Chantal Jaquet – Szaglásfilozófia*

*Részlet Chantal Jaquet: Philosophie de l’odorat című kötetéből (Paris, PUF, 2010). A szöveget a szerző és kiadó szíves engedélyével közöljük.

Bevezetés

„Ez a szegfű az illatok törvényét üzeni neked, amit nem hirdettek még ki, s ami egy nap majd beköszönt, és sokkal pontosabban és finomabban uralkodik majd agyunkon, mint a bennünket irányító hangok. Ó barátom, minden szervednél jobban szeretem orrodat, a jövő bölcsességének trónját.”

Apollinaire: A mandolin, a szegfű és a bambusz (1915–17)

Az ember olykor egy hatodik érzékről ábrándozik, miközben úgy tűnik, a valóságban négy érzék is elegendőnek bizonyul. Míg a süketséget és a vakságot általában fogyatékosságnak tekintjük, az anozmia (a szagok érzékelésére való képtelenség) voltaképpen nem esik ugyanebbe a kategóriába. Erre utal az is, hogy a közbeszéd e hiányosságnak még a nevét sem szokta számon tartani. Kovaljov, a törvényszéki ülnök – aki elveszítette orrát, és a szentpétervári utcákon bolyong, hogy megtalálja azt1 – szerencsétlenségével inkább nevetést idéz elő, mint szánakozást; balsorsa nem csal könnyeket a szórakozni vágyó tömeg szemébe, mely hitetlenkedve és kíváncsian igyekszik a jelenség szemtanújává válni. Jóllehet az ízlelés és az érintés kevésbé megfoghatóak, mint a látás és a hallás, mégsem vitatható el, hogy a szaglásé az utolsó hely az érzékek hierarchiájában. Dacára annak, hogy a klasszikus kori besorolás a szaglást általában a lista közepére helyezi, a sokaság szemében egyértelműen ez az ötödik érzékterület.

A filozófusok, bár nem szokásuk, e kérdésben mégsem vitatják az általános meggyőződésből fakadó értékítéletet, mivel nem túlzottan foglalkoztatja őket a szaglás kérdése. Az elsődlegességet a látásnak és a hallásnak tulajdonítják, amelyek fő megismerési modelljükül szolgálnak a szellem működésének megvilágítására. Így a klasszikus filozófiában az ész a természetes fénnyel kapcsolódik össze, míg a kinyilatkoztatás a természetfölötti fénnyel. A valódi megismerés függhet a szemlélettől, nyugodhat belátáson, vagy az ideákat szemlélő intelligibilis látáson. És fordítva, a nem-tudás a sötétség, a vakság, a homályosság területéhez tartozik. E tekintetben a híres barlanghasonlat, amelyet Platón az Állam VII. könyvében ismertet, modellértékű, hiszen a vélemények fázisait és annak ellentmondásait a valós ismerethez képest teljes egészében vizuálisan ábrázolja. A szakasz a tekintet „elfordítását” mutatja be, melyben az arra kényszerül, hogy eloldódjon az árnyképek látványától, és a vakító fény felé forduljon. Ezzel a tekintet lassanként megtanulja szemlélni a valóságot, és egyre magasabb szinteken észleli azt: elsőként tükröződéseit a vízben, azután tisztán a tárgyakat, majd a csillagok fényét, és végül a Nap ragyogását. Ezzel analóg, ahogy a klasszikus korban a megismerés képességét gyakran a hallás, meghallás fogalmai jelölik. A helyes megértésre Spinozánál a hallomás által szerzett ismeret meghaladására van szükség, Malebranche-nál a „belső mester” meghallására a szenvedélyek lecsöndesedését követően, végül Leibniznél a helyes megértés a kis észleletek felismerése, amit a tengermorajlás példájával érzékeltet, miszerint az egyes hullámok önmagukban nem észlelhetőek, zajuk mégis hallható a tenger zúgásában. Bár a tapintás nem versenyezhet a látással vagy a hallással, mégis szép példákat szolgáltat a filozófusoknak. A tapintás modelljét használják például az epikureusok azért, hogy az érzékelést az érzékszervek és a tárgyak kiáramló képei közötti kapcsolatból magyarázzák, vagy Descartes a fény természetének leírására. A Dioptrique szerzője a fényjelenséget egy olyan mozgáshoz hasonlítja, amely „a levegő és más áttetsző testek közvetítésével a szemünk irányába halad, ugyanúgy, ahogy az a mozgás vagy ellenállás, amellyel [egy] vak találkozik, botja közvetítésén keresztül a keze irányába halad.”2 Habár az ízlelés jóval ritkábban jut szóhoz, és akkor is csupán az esztétika területén jelenik meg, ahol mértékül szolgál a műalkotás szépségének megítéléséhez, maga a szaglás sehol sincs jelen. Ennek ékes bizonyítéka, hogy igencsak nehéz akár egyetlen olyan filozófiai művet is említeni, amely központi témájává teszi ezt a képességet. Theophrasztosznak az antikvitásban írt Értekezés a szagokról című műve kivételnek tűnik ugyan, de ki olvassa azt manapság? Legfeljebb néhány – a filozófiai diskurzust díszítő – utalást lehet itt-ott találni a szaglásra és a szaglószervre. Kleopátra híres orra, amelyre Pascal hivatkozik, vagy az ismert rózsaillat, ami a condillac-i szobor ébredéséhez vezet, az egyedüli általánosan ismert filozofémák, de a legtöbb esetben a filozófiai utalások itt megállnak, és nem haladnak tovább. Ha felfedezőutunkat folytatni kívánjuk, inkább az irodalom és a költészet felé kell fordulnunk. Itt a közös emlékezet alámerülhet, és bármikor felszínre hozhat egy-két gyöngyszemet; Cyrano monológját, Baudelaire Levelezéseit vagy a kortársak közül Süskind Parfümjét. A tanultabbak ideidézhetik még Sterne Tristan Shandyjét és az orról szóló mulatságos elmélkedését, Huysmans könyvét, A különcöt, és neurotikus hősének, Jean des Esseintes-nek szagláshoz kapcsolódó tapasztalatait, vagy akár Az orr, a név című írást, amely azokat az elbeszéléseket vezeti be, amelyeket Italo Calvino az érzékszerveknek szentel Sotto il sole giaguaro című könyvében. A lista ugyanakkor véges: a szaglás leginkább irodalmi témaként bukkan fel, és leggyakrabban a szórakozás és a szójátékok tárgya marad, olyan esztétikai különösség, amely a szinesztézia variációinak ad helyet.

Manapság azonban úgy tűnik, hogy a téma egyre népszerűbbé válik, hiszen mind a fizika és a biológia, mind a humántudományok oldaláról megsokszorozódtak a szaglásról, a szagokról, az illatokról szóló munkák. Alain Corbin történész Le miasme et la jonquille című, 1982-ben megjelent művével jelentősen hozzájárult „a szaglás témájával szembeni csend” megtöréséhez. A szaglás és a 18–19. századi társadalmi képzelőerő tanulmányozásán keresztül mutatja be a szag háttérbe szorításának nagyszabású vállalkozását, amely jelenlegi környezetünknek fertőzésektől való viszolygásához vezetett. Az undor és a bűztől való megtisztulás története megvilágítja azokat a társadalmi konfliktusokat és reprezentációkat, amelyek az „illatos” burzsoát szembeállítják a „büdös” proletárral, akit tisztítani és fertőtleníteni kell. Corbin ezzel eredeti kutatások előtt nyitotta meg az utat, és új tárgyterületet legitimált.

Antropológusok és szociológusok, a kommunikáció és az információ tudományának kutatói egyaránt ráléptek erre az útra. Számtalan egyéni és közös, gyakran interdiszciplináris munka megjelenése is tanúsítja ezt, Franciaországban3 és külföldön egyaránt. Az angolszász világban például Constance Classen művei, a Worlds of Sense4 és a David Howes és Anthony Sinnott közreműködésével írt Aroma. The Cultural History of Smell5 váltak elsődleges viszonyítási pontokká. Az érdeklődés nemcsak a pszichológusok és pszichoterapeuták6 körében jelentkezik, de ugyanígy a pszichobiológiában, például Benoist Schaalnál7 vagy az idegtudományokban, André Holley-nál8.

Későbbi fejlemény, hogy 2004-ben két amerikai kutatónak ítélték oda a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat szaglással kapcsolatos munkájuk elismeréseként. A pszichológiából és mikrobiológiából diplomázott Linda R. Bucknak és kollégájának, Richard Axel biokémikusnak sikerült megfejtenie genetikus és molekuláris szinten azokat a mechanizmusokat, amelyek a szagok észlelésében, felismerésében és a rájuk való emlékezésben játszanak szerepet. Ez lehetővé teszi, hogy tisztábban lássunk a szaglási rendszer működésében, amely eddig nagyrészt ismeretlen volt. A szagérzékelés témája, amely a tudomány számára sokáig figyelmen kívül hagyott és elhanyagolt területnek számított, mostanában váratlan virágzásnak indult.

Mindeközben a művészek és az illatszerkészítők sem tétlenkednek, ahogy azt Edmond Roudnitska, a Diornál és Rochasnál dolgozó híres parfümkészítő merész kísérlete is mutatja, aki a szagok valódi művészetét kívánja megalapozni a L’esthétique en question című művében. Ebben egyrészt kísérletet tesz arra, hogy egy – a szaglásra alkalmazott – kanti modellre támaszkodó esztétikai filozófiába vezesse be az illatszerkészítőket, másrészt maguknak a filozófusoknak is megpróbálja felhívni a figyelmét az illatok kompozíciójára és azok speciális problémáira, hogy inspirálja és gazdagítsa gondolataikat.

A filozófusok anozmiája

Beszélhetünk-e ugyanakkor, ahogy Joël Candau teszi, a szaglás körül kialakult zsivajról, vagyis egy olyan konszenzus erősödő hangjáról, amely szerint a nyugati társadalmak szagfóbiájáról szóló megszokott és ismétlődő diskurzusokat fel kell adni,9 és a szagok, illatok, kultuszát, az „illatmániát” kell erősíteni, ahogy azt a Beaux-Arts Magazine teszi.10 Közel sem ez a helyzet, legalábbis a filozófusoknál, akik – Edmond Roudnitska sürgető felhívásai ellenére – hűvös távolságtartással viszonyulnak a tárgyhoz, és továbbra sem veszik tudomásul, hogy a szaglás saját életüknek is része. A szaglás nem jelenik meg valódi filozófiai tárgyként, és a róla szóló töprengés inkább tűnik úgy, hogy a fiziológia vagy a kommunikáció és az információ tudományának hatáskörébe tartozik. Az ozmográfia és az ozmológia legutóbbi fejleményei nem tették lehetővé, hogy a szag és a szaglás bebocsájtást nyerjen az akadémiai filozófia repertoárjába. Ugyanakkor azok a hangok is erősödnek, amelyek megtörik az e tárgyban uralkodó csöndet. Vitathatatlanul úttörőnek számít a témában a filozófus és történész Annick La Guére, aki a szagok hatóerejének századokon átívelő változásait,11 valamint a filozófusok és pszichoanalitikusok szaggal szembeni bizalmatlanságának okait helyezte kutatásai homlokterébe. Bár könyve nagy sikert aratott a szociológusok, antropológusok és parfümkészítők között, a filozófiai közösségen belül még nem talált kellő visszhangra, hiszen a szaglás kutatói a perifériára szorulnak, és bizalmatlanság övezi munkájukat.

Ez a hallgatás részben annak a ténynek köszönhető, hogy a szaglással kapcsolatos vizsgálódások ugyanattól a kulturális kiközösítéstől szenvednek, mint általában maga a szaglás, és hogy egy kutatás fontosságának vagy jelentéktelenségének megítélését nem annyira belső minőségéhez, mint inkább a tárgyához társított értékhez kötik. Constance Classen ezért figyelhet fel arra, hogy az intézmények – a látás nyugaton privilegizált státusa miatt – a látásról és a láthatóságról szóló akadémiai tanulmányokat komolyan veszik, míg a szaglásról szóló elemzési kísérletek folyton azt kockáztatják, hogy súlytalanként és szalonképtelenként kezelik őket.12 Ha egy kutatás értéke ki van téve tárgya megítélésének, akkor fontos, hogy sürgősen rehabilitáljuk a szaglást, vagy romboljuk le azt az előítéletet, hogy nem lehetséges nagy filozófia mellékes tárgyról.

Ennek fényében üdvözölnünk kell Michel Serres öt érzékről13 írott pompás értekezését, ugyanígy Michel Onfray kritikai kezdeményezését az Art de jouir-ban, ahol nekiront „a szaglás ócsárlóinak”,14 és a szaglást védő materialista filozófusok örökségére hivatkozik. Ennek ellenére a szag és a szaglás e szerzők munkáiban is háttérben marad, és nem alkotja kutatásaik elsődleges tárgyát. Sőt, Az öt érzék szerzőjének szemére vethetnénk, hogy valójában csupán négy érzéket tárgyal, mivel – dacára annak, hogy a szaglást fontosnak találja – sohasem juttatja érvényre azt önállóan, hanem (az ’Asztalok’ című fejezetben) elválaszthatatlanul hozzáköti azt az ízhez. Szemben a többi érzékkel, amelyek egymás után foglalják el a szinesztézia színpadának előterét, a tapintás a ’Fátylak’, a hallás a ’Dobozok’, a látás a ’Vizsgálat’ című fejezet témája, a szaglás nem kap külön fejezetet, és az ’Asztalok’ végén jut csupán szóhoz. Bizonyára szerencsétlen, sőt helytelen az érzékek tevékenységét elkülönülten elemezni – hiszen egy tárgy teljes észlelésére pályáznak –, de ebben az esetben nem látjuk, miért társítanánk a látáshoz, a halláshoz vagy a tapintáshoz azt, amit megtagadunk a szaglástól vagy az ízleléstől. Jóllehet a szag és az íz szorosan összetartoznak, hiszen az illat és az aroma fogalmai egyszerre vonatkoznak a szaglás és az ízlelés területére, és az anozmiát gyakran kíséri az ízlelés elvesztése, ugyanakkor rendszerszinten nem keverhetőek össze. Az interferenciák ellenére a szaglórendszer fiziológiailag különbözik az ízlelőrendszertől. Olyan érzékelési neuronokból áll, amelyek detektálják a szagmolekulákat, akár a légúton keresztül érkező szagokról, akár a hátsó orrüregen keresztül érkező olyan aromákról van szó, amelyek az ízlelést is mozgásba hozzák. A szag- és ízmolekulák nem azonosak, hiszen bármely illat vagy aroma nem alkalmas arra, hogy megízleljük. Van valami specifikus tehát a szaglásban, amely visszavezethetetlen az ízlelésre. Ezért aztán csodálkozva állapíthatjuk meg, hogy Michel Serres vállalkozása, annak ellenére, hogy megkérdőjelezi a látás elsőbbségét, és arra irányul, hogy az érzékeket azok teljességében állítsa helyre, a szaglást mégiscsak az ízlelés és a konyhaművészet kiegészítéseként mutatja be, és egyáltalán nem emancipálja teljesen, a balzsam és illóolaj szórványos jelenléte ellenére sem.

Arra kell-e ebből következtetnünk, hogy a tiszta szagesztétika lehetetlen, és hogy a szaglás sohasem válhat teljes jogú filozófiai tárggyá? A felmerülő kérdés valójában arra irányul, hogy a szaglással kapcsolatban elmaradt filozófiai reflexió – mely ekvivalens számos olyan kutatással, amely a harmóniára és a zenére, vagy a festészetre és a láthatóra vonatkozik – csupán elfogultságaink eredménye, esetleges külső okokkal, vagy a szag belső természetével hozható kapcsolatba. Kétségtelen, hogy az intellektuális vakmerőség hiánya, a tartózkodó konzervativizmus és a hagyomány feltétlen tisztelete általában arra ösztökélnek, hogy jóváhagyjuk az uralkodó filozófiát, reprodukáljuk és fenntartsuk azokat a vizsgálódási típusokat, amelyek intézményi elismertséghez vezetnek. Ezek összefüggenek a szaglást körbeölelő némasággal, bár nem adnak rá kielégítő magyarázatot. Hiszen a kishitűség és az autoritás szervilis tisztelete, amelyek Baconnál az egyik fő akadályát képezik a fejlődésnek, nem csak a filozófusok specialitása, és nem akadályozták a kutatások kibontakozását más diszciplínákban. Anélkül, hogy tagadnánk a történészek, antropológusok vagy szociológusok intellektuális bátorságát, akik le tudták dönteni a hallgatás falát, és dacolni tudtak a gúnyos megjegyzésekkel, meg kell jegyeznünk, hogy a tárgyak természete, és azok a szabályok, amelyek meghatározzák e természet létrejöttét, kétségkívül alkalmasabbak a szaglás problémájának megközelítésére, mint a filozófia. A források hiánya és az információ összegyűjtésének nehézségei ellenére a történész végtére is rekonstruálhatja a szaglási észlelés történetét, és tanulmányozhatja azt a módot, ahogy az emberek az elmúlt századokban a szagokhoz és illatokhoz viszonyultak; az antropológus elemezheti a szagláshoz való viszony kultúrák szerinti változatait, a szociológus pedig rákérdezhet az emberek szaglással kapcsolatos különböző viselkedéseire és társadalmi vonatkozásaira. De a szaglás filozófiájának kidolgozása jóval problémásabb, hiszen az arról szóló gondolkodás képzete, akár a szaglásról szól, akár rajta keresztül szólal meg, mindjárt hiábavalónak tűnik.

Természetesen mindig lehetséges elemezni azt a módot, ahogy a filozófusok értelmezték a szaglást vagy ahogy igyekeztek magyarázni működését. Így az antik filozófusoknál akörül folyt a vita, hogy vajon a szaglás a légzés szisztematikus működésének eredménye-e, vagy létezik az illatokért felelős külön észlelés, amely nem foglal magában légzőfunkciókat, és vajon a szagok hozzájárulnak-e a táplálkozás minőségéhez és az egészséghez. Olyan kérdések ezek, amelyeknek többek között Arisztotelész adott hangot az Az érzékelés és tárgyai című értekezése V. fejezetében. De ezek a fejtegetések inkább a fiziológia és az orvostudomány, mint a filozófia tárgyköréhez tartoznak, legalábbis abban az értelemben, ahogy ma értjük ezeket. E kérdések napvilágra hozzák a szaglási és légzési funkció közötti különbséget, amely később aztán a biológiában bukkan fel, vagy az illatok gyógyító tulajdonságainak felismerését, amelyért napjainkban az aromaterápia felel. Aligha véletlen, hogy az antikvitásban elsősorban a filozófus-orvosok, mint Hippokratész és Galénosz15 azok, akiknél bőséges utalás található a szagokra, a kedély egyensúlyára vonatkozóan, és hogy a reneszánszban azok a tudósok, akik tanításaikat követték – így Marsilio Ficino – jól megválogatott illatok segítségével igyekeztek elüldözni a melankóliát.16 Később, az újkor kezdetén Descartes az Emberről szóló értekezésében,17 mechanisztikus fiziológiájában tárgyalja a szaglást, és azt elemzi, hogyan függ eme érzék azoktól a kis vékony ideghálóktól, amelyeket a légzés során apró materiális darabkák, a szagok vagy a levegő egészen finom részei mozgatnak. Anatómiai leírása annak az orvostudománynak alkotja részét, amelynek kidolgozásáért egész életében fáradozott, s ennek alapján hozza létre előzetes programját, ezt azonban sehol nem kísérik a szaglás igazságáról szóló töprengések. Anélkül, hogy tagadnánk a fiziológiai magyarázat különféle próbálkozásainak létjogosultságát, amelyek gazdag anyagot kínálnak a tudománytörténetnek, valamint az orvostudomány és az anatómia történetének, el kell ismernünk, hogy céljuk nem egy tulajdonképpeni értelemben vett szaglásfilozófia kidolgozása, hiszen többnyire nem érdekli őket sem a szaglás értelme vagy igazsága, sem a szagok esztétikai vagy művészi értéke.

Annak érdekében, hogy a leíró megközelítésen túllépjünk, lehetséges egyfajta komparatista perspektívát alkalmazni, és a filozófiai elméleteket úgy ütköztetni e témával, hogy nemcsak azt a módot vizsgálnánk, ahogy a szerzők a szaglást magyarázzák, hanem a szerepet és helyet is, amelyet kijelölnek neki rendszerük ökonómiájában. Itt nem annyira a szaglásról szóló anatómiai reflexió kerülne a középpontba, mint inkább a szaglási észlelés tanulmányozása, és a vele kapcsolatos filozófiai elhidegülés indokainak elemzése. Ezt az utat követi Annick Le Guérer, aki könyve negyedik részét a filozófusok és szagok közötti viszonynak szenteli. A szerző a szagnak és a szaglásnak a görög-latin filozófiában megfigyelhető ambivalenciájából indul ki, majd a hangsúlyt egyre inkább annak bemutatására helyezi, hogy az elmúlt századok során – a különféle etikai és ontológiai előfeltevésektől függően – a szaglás milyen leértékelődéseken és rehabilitációkon ment keresztül. Le Guérer tehát felvázolja a szaglással foglalkozó filozófiák történetének fő vonalait, de nem kutat egy általános szaglásfilozófia létrehozásának elvei után, „a szagok bölcsességének” egy olyan teljes képe után, amelynek egyszerre alkotják részét a szaglásnak az igazságban megalapozott gyakorlati és elméleti aspektusai. Vajon mindez akkor azt jelenti, hogy a szaglásról szóló bármely filozófiai elmélkedés szükségképpen pislákolásának elbeszéléséről, eltűnésének és újbóli felbukkanásának századokon átívelő folyamatos mozgásáról szólhat? Vajon továbbléphetünk-e egy olyan hihető filozófiatörténethez, ahol a szaglást annak pozitivitásában tárgyaljuk?

Ráadásul már maga az az elképzelés is, hogy a szaglás igazsága vagy művészete után kutassunk, bizarrnak tűnik, hiszen e vizsgálódások tárgya nehezen megragadható és elmosódó. A szag, közvetlensége és illékonysága miatt nem rendelkezik nagy realitásfokkal; rosszul alkalmazkodik a fogalmi megragadáshoz, és a filozófiai kérdezés azt kockáztatja, hogy a tárgy képe köddé válik és elpárolog. A szag nem rendelkezik egy dolog ontológiai tömörségével, sem egy gondolat episztemológiai konzisztenciájával. Ennek ábrázolása jelenik meg Radhika Jha regényében: miközben a reklámtervező Després tanácsa szerint nem az illatot, hanem annak képzetét kell eladni, hogy vásárlásra ösztökéljük az ügyfeleket, Lila, a hősnő, aki a szagok és illatok birodalmában él, kérdés formájában vág vissza: „Mit ért Ön »az illat képzetén«? Egy illat nem képzet.”18 A szagok, az illatok, alig rendelkeznek realitással, inkább a képzelethez, mint a gondolatokhoz kötődnek, a jelenségek elillanó világára utalnak, amelyre semmilyen szilárd, megragadható gondolat nem építhető fel. Ráadásul az illat révén a szag inkább a kozmetológiában, mint a filozófiában kap jelentőséget. Az illat, mivel a divat, a mesterkéltség és a cicoma frivol univerzumához kapcsolódik, alkalmasabb a szofisták, mint a filozófusok figyelmének felkeltésére. De magán viseli a férfias spekuláció mélységétől távoli női könnyelműség és mondén felszínesség bélyegét is. Szent Bernát egészen odáig merészkedett, hogy kijelentse: odoratus impedit cogitationem, a szaglás akadályozza a gondolkodást. Jóllehet Derrida rámutatott a frivol archeológiájának érdekességére, továbbra is érvényes marad, hogy a szaglás filozófiájának kidolgozására irányuló program előzetesen inkább álmodozáshoz hasonlít.

Az első számvetés tehát meglehetősen elszomorító: egy illékony és felesleges tárgy, szemben az orránál fogva (meg)vezetett szubjektummal. Valóban nem világos, a gondolkodás számára milyen anyagot szolgáltathat. A szagfilozófia ötlete inkább tűnik tehát ködösnek, mint dögösnek, amely folyton elpárolog vagy elnyomja a gúnyos kacajok és megjegyzések zaja. Így visszatérünk a múltba, aminek csak a történelem ismeri a titkát, és a szaglásról szóló spekuláció ugyanarra a sorsra jut, mint a régi filozófusok, akikre utalva Bacon Gondolatok és meglátások című művének egyik főszereplője ironikusan így kiált fel: „még mindig azt kérdezed, fiam, vajon szolgálom-e majd a tömjénfüstöt és aromát magában foglaló írásaikat?”19

Meglehet, tévesen láttuk, a filozófia hogyan nyúlhatna hozzá az érzékelésnek ehhez a módjához, s nem árt tartózkodni attól, hogy túl hamar vonjunk le következtetést a kutatás hiábavalóságáról. Diderot vajon nem egy szaglás-geométert képzel el a Levél a süketnémákról című írásában? Akkor miért ne létezhetne szaglás-filozófus vagy filozófus-szaglás? „Filozófus-szaglás”, a formula tényleg ígéretes, de tarthatunk attól, hogy egyszerűen flatis vocis-szá, üres beszéddé válik, egy minden valóságot nélkülöző oximoronná. De ha a szaglás filozófiája mégsem létezik, meg kell próbálni létrehozni, s ekként igazolni hiábavalóságát vagy megalapozottságát. A lehetetlen feltételezése a tudás egyhelyben toporgásának egyik oka, és – ha hiszünk az ezt ostorozó Baconnek – „ami létre érdemes, az tudásra is érdemes, így a tudás a lét képmása. Sőt, amint undok anyagokból: mósuszból, cibetből olykor kitűnő illatot nyerünk, éppúgy nemegyszer közönséges, szennyes tényekből jutunk világossághoz és tájékozódáshoz.”20 Az összehasonlítás beszédes és különösen jól kiválasztott, mivel a szaglási regiszter bevonásával mutat rá arra, hogy nincsen önmagában nemes vagy nemtelen filozófiai tárgy, s ezáltal azt is bizonyítja, hogy a szag képes modelleket szállítani a megismerés számára. Ki tudja ekkor, vajon a sár, a szenny vagy a bűz ideájának létezésére irányuló kérdésekből, hogy az arcátlan Parmenidésszel szóljunk,21 nem születhet-e meg egy még soha be nem lélegzett illat igazsága?

Túl a metaforán, a kérdés tehát az, vajon a filozófia csakugyan képes-e a szagot és a szaglást a gondolkodás tárgyává tenni, és kifejleszteni egy racionális szagtant, amely bővíti és gazdagítja hagyományos vizsgálódási terepét. A szaglás filozófiájának meghatározása így magában foglalja a szagok és illatok lehetséges szerepének és használatának vizsgálatát, mind a megismerés rendszerein belül, mind az emberi gyakorlatok terén. Ez feltételezi a gondolkodási és cselekvési formák kutatását, amelyek tanúsítják a szagok világának sajátosságát, és megmutatják annak filozófiai lényegét.

E vállalkozás első lépése, hogy bemutatja azokat az akadályokat, amelyek kibontakozását gátolják. Az uralkodó képzetek és intellektuális beidegződések leülepedettsége végül ténylegesen vakká tesz és lebénít. Ahhoz, hogy a megismerés alkalmazható legyen a látásra, a hallásra vagy a szaglásra, el kell hagynia a természetes evidenciák territóriumát, s újra kérdések elé kell állítania a létet. A megismerés előtt, tanítja nekünk Bachelard, „a szellem már nem fiatal, sőt nagyon öreg, hiszen előítéleteinek teljes korát magán viseli”.22 Szükséges tehát fiatalítani s hátat fordítani azoknak a megvénült bizonyosságoknak, amelyek a látás elsődlegességét hirdetik, és helytelen módon előnyben részesítik a szaglás kárára. A cél nem az érzékek hierarchiájának megfordítása, a szagok uralma a képek hegemóniája helyett, az illat érzéki örömének szembeállítása a hang absztrakt tisztaságával, hanem egy előítéletektől mentes új gondolkodási és érzékelési mód megalapozása.

Ezért kell a szaglóérzék természetére elsősorban oly módon reflektálni, hogy eltávolítsuk mindama akadályokat, amelyek meggátolnak abban, hogy egyszerre körbehatároljuk és érintettek legyünk általa. Kizárólag a szaglás valódi jellemzőinek vizsgálatából kiindulva válik aztán lehetségessé, hogy eljussunk a szagesztétika és a szaglás valódi művészetének megalkotásához. A szagok kifejezőerejének vizsgálata során végül kifaggatjuk a szaglásfilozófia lehetőségének feltételeit, és felvázoljuk a szaglás gondolati modelljét.

Fordította Farkas Henrik

 

Jegyzetek

  1. Lásd: Gogol: Az orr. Ez a novella ihlette Sosztakovicsot, hogy hasonló címen operát írjon.
  2. Descartes: Oeuvre VI., Adam et Tannery, 84.
  3. Lásd különösen: „Odeurs. L’essence du sens” (szerk.: Jacqueline Blanc-Mochet) In: Autrement, 1987. szeptember; Lucienne Roubin: Le monde des odeurs, Párizs, Méridiens-Klincksieck, 1989; Odeurs du monde, écriture de la nuit, (szerk.: Diana Rey-Hulman és Michel Boccara), Párizs, L’Harmattan, 1998; Odeurs et parfums (szerk.: Daniele Musset és Claudie Fabre-Vassas), Párizs (a történeti és tudományos munkák bizottságának kiadványa), 1999; Joël Candau: Mémoire et expériences olfactives, Párizs, PUF, 2000; Pascal Lardelier: A fleur de peau: Corps, Odeurs, Parfums, Párizs, Belin, 2003.
  4. Constance Classen: Worlds of Sense, London, Routledge, 1993.
  5. Constance Classen, David Howes, Anthony Sinnott: Aroma. The Cultural History of Smell, London and New York, Routledge, 1994.
  6. Lásd: Vittorio Bizzozero: L’univers des odeurs, introduction à l’olfactologie, Genf, Janus, 1997. Lásd még: Évelyne Séchaud: Sentir et ressentir (A klinika és az érzelmek elmélete címet viselő, 1995. április 1-én tartott, tudományos konferencia írásai).
  7. Benoist Schall – aki az ízleléstudományok Európai Központjának igazgatója, valamint az CNRS-en belül az etológiával és szenzoriális pszichobiológiával foglalkozó kutatócsoport vezetője – számos cikket szentelt a szaglás problémájának – különösen a kisgyermekeknél –, valamint az anya és az újszülött között történő változásokban játszott szerepének. Lásd ehhez: Enfance, Volume 1., L’odorat chez l’enfant, Perspective croisées, Párizs, PUF, 1997; Catherine Rouby, Benoist Schaal, Danièle Dubois, Rémi Gervais, André Holley (ed.): Olfaction, Taste and Cognition, Cambridge University Press, New York, 2002.
  8. Lásd: Éloge de l’odorat, Párizs, Odile Jacobs, 1999.
  9. J. Candau: Mémoire et expériences olfactives, 14.
  10. A 2003. december 23-i szám címe: Illatmánia.
  11. Lásd: Les pouvoir de l’odeur, Párizs, Odile Jacob, 1998. Lásd még: Hélène Faivre könyvét, amely filozófiai doktori disszertációjának kivonata: Odorat et humanité en crise à l’heure du déodorant parfumé, L’Harmattan, 2001.
  12. Lásd: Aroma: The Cultural History of Smell, 5.
  13. Les cinq sens, Párizs, Hachette littératures, 1985.
  14. Lásd: 97–140., Livre de poche, Grasset, 1991.
  15. Lásd: De instrumento odoratus, valamint Sur la respiration; ugyanígy: Sur l’utilité des parties du corps humain, VIII. könyv, VI. és VII. fejezet; végül: Des lieux affectés, III., XIII. és XV. fejezet.
  16. Lásd: Les trois livres de la vie, II. fejezet, 15.
  17. Lásd: Oeuvres de Descartes, AT, XI, 147–149.
  18. Radhika Jha: L’odeur, Éditions Philippe Picquier, 2005, 325.
  19. Lásd: 75. o. PUF
  20. F. Bacon: „Novum Organum” In F. Bacon: Új Atlantisz, Szeged, Lazi Kiadó, 2001, 57.
  21. Lásd: Platón: Parmenidész, 130c–131b (a hivatkozott szöveghelyen a szőr, sár, szenny kifejezések szerepelnek – a ford. megj.) In Platón összes művei, II.kötet, Budapest, Gondolat, 1984, 817. o.
  22. Bachelard: La formation de l’esprit scientifique, 1. fejezet, 14. o.

 

  1. Lásd: Gogol: Az orr. Ez a novella ihlette Sosztakovicsot, hogy hasonló címen operát írjon.
  2. Descartes: Oeuvre VI., Adam et Tannery, 84.
  3. Lásd különösen: „Odeurs. L’essence du sens” (szerk.: Jacqueline Blanc-Mochet) In: Autrement, 1987. szeptember; Lucienne Roubin: Le monde des odeurs, Párizs, Méridiens-Klincksieck, 1989; Odeurs du monde, écriture de la nuit, (szerk.: Diana Rey-Hulman és Michel Boccara), Párizs, L’Harmattan, 1998; Odeurs et parfums (szerk.: Daniele Musset és Claudie Fabre-Vassas), Párizs (a történeti és tudományos munkák bizottságának kiadványa), 1999; Joël Candau: Mémoire et expériences olfactives, Párizs, PUF, 2000; Pascal Lardelier: A fleur de peau: Corps, Odeurs, Parfums, Párizs, Belin, 2003.
  4. Constance Classen: Worlds of Sense, London, Routledge, 1993.
  5. Constance Classen, David Howes, Anthony Sinnott: Aroma. The Cultural History of Smell, London and New York, Routledge, 1994.
  6. Lásd: Vittorio Bizzozero: L’univers des odeurs, introduction à l’olfactologie, Genf, Janus, 1997. Lásd még: Évelyne Séchaud: Sentir et ressentir (A klinika és az érzelmek elmélete címet viselő, 1995. április 1-én tartott, tudományos konferencia írásai).
  7. Benoist Schall – aki az ízleléstudományok Európai Központjának igazgatója, valamint az CNRS-en belül az etológiával és szenzoriális pszichobiológiával foglalkozó kutatócsoport vezetője – számos cikket szentelt a szaglás problémájának – különösen a kisgyermekeknél –, valamint az anya és az újszülött között történő változásokban játszott szerepének. Lásd ehhez: Enfance, Volume 1., L’odorat chez l’enfant, Perspective croisées, Párizs, PUF, 1997; Catherine Rouby, Benoist Schaal, Danièle Dubois, Rémi Gervais, André Holley (ed.): Olfaction, Taste and Cognition, Cambridge University Press, New York, 2002.
  8. Lásd: Éloge de l’odorat, Párizs, Odile Jacobs, 1999.
  9. J. Candau: Mémoire et expériences olfactives, 14.
  10. A 2003. december 23-i szám címe: Illatmánia.
  11. Lásd: Les pouvoir de l’odeur, Párizs, Odile Jacob, 1998. Lásd még: Hélène Faivre könyvét, amely filozófiai doktori disszertációjának kivonata: Odorat et humanité en crise à l’heure du déodorant parfumé, L’Harmattan, 2001.
  12. Lásd: Aroma: The Cultural History of Smell, 5.
  13. Les cinq sens, Párizs, Hachette littératures, 1985.
  14. Lásd: 97–140., Livre de poche, Grasset, 1991.
  15. Lásd: De instrumento odoratus, valamint Sur la respiration; ugyanígy: Sur l’utilité des parties du corps humain, VIII. könyv, VI. és VII. fejezet; végül: Des lieux affectés, III., XIII. és XV. fejezet.
  16. Lásd: Les trois livres de la vie, II. fejezet, 15.
  17. Lásd: Oeuvres de Descartes, AT, XI, 147–149.
  18. Radhika Jha: L’odeur, Éditions Philippe Picquier, 2005, 325.
  19. Lásd: 75. o. PUF
  20. F. Bacon: „Novum Organum” In F. Bacon: Új Atlantisz, Szeged, Lazi Kiadó, 2001, 57.
  21. Lásd: Platón: Parmenidész, 130c–131b (a hivatkozott szöveghelyen a szőr, sár, szenny kifejezések szerepelnek – a ford. megj.) In Platón összes művei, II.kötet, Budapest, Gondolat, 1984, 817. o.
  22. Bachelard: La formation de l’esprit scientifique, 1. fejezet, 14. o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.