Az Institute for Human Sciences (IWM) és a Közép-Európai Egyetem ez év júniusában konferenciát rendezett Bécsben „Magyarország – 2015. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének értelmezése” címmel. A résztvevők arra vállalkoztak, hogy hideg fejjel feltérképezzék az új rezsimet a magántulajdon korlátozásától kezdve, a köztársasági rendszernek az Alaptörvény segítségével végrehajtott leépítésén át egészen a szegények megfegyelmezéséig, miközben nem feledkeztek meg a NER eszmetörténeti gyökereiről és mai közép- és kelet-európai párhuzamairól sem. Számos társadalomtudományi diszciplína képviseltette magát, a meghívott magyar és külföldi kutatók igyekeztek mind teljesebb képet adni a NER-jelképezte „fordított átmenetről”. Az alapvetően empirikus indíttatású konferencia természetesen nem kerülhette meg a „minek nevezzelek?” kérdését, ideértve nem csupán a „tekintélyuralmi”, „populista”, „illiberális”, „nacionalista”, „maffiotikus” és hasonló jelzők közötti válogatást, hanem annak eldöntését is, hogy öt év elteltével még mindig pusztán egy kósza, bár zajos rendszer-kísérletre vagy inkább egy már többé-kevésbé meggyökeresedett új rendszerre gondoljunk, amikor a „nemzeti együttműködésről” beszélünk.

A találkozó izgalmas vitával kezdődött, mely Magyarország és az Európai Unió újabban meglehetősen törékeny kapcsolatával foglalkozott. A felkért hozzászólók: Göncz Kinga, volt külügyminiszter, Ulrike Lunacek, osztrák zöld politikus és Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem tanára azt boncolgatták, miért képtelen beavatkozni az Unió az egyes tagállamokban, ha úgy véli, hogy európai alapjogok kerültek veszélybe. A vita fényében érdemes újragondolni a magyar menekültpolitika európai fogadtatásának baljós sikereit és diadalmas kudarcait is. Az alábbiakban a három vitaindítót közöljük.¹

(Kovács János Mátyás, Trencsényi Balázs)

Göncz Kinga

Az EU-intézmények és a magyar miniszterelnök játszmái

Az utóbbi öt évben Magyarország, amely 1989-ben még a demokratizálódás előfutára és az uniós csatlakozás lelkes szószólója volt, olyan rendszerszintű változtatásokat vezetett be, melyeket az Európai Unió is növekvő aggodalommal fogadott. Ugyanakkor az EU tehetetlennek tűnik, mintha nem akarna – vagy nem volna képes – közbelépni.

Mi zajlik most Magyarországon? Az ország értékszerkezetét mélységes szakadék vágja ketté. A lakosság jelentős többsége paternalista és antiliberális szemléletű, hajlandó elfogadni egy erőskezű vezetőt, idegenellenes, intoleráns és bezárkózó. Ez az értékorientáció mintegy másfél évtizeden át nem kérdőjelezte meg a demokráciát, hiszen az emberek magasabb életszínvonalat reméltek 1989 után. A jobb életbe vetett hit fokozatos elvesztésével párhuzamosan azonban erősödött a korrupt politikai osztály és általában a demokrácia okozta csalódás. A nyitottabb gondolkodású, európai szinten is versenyképes embereknek módjukban áll elhagyni az országot, így aztán arányuk az összlakossághoz képest csökken. Egy újkeletű vicc szerint „akinek elege van a demokráciából, jöjjön haza Magyarországra”.

Nemcsak az igény jelent meg, de karizmatikus jelölt is akadt az erős vezető szerepére: Orbán Viktor. Stabil demokráciák életében a karizmatikus vezető nem hoz lényeges változást. Krízisek idején, átmeneti helyzetekben, új demokráciákban viszont annál inkább – ez a változás lehet pozitív vagy negatív. Kedvező a hatás, ha a vezető megerősíti a társadalom önbecsülését és identitását, anélkül, hogy egyes csoportokat kizárna és megbélyegezne; s kedvezőtlen, ha bizonyos csoportokat bűnbakként kezel annak érdekében, hogy más csoportok összetartozás-tudatát fokozza. A magyar társadalom többsége hajlandó a másodikként említett úton követni Orbánt, akire jellemző, hogy fekete-fehérben látja a világot, csak nyertes-vesztes játszmát ismer, csupán az erő nyelvét érti, és képtelen az együttműködésre.

A magyar társadalom nem dolgozta fel a múltját, a történelmi traumákat (Trianon, holokauszt, kommunizmus). Megbocsájtás helyett mindenki a történelem ártatlan áldozatának tekinti magát, és a bűnöket egy másik társadalmi csoportban keresi. Orbán csak ráerősít erre a hagyományra, és folyamatosan gerjeszti a paranoid indulatokat, rá-rámutatva egy-egy ellenségre. Ezek közül az EU az egyik. A magyar kormány felfogása szerint az Unió nem közös értékrendszer, hanem fejőstehén: pénzforrás Orbán klientúrájának lefizetéséhez. Amit a nyersanyagban gazdag, illiberális demokráciák például az olajbevételeik révén érnek el, azt Magyarország az Európából érkező átutalásokból fedezi.

Európa tétovázik. Az EU-csatlakozás annak a feltevésnek a jegyében történt, hogy amennyiben egy ország teljesíti a koppenhágai feltételeket, akkor a tagság: egyirányú utca. Mára világossá vált, hogy ilyenkor is megrendülhet a demokrácia, viszont mind a mai napig nem születtek hatékony eszközök a demokrácia-deficit ellensúlyozására. A tagjelölt országokat még csak megdorgálhatja az Unió, a tagságot elnyertekkel szemben viszont meglehetősen nagyvonalú, épp a kölcsönös függőségek és a kötelező konszenzus miatt. A problémák megoldása a tagországok létszámának és sokféleségének növekedése miatt is egyre nehezebb. Ráadásul 2000-ben az osztrák eset megmutatta, hogy a szankciók lehetőségének felvillantása EU-ellenes érzéseket kelthet.

Az EU – mint értékközösség és mint a gazdasági sikerek forrása – megtépázott szavahihetőséggel került ki a pénzügyi válságból, s ezt a helyzetet meglovagolhatják az Orbán-féle politikusok. Bár a lisszaboni szerződés szankciókat vezetett be a 2. cikkelyben hivatkozott értékek semmibevételéért, a 7. cikkely alkalmazásához jelentős szavazattöbbség szükséges. Az Európai Néppárt továbbra is támogatja a nagyobbik magyar kormánypártot, részben azért, mert nagy szüksége van a Fidesz képviselőire a többség megőrzéséhez az Európai Parlamentben, részben pedig azért, mert abban bizakodik: eredményesebben tudják Orbánt befolyásolni, ha a Fidesz a konzervatív táborban marad.

Brüsszel–Budapest játszmák. Itt Eric Berne híres könyvére utalok (Games People Play), mely a diszfunkcionális társadalmi interakciókról szól. „Tereljük vissza az elkódorgott juhot a nyájba” – az Unió ennek jegyében igyekszik megfékezni Orbán illiberális rendszerváltoztatását, miközben maga Orbán így gondolkodik: „Ki nyeri meg a játszmát? Ki tud túljárni a másik eszén?” Az uniós intézmények párbeszédet, együttműködést igyekeznek kezdeni a magyar miniszterelnökkel, aki ezt a gyengeség jelének látja, és biztatásnak tekinti, hogy még erőszakosabban rúgja föl a közös szabályokat. Ördögi kör: míg az EU a párbeszédet erőlteti és fizet, ezzel csak növeli Orbán hatalmát, és az esélyét arra, hogy nap mint nap kokikat és sallereket osszon ki Brüsszelnek.

Ha a kritika rendszerszintű problémákat említ, Orbán konkrét példákat kér. S mikor az uniós intézmények szállítják a bizonyítékokat, Orbán nyomban (hamis vagy csúsztatáson alapuló) „adatokkal” hozakodik elő, melyeket hallgatósága nem ismer, s ekkor még rájuk is pirít, mondván, nem tájékozódtak a magyar helyzetről. Ha elfogynak az érvek, a „kettős mércére” fog panaszkodni, vagy „a magyarok különleges lelkületére”. Brüsszelt kötik a törvények, Orbánt nem: kétharmados többségével bármikor megváltoztathatja őket. S ha egyik-másik új törvény alaptörvény-ellenesnek bizonyul, akkor belefoglalja őket az alaptörvénybe. Ha az ellenállás már túl erős, hajlandó egyet hátra lépni, de jottányit sem változtat politikája lényegén. Míg az EU intézményei azon fáradoznak, hogy különbséget tegyenek Magyarország és kormánya között, Orbán újra meg újra összemossa a kettőt, mondván, „támadás érte a magyar nemzetet”. Európa-párti nyelven szól Brüsszelben, de másnap erősen Európa-ellenes, politikailag inkorrekt, sőt szélsőséges nyelven beszél Budapesten. Azt hiszem, Jean-Claude Juncker megértette ezt a játszmát, és a megfelelő válaszlépést keresve köszöntötte Orbánt „helló, diktátor!”-ral.

Ulrike Lunacek

Új uniós mechanizmust az alapjogok védelmére!

Június elején tartottuk a legutóbbi szavazást Magyarországról az Európai Parlamentben. Meghívtuk Orbán Viktort is, hogy beszédet mondjon, mert úgy gondoltuk, a döntéshozatal előtt meg kell kapnia az esélyt, hogy válaszoljon a kritikánkra. Orbán, mint mindig, ezúttal is a magyarországi közönséghez intézte felszólalását. Egyébként ez az egyik probléma, amellyel szembe kell néznünk: nagyon jól használja az országos médiát, miközben sokat dolgozott a médiaszabadság korlátozásán. Végül sikerült elkerülnünk a nyílt szavazást, amivel lehetővé tettük, hogy az Európai Néppárt néhány tagja, aki a javaslatunkra akart szavazni (vagy legalábbis tartózkodni kívánt a szavazástól), ezt feltűnés nélkül meg is tehesse. Ez az egyik magyarázata annak, hogy döntésünk átment az EP-n.

Fontosnak tartom a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez hasonló képződmények elemzését, amikor több tagországban – nem csupán Magyarországon – terjedőben van a nacionalista döntéshozatal eszméje, másképpen fogalmazva: az Unió gyengítése. Az adósságválság idején, vagy manapság, amikor nagyszámú menekült érkezik, sok ország nem az Unió megerősítését tartja megoldásnak, mi több, éppen ezt gondolják bajnak.

A Koppenhága-dilemma. Az Európai Parlamentben kezdettől fogva, vagyis már 2010-től (amikor Budapesten elfogadták az első médiatörvényt), és később is, amikor az új alaptörvényt beterjesztették, megpróbáltunk ellenlépéseket tenni. 2011-ben, a magyar uniós elnökség esztendejében kezdődött el az, hogy az EU és Orbán úr különös módon elbeszéltek egymás mellett. Mint már elhangzott, az Európai Parlamentnek mindössze a 7. cikkely áll a rendelkezésére. Emlékszem még az Ausztria ellen hozott intézkedésekre tizenöt évvel ezelőtt. Akkoriban osztrák parlamenti képviselő voltam. Ellenzékben nagyon is egyetértettünk a szankciókkal, bár nem volt stratégiánk arra, hogy mit tegyünk, ha vissza kell vonulnunk. Aztán Wolfgang Schüssel kancellár mégsem zárta ki a kormányból Haider Szabadságpártját, és az EU szankciói visszafelé sültek el. Az Ausztriában létező euroszkepszisnek is részben ez a konfliktus az oka. Sok osztrák polgár vélte úgy, hogy a szankciók az egész ország ellen irányultak. Az Unió később úgy döntött, hogy bevezeti a 7. cikkelyt, s benne a 7.1 és 7.2 pontot, amely némi mozgásteret ad a szerződésszegők megbüntetésére. Végül persze a Tanácsnak kell döntést hoznia, de a legtöbb, amit tehet, az valamelyik tagország szavazati jogának megvonása. Az a baj, hogy csak az egyhangú döntés érvényes (az érintett ország voksa persze nem számít). Emiatt mi, zöldek már az első magyar médiatörvény életbe lépésekor arra próbáltuk meg rászorítani a Bizottságot, mondja ki az európai jog megsértését, mert ez esetben könnyebb eljárást indítani egy tagország ellen. Ha csak úgy általában van szó az európai értékekről, akkor nehéz cselekedni. Láttuk, miként vacillált a Barroso-bizottság.

Ezt neveztük „Koppenhága-dilemmának”. A koppenhágai feltételrendszert a tagjelölt országok számára találták ki. A jelölteknek nem csupán jogilag kell megfelelniük ezeknek a feltételeknek, hanem a gyakorlatban is teljesíteniük kell őket, amit részletekbe menően ellenőriz az Unió. Csakhogy miután egy ország belépett az EU-ba, ez az ellenőrzés megszűnik. Romániával és Bulgáriával szemben még most is zajlanak bizonyos vizsgálatok. A többi ország esetében viszont nem létezik átfogó felügyeleti mechanizmus. Emiatt javasoltuk, hogy az Európai Parlament hozzon létre egy, a Koppenhágai Bizottsághoz hasonló testületet.

Néhányan tudják, hogy 2013 júniusában a Polgárjogi, Igazságügyi és Belügyi Bizottság jelentést írt Magyarországról. Kollégám, Rui Tavares készítette elő a dokumentumot. Mivel őt ellenségüknek tekintik a magyar konzervatívok, ügyes stratégiához folyamodott: öt részre osztotta a jelentést, és mindegyikhez felkért valakit az összes politikai csoportosulásból, beleértve az Európai Néppártot. A jelentést a Parlament szótöbbséggel elfogadta. A dokumentum azt javasolta: az Európa Tanács kebelén belül álljon fel egy (a Velencei Bizottsághoz hasonló) testület. Ennek nem egyedül Magyarországgal kellene foglalkoznia a jövőben, hanem például Ponta román miniszterelnök intézkedéseivel, vagy Litvánia ügyével, ahol az orosz propagandát átvéve be akarják tiltani a homoszexualitásról való beszédet.

Halálbüntetés és bevándorlás. A közelmúltban Orbán a halálbüntetés visszaállításának emlegetésével sértette meg az európai szerződéseket. Több ízben is eltáncolta az egy lépés előre–egy lépés hátra figurát. Először azzal jött, hogy ismét be akarja emelni a halálbüntetést a magyar büntető törvénykönyvbe. Azután tárgyalt Juncker úrral, és azt ígérte: elveti az ötletet. Másnap megint kijelentette, hogy vissza akarja helyezni a törvénybe. Később, amikor az Európai Parlamentben járt, újból meggondolta magát. Napnál világosabb, hogy a halálbüntetésnek még az ötlete is ellentétes az alapjogi chartával. Ez egész egyszerűen tilos: olyan ország, amelyben van halálbüntetés, nem léphet be az Unióba. Orbán ezekkel a szavakkal zárta beszédét az EP-ben: „Megtettük az első lépést”.

Ezután állt elő a bevándorlásügyi konzultációs kérdőívvel. Burkoltan azzal vádolta meg a migránsokat, hogy valamennyien bűnözők, s ugyanazzal a mozdulattal az EU-ra kente a felelősséget az egyre intenzívebb bevándorlásért. Hangsúlyozta, hogy Magyarország egyetlen migránst sem akar látni, de ha mégis Magyarországra jönnének, nem szabad elvenniük a magyarok munkáját. Az Európai Néppártot nagyon felháborította a kérdőív. Mi pedig azt követeltük a Bizottságtól, olyan javaslatot tegyen le az asztalra, amely új eljárást vezet be a demokrácia, a jogállamiság és az alapjogok megsértése esetén; amellyel kikényszeríthető az összes tagország által aláírt charta és a szerződések betartása. Kértük, hogy a szabályozás egyenlő és objektív mércével mérjen, és hogy évről évre készüljön részrehajlástól mentes értékelés az alapjogok, a demokrácia és a jogállamiság állapotáról, méghozzá az összes tagországban – az elbírálás egyenlő legyen, és vonják be az Unió Alapjogi Ügynökségét is.

Az eljárás végső soron a tagországok és az EU afféle kölcsönös és rendszeres szakértői bírálatának hagyományát teremtené meg. Hasonló rendszerrel vizsgálják például az OECD-ben a fejlődés és az együttműködés alakulását. Remélem, hogy a módszer bevezetése után kevesebben fogják úgy érezni, hogy „azok ott Brüsszelben a fejünk felett döntenek rólunk”.

Jan-Werner Müller

Amikor sérül a demokrácia és a jogállam – mit tegyen az Unió?

Fölösleges volna megismételnem az új koppenhágai bizottság felállítását célzó javaslatot – a lényegét elmondta előttem Ulrike Lunacek. Tulajdonképpen egy EU-specifikus, demokráciát és jogállamiságot felügyelő testületről van szó. Olyan házőrző kutyáról – ha szabad ezzel a hasonlattal élnem –, amely nemcsak ugatni, hanem harapni is tud, s amely jó esetben ott szaglászhat, ahol csak neki tetszik. Vagyis nem csupán a demokráciával és a jogállamisággal kapcsolatos problémák feltárására kapna felhatalmazást, hanem a tagországok szankcionálására is – különös tekintettel a pénzbüntetésekre. Most, hogy ezt kimondtam, érdemes rögtön arra is figyelmeztetnem, hogy itt lényegében intézmény-tervezésről – ha tetszik: újratervezésről – van szó. És mindig kockázatos egész intézményeket egyetlen eset nyomán meg- vagy újratervezni. Hiszen ki akarná, hogy harminc év múlva az emberek azt mondják: „hát persze, ez a megoldás remekül működött Magyarország esetében – de az intézmény sajnos váratlan mellékhatásokkal is járt”. Tehát nagyon fontos, hogy megértsük Magyarország jelenlegi helyzetét, de az is fontos, hogy bizonyos távolságból szemléljük azt.

Nézzük először az ún. „nukleáris opciót”, vagyis az Európai Unió szerződésének 7. cikkelyét. Ez most ugyebár nem működik, mert túlságosan nagy többség szükséges az életbe léptetéséhez. Mindazonáltal ettől függetlenül is kell valamit mondanunk arról, voltaképpen micsoda is ez a 7. cikkely, és hogy mi a strukturális szerepe. Mi következik tulajdonképpen belőle? Szerintem a fő dolog, hogy kimondjuk: ez a cikkely nem arra való, hogy a segítségével beavatkozzunk egy ország működésébe – inkább a politikai, sőt erkölcsi elzárkózást jeleníti meg. Amikor az EU ezt a cikkelyt alkalmazza, lényegében ennyit mond: „Szeretnénk, ha az égvilágon semmi közünk sem volna ehhez a kormányhoz. Még a legközvetettebb módon sem akarunk tárgyai lenni olyan határozatoknak, melyeket olyan kormány hozott, amelyet nem tekintünk demokratikusnak, illetve amely a szerintünk legalapvetőbb értékeinket sérti”. Ugyanakkor emberek jogfosztása nem oly égbekiáltó javaslat, amilyennek első hallásra tűnik. Vegyük például a német Alaptörvény 18. paragrafusát, amely megengedi a polgárok megfosztását politikai jogaiktól. Ez persze még soha nem fordult elő, de már négyszer próbálkoztak vele sikertelenül. A kérdés továbbra is az, meg lehet-e ezt tenni egy egész néppel (bár az Európai Parlamentben megmaradna az illető tagország képviselete – vagyis nincs szó a választójog teljes megvonásáról).

Nézzünk egy másik problémát. A 7. cikkelyt elvben örökre szólóan is lehet alkalmazni. Az érintett ország kormánya erre azt mondhatná: „Hát jó, többé nem lesz szavazatunk az Európai² Tanácsban, de mi úgyis kis ország vagyunk, fütyülünk rá, bennünket csak az otthoni hatalom érdekel”. Az Unió úgysem közösíthet ki teljesen egy országot – a tagok kizárására nincs jogi lehetőség. Abban persze van valamelyes következetlenség, hogy egy kvázi-föderáció sem kirúgni nem tudja valamelyik tagját, sem beavatkozni nem tud megfelelően az illető tag viselt dolgaiba. Nem létezik még egy hasonlóan tehetetlen föderáció – másutt egy központi hatóságnak vagy arra van felhatalmazása, hogy bizonyos résztvevőket kiakolbólítson, vagy arra, hogy így vagy úgy beavatkozzon egy tagország gyakorlatába. Szerintem is fontos, hogy kezdeményezzék egy koppenhágai bizottság felállítását, és hogy megalkossák egy ország teljes körű kizárásának szabályait (miközben én is azt remélem, hogy ilyesmire soha nem kerül sor).

Négy ellenvetés. A következőkben a leendő Koppenhága-bizottságra vonatkozó négy közkeletű ellenvetés cáfolatát szeretném adni.

Először: gyakran emlegetik, hogy az egyes országok politikai rendszereinek értékeléséhez nincs a kezünkben valódi, közös mérce. Lehet nekünk közös piacunk, de közös európai politikai modell nem létezik – mi több, Európa épp a sokféleségével szeret büszkélkedni, a pluralizmust önmagában is értéknek tekintik errefelé. A legtöbb, amit az alkotmányjog újfajta, Orbán Viktor-féle megközelítéséről mondhatunk, annyi, hogy a „pornográfia” szóval foglaljuk össze. A magyar miniszterelnök ugyanis nemrég nem tudta elmagyarázni, mi fán terem az illiberális állam, de idézte az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága bírájának, Potter Stewartnak a szavait a pornográfiáról: „Nem tudom definiálni, de felismerem, ha látom”.

Mindenesetre, aki azt mondja, az ítéletalkotáshoz teljes mértékben hiányoznak a szükséges kritériumok, az hamisat állít. A Velencei Bizottság például rendszeresen hoz ítéleteket egész alkotmányos rendszerekről. Elég rápillantani a Velencei Bizottság véleményére a magyar alaptörvény negyedik módosításáról, máris nyilvánvaló, hogy érvelésüket nem lehet azon az alapon lepöckölni, hogy önkényes volna. Ahelyett, hogy legapróbb részeire bontaná a törvényt, azt állítva, hogy egyes apró részletei számos demokratikus ország alkotmányában megtalálhatók (a magyar kormány ezzel szeret védekezni), a Bizottság ragaszkodik az összkép vizsgálatához, és azt veszi figyelembe, ahogyan ez az egész – liberális-demokratikus szemmel nézve – működik vagy épp nem működik. Sőt az sem igaz, hogy maga az EU soha nem hoz hasonló ítéleteket. Például minden esetben ítélkezik, amikor új tagot vesz fel. Ami persze nem jelenti azt, hogy meggyőző módszertani háttérrel dolgozik. Sokunknak vannak szórakoztató történetei a csatlakozási folyamat közben hozott téves ítéletekről. Most csupán azt akarom hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem számít illegitim eljárásnak, amikor egy testület (általában az Európai Bizottság) megítéli, hogy egy országban teljesülnek-e a koppenhágai feltételek.

A második ellenvetés: bárki idejöhetne hozzám azzal, hogy „öregem, te agyba-főbe dicséred a Velencei Bizottságot, akkor miért nem érjük be velük?” Amúgy is sokszor éri az a kritika az Európai Uniót, hogy amikor nem képes megbirkózni egy problémával, nyomban új intézményeket hoz létre, amelyek legalább annyira nem képesek megoldást találni. Akkor meg miért nem használjuk fel hatékonyabban azt, ami már megvan? Sorolom az okokat. Egy: a Velencei Bizottság pusztán tanácsadó testület, szankciókat nem hozhat. Továbbá: a Bizottság munkájának nem az EU a tárgya, egyébként is, szerintem az Unió az integráció oly sűrűségét és mélységét hozta létre, amelynek nincs megfelelője az Európa Tanácsban. S mindezek felett: az Európa Tanácsnak egyszerűen nincsenek forrásai, nincs meg a tényleges hatalma (és normatív hatalma sincs) ahhoz a hatalmas erőhöz képest, amellyel az EU rendelkezik. Isten ments, hogy olcsó poénokkal hozakodjam elő, de az a szervezet, amelyet Azerbajdzsán is vezethet, nem lehet hiteles védelmezője a demokráciának és a jogállamnak.

A harmadik ellenvetés: gyakran hallom, hogy egy új koppenhágai bizottságnak nyilván súlyos nacionalista visszahatása lesz, számos ország fog az euroszkeptikusok uszályába kerülni. Nos, ez Magyarországra nem bizonyult igaznak: Orbán „szabadságharca” nem túl népszerű intézkedéssor. És mi volt a helyzet Ausztriával 2000-ben? – kérdezhetné valaki. Mocskos ügy volt, mind a mai napig emlékszik rá mindenki, és súlyos traumát okozott az Uniónak. Minden esetben, amikor az „Ausztria elleni szankciókról” folyik a szó, Wolfgang Schüssel beírhat magának egy plusz pontot – ugyanis az ellenintézkedések egy bizonyos kormányt sújtottak, nem az országot vagy annak népét. Ráadásul tulajdonképpen a 14 EU-tag hozta meg a döntést, nem maga az Európai Unió. Akkortájt létezett már erre egy mechanizmus, csak a kormányok vonakodtak használni – helyette inkább kétes értékű bilaterális ellenintézkedéseket vezettek be (s a cél érdekében kihasználták a portugál EU-elnökséget is). Így aztán a tagországok nem alkalmazkodtak a jogállamiság egyetlen alapnormájához sem: megjósolhatatlan szankciók születtek, melyek nem álltak összhangban azzal, ami a létező eljárásokból következhetett volna. Végül az ember jó okkal kifogásolhatta az ellenintézkedések halmazát – akkor is, ha a legkevésbé sem érzett együtt Jörg Haiderral.

Még valami: ha egy kormány úgy akar cselekedni, ahogyan Orbán Viktortól látta az elmúlt néhány évben, akkor pontosan tudja, hogy összeütközésbe fog kerülni Brüsszellel. Emiatt megelőző intézkedés gyanánt föl fogja szítani az euroszkeptikus érzéseket. Az európai értékek semmibevételére készülő kormányok nem fogják ölbe tett kézzel várni, hogy Brüsszel szigorú képet vágjon és megbüntesse őket, hanem minden valószínűség szerint támadásba lendülnek. Mi több, ha az EU nem lép, azzal cserbenhagyja az összes országot, amely 2004-ben így sóhajtott fel: „Hál’istennek bent vagyunk az EU-ban. Végre odaláncoltuk magunkat a nemzetek fölötti liberális, demokratikus struktúrákhoz, megúsztuk, hogy visszacsússzunk az önkényuralomba, biztonságban vagyunk”. Ehelyett ma azt is mondhatnák: „Most sokkal több okunk van rá, hogy euroszkeptikusok legyünk, mint más népeknek, mert az EU már nem törődik velünk”.

Az utolsó, negyedik ellenvetés: néha ilyen hangokat hallani: „ide hallgass, ha egy koppenhágai bizottság fog őrködni az országok fölött, akkor az EU tisztára büntető hatóságnak fog látszani”. Ezt hívják páran „autoriter liberalizmusnak”. Tény, hogy a gazdasági ügyekbe Brüsszel beleszól, például bizonyos fajta költségvetést nem engedélyez. De ezt nem is lehet egy napon említeni egy lehetséges koppenhágai bizottsággal, amely érintetlenül fogja hagyni a jelenlegi pluralizmust és az európai modell sokféleségét.

Most bárki azt kérdezhetné a költővel: „De hol maradnak a pozitívumok, Kästner úr?” Vannak itt egyáltalán pozitívumok, vagy minden csak a büntetésről és fegyelmezésről szól? Roppant szerény javaslatom: az új testület létrehozhatná az európai alkotmányos hagyományok ismerettárát. Olyasmire gondolok, mint a német alkotmánybírósági elnök, Andreas Voßkuhle által szorgalmazott európai alkotmánybíróságok egyesülete (Verfassungsgerichtsverbund), amely egyfajta klíringintézetként segítene szétteríteni az információkat, és megvizsgálni a legjobb gyakorlatokat. Nem képzelek erről túl sokat – a „jó gyakorlatok”, a „viszonyítási pont” kifejezéseket a bürokraták is szeretik, amikor irreális ígéreteket tesznek. Ettől még egy Koppenhága-bizottságnak pozitív lehet a szerepe – akkor is, ha fő hivatása, hogy házőrző kutya legyen. Abban a reményben mondom ezt, hogy a tagországok is jobban fognak viselkedni, tudván, hogy egy őrkutya valóban szemmel tartja őket.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS