Perzselt fénykép

Tegnap telihold volt
A telihold a költészet tárgya
Mint annyi más semmi(ség)
amikor a lélek verdes
és a szív legalább másfél mázsa
Betegen nézte a kifényesedett eget
rajta a felhők sötéten tündököltek
Ábrák alakok vonultak el
mellette az éles homályban
s kertben fölmeredt lába
valami dögnek
Akár az ég húsában a csillagok
zsizsegtek benne a férgek
az élet így élt a halált rágva
Föntről a hold tigris-lángja
perzselt lefelé az elnyugodott fákat
újra lüktető életre gyújtva
Valakit várt aki nem jöhetett
aki szenvedett mert érezte
ezt a várást s hogy nem
indulhatott el mégse
Neki is valahol – ahol volt –
ott volt a telihold
de neki nem mint a költészet
hanem a fájdalom tárgya
Nála is fölmeredt lába a dögnek
Ketten bolondultak bele az éjszakába

Percek

Sokáig tartott
míg elérte a kertet A
kerítés drótján piros potrohú
szitakötők napoztak
piros percek
Szárnyukban egyre csak
gyűlt a fény
A füvön komondor hempergett –
a csahos dél
: tűnődés tárgya
a szitakötők akkor lehetnek
piros percek
ha komondornak hívható
a csahos dél
De mit
nevezzünk el akkor kertnek
ahova elért
s kinek nevezzük
azt aki elért oda és
megmondhatjuk-e miért
kereste sokáig a kertet
Nem tudható
Utólag már semmi sem fölfejthető
Csak annyi bizonyos sokáig
állt ott és mégse ment be
Lehet hogy ott sem volt így
a csahos komondor
sem hempergett
a füvön tehát nem volt dél
De a kerítésen ragyogtak
tovább ragyogtak
vércsöppekként ragyogtak a piros percek