamin fejét, és megkérdezte anyát, nem akar-e hazavinni egy részt a maradékból. Anya nemet intett. Apa megköszönte Mister Kaplannak a szíves látást. Valahol a ház végében ugatni kezdett a kutya. Ella mezítláb kihúzta maga után Benjamint az ajtón, a szülők is jöttek utánuk a kocsihoz.

Míg elautóztak a tölgyfasor mellett, meg a temető mellett, amelyben úgy sorakoztak a kis sírok, mint a zátonyra futott hajók, meg az alacsony, lapos, málladozó tetejű, keskeny és hosszúkás házak mellett, Benjamin végig mereven ült a hátsó ülésen, és hangtalanul sírt. Ella minden hüppögésnél érezte az öccse mellkasából kiáramló meleg levegőt. Behunyta a szemét, és fejben követte a kocsit a házukhoz vezető utcákon, míg úgy nem tűnt neki, hogy már régóta túlmentek a házukon, és olyan helyre tartanak, ahol ismeretlen ágyak várnak rájuk, melyekben sötét erdőkre gondolva alszanak el, és idegen életekre ébrednek.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

JEGYZETEK

1. A novella Pilgrims címmel jelent meg a szerző How to Breathe Underwater című kötetében (Vintage, 2003).