Lejárt az idő

Kellemes nyári idő volt, nem volt túl meleg abban a kínai nagyvárosban, ahol éppen voltam, de amelyik persze nem létezett akkor, amikor előző életeim valamelyikében ezen a vidéken éltem, és most élveztem a várost, annak ellenére, hogy nyár közepe volt, s elhatároztam, hogy aznap múzeumba megyek. A múzeum közelében voltam már, amikor két lány meglátott, s úgy szóltak egymáshoz kínaiul, amit én már csak törve beszélek, hisz amióta előző életeim valamelyikében ezen a vidéken éltem, ez a nyelv sokat változott, de sokat el is felejtettem belőle, mert közben más helyeken éltem, ahol persze más nyelveket beszéltek, de ennek ellenére megértettem, hogy azt mondják a lányok: „Itt van egy Nagyorrú, az majd lefényképez minket”, amitől nem voltam túlságosan megdöbbenve tudván, hogy a kínaiak sokszor így nevezik egymás közt a nyugatiakat, mert hát az évszázadok folyamán, miután elhagytam Ázsiát, azzá is lettem, hisz a népeknek az arca is változik a történelem folyamán, különösen, ha más tájakra költöznek és más népekkel vegyülnek, és most önkéntelenül arra fordítottam tekintetemet, mire az egyik lány felém jött, bemutatkozott, elnézést kért nagyon udvariasan, hogy megszólított és nyilvánvalóan megzavart mély gondolataimban, és kérdezte, nem lennék-e hajlandó őt és a barátnőjét, aki a messzi Hsziánból érkezett ide, a világvárosba, lefényképezni, mire én természetesen beleegyeztem, már azért is, mert mindkét lányt csinosnak találtam és elképzeltem, hogy milyen élvezet lesz őket hosszan fényképezgetni és különböző pózokban megörökíteni, de különösen annak örültem, hogy a fényképezés befejeztével az a lány, aki az imént megszólított, meghívott barátnőjével egy teaceremóniára, „Persze mindenki majd fizeti a saját fogyasztását” jegyezte meg, de miért ne örültem volna e csábító ajánlatnak, hiszen gondoltam, hogy nem csak teáról van szó, ismervén azokat a szokásokat, melyek az 1950-es években terjedtek el Shanghaiban, amikor betiltották a prostitúciót és megpróbálták az utcalányokat átnevelni, kevés eséllyel persze, amint az várható is volt, és ezek a lányok továbbra is lotyók, örömlányok, prostik, ribancok, ringyók, szajhák, utcalányok maradtak, és aztán úgy szólították meg kuncsaftjaikat az utcán, hogy „Nem akarsz velem a közelben egy kávét meginni?” vagy „Nem akarsz itt a közelben velem teát inni?”, és mostanában, nagy meglepetésemre, ezek a szokások újjászülettek Kína egyes városaiban, de különben is ismerősnek tűnt az a lány, aki az imént megszólított, és már arra is gondoltam, hogy esetleg előző életeink valamelyikében már találkozhattunk valahol, ha nem is testileg, de lelkeink találkozhattak már, hisz mindkettőnknek tíz-tíz lelke volt mindegyik életünk folyamán, hét-hét po nevű testi, és három-három hun nevű szellemi lelke, s míg a po elnevezésű testi lelkek a halottal maradtak a sírban, a hun elnevezésű szellemi lelkek az égbe szálltak, és végül a Halhatatlanság Birodalmában kötöttek ki, és így könnyen meglehet, hogy ott találkoztunk valamikor régen, de talán nem is olyan régen, hisz most már az a lány, aki az imént megszólított, nemcsak ismerősnek tűnt, hanem emlékeztem is rá és kimondottan örültem találkozásunknak. De a mostani helyzetben nem arra gondoltam, hogy valaki el akar csábítani, hanem valóban csak a teaceremóniára gondoltam, már csak azért is, mert nem volt elég pénz nálam, hogy a két lányt meghívjam, pláne ha szerelmi szolgáltatásaikért még fizetnem is kellett volna. Itt persze az is eszembe jutott, amit nemrég egy naiv kollegám mesélt nekem szexuális megpróbáltatásáról egy kínai nagyvárosban, amikor séta közben egy lány megszólította és „csak egy kis kávéra” hívta meg, amit naiv kollegám el is fogadott, de persze „csak egy kis kávéról” szó sem volt, mert amikor megérkeztek egy kávézónak nem nevezhető kuplerájba, a csábító lány a kávézó különtermében, ahová mindenféle ellenállhatatlan ígéretekkel csalta be naiv kollegámat, már nem elégedett meg „csak egy kis kávéval”, hanem egy-két üveg vörösbort is megitatott naiv kollegámmal, mialatt simogatta naiv kollegám farkát, de azt nem hagyta, hogy naiv kollegám a pináját megérintse, csak abba egyezett bele, hogy naiv kollegám a melleit simogassa, no persze csak egyszer vagy kétszer, természetesen mindezt nem ingyen; azonban másfajta, rendes utcalányok is vannak manapság, akik egyáltalán nem próbálják a kuncsaftokat erőszakos trükkökkel elcsábítani, hisz magam is tapasztaltam, hogy amikor egy ilyen utcalány nemrég hátulról megszólított abban a világvárosban, ahol most voltam, elnézően azt mondta, amikor feléje fordultam, hogy „Jajj, elnézést, nem tudtam, hogy ilyen öreg”.

Amikor a teázás után elbúcsúztunk, az a lány, aki az imént megszólított, átadta névjegyét, amin a villanypostája címe is szerepelt: schoenundgut@…, tehát szép és jó, mire én csodálkozva vettem tudomásul, hogy ez a lány németül is beszél, mert különben miért tenne be német elnevezést a névjegyébe, de persze az is lehet, gondoltam, hogy ez a lány is valahonnan nyugatról jött vissza keletre.

Néhány nap múlva felhívtam Schoeundgutot és meghívtam Csíhszi napját megünnepelni, ami Kínában a szerelem napja, de a házasságra készülő lányok ünnepe is, amit az év hetedik hónapjának hetedik napján ünnepelnek, így sokan a Csíhszi napját Kettős hét napjának is nevezik, és a mi számításunk szerint rendszerint augusztus közepére esik. Ez az alkalom azért volt fontos számomra, mert előző életeim valamelyikében a Kettős hét napján találkoztam akkor még Njiu Láng, azaz Ökörember nevű bojtárlegényként Cső Njü nevű tündérrel évente egyszer. Akkor árvagyerek voltam már, és csordámhoz egyetlen bivaly tartozott csak, de szerencsésre fordult a sorsom, amikor egyszer ez az egyetlen bivalyom megpillantott egy közeli folyóban néhány fürdő tündért, és azt javasolta, hogy dugjam el az egyik tündér ruháját, ami ezt a tündért meg fogja gátolni abban, hogy felszálljon az égbe a többiekkel, és így nálam maradhat, amit meg is tettem, mire Cső Njü sokáig kereste, sikertelenül, eldugott ruháját, de végül felismerve egyetlen lehetőségét úgy döntött, hogy feladja magát és átengedi nekem a sorsát, elfelejtve vagy nem véve figyelembe, hogy más lehetőségei is lettek volna problémája megoldásához, így például megkérhette volna Kuan-jin, a Legfőbb Oltalmazó segítségét, akit a Világ Hangját Hallónak is neveztek, mert nemcsak különféle alakot – összesen harminckét félét – ölthetett magára, hogy megmentse a rászorultakat, és akihez nemcsak a rászorultak segélykiáltásai, hanem sóhajai is azonnal eljutottak, ami persze nem volt csoda, hisz ezért hívták a Világ Hangját Hallónak. A Legfőbb Oltalmazó felvehette azonban Brahma, Ganésa, Visnu és Siva alakjait is, de változhatott Buddha vagy bármely más lénnyé és behatolhatott bárhová, még a buddhista pokolba is. Néhány változatában ezerkarú volt és mindegyik kezében szem volt látható, ezekkel egyszerre látta a világmindenség valamennyi szenvedőjét. De Cső Njü nem hívta a Legfőbb Oltalmazót, és a Legfőbb Oltalmazó valószínűleg mással volt elfoglalva és ezért nem jött magától Cső Njü segítségére. Cső Njü kérhette volna ezen kívül Csung Kuj segítségét is, aki Ördög- és Démonűző Védőisten volt, félelmetesen torzonborz és nagyszakállú, de mivel én nem voltam sem ördög, sem démon, hanem csupán egy bojtárlegény, Csung Kuj nem volt hajlandó Cső Njü segítségére jönni, de Cső Njü végül is nem bánta meg, hogy nálam maradt, mert az egyszeri szeretkezésünkből tartós szerelem lett, sőt boldog házasság is, ami a konfuciuszi normák által irányított hagyományos élet egyik legfontosabb eseménye, és mi boldogok voltunk annak ellenére, hogy az adott körülmények között a házasság ceremóniájának elmaradhatatlan kellékét, a „páros boldogság” írásjegyét, ami az öröm és a boldogság jelentésével bír, de leleményes módon párba állítva jelképezi az ifjú vőlegény és a mennyasszony házasságban kiteljesedő boldogságát, nem tudtuk sehová kihelyezni, pedig milyen szép lett volna: a „páros boldogság” írásjegyét mindig vörös vagy arany színnel készítették, legtöbbször papírkivágás formájában, amit a mennyasszonyt a vőlegény házába szállító gyaloghintóra és a nászház kapujára is kiragasztottak, de hát nekünk nem volt se hintónk, se házunk, még papírunk sem volt, hogy a „páros boldogság” írásjegyét elkészítsük és felhasználjuk. Házasságunk ennek ellenére boldog volt és belőle később két gyermek született, egy fiú és egy lány, de egyenlőtlen házasságunk, egy földi és egy mennybeli házassága sértette a Menny törvényeit, ami a Nyugati Királyanyának olyan mértékű bosszúságot okozott, hogy leszállt a földre és megvárva alkalmi távollétemet, elrabolta Cső Njüt és felszállt vele a mennybe, mire én a gyerekekkel együtt utána iramodtam és majdnem sikerült is utolérnem szeretett feleségemet, amikor a Nyugati Királyanya hajtűjével belehasított az égbe csillaghullást okozva, ami végül egy csillagokkal megtelt folyót alkotott, aminek Jin Hö, azaz Ezüstfolyó volt a neve, de sokan Tejfolyónak is nevezték, ami lehetetlenné tette, hogy találkozhassak a tündérrel, hisz én a Vega nevű csillagon kötöttem ki, míg Csö Njü a Jin Hö másik oldalán kötött ki, a tőlem távoli Altairon, de mindez nem szüntette meg szerelmünket és ezt látván egy szarkasereg indult segítségünkre hidat létesítvén az Ezüstfolyón át, amit sokan Tejfolyónak is neveztek, hogy lehetővé tegye, hogy szerelmemmel legalább egyszer évente találkozhassak, és ez a találkozás a Kettős hét napjára esett.

De azért is hívtam meg Schoenundgutot ezen a napon, mert szép emlékeim közé tartozott, hogy ez a nap, a Kettős hét napja, valamikor későbbi életeim egyike folyamán, sokoldalú rendezvényeket nyújtott az érdeklődőknek, amelyeken bemutatták például, hogyan kell egy tűbe gyorsan befűzni egy cérnát, ami egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint ahogy az hangzik, hisz sötétben, éjjel kellett ezt elvégezni, miközben a bemutatót bor fogyasztására csábították, amíg az nem is akármilyen, hanem egy hétlukú tűbe, ami persze manapság már teljesen ismeretlen, igyekezett befűzni a cérnát és ezen bemutatások győztesét Csiaonak, azaz Ügyeskezűnek hívták, míg a többieket csak Sú Csiaonak, azaz Elveszett Ügyeskezűeknek; de volt emellett pókhálókészítés is, ami abból állt, hogy a lányoknak élő pókokat kellett fogniuk a Kettős hét előtti napon és egy bambuszkalitkába zárni őket egy éjszakán át, melyek könnyű, tartós és természetes anyagból készültek és a tetejét a sétáláshoz nélkülözhetetlen kampóval látták el, és a lányok közben azon imádkoztak, hogy másnap ők is olyan hálót tudjanak majd készíteni, mint a pókok és a Csiao, azaz az Ügyeskezű az lett, aki a legsűrűbb hálót volt képes elkészíteni; és ezen a napon volt még tű-vízbedobás is, ami abból állt, hogy a lányok délben tűket dobtak egy kannába, amit néhány óra múlva egy kissé ferdén tartva vizsgáltak meg, hogy a tű milyen árnyékot vet az edény aljára, a győztes Csiao, azaz az Ügyeskezű az lett, akinél az edény alján az árnyék úgy mozgott, mint egy felhő vagy egy nyíló virág, ha viszont az árnyék alig mozdult, ez annak a jele volt, hogy az illető lány keze egyszerűen ügyetlen erre a feladatra, és ezért kérdéses, hogy talál-e egyáltalán majd férjet magának; ezenkívül a hajmosás művészete is szerepelt a műsorokban, hisz különösen a Jangce folyótól délre fekvő vidékeken fontosnak tartották a hajmosást, amit azzal magyaráztak, hogy a Kettős hét napján történő hajmosás olyan ragyogóvá teszi a hajat mint Jin Hö vize volt, az Ezüstfolyóé, amit Tejfolyónak is neveztek; de egyes lányok harmatot is gyűjtöttek aznap a medencéből, mert az a fáma járta, hogy a harmat az öröm könnyeit jelenti, Csö Njü-vel való egyesülésünk szimbólumát, ezért a harmat gyors átvitele a szemhéjra azt jelentette, hogy a lány szeme gyorsan reagál és a keze ügyes, ami igazán csábító volt a férfiak számára; de bemutatták ott a hátvakarás művészetét is, miközben a lánynak ahhoz, hogy Csiao, azaz Ügyeskezű legyen, úgy kellett a partnere hátát megvakarnia, mint azt Ma-ku Tündérkirálynő tette, aki hosszú körmöket növesztett a vakaródzás megkönnyítésére, és a kínaiak azt mondják az igazi élvezetre, hogy „olyan, mintha Ma-ku vakargatna”; de a különböző csao guo, azaz különleges kézügyességet igénylő finomságok elkészítése sem maradhatott el ezen a napon, amelyek főleg rántott falatokból, szezámmagos és melaszból készült ételekből álltak, amit a „kínai császárok” elnevezésű edényből ettek, melyeket magyarul talán legtalálóbban „dörzsi-tál”-nak nevezhetnénk és ezt az antik-zöld színű edényt nemesen egyszerű alakja jellemzi, belsejét pedig négy hal vagy négy sárkány domborműve díszíti, fülei fényesen ragyogó sárgarézből készültek és azért nevezték „dörzsi-tál”-nak, mert amikor az ember egy kissé megdörzsölte kezével, három jin- és három jang-meridián futott végig a kezén akupunktúrás pontokat stimulálva, amiért az orvosok ezen a napon kizárólag akupunktúrával foglalkoztak, de a „dörzsi-tál” rendszeres használata jól alkalmazható volt a hallássérültek kezelésére, a mozgásszervi betegek gyógyítására vagy balesetet szenvedett emberek rehabilitációjára is, de még rezgésterápiára is használták, aminek segítségével könnyen el lehetett jutni a belső harmónia állapotába, hiszen a „dörzsi-tál” neve már önmagában is kellemes, relaxált állapotot idézett elő, említése ezért elősegítette az elektromos töltés kiegyenlítődését az emberi testben, és így a „dörzsi-tál” nemcsak az evéshez volt kiválóan alkalmas, hanem segítette átélni a természethez tartozást, és ezért e különleges tulajdonságai miatt valaha, jóval az én időm előtt, a „dörzsi-tál”-at csak a kínai császárok, a Menny Fiai használhatták, aminek következtében elixír nélkül is tovább élhettek, mint az egyszerű halandók; a „dörzsi-tál”-ból az ételeket evőpálcákkal ették, mondván hogy „kezdetben vala az ujj, aztán lőn az evőpálca”, amivel a kínaiak nemcsak ettek, de az evőpálcákkal az ujjaikat is állandóan edzették, mert különösen a kalligráfiánál volt fontos a váll, a kar, a csukló, valamint az ujjak mozgásának összehangolása, miközben az ecsetet úgy tartották, mint az evőpálcát, de az ujjak gyakorlása segítette az egészség megőrzését is, mert a pálcák ingerelték az akupunktúrás pontokat a kézen, ami élénkítette az agy működését; az ételekhez mindig zöld teát ittak abban az időben, amit csak véletlenül fedezett fel egy Sen-nung nevű császár, amikor ivóvizét forraltatva egy hirtelen támadt szélfuvallat az égő ágakról néhány levelet belesodort a forró vízbe, és így készítette el a császári italt, ami nemcsak finom volt, hanem élénkített is, ébresztő hatása is volt a koffein tartalmának köszönhetően, de használták fogszuvasodás ellen is, és sebgyógyításra is alkalmas volt; de a Kettős hét napja azért is ideális szép lányokkal való találkozásokra, mert ezen a napon a feleségek elnézőek, nem veszik rossznéven, ha a férjeik más lányokkal szórakoznak, de persze csak ezen a napon.

Schoeundguttal aznap este a magyar, de egyesek szerint szlovák származású Hudecz László által tervezett Park Hotel egyik szobájában kötöttünk ki. Éjjel negyed egykor feleségem hívott fel mobil telefonon és felszólított, hogy mivel a Kettős hét napja letelt, azonnal térjek haza. Így a coitus interruptus elkerülhetetlen volt.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.